caulfield

  • 1
  • 2
  • ...
  • 9

Nem hiszem, hogy teljesen tisztességes hagyományos játékfilmként magyarázni az Érdekvédelmi területet. Egyfajta dokumentarista költészetként talán inkább. Mindenesetre Höss mint protagonista, Hössné pedig mint antagonista - bele lehet csimpaszkodni és akár ellentétes dinamikát látni kettejük közt a borzalom felé előírt közöny megélésében. Mintha a férfi kételkedne, csak az asszonya módszeresen nem hagy semmi levegőt a lappangó emberségének. Hiába érződik ez belemagyarázásnak, ha a néző ebben kiélheti a hitét és a reményét, legyen. Megtoldva a gonosz és önző jelzőkkel pedig, a nürnbergi ítélkezőkhöz hasonlóan, fel is lehet venni a saját kulturális normákból fakadó álláspontot.
Csakhogy ez nem minden. Van egy mesterséges, a nézőre visszaható szempont, a relativizmus. Amely tarthatatlan egy ponton túl (mint valamennyi -izmus), de kritikai élét tekintve az egyetlen, amely fényt gyújthat egy zárt hitgyülekezetben. A nürnbergi perben lényegében véve a védelem kizárólagos pontja, a parancsra tették relativista érve volt. Hogy Hössék számára Göbbels valósága volt csak. Illetve hogy nem tekinthető joghatóságnak az ítélkező testület, az elfogult győztes szerepéből kifolyólag.
Egy párhuzamos valóságban, ahol a németek győztek, egy Sophie Schollról készült film kapcsán arról vitatkoznánk, hogy a fináléban, a kivégzése előtti pillanatokban a diáklány elkezd-e végre kételkedni a nemzetiszocializmusról alkotott tévképzeteiben, vagy sem. Szeretnénk hinni, hogy igen, mivel a Führer igazsága megkérdőjelezhetetlen.
A gonoszság és az önzés mellett fontosabb a hit természete, mert az ember sok mindent, akár az életét is hajlandó feláldozni, de a meggyőződéséről mond le a legnehezebben. A hit, hogy én erre nem lennék képes, Höss helyében én pedig igenis iszonyodnék… a jóhiszeműség öncsalása hiába bújik alkati tényezők mögé, mint a született lelketlenség, ha a felekezet sodrásának ellenállhatatlanságáról tudni sem akar.
Vannak akik Auschwitz mellé odateszik más városok nevét, mint Drezdáét, Hiroshimáét, vagy újabban esetleg Gázáét, ahogy Jonathan Glazer a film rendezője is tette ezt a minap. Szerintem a film célja csupán, bármilyen fájdalmas is, a feloldozás lehetetlenségének a bemutatása, hogy a néző tényleg a pokolban, azaz egyedül érezze magát. És semmi több.

Lynch markánsabb, zsigeribb az ábrázolásaiban, hiába esik szét és fullad kudarcba az ő Dűnéje mégis kíméletlenül eleven a részleteiben. Villenueve viszont sikeresen viszi filmre Herbert művét, vagyis inkább gyönyörűen - túl szépen is. Érdekes, hogy a sokat dicsért bátorság tűnik pont kevésnek. Egy nagy vásznas Dűne eleve megköveteli a kurázsit, de egy zömmel csak esztétizáló, festményszerű megközelítés az alapanyag nyersességének fényében alibizésnek hat. A jeles tanuló kiváló felelete ez a film, fájóan mellőzi a csibészséget.

Mondjuk Göringet a filmbeli anyós figurájával rokonítanám. Inkább volt ő opportunista, semmint fanatikus követő. Ami persze nem menti a háborús bűnök alól. Himmler húzása viszont nem véletlenül döbbentette meg a Führert is, ő azért teljesen elkötelezettnek tűnt. Höss innen nézve már-már földönkívüli volt, embertelenségét tekintve. Talán más, mikor a tömeggyilkolást az első sorból szemlézed és gyakorlod napi szinten, mint mikor a fővárosból osztogatsz parancsokat.

előzmény: critixx (#26)

Felesleges az újember erkölcsi maradványait keresni Hössben. Ahogy a Führer szerint Thomas Mann egy áruló és felforgató elem volt, úgy bármiféle humanista megközelítés, amely az árja faj érdekein túlmutat férges gondolat, amit ki kell gyomlálni. „Vagy ők, vagy mi.”
Höss diszkomfortja akkor már inkább a bitófához való közeledéséből fakad. Az IBS merő testi reflex, s mint Joker vihorászása, a náci öklendezése is mellőz bármilyen emberi dimenziót. Nem hiszem, hogy a szörnyben végül fellelt érző lény sejtetésével akar a rendező katarzist elérni. A viking nem tud visszatérni és kiirtani a falu másik felét, ezért „erkölcsi” értelemben szorong, a kánaániták az Úr rendeltetésével szemben túlélnek… Tehát a gyengeség árnya vetül hősünkre. Mikor a szovjetek már a sarkon voltak Hitler jobbnak látta a németség pusztulását, hisz bebizonyosodott mégsem ők a kiválasztott faj.
Halálfélelem, a bukástól való rettegés, a kudarc szele érintheti meg Hösst, ami persze önmagában is skandalum, hisz az eszme nem lehet téves, a kinyilatkoztatás adott, de a valóság a háború elvesztésével mégis kopogtat. Azaz, hogy a tökéletes idill, a gyerekek, a virágoskert és a veteményes mégsem a felsőbbrendű kéz munkája. A lágerparancsnok nem az emberirtás abszurdumával, csak saját végzetének banalitásával szembesül titokban.

Amellett, hogy értékes egy film, már az eltökéltsége miatt is - a sötét kútba meredés, ahol a sötétség visszanéz - számomra Spielberg, vagy Nemes történetei mégis átütőbbek, hiába kapják meg olykor a szirupos jelzőt. De meg kell hagyni, hogy merész alkotói húzás kilépni a részvét köréből és Nietzsche nyomában haladva alámerülni egy rémálomba.
Azáltal hősies, hogy pont semmi hősies nincs benne.

Köszönhetően a jóízű humorának és az eszes szüzséjének nemcsak elkerüli, de ki is figurázza a kultúrharcos paneleket. Indie-vonalon mozog, könnyed, mégis rendhagyó módon képes feszegetni a művészet nagy kérdéseit, (á la Felforgatókönyv). Amennyire eleven a kritikai fajelmélet karikírozásában, annyira borúlátó a jelen kultúrafogyasztó közállapotokat illetően. Egy, az érintkezések terén kiégett, úgy ízlését, mint emlékezetét vesztő világból közvetít az American Fiction keserédes szájízzel.

2024-02-11 10:30:19 Poor Things (2023) / Szegény párák caulfield (5) #19

Egyedül abból kiindulva, hogy az értékek csupán eszközök és a saját tapasztalat ágyaz meg mindennek (David Hume), a végponton teljesületlenséghez vezet. Számomra ezt mutatja be a film. Bella tud teljesült életet élni - önmagában. Azaz az egy nem teljesült élet, a lány végső soron nem komplett.

előzmény: Hege (#16)

Teljesebben a kérdés: az anyának szabad-e csak a saját útját járnia miközben elkötelezte magát? A vád nem egy lázadás elvitatásán, hanem a nő következetlenségén alapul. Elvégre az önzés, a részvétlenség kizárja a gondoskodó szülő és az odaadó társ szerepét. Persze az ördög pont a szerep szóban bújik meg. Illetve abban a félreértésben, hogy alá kell vetnie magát az anya és a feleség úgynevezett társadalmi kívánalmainak, pedig csak némi őszinteségről lenne szó, hogy a parton állásával ne a végzet asszonyát alakítsa végül.
Az ügyvéd jól rátapint azzal, hogy nem az igazság kell, hanem a színház - ő maga sem kivétel. Ugye eleve nem lehet szó balesetről, hisz akkor nem alakíthatná a megmentő lovagot. De mi nézők se nyerhetnénk betekintést egy roncs házasságba. A tárgyilagosság illékony természetét régen mutatták be ennyire átütően és körmönfontan.

A téma súlya, netán a film nagyszerűsége találja el a nézőt? Eleve már a nagyszerű jelző sem idevaló. Örök dilemma, hogy lehetséges-e (szabad-e?) egyáltalán filmet készíteni ekkora szörnyűségről? Jonathan Glazer végülis csak hangsúlyozásban tér el az elődöktől. Áldozatok, köszönhetően a kevesebb több elvének, szinte egyáltalán nem jelennek meg a filmben, csak hátborzongató hangok formájában. A láger éles vonalai belefolynak a virágoskertbe. A néző kvázi rabosításával, fogódzóktól való megfosztásával pedig, a látszat idillel, kegyetlenül a bőr alá tud kúszni. A negatívba fordított belső mesével, a kezdeti arctalan, színészettől mentes, áldokumentarista jelleggel célba talál. Némi modorosság ide, parányi fellengzős művészieskedés oda, önjogán is felkavaró egy alkotás.

A Szegény párák úgy kellett, mint egy falat kenyér a Barbie után. Alkotói pózőrködés helyett markáns művészi jelenlét. Kincs ez a felvágott nyelvű hozzáállás. Cinizmusban megforgatott, illetve arra kifuttatott, gyermeki érzékenyességgel vegyülő közönségesség. Amikor a faragatlanság és a kifinomultság kéz a kézben jár. Kevés jobb dolog történhet a nagy vásznon, mint mikor egy biztos kezű rendező bátran elbabrál a giccsel és mer feleselni. Nem egy csetlő-botló, meg nem határozott, önigazolásra vágyó rózsaszín optikai migrén néz le a vászonról, itt most a valóban karakán filmes bizarr édenkertje elevenedik meg a szó szoros értelemben. Az utóbbi idők egyik leglátványosabb produkciója ez: a színekben gátlástalan, festményszerű képi világ, az elborult beállítások, az elszállt jelmezek egy önmagából kiforduló, de mégis elegáns eszeveszettséggé nemesülő vizuális orgiaként nyújt maradandó élményt. Emellett Lanthimos nem fél saját kereteitől, alkalmazza és feszegeti is őket.
Magvas a bête social nyomán kelteztetett humor és szinte soha nem látott mértékben csupaszítja le a szexust (Cronenberg és a Monty Python jártak efféle magaslatokban jobb pillanataikban).
Mindez egy olyan átszellemült főszereplő alakítással megspékelve, ami külön fogalommá válhat a színjátszásban.

Magával ragadó történet a természet lázongó tüneményességéről. A szokásos keleti elánnal, egyszerre súlyosan és könnyedén előadva. Az olyan ellentétpárok, mint a gyermeki báj és a tomboló gyomor, vagy a felkaroló társak és a háborgó lidércek közösen szövik a mese fonalát. Miyazaki a benne lakozó kis sztalkerrel köszön be a vászonra. Ki, talán rendeltetése szerint, nem teheti meg, hogy nem lép be abba a bizonyos szobába. A nő, vagyis az anya misztériuma, a maga feltétlenségében és fájdalmában ha valahol, akkor a japán mester kézzel rajzolt képeiben ízzik igazán.

2023-10-31 02:26:35 The Killer (2023) / A gyilkos caulfield (4) #1

A szakadék szélén egyensúlyoz A gyilkos, mert azzal, hogy a szenvtelen, papírvékony hőséhez végig hű kíván maradni, azzal a bevett, katarzisra törő filmes elbeszélés és a mérnöki pontossággal megkomponált, germán vérű, ugyan hatásos, de üres videoklipfüzér között lavíroz. Bár mivel nem árul zsákbamacskát, így azt se lehet mondani, hogy a célkeresztjében a szokványos műfaji alapú építkezés lenne. Tojásokon lépked, amiket egyben élőholt módjára fel is fal - már-már paródiaként. A gyilkos, lehet, nem több egy középszerű, formai értelemben véve csemegének számító hangulatfilmnél, amely pont a saját olcsó rejtélyességéből akar megélni: a szerencsétlen néző majd felruházza a monológokat valami egyetemes érvényű üzenettel, illetve kitölti a szándékosan hagyott hézagokat velős világmagyarázatokkal. David Fincher neve viszont nem véletlenül számít védjegynek a kegyetlenül elszemélytelenítő, rideg nemzetköziségben, vagyis kafkai hontalanságban tenyésző, márkákkal kipárnázott, fogyasztói modern légkörben pulzáló és gyík módjára osonó, hidegvérű homo faber ábrázolásában. Technikai kiterjedésében - különösképpen a hanghatások frontján - annyira megkerülhetetlen ez az első blikkre egyszerű thrillernek fazonírozott lelketlenség, hogy igazságtalannak hatna csupán csak egy mutatós iparosmunkának értékelni. Ahhoz túlzottan mesteri.

2023-09-23 20:23:17 Barbie (2023) caulfield (3) #117

Ez a komment pedig egy ravaszul targetált alusisak-marketing a tudatalattinknak?
Az igazságmag tekintetében fel lehet hozni a hírhedté vált londoni Tavistock klinika körüli mizériát, ahol tíz év alatt meghúszszorozódott a gender problémákkal kezelt kiskorúak száma. Való igaz, hogy vannak aggasztó trendek, de ezt közvetlenül leverni ezen a filmen olyan, mint amikor a columbine-i mészárlás után az emberek tetemre hívták Marilyn Mansont és a South Parkot. A kultúra és az úgynevezett tudatipar felelőssége el nem vitatható a társadalom ilyenné-olyanná történő formálásában, főleg a végletességre (pénzre) való hajlama miatt, ezért is jobb, ha minél árnyaltabban közelítünk hozzá.
De persze körbe is lehet pisilni a mozit, ahol a Barbie megy, hogy bent maradjon a rontás.

előzmény: einstein (#109)

2023-09-12 13:23:02 Taxi Driver (1976) / Taxisofőr caulfield (5) #137

Néhány mondat még.
A kulturálatlanság nem betegség, sem nem gazemberség. Ez egy nagyon fontos kitétel megelőzendő, hogy a közönségben „Mónika-show effektus” kezdjen el dolgozni, azaz a néző az önmaga felé kifejtett úgynevezett jóemberkedést, erényfitogtatást előszeretettel (előítélettel) kezdje el gyakorolni, míg a sztorit átfogóbban értelmezni hivatott színképet szépen, kényelmének megfelelően kifakítsa. Bevett posztmodern, közönséges szemlélet. A filmbeli Betsy sajátja. A pornómozin való megrökönyödése, különösen egy politikai kampányt toló valakitől, aki a néppel, az utca emberével hivatott szót érteni, ebben a formában egy fennhéjazó kisujjeltartás. Tömören: fehér lovagra való áhítozás, ezzel együtt a prózaiságtól és hétköznapiságtól való iszony, végül sötét lovagért való epedezés. Alapjában véve nem érett, hanem gyermeki lét- és tudatállapot. Avagy hazugság és elitizmus.
Betsy és Iris : a profán világ megrázkódtatásaival szembenézőnek és megküzdőnek, azaz illúzióktól mentesnek igenis az utóbbi mutatkozik, miközben ő még ténylegesen gyerek (amolyan Greta Thunberg), az előbbi meg hiába felnőtt nő, hipnózisban él. Vitriolos egy kép, hogy Betsy pont ezért nem is találhatott volna tökéletesebb munkakört.
A filmbeli társadalom kétarcúsága nem a politikai merénylet-alvilági tisztogatás megítélése kapcsán merül fel, hanem abban ha Cybill Shepherd igéző figurája, mint a történet ellenlábasa körvonalazódik. Ez az olvasat inkább nyújt betekintést a Travist és a szörnyeit mozgató erők világába.

2023-09-10 11:31:44 Taxi Driver (1976) / Taxisofőr caulfield (5) #136

Ugyanakkor ez egy megváltás története is, ha a taxis megítélésénél nemcsak a környezet gépies szükségszerűségét tesszük meg zsinórmértéknek. Az eszmények felől nézve Travis nem közönséges gyilkos, van abból épp elég, felszabadító, mint a Született gyilkosok. Az elvek ínségétől eltelített véglények szenvedésére tesz pontot. Végülis a céltalanság a nyomorult közeg sajátja, mert a város pokoli hely, főleg csepűrágók és válogatott gazemberek gyűjtőhelye, a kocsis pedig csak áll rendelkezésükre. Mintha az ázsiai dzsungel lidércei New York utcáira is rátelepednének. Ahogy Scorsese a Némaságot az őserdő morajával fejezi be, úgy visszhangzik végig a természet démoni lüktetése a Taxisofőrben. Vietnam átfolyik Amerikába, a főhősbe, vagyis a járművébe (ami átvitt értelemben ugyanaz) költözik a retkes külvilág.
Travis háborgó elméje egyben a film színpada. Ha széttépeti magát a szenátor kutyáival, azzal a templom egészét is lerombolja, nem csak a kufároknak mutat ajtót. Iris megmentése hőssé teszi. Az embereknek a megválasztott vezetőbe helyezett gyermeki hitét nem bántja, nem is lenne joga hozzá, de magát a gyermeket kiszabadítja. Ekképp elválik a tömegtől és végül ugyanoda jut ahonnan kiindult, a kívülállóságba, csak közben nevet szerez magának. A társadalmi etikett bírálata Betsy visszautasításában testesül meg: az új alfának doromboló nő kikosarazása a tömeg felől nézve értelmezhetetlen és nevetséges, de a saját belső háborgására távlatot nyerő, gyermeki létét visszaszerző Travis számára az egyetlen igaz út. Elvégre nem zsákmányszerzés céljából tette, amit tett.

előzmény: Boxer (#135)

2023-09-09 13:46:26 [OFF (Ide offolj, mert ez a helye!)] caulfield #27049

A Mátrix (újra)véleményezése mikor lesz esedékes?

--
Áthelyezve a(z) Barbie topikból.

előzmény: einstein (#96)

2023-09-02 13:17:51 Barbie (2023) caulfield (3) #82

Jó, az a film lényege, hogy nincs lényege. Állítása az, hogy nincs állítás. Komolyan venni ezért nem kell, nincs is benne semmi lecövekelve. De, okos film, ötös, csak nem szabad sokat belelátni - zseniális és komolytalan, viszont egzisztenciális dráma és mélyfilozófia is, na meg a tőkés rendszer kemény bírálata (miközben a Mattel betegre keresi vele magát). Ugyanakkor echte vagina-film is, mert mindenki azt rak bele, amit kedve szottyan, amolyan nagyvásznas kurválkodás. Ámbár emellett, mivel okos, igenis hangsúlyozza a nemek közti egyenlőtlenségeket és pellengére állítja a maró tárgyiasítást és eldologiasodást - poénosan, dalolva, strandolva, mivel egy nyári sikerfilm.
Ezzel együtt a felütése körülbelül az, hogy mi a nő? Primitív lányok felébrednek a Barbie-monolit énkép torzításának köszönhetően… Ízlelgetni való, de vicces, és tényleg az. Egyébkéntis a cinizmus vádjában majd pancsolnak a bigott jobberek a túloldalon. A zárása pedig, hogy mi az ember? Síró babák, metafizika, fehér construct (Mátrix), Pinokkió-parafrázis, miegymás és végül nőgyógyász. Az érzések és a tapasztalat felsőbbrendűsége, illetve könnyek és kacaj, vagy máshogy mondva puncinedv és jókedv, de, Freud és feminin öntudat is.
Várjuk a folytatást. Epedezve.

2023-08-31 13:13:40 Repulsion (1965) / Iszonyat caulfield (5) #74

Na igen, a racionalitás. Buzgón a gyógyulás szolgálatába rendelve. Pedig olyan érdemben nincs, a lélek szent öntudománya tévedésben van. A feldolgozás nevében egy összeolvadt lángnyelv szétválasztása csak mismásolás, emésszen az el vak ésszerűségében bármekkora bokrot is. Ha kihuny a fény, s végre darabjaira hull, virágba csak akkor borulhat. (A költő már csak tudja.)

Catherine Deneuve-be az Iszonyatban egy háziúr települ a renegát rendező személyében. Macsó és komolytalan egyben, mintha e két szó ne lenne eleve egy, de végül mégis valódi, a nem éteri oldalról nézve. Bocsánat az elválasztásért. Polański gyávasága úgy igazi, mint a kígyó mérge, különösképp Woody Allen kendőzetlensége mellett, de főleg Blaise Pascal elhivatottságához mérve, na, ő filozófussá műtötte magát. A lengyel filmes pedig megragadt démonjai bűvkörében.

előzmény: somogyireka (#49)

2023-08-30 17:45:58 Repulsion (1965) / Iszonyat caulfield (5) #71

Az biztos, hogy érdekes, mert az erőszakolásból pont, hogy a női oldal meg nem értése következne.
Nekem mindenestre izgalmasabb a filmet unó és lehúzó női hang, mely szerint az érzékletesség csak megjátszott. Tökön lehet ragadni a rendezőt, hagy lepleződjön csak le a perverziójában.

előzmény: dézi (#69)

2023-08-29 17:29:41 Repulsion (1965) / Iszonyat caulfield (5) #68

Kicsit tovább bontogatva még ezt, azt fel lehet vetni, hogy Polanski használja Deneuve-öt. Hogy kihasználja-e, odalöki saját démonainak, majd eldobja, mint egy kelléket (babát), azt mondjuk mindenki a maga érzékenysége szerint eldöntheti, bár nem biztos, hogy ez így egy valahova is vezető ésszerű gondolatmenet. De ha a rendező belakja a nőt, akkor az instrukció, a szerepeltetés önkénye pont annyira jogos művészi húzás, mint amennyire elidegeníthetetlen a kéj a nézőtől. Mert persze lehet leplezni és a kicsi huszárságba visszahátrálni, a szent gondoskodás és udvarias gyámolítás felkentségébe bújni, de valójában az egy hazug állítás, hogy "én sose tudnálak bántani".

2023-08-29 12:14:10 Repulsion (1965) / Iszonyat caulfield (5) #61

Melyikünkben ne ébredne fel a megmentő lovag Catherine Deneuve elragadó szenvedése láttán? Polanski sem más: oltalmába veszi a nőt, törött szárnyait ápolja, lelkét balzsamozza, sérült énjét gyógyítja. Elsősorban pszichológia és filmtudomány kerül itt a vászonra. Valószínűleg a férfiszemnek az Iszonyat inkább üdvös és átélhető, mert a gondoskodás magasztalásában előszeretettel mártózik meg bárki, akiben az odaadásra való vágy ott munkál. Kiben nem?
A másik oldal autonómiáját viszont ez könnyen sértheti. A nő, aki nem várja a lovagot a fehér lovon, aki nem a sebeit nyaldossa, akinek az iszonyodás az én kicsinyes játszadozásának hat. Na, neki joggal unalmas Polanski eme csillagos ötös filmdolgozata.

Egyébként nem akármilyen darabja ez a trilógia az életműnek. Hátborzongató ahogy a filmjeiben a lengyel rendező a pokolra küldte a saját angyalát, valósággal kifacsarta a közönség előtt a maga szívfájdalmát és abszolút sztár is lett belőle, s ahogy végül pedig Mansonék bestiális módon lemészárolták a szerelmét. A trilógia zárásában nem véletlenül menekül francia közegbe és hasonlik meg saját magányában. Visszaoson az anyaméhbe, miközben körbelengik misztikus kipárlások, s egy prüszkölő, fújtató bikaként ül ott egyedül a sötét bérleményében. Számomra A bérlő a művészi önzés betetőződése, céltalansága állatira unalmassá teszi, de lehetséges, hogy a trilógia első két darabja is az lenne, ha Polanskinak a mellőzöttségen hizlalt árnyai nem lennének ilyen pazar műértelemmel megformálva.

2023-08-24 20:35:22 Barbie (2023) caulfield (3) #61

Egy dolog felvillantani életszerű helyzeteket, főleg szórakoztatóan és furmányosan, amikről a nagyközönség végre jókat tud dumálni otthon ebéd közben, de ezen eszmecseréknek a komolyságszintjét végül azért mégiscsak a film kiforrottságának, no meg az őszinteségének a mértéke szabja meg.
Barbie tök jó párja lehetne korunk politikusának, mert a haszonelv jegyében történő észosztás non plus ultráját gyakorolja. Azaz forró témák hatásos megforgatásával és taglalásával, valamint a saját lénye felől való megtévesztés műveletének pökhendiségével, továbbá a közönségben meglévő bipolaritás, illetve spektákulumra való igényszint együttes felkorbácsolásával és meglovagolásával kaszál oltári nagyot a siker frontján.
Ezzel együtt ez a film valóban egy káprázatos cirkuszi előadás.

2023-08-20 15:07:11 [OFF (Ide offolj, mert ez a helye!)] caulfield #27035

Az individualizmus is egy világnézet, bár hajlamos magát nem annak tekinteni. Másfelől meg a Tom és Jerry-ről is lehet mélylélektani értekezést folytatni.

előzmény: Ugor (#27034)

2023-08-19 11:14:12 Barbie (2023) caulfield (3) #54

Ennek a többszólamú mutatványnak köszönhetően robbantott is a kasszáknál. Nem hiába, az intellektuális humor csodákra képes, különösen ha egy népszerű márkába ágyazzák.
Nekem viszont a Barbie épphogy inkább ismeretterjesztő semmint játékfilm, talán pont azért, mert egy játékról szól. Felvillant parázs helyzeteket, korképet fest, ismereteket ereget, szafarira hív egy, a műanyag által leigázott vadonban, de valódi közlése nincs.
Mégis miben más a film elején és a végén szereplő Barbie? Legalább ugyanannyira sztereotíp. (A 2019-es Joker lánytesója.) Amennyire drabális az első feltűnésében, annyira semmilyen a karakter eszmélésének tekintetében. Ebből következően az általa láttatott társadalomkritika is megreked a banalitások szintjén.

Ken kapcsán viszont sajnos kihagytak egy nagy poént: Gosling növeszthetett volna hosszú ősz szakállt és válhatott volna egy spirituális vezetővé, mint Kenguru.

2023-08-19 01:55:34 Barbie (2023) caulfield (3) #52

Azért azt is lehetett látni, hogy itt nem csak a Super Mario, Transformers, Tini Nindzsák közönsége lesz a célpont. Mégiscsak egy fél tucat Oscar-jelöléssel büszkélkedő házaspár áll a produkció mögött.

előzmény: nony_15 (#51)

Mindenestre az ilyen Woody-félékre, hagyományos, régi vágású szabadelvűekre mintha mostanság kilövési engedély is lenne érvényben. Barbie merevsége, humorának és elmésségének dacára megjelöl egyfajta nyomvonalat arról, hogy miképpen is illik viszonyulni kényes dolgokhoz. A merevségét megélni merészelő öreg pedig tulajdonképpen egy szörny.

Barbielandben egyáltalán nincsenek nemzőszervek. Az a hely a színtiszta prüdéria, kizárólag álszemérem van. Woody frappánssága valódibb, szabadságból fakad.

Más szavakkal a kis béna Woody nem csinálja össze magát a paradoxonoktól. Az ember farka úgy lehet csak nem úr, ha úr. Mára már szinte mindannyian Barbieland lakói lettünk.

előzmény: somogyireka (#5)

2023-08-08 13:35:37 Barbie (2023) caulfield (3) #41

Az Én, Tonya őszinteségétől ugyan Barbie fényévekre van, de értékelendő, hogy Margot Robbie és a férje legalább el tudott lépni a korábbi produkciójuk egyoldalúságától. Jórészt a filmben egyértelműen jelenlevő humor miatt téved például a Shapiro-Puzsér vonal: mikor a szeleburdiság pajzán kreativitással elegyedik, ráadásul ennyire pimasz módon, akkor ott kő kövön nem marad - a kultúrharc is kivérzik. Másfelől viszont meg ez a blöff tipikus esete. Mert nincs állítmány, csak annak a pofozása - ami persze rém szórakoztató. Egy torz világ egy torz szemüvegen keresztül, ami egyébként helyesen háborúpárti, de legalábbis meghaladja a negédes világbéke szlogenek cukormázát.
Egyedül csak az alany hiányzik. Ha a téma etalonja korábban filozófiát adott, akkor Gerwignek „filozófikára” futotta csupán. Halálosztó gépek, babák esetén a könnyek igenis sarokpontnak számítanak. A kellék végső, kisülési pont, legkevésbé sem reggeli kelés.
Dorothy visszajut Kansasbe, az ő útjának íve és szíve van, nem a poén masnijával átkötött érzelgősséggel házal.

Pimaszul lassú, a nüanszaiban amolyan európai módon akar kiteljesedni, a szenvtelenség és a zsáner határait feszegeti, azonnali kultfilm… lehetett volna belőle, ha nem vágják agyon produceri oldalról. Még a címétől is megfosztották. Bár szárnyait lenyesték, a hangulati jegyei, a karizmatikus színészi véna és a markáns író-rendezői jelenlét mégis figyelemre méltóvá teszi.
Sydney egy nem hétköznapi oeuvre csiszolatlan rajtköveként, amolyan szürke eminenciás módjára, viharvert ábrázattal és a maga karakteres kifürkészhetetlenségével árnyalja be jó értelemben PTA debütálását.

A filmes prófécia, Hannibal Lecter képében egy évvel korábban tulajdonképpen már megjövendölte Dahmer eljövetelét, nem csoda hogy az ürge több rajongói levelet kapott a börtönben, mint az összes többi rab együttvéve. Mint ahogy a moziban anno a fiktív emberevő sorozatgyilkosnál is a kapcsolat, illetve a kapcsolódás hiánya a hangsúlyos - a néző az FBI-ügynöknőn keresztül szelídíti meg magának a külső szörnyet és nyer általa egyfajta feloldozást saját belső zaklatottsága alól -, így Dahmer képében is ugyanez a szelep testesülhet meg sok szorongó, adott esetben a hangját valóban a környezete süketsége miatt hallatni képtelen levélíróban. Az amerikai társadalmi masszába túl simán, ellenállás nélkül belevesző germán lelkiség - az egyetlen nép, mely amerikanizálódása során igyekszik teljesen maga mögött hagyni az identitását, talán a terhelt múltjának köszönhetően - mintha Jeffrey Dahmer aranyló fürtjei alatt, az angolszász álomvilágot behálózó képmutatásnak köszönhetően válna egyre aberráltabbá. Egyébként Thomas Harris kitalált figurájának emberhús iránti étvágya is német gyökerekkel bír: Hannibal kisfiúként végigéli, ahogy az őt éveken át fogva tartó és kínzó náci kollaboránsok meggyilkolják és megeszik a húgát. De akárcsak például a latin-amerikai alvilág eszetlen kegyetlenségei esetében, úgy az Észak fess kinézete mögött, a vékony kulturális máz alatt is ott örvénylik egy primitív, kezdetleges létállapot. Mintha egy pogány hitvilág lecsúszott angyalai az ógörög, a bőség elhozása mellett saját gyermekeit is felfaló Kronosz isten kvázi pribékjeiként - az angol nyelvben a hét napjai a germán panteonból származnak - ágyaznának meg a Nyugat emberének, hogy álomra hajthassa a fejét. Az eszmélés során pedig az ezen kultúrkörben élő Hamupipőkéket természetesen ki más fogadhatná, mint a szőke herceg. Ez bizony nem az a Thor. Nála tényleg csütörtököt mond a józan ész.
A Netflix minisorozata, ugyan ha néhol a terjengősség áldozatává is válik, mégis nagyszerűen ragadja meg a szenvtelen horror velejét az átható mentális fülledtség átgondolt ábrázolásával - az emberiesség erjedése szinte végig tapintható. Könyörtelenül felkavaró.

Ha ezt valóban komolyan gondolták az alkotók, akkor mégiscsak muszáj, hogy legyen benne valami értékelhető, nem? Ezzel együtt azt, hogy mennyire rossz, aránytalan, elnagyolt, ripacskodó, mifene azt mindenki maga dönti el.
Viszont minden paródia, vagy akár blöff is megköveteli a jelenlétet az alkotójától, mint ahogy Alan Sokal, vagy Peter Boghossian csibészségei sem voltak ám céltalanok. Komolytalankodni csak komoly alappal. De a hitványság, illetve a szélhámosság, vagy úgy általában a hatalommal, a befolyással való visszaélés, az arthouse-i abúzus például Andy Warhol paradicsomleves konzervjeivel köszöni szépen jól van. Na meg persze a középső ujjába beleszerelmesedő Lars von Trier: ma már egyre inkább úgy vagyok vele, hogy a Dogville vége szintén ez utóbbi nihilt erősíti, mert egy költői fajtalankodásba, amolyan művészi dedóba torkollik, pont az addig egyébként különös mívvel és érzékenységgel megformált történetét kukázza.
Emellett érthető, ha ma, a haszonelvűség tengerében az átlag amerikai film különös mételynek hat (ki van osztva rendesen itt az oldalon is, elég csak a Tár topikot megnézni, pedig az a film még a szokásos fogyasztási cikk ellenében is igyekszik egy művészi vénával bíró alkotás benyomását kelteni). A szórakoztatás és a tetszeni vágyás, mint csak a fájdalomcsillapítás eszköze, joggal lehet viszolygás tárgya az angolszász kultúrkör megannyi terméke kapcsán. Számomra ezért rokonszenvesebb is az a nézői hozzáállás, mely nem annyira szórakozást, hanem kihívást keres a moziban.
Ez a film a maga gyerekességével, hivalkodásával, amely kifejez egy általános telítettségérzésből fakadó egészséges beintést és krakélerséget is, végső mondanivalójának szolidságát tekintve többek között képes könnyedén az imént említett marcona dán rendező kóros lehangoltság eregetése fölé nőni.

2023-03-17 20:11:41 [Tévésorozatok] caulfield #4297

Egy kör a finálé morális dilemmái körül. Ha komolyan vesszük a szülői gondoskodást, mint olyat és a család intézményét, akkor világnézetileg a jobboldal mellett teszi le a voksot a sorozat - bár él éles kritikával ez irányba is. Ellie még gyerek és soha nem kötődött senkihez és nem is volt senkije. Ezért Joel hazugsága révén nem a bizalom törik meg, mert az sosem volt igazán, hanem a valahova tartozás élményének a lehetősége adatik meg végre, amely nem kicsit lehet rémisztő egy olyan valakinek, akinek ilyesmiben sosem volt része. A világ megmentésének hagymázas ígérete viszont csábító lehet megannyi téboly és önneheztelés után, de a lány, mivel még gyerek, nincs felkészülve arra, hogy egy ilyen döntést meghozzon, nem rendelkezik elég tapasztalattal. Majd ha betölti a felnőtt kort, akkor felkaszaboltathattja magát egy önjelölt világmegváltó Mengelével, ha valóban akarja, de addig a kvázi gondviselője felel érte. (...akad itt némi áthallás.)
Viszont Joel részéről Marlene kivégzése és a hazugság helytelen volt. A kettő együtt a tekintélyelv túlhatalmára utal: vagy életben hagyja Marlene-t és hazugsággal védi a lányt, vagy pedig kivégzi a nőt, de töredelmesen bevallja a tettét Ellie előtt. Így ugyanis nem kiszabadította őt, hanem elrabolta magának. Végeredményben Joel lélekjelenléte Marlene megölésével kudarcot vall. Köthetett volna egy egyességet a nővel, hogy amíg a lány nem nagykorú, addig nem állítják döntés elé a műtét kapcsán és kész. Joel nem védheti meg őt örökké, Marlene képében pedig az élet tragikuma, valamint a közösségi felelőséggyakorlás kérdésköre testesül meg, melytől sem joga, sem lehetősége nincs megfosztani a lányt. Joel apasága megfeneklik abban, hogy Ellie vele cseberből vederbe esik, mert végülis ő maga érdemben nem tud elkülönbözni Kwongtól.
Akárhogy is, de a család és a gondviselés bizony jár a gyereknek - minden gyereknek. Ha pedig ez utóbbiban rabolják meg őt a lázadók, ahogy azt itt teszik, akkor joggal adódik a kérdés, hogy miért is lázadnak egyáltalán. Illetve hogy mi is a különbség köztük és az emberevők között.

2023-03-10 13:22:51 [Tévésorozatok] caulfield #4290

A 8. rész nagyot megy abban hogy hogyan kell csúcsra járatni a horrort. A tragikomédia teljes kiaknázását műveli le. Elvégre mi a lényege egy posztapokaliptikus történetnek, ha nem az hogy az ember szánalmasságát és nevetségességét kegyetlenül bemutassa. Immár két térképpel való kikérdezés vonul fel az évadban: a 6. epizód elején van egy, amely inkább komikus, aztán vele szemben áll a 8. brutális jelenete.
Az éhenkórászság nyilván alapvetés egy szétesett világban és csupán a méltóság megtartása kérdéses. A sorozat világára azért tekinthet rá keserű mosollyal az ember, mert bizony kellő bizalommal felvértezve egy működő, melegvizes élet építése ott várná hőseinket a sarkon, sőt, egy magasabb, szervesebb együttélést is össze lehetne hozni, okulva a korábbi becsődölt, megkérgesedett és bélpoklossá lett modellből. A fanyar komikum a 8. rész vallatásánál pusztító: a főhős megszerzi a kívánt infót és akárhogy is, de kiépít egy bizalmi kapcsolatot az ipsével, mint mondja: hisz neki - más kérdés, hogy ez egy a „műtét sikerült, a beteg meghalt” eredményre jó csupán. Mintha az emberségnek is, mint bármilyen eledelnek lenne egyfajta szavatossága, annak lejártával pedig már csak a komposztlét, elpenészesedés maradna neki, ami a pokolfajzatok jussa - a sorozat főcíme egyébként is beillik egy lángoló pokoli burjánzásnak.
Az apokalipszis, konkrét fordításában: lelepleződés, vagy az igazság megnyilatkozása, nem valami jövőbe kitolt romantikus eseménysor ígérete, melyben a felnőni képtelen fiúcska nedves álma valósul meg abban, hogy zombikat lövöldözhet - végre szétloccsanthatja a gyűlölt matektanár fejét -, hanem egy, a jelenben megfogalmazódó sürgetés, egy állandóan esedékes, nemesebb létállapot megvalósításának kiengesztelhetetlen igénye.

2023-03-03 16:39:56 [Tévésorozatok] caulfield #4283

Oké, duma, de azért még annyit, hogy Kathleen hidegvérrel végiggyilkolászta a várost, csak hogy eljusson a bosszúszomjának tárgyáig, Henryig. Miért lenne hiteltelen némi habozás a részéről, hisz ha ugyanazzal a hévvel tiporja el testvére gyilkosát, mint bárkit korábban, akkor mi marad neki? A magát rútnak, tökéletlennek látó nő végleg a szeretett bátyja nemezisévé válik. A gyerekszobás jelenet alapján nekem nem tűnik pszichopatának.

előzmény: Hannibal Lecter (#4281)

2023-03-03 13:55:18 [Tévésorozatok] caulfield #4280

Jó, hát szerintem egy láthatóan megbillent figuránál (Kathleen) észszerűséget elvárni felesleges, valahol mintha már ő maga is bele akart volna futni a késbe.
A 3. epizódot Billnek szánták és ha megegyezés van abban, hogy szívbe markolás történt, akkor nem egészen világos, hogy végül mi is a gond. Persze, nem vették át egy az egyben a játékot, az évődést, a csapdákat, illetve csak utalás szinten, de lényegében ugyanoda lyukadunk ki.
Emellett Joel megtanul többes számban fogalmazni (akárcsak Bill is, aki domesztikálja a redneckségét). A főhős a saját túlélése mellett mást is, másokat is elkezd számba venni, ő és Tess szert tesznek némi emberségre a Billel és Frankkel kötött kapcsolatuk révén, ami a sötét múltjuk miatt fontos. Ha van a játéknak szellemisége, központi lelkülete akkor pont ez lenne.

előzmény: Hannibal Lecter (#4278)

2023-03-03 12:09:52 [Tévésorozatok] caulfield #4272

A sorozatnál főleg a gamerek hiányolnak több akciót, mert túl érzelmesre vették a formulát. De ha mikrokozmosz ábrázolgatás van és például a Billel való évődés hosszabb taglalása, akkor épphogy talán jobban leül a történet (fennáll az esély, hogy beleveszik a bozótosba, mint anno a Walking Dead). Másfelől meg látva az ötös részt, ahol a testvérpárral van érdemi kapcsolat, ütős végkifejlettel, könnyen az évad szerkezetének a megborulását okozhatta volna, ha Bill sztorija nem csak flashback szintjén kerül elmesélésre. A szívbemarkoló dráma Frankkel többet ad, mint Ellie froclizása. A karakter skizó és az emberi kapcsolatok terén bumfordi vonásai így is átjönnek, szürreális bossfight meg van az 5. részben.

2023-02-28 16:58:01 [Tévésorozatok] caulfield #4221

Ha a harmadik rész a jin, akkor a hetedik a jang. Joelnél is nyilvánvaló volt Bill és Frank sztorija előtt, hogy végül majd magával viszi a lányt, itt sem kérdés, hogy Ellie meg fogja szerelni a sebesült férfit. A hangsúly a belső és külső közegek aprólékos ábrázolásával a nézőben érzelmi akkordokat befogni kívánó szándékon van - a pláza pedig, mint helyszín a maga tengernyi jelentéstartalmával egyszerűen nem hiányozhat egy coming-of-age-be ágyazott zombitörténetből. Ez zavarba ejtő lehet, mert néhol a készítők bizony snittről snittre lekövetik az alapanyagot, tehát öncélúsággal nehezen vádolhatók. Mégis a komótosság miatt adódhat némi visszatetszés azokban, akik a cselekmény haladását sürgetnék. Szerintem a tempó kifogásolása és a fillérezés kicsit olyan, mintha az ember pörgős akciófilmet várna el egy diavetítéstől - hiába van az akció is ott a műfaji megjelölések között, ha a sorozat valóban nem átall feszegetni a zsáner határait. Legutóbb konkrétan a BSC esetében láttam ilyen mérvű kompromisszum mentességet. Nem annyira a szórakoztatásra mennek rá, hanem mindinkább arra, hogy a nézőben megszólítsanak valami személyeset.
A harapás utáni jelenet pedig, melyben Ellie előbb rombol, majd horgol, illetve a zene, a vágások, a színészi jelenlét… nahát, az príma cucc.

2023-01-31 12:42:12 Babylon (2022) caulfield (5) #30

Megint ott van a szeren Chazelle, s bár az eredetiség frontján szerényebb a mutatványa, a megalkuvástól mentes hozzáállása így is bőven kárpótol. Van újra idegtépés és az előadó nyúzása, izzasztása, a vakbuzgalom pedig Tony Montana szellemével kiegészülve idézi meg az álomgyár hajnalát.
Máshol említették PTA 1997-es opusát, melyből nem keveset…, merít a Babylon (Alfred Molina-Tobey Maguire). A hangsúlyozásban viszont élesen eltér: Chazelle nem eszményíti a szereplők közti viszonyt, sosem tette azt, bármilyen furcsán is hangzik még a musicaljénél sem, nála - ellentétben például PTA-val - a rivaldafény felé dobog a szív és sugárzik az áhítat. Brad Pitt Conradja kettesével fogyasztja a feleségeket és az egyetlen barátját sem szereti igazán. Ami egyedül számít az az, hogy George tehetségesnek tartotta őt, a színpad elsőbbséget élvez minden téren. Conrad hangos “Szeretlek” jelenete azért nem működik, mert ő sosem szeretett senkit a sztárságon kívül, s pont ezért veszíti el a státuszát. A saját farkába harapó kígyó esete. A letűnő csillag önmagába roskad, a közönség átlát a szitán, a király meztelen, a látszat lemállik, egy éra tovatűnik.
A későbbi Hollywood pillérei ezen eksztázisban izzó fenoménok kitartott, az utókor számára már láthatatlan momentumaiból állnak. Mint a kamaszkor kritikus pillanatait letudó gyerekkori szertelenség jelenléte a felnőtt személyiségben, úgy konzerválódik a nyikhajság is a nagy depresszión áthaladva.
Amerika és a modern Nyugat egyik fundamentumát teszik ki a joggal szapult kaszinókapitalizmus szipogói, akik válság idején hullanak, mint a legyek, akik a többség gyámságára szorulnának, akik féktelen szabadosságára az értékmegőrzés eszméje tromfol rá és akik bár kiutáltatnak, mellőzötté válnak, a vágószoba padlóján végzik, akár a veterán katonák, létük mégis örök a színek tengerében. Minden mozizóban ott nyugszik a kisördög, hogy fakassza a könnyeket, feszegesse a kereteket. A Babylon egy olyan pszichologizáló werkfilm, mely a nagy mozik közös tudat alá fojtott tényleges forrását mutatja be. Legyen az a halálosztó nem várt megkegyelmezése, egy őshüllő szabadjára engedése, vagy az emberi képzelet mindent átszövő ragyogásának lelepleződése.

Östlund megmutatja az ecsetet, mellette a vásznat, de alkotni esze ágában sincs (a Négyzetben szerintem még volt), megelégszik a premisszával, a hangzatos címmel, érvelni már nem érvel, mondván azt majd úgyis megteszi a néző, ha akarja. Ha a szereplőket látva megjelöljük a képzelgést, mint problémát, akkor kérdés, hogy a film mennyire cinikus és lovagolja meg az agysorvadást és zsibbaszt tovább, illetve mennyiben képez ellensúlyt, vagy divatosabban mondva mennyire önreflexív és mennyire csak egy szélhámoskodás, vagy blöff az, amit képvisel.
Az influenszerkedés fűtőeleme a nihil, mert az influenszer a végtelen komfort közegében képtelen az itt és most látképét, a kozmikus távlattal összekapcsolni: mi értelme bárminek is, ha végül majd a fotonok is lebomlanak?
Szóval ebben a reményvesztettségben, a kétségbeesés tengerében, amellett, hogy körbevezet az állatkertben, mi is ennek a filmnek a célja? A felmerülő banális válaszok nálam a hanyagságára, művészieskedésre mutatnak.
Szimmetriában áll a világgal, nincsenek kapcsolódási pontjai.

A kérdés viszont továbbra is ott van, hogy mi is az a mondanivaló, mit rág a rendező a szánkba?
Hőseink emberileg annyira enerváltak, hogy már az életről is lejöttek. Konkrétan az influenszerpár egy evolúciós zsákutca, a modell lány a vécés nénivel szemben még a bosszúra is képtelen - az utolsó jelenetben tulajdonképpen meg is kísérti őt, a zsarnokot, megváltó szerepbe taszítva ezzel Abigailt, „légy oly kedves és ölj meg”.

Lehet, hogy ma már tényleg nem lehet szatírát csinálni?

előzmény: BalaKovesi (#27)

A nemrég elhunyt TGM-nek volt a megjegyzése a “dolgozni kell!” kitételre, hogy “ez butaság”. A régi görögöknél csak a termelésből részt nem vállaló arisztokrata kaszt rendelkezett szavazati joggal, a középkorban a leginkább megbecsült emberek a kontempláló szerzetesek voltak.
Ma itt vannak az influenszerek. A technológia és a prolik vad nászának porhanyós gyümölcsei. Nincsenek hősök, vagy antihősök, nincs dráma se, a battle royalhoz már túl nagyok, a Lost vadregényességéhez túl kretének. De már a környezet se bír jelenléttel, a sziget nemhogy nem lakatlan, de még tisztességes kannibálok, kalózok, vagy Klaus Schwab gonoszai se uralják. Marad a vécés néni, az állandóan kifordított helyzetek és direkt hablaty ronggyá nyüstölt eszmékről. Östlund kiirtotta a drámát, lekerekített valamennyi élt, elsimított minden feszültséget, s mint a jó bort, úgy kultiválja az unalmat. Nem lehet megúszni, hogy a fináléra ne akarjon valamit mondani, csakhogy az ahhoz kellő prózai alap hiteltelensége miatt az ember már csak legyint rá.

2023-01-22 16:54:56 Close (2022) / Közel caulfield (4) #17

Roppant finom vonalvezetést és éteri érzékenységet hirdető film. Mivel viszont drámaiságának eredője szerintem igen jól beazonosítható, így műfaji értelemben ez egy többszólamú alkotásnak is tekinthető: amennyire dráma, legalább annyira thriller is.
Témája nem a szó szokásos értelmében vett gyászfeldolgozás, de a közösség felől (már-már elvártan) érkező gúnyról és a kénytelenül felöltendő társadalmi gúnyáról sem a megszokott módon beszél a film. Ez utóbbi ábrázolásmód megkapóan eredeti és a javára is válik. A tragédiát érintő rész pedig, ami persze a történet gerincét adja, azonban már bevettebb elemekkel rendelkezik. Konkrétan mintha a Hatodik érzék című film fő konfliktusának a továbbgondolása, hétköznaposítása, de egyben elmélyítése lett volna Lukas Dhont célja.
Adva van egy egyértelműen toxikus, a fiát, Rémit „kizáró” anya, aki miatt a fiú a barátjánál, Léonál lel vigaszra, mígnem ezt az édenkerti állapotot meg nem töri a fogalmakkal felfegyverzett külvilág, amely közeg mégsem tekinthető kirekesztőnek, sőt, távlatot kínál. A másság itt elsősorban nem a szó általában használt értelmében merül fel, hanem sokkal egyetemesebben és egyszerűbben. Azt a bizonyos mezt nem erőltetik rá Léora, ő nyúl érte, harcba száll, az ütlegek záporában mossa le magáról mindazt, ami nem ő (hasonlóan jár el, mint Colm A sziget szellemeiben). A film eleji állapot természetellenes, mert túlteng benne a közelség. A rendező ezt páratlan érzékkel jelenetezi - persze lehet komfortra lelni a felvezetés képsoraiban, ha a néző hajlandó maga mögött hagyni szinte mindent, ami a felnőttséggel, illetve a hétköznapi dologisággal kapcsolatos és átadja magát a gyermeki énjének. Rémi játéka pedig hathat gyönyörűnek, ha az ember úgy kívánja, más kérdés, hogy valójában egy fuldoklás, szívszorító, szó szerint. Ugyan a viaskodás kezdetét az iskola hozza el Léo számára (az egyetlen lényeges focista, akinek a neve nem kerül említésre a srácok gyűrűjében…), de ez az útkeresés már valószínűleg jóval a gyerekek születése előtt Rémi anyjában jelen volt és később vált betegessé, majd áttételeződött. Léonak bele kell magát törnie a felnőttségbe, hogy ki tudja mondani a varázsigét, a mondatot, ami nem a sajátja, s ami miatt végül a démon köddé válhat, ő meg végre kibújhat a tojásból.

2023-01-19 18:21:15 Kelly's Heroes (1970) / Kelly hősei caulfield (5) #27

Jó, hát most a cselekményen valamiféle naturalizmust leverni felesleges lenne az biztos, de az, hogy a bakák csak túlélni akarnak, illetve jól is élni, az számomra sokkal inkább tűnik valódibbnak, mint egyes hazafias köntösbe burkolt, bátorsághimnuszok más filmesektől.

előzmény: csabaga (#26)

2023-01-18 13:27:57 Kelly's Heroes (1970) / Kelly hősei caulfield (5) #25

Nekem inkább realista mintsem cinikus. Persze nem a harctér ábrázolása miatt, hanem amiatt ahogy a háborúhoz viszonyul. Amolyan szent derű hatja át, mégis valóságosabb és emberközelibb tud lenni, mint például a magukat pátoszba heroizáló Az elit alakulat, Ryan közlegény… darabok.
Mintha a költői megközelítésen túl (Coppola, Malick) a hiteles háborús film csak kétféle lehetne: vígjáték-szerű és könnyed (mint ez, valamint a nemkülönben frenetikus magyar párja A tizedes meg a többiek), illetve végjáték-szerű és súlyos (Stone, Kubrick), tehát a dekonstrukcióra “építő”, káoszművek. (Szerintem Mel Gibson hozzá tudott úgy tenni ez utóbbi vonalhoz, hogy bár használta a pátoszt mégis elkerülte a giccset.)
Kelly hősei cinikus figurák, nemkülönben a vietnámi dzsungel mélyén botorkáló Szakasz tagjai, de ha meg akarják őrizni az épelméjűségüket nem is lehetnek másmilyenek.

előzmény: Xuja (#24)

Önkényes mérvadó

Na, van vita, tök jó, élvezetes. Padraic funkcionális alkoholizmusa pont hogy nem annyira ül: egyszer iszik be igazán (ír whiskey kerül elő az addigi szénsavval és nemi alkohollal dúsított ír “tea” helyett) és mindjárt rokonszenvesebb lesz Colm szemében, kvázi tehát a józanságot, mint szakító okot is meg lehetne jelölni.
Másfelől kicsit túllépve az ezen beszélgetést is meghatározó pacifista szemléleten: persze, gagyi dolog a háború… mint ahogy az azt kiváltó apátia is. Előbbi pontszerű, utóbbi vonalszerű, ezért talán még áthatóbb és fontosabb. Hiába Colin Farrell kiskutya tekintete, ha mögötte egy számító élősködő húzódik meg. Bármely olyan viszony pedig, mely kizárólag az élmény alapján áll az valójában inkább már csak iszony. Erre ébreszti rá Colmot a szomszédban zajló ágyúzás, az érvény hiányára, a válság tényére és a választás sürgetésére. A hazug ölelésből mindig jogosan válhat ki az ember anélkül, hogy egyúttal az őszinte rúgást kérné helyette. Bár valahol tudja, hogy a megtorlás elkerülhetetlen, mégis vállalja. Colmnál ez az, ami számít, nem pedig, hogy jó zenész-e, vagy sem.

Azaz a film szerint, ha egy férfi nem él vissza a helyzetével azt csak gyávaságból teszi, teheti. Olyan, hogy helyes, vagy helytelen nincs is, csak hatalom van és összekacsintások (patriarchátus).

előzmény: osbehemot (#59)

Ennek a filmnek a rombolása egyszerűen magával ragadó, különösen a romkom műfaját csontozza ki csodálatosan. Élmény az eredetisége, a vagánysága, ahogy a látszólagos szirupot váltja át elegánsan emberi drámává. Igazi filmes csemege és instant klasszikus lenne, ha a zárásban nem számolná fel saját magát. Sajnos a fináléra a rombolás nem ellenpontozódik, a mondanivalót eluralja az öncélúság, a film pedig az áldozatiság és az ujjal mutogatás kelepcéjében végzi. Kár érte.

2022-12-22 16:10:36 [Foci VB 2022] caulfield #397

Sokáig úgy voltam a 2002-es VB után azokkal, akik minden eredményre bundát kiáltottak, hogy rögeszmések és hogy konteóhívők. Az azóta eltelt két évtized után, melyben a profi foci nem kevés átalakuláson esett át, illetve a keleti piacok térnyerésével célközönséget is váltott, sem állítom, hogy szakmányban csalnak, vagy hogy a kecské-- legendának megvették a kupát, bizonyíték híján nem is lehet ilyen súlyos vádat csak úgy felhozni, de mégse tudom teljesen kizárni a manipuláció lehetőségét. Pont azért nem, amiért korábban elképzelhetetlennek tartottam, azaz hogy iszonyú magas szinten megy a játék és kismillió kamera van a pálya körül, sőt szinte már a pályán is. A mai futball a lélektanról szól, a szakik által fejben is felhevített játékosok párviadalába elég egy pár, jól irányzott gesztus a bíráskodás részéről, amik bele is vesznek a figyelem tengerébe és máris kibillen a sportoló anélkül, hogy tudatosulna benne az, hogy megvezették. Bár, jó, igaz, legyen: a dél-koreai csoda után valószínűleg a példamutató FIFA biztosan jobban odafigyel a tisztaságra, a játék ethosza és a magasabb erkölcs nevében.

Egyébként az Oscarnál meg mintha pont ellentétes folyamat lenne: a kétezres évek elejétől a nagyobb, monstre filmek kiszorulnak, a metoo és a Weinstein-ügy óta meg végképp. Más kérdés, hogy zuhant a nézettség és a gála körítése is keményen átpolitizált, de a végső díjazott újabban kevésbé hat lobbinehéznek, mint korábban.

2022-12-21 13:44:56 [Foci VB 2022] caulfield #385

Az Oscar kapcsán a verseny persze szubjektív (bár a pénz mellett tartalmaz néha művészeti értékeket is), de az objektív teljesítményre épülő focivébében szintén akad ugye a lóvén túl valamennyi labdarúgás is. Mindkét viadal a közönség által erősen dramatizált cucc, a rendezők nagy megelégedésére. Persze a pátosz és a giccs is valahol természetes része az egésznek, mint a szilveszternek a berúgás, de a fair play is fontos eleme a focinak és az Oscarral ellentétben jóval konkrétabb tényező is, mégis a a filmes díj versenyéhez hasonlóan válik látszólagossá a népmese varázsa mellett, melyben a legkisebb királyfi végül (jogosan) meghódítja a királyságot.

előzmény: budaik (#381)

2022-12-21 12:23:05 [Foci VB 2022] caulfield #382

És a sportteljesítmény része a sportszerűség is. Legalábbis jobb helyeken.

előzmény: budaik (#381)

2022-12-21 12:04:45 [Foci VB 2022] caulfield #380

A világbajnoki trófea némileg az Oscar-díj sorsára jutott, mert egy életmű elismerését hivatott betölteni. Hiába van erre egy különdíj, a torna legjobb játékosa néven, mindenki úgy van, hogy Messinek kijárt már a győzelem, tökmindegy milyen suttyó gárda élén jutott is a csúcsra. Minden korszaknak meg kell, hogy legyen a maga csillaga, akinek lehetőleg a legfényesebben kell is csillognia. Messi pedig címeit tekintve immár bőven előzi Pelét, Maradonát, Cruyffot. Ő a mi blade runnerünk és igenis a valaha élt legjobb, börtönválogatott hangulat ide, sportszerűtlenség oda. Az idol ereje még a fene nagy érzékenységet is rendre utasítja.

2022-12-09 10:18:52 [Foci VB 2022] caulfield #220

Azért a Ronaldo ajnározásnak is van egy határa. Még mielőtt futballistenné avatjuk meg lehet nézni az utóbbi két klubot, ahol megfordult - elefánt a porcelánboltban esete, jó, a United esetében az s-budget porcelánboltban. Ő maga is bevallotta, hogy hiba volt lelépnie Madridból, ahol a fizetése miatt ugye behisztizett. Az a csapat megfelelően ráépült, nem úgy mint a későbbiek. Az alázat, ami az Alex Ferguson érában még megvolt, vagyis egy kiemelkedően jó képességű focista a posztján sokat futva válik a csapat javára az a királyi gárdában lecserélődött a labdás istenember státuszára, ami a kifutók csapatában működött is, csak később, szerényebb fizimiskájú együttesekben ütött vissza.
A mesterségesen pumpált Messi C Ronaldo rivalizálás, mint egy Songoku-Dermesztő párbaj, nyíltan elsősorban az ázsiai piacot célozva, szerintem inkább ártott ennek a sportágnak. Ez a VB szépen be is mutatja mivé válik szép lassan ez az alapvetően hagyománytiszteletre épülő játék.

2022-11-26 15:40:38 [Tévésorozatok] caulfield #4185

A mostanában sokat hangoztatott, a mozifilmeket átjáró vidámparkosodás lehet talán az oka annak a terhelten hatásvadász stílusnak, amely számomra szinte nézhetetlenné teszi Graham Hancock Ancient Apocalypse című dokumentumfilm-sorozatát is, ami egyébként az uralkodó tudományos szemléletet álltja pellengérre. Konkrétan egy törökországi sziklát is úgy ábrázolnak a készítők, mint Batmant Gothamben. Állandó hangeffektek, pörgő vágások, művészi beállítások garmadája bombázza a nézőt, mindez a Netflix égisze alatt. Tulajdonképpen nem is doku ez, hanem egy ismeretterjesztő videoklip-széria. Ami a tartalmat illeti: nyolcszor fél órában Hancock a kortárs archeológia bigottságára utal, amikor egy alternatív emberi történelem elméletével kacérkodik. Izgalmas ásatások zavarba ejtő leletei kerülnek elő, és az egész glóbuszt érintő utazás keretében a több mint százezer éves Homo sapiensnek a primitivizmussal való viszonyának az eddig ismert alakulását kérdőjelezi meg. Atlantisz és további civilizációk, amelyek kozmikus kataklizmák áldozatai lettek, több nép mítoszvilágának a megelevenedése, kollektív amnézia pedzegetése és a jelenkor nagyfokú önteltségének hangsúlyozása adja a sorozat velejét. Hancock nem egy Semmelweis, aki ráérez a tutira és a szakik nem hisznek neki, de mivel ő újságíró, semmint tudós, így a kvázi laikus kérdező szerepében végülis egy legitim figura (bár lehet, hogy néha azért be van tépve). A konteózás és sokszor személyeskedő támadások pedig, amiket kap, akár akadémikusok felől is, érdekes megnyilvánulásai a szkepticizmus és a cinizmus összemosódásának. Érdemes elmerülni ebben a konfliktusban az emberiség hajnalát illetően, de ez a sorozat inkább csak egy csillogó-villogó rezüméje az egyes podcastekben kimerítőbben taglalt témának.

„Nőkkel nem lehet beszélgetni, a nők tehenek” - visszhangozhat a múlt század hajnaláról, a kontinens felől egy bajszos német filozófus pikírt megjegyzése. Az épelméjűség határvonalát aztán több helyről is az így-úgy visszaköszönő, a sorozatgyilkosok kiskátéjának is beillő, a kitaszítottról szóló történetecske szabja meg, aki nem tapasztalván meg az emberi kapcsolatokban lakozó melegséget (a nőt), végül porig égeti a falut, hogy úgy érezzen hőt. Minden műveletnek (ambíciónak), így a művészetnek sem más a kezdeti alapja, mint a neheztelés. Az egymáson való élősködés pedig, mint a férgek heveny tülekedése, sajnos elkerülhetetlenül megfojtja azt, ami valóban számít. Nem gonoszságból, ebben a filmben sincs gonosz, Martin McDonagh már annyira fényesre csiszolta emberismeretét, hogy régen túl jár jón és rosszon. Alakjai és arcai vannak, elfuseráltnak ható tájszólással, újfent egy kis közösségbe kényszerítve a kopár szigeten, amennyire egyszerűnek tűnő, annyira csonka életek. Az újdonság és az újság, vagy másképpen a józanság és az én illúziója mállik csupán le. A Három óriásplakát… el nem múló anyai kínja, a Belgiumban dekkoló bérgyilkosok megfeszítése, mind ugyanannak az abroncsnak - az ember egy állat? - a darabkái, mint ez a barna sörön tenyésző tehénpásztor lélekjelenlétét körbevizslató, a banalitást elemi drámába torkoltató, ismét nyíltan spirituális és purgatóriumi húrokat pengető, hamisítatlan ír történet.
Korunk egyik legizgalmasabb, csehovi magasságokban járó színházi nyelvészének a nagy vásznon való kiteljesedését nyújtja ez a film. Szó szerint remekbe szabott mű.

2022-09-29 23:10:23 Blonde (2022) / Szöszi caulfield (?) #2

A rendező hozzáállásáról nekem Todd Phillips ugrik be és a Joker, bár mondjuk az legalább egy míves blöff. Dominik közönséget felöklelni akaró arroganciája viszont azért durván visszataszító.
Oké, szabadszájúság, de amikor egy túlérzékenyített világban valaki minden szerénység nélkül kikiáltja magát a nagy punknak, abból inkább az jön le, hogy csak pancsolni kíván a közélet trutyijában és nincs igazán igénye a közlésre, vagy alkotásra.

2022-09-08 11:51:50 Cast Away (2000) / Számkivetett caulfield (5) #26

Az utaztató, vagy bolyongó (szórakoztató) film mintapéldája. A számkivetettség helyzete a rossz irányú és hibás alapállású kérdésfeltevésnek, a szórakozottságnak a körbejárását szolgálja. Hősünk elmegy a Föld tetejére, vagy elrepül a Napra, hogy aztán azon dilemmákon, hogy na(!), itt merre van észak, illetve most akkor mi a pontos idő, tipródjon és bizony titokban élcelődjön. Persze ő ezt nem is igazán tudja, csak profi módon rohan fel-alá, mint a mérgezett egér. Egyben vicces és szomorú alak, ahogy kivagyiságában és amatőrségében vergődve a mindenség értelmének megtalálásán évődik, illetve leplezett kaján vigyorral az arcán gyerekesen lohol a legfontosabb kérdés megválaszolása után.
Aztán felnő.

2022-09-03 13:04:36 Moon Knight (2022) / Holdlovag caulfield (2) #1

Roppant fárasztó holdkórosság. Még ugyan a cselekményszövésben és a figurában pislákol is némi eredetiség, de a ripacskodás, a mókásabb és a drámaibb jelenetek rossz ütemű kevergetése jobbára idegesítővé, majd egyszerűen csak unalmassá teszik ezt a játszóházat. A végeredmény a Marvel-féle vidámpark egyik leghalványabb eresztése.
(Remélhetőleg az iszlamisták nem pécézik ki maguknak a sorozatot.)

2022-08-23 13:44:42 Amadeus (1984) caulfield (5) #68

De a tehetség nem is normális. Mert megbont egy fontos egyensúlyt. Kikezd egy eleve adott, szolid állapotot. Leginkább cirkusz, amit ünneplünk, szemfényvesztés. Ami emberi, az kezdetben mindig tehetségtelen (szolidáris), az angyal hangja a jóllakottság káprázatát adja és ezért ördögien szemtelen is egyben. A középszer, mint irigy (negatív) tehetség így a normális alatt van, míg a "szokványos" tehetség felette tetszeleg. Tulajdonképpen lényegükben nem is különböznek. De sem Káin, sem Ábel nem igazán ember.
Salierire ragad egy szerep és kinyuvasztja madárkáját, egyszerűen megtébolyul. A műve és a története persze hogy szívhez szól. Ami megkapó a sztoriban az az elveszettség, a túlérett, túljózanodott részegség nem emberi mivolta. Ezen szó elé, hogy "emberi", nem igazán lehet jelzőt pakolni: vagy emberi, vagy nem az - ha túlságosan az, akkor nem emberi. Az angyali és az ördögi címkék itt jobb híján kerülnek kiosztásra, az együttérzés hiánya az, amire a film rámutat, az az, ami szívhez szóló. Ahogy az angyal szeme fénye lassan kihuny.

2022-08-22 11:00:48 [Tévésorozatok] caulfield #4170

A finálé után még mindig műdrámának hat a 7. rész nagy fordulata?

Érdekes most elővenni a Breaking Bad-et. (Mióta véget ért nem néztem újra.) A benyomás az, hogy a BCS az első pillanatától kezdve sokkal jobban egyben van, mint az elődje, amely fokozatosan találja csak meg a saját hangját. Ez nem is annyira leszólása a BrBa-nak, valahol ez a lényege, ez inkább a két sorozat főhősei közti markáns különbséget mutatja. Walter világát roppant nehéz nézni, teljesen át van szőve hazugsággal. Jimmynél viszont komfortra lel a néző. Az ő sztorija képes mondani valami nagyon eredetit a jellemfejlődésről, mint olyanról. Nem annyira folyamatot ábrázol, hanem egy kétállású kapcsolót.

előzmény: kaamir (#4168)

2022-08-22 10:32:40 Amadeus (1984) caulfield (5) #64

A film jellege is ott van viszont, mert azon túl, hogy valóban nem törekszik tudományos tárgyilagosságra, mint az egy művészettörténeti munkától elvárható lenne, mégis azért jóval komolyabb hangnemben vegyít fiktív és valós elemeket, mint pl. ahogy Tarantino teszi.
Emellett szerintem Salieri ördögi megnyilvánulásai az emberi vonásait gyarapítják. Ő legalább tisztában van saját irigységével, mert mindenki másnál élesebben hallotta az angyalt, jobban ismerte őt, mint ő saját magát - pokoli helyzet. Alapvetően összetettebb és érdekesebb figura is, mint maga a címszereplő. Számomra épp ebben a főhősről való hangsúlyelemelésben rejlik a film nem szokványos mértéktartása és sajátságos tiszteletadása.

De ezek az “ez csak egy film” lesajnálások tényleg hasznosak? Főleg egy filmes fórumon. Egyszerűen vannak, akiknek fontos egyfajta hűség megtartása, és amennyire fakad ez az igény a személyes érintettségből, annyira szenvedélyes formában nyilvánul meg egy vita során. Kár ezt sugalmazás szintjén bárgyú hisztinek beállítani. Elvégre végső soron ízlésbeli kifejeződés az alapja itt minden véleménynek, ez a szubjektív elfogultság pedig gazdagít.

2022-08-02 23:39:40 [Tévésorozatok] caulfield #4164

Aaron Paul elsőosztályú színész (ha mással nem, akkor épp a Westworlddel bizonyít, ahol szépen ellopja mindenki elől a showt), de mikor 40 pluszosan a huszonéves Pinkmant próbálja meg eljátszani, akkor finoman szólva is a medence szélén landol a dolog.
Scorsese Irishmanje kísért, mert amellett, hogy érthető okokból a színészi síkon anomáliával kénytelen szembesülni az ember, a Better Call Saul így is egy műremek.

2022-07-26 19:49:47 [Tévésorozatok] caulfield #4162

Pár mondat a Better Call Saulról, némileg spoileresen.
Amikor először láttam, hogy lesz egy ilyen sorozat tökre hidegen hagyott. Mert Goodman a legellenszenvesebb figura a Breaking Badből, amely sorozat eleve hátránnyal indul e téren: konkrétan számomra a BB valamennyi karaktere taszító, amellett, hogy a világ egyik legjobb szériája. Valamelyest jobban megáll rá a Keresztapának is odaszúrt (szerintem jogtalan) kritika, miszerint élteti a bűnözést, mivel való igaz, hogy nem kevés Tarantino-féle badass-séggel bővíti ki a klasszikus gengsztermese paneljeit, de valójában nem válik öncélúvá, minden torzságával együtt tényleg fenomenális mű Walter sztorija, csak nem könnyű nézni (már akinek, persze).
Mikor Goodman a saját sorozatában bemutatkozik és megmenti a halálból a gördeszkás fajankókat azután nekem konkrétan évadokba telt felfognom a tettében rejlő altruizmust. A vicc az, hogy nincs is rejtve a bátorsága, teljesen nyíltan ábrázolják az önzetlenségét. Mégis a Breaking Bad karikatúrájaként annyira erősen él a nézőben, hogy a kígyónyelvű ügyvédnek az ember azt se hajlandó elhinni, ha kérdez. Nekem az, hogy a Goodman név nem álarc, hanem a csávó valódi énje sok-sok rész és évad után esett le (de azt is megértem, ha valakinek ehhez a belátáshoz még 6 évad is kevés).
Walter tudatosan, saját érdekeit szem előtt tartva sakkozza ki a maffiózókat és tartozékaikat, Saul viszont másokért száll ringbe. Mikor Lalot meggyőzi, hogy Kim menjen Gushoz, azzal a le is győzi őt, vagyis a sírba küldi. Hisz fordított esetben, ha ő megy, akkor Gus nem jön rá, hogy az egész csupán elterelés és nem megy a mosodához leszámolni Laloval. Más kérdés, ha Jimmy maga megy Gushoz azzal kvázi halálra ítéli Kimet, hisz kizárt, hogy teljesíteni tudná a küldetését - ő nem egy Walter, vagy Jesse.
Az igazság az, hogy ennek a két sorozatnak a valódi főszereplője Jimmy, hiába csak epizodista a Breaking Bad-ben. Walterrel ellentétben ő végig önmagát adja és teljesen ellentétes utat is jár be, ahogy az évadok során kiteljesedik. A kémiatanár valódi énjének sosem osztanak lapot, Heisenberg az ebből fakadó neheztelésnek a dühben fogant megtestesülése. A Better Call Saul annyiban ad hozzá a sztorihoz, hogy megismerjük a hőst, akivel lehet rokonszenvezni, a Breaking Bad bemutatta az antihős felemelkedését, ahogy többek között Sault is legyőzi (vagy legalábbis megfosztja hősi mivoltától, a "köpenyétől"…). Mindenesetre a BB teljesen új megvilágításba kerül a BSC után, nem akármilyen mutatványt hajtottak végre Gilliganék.

2022-07-26 09:45:16 [Tévésorozatok] caulfield #4161

Basszus, de hát maga a show cáfolja meg azt, hogy aki kimegy az halálra van ítélve. Kim túléli. Jimmy a lehető leglovagiasabb volt, miközben süllyed a hajó felajánlja az utolsó helyet a mentőcsónakon annak, aki a legfontosabb neki.

előzmény: Dió (#4160)

2022-07-24 20:34:22 [Tévésorozatok] caulfield #4155

Csak azt mondom, hogy az önző jelző jobban áll Kimre, mint Jimmyre.

előzmény: Dió (#4153)

2022-07-24 14:42:13 [Tévésorozatok] caulfield #4152

Ha már mindenképpen rá akarod húzni a vizes lepedőt valakire, akkor az inkább legyen Kim semmint Jimmy. Ő ugyanis tehetett volna annak a helyzetnek az elkerüléséért és Howard életben maradásáért.

Mert való igaz, hogy ami a 6x07 végén és a következő rész elején történik abban nemcsak az alvilág (Lalo és a többi ördögfajzat) ludas. Jól érzed, hogy el lehet verni a port még valakin, csak a személye kapcsán nyúlsz mellé.
Igazad van, de tévedsz.

előzmény: Dió (#4150)

2022-07-24 13:24:10 [Tévésorozatok] caulfield #4149

Igen, Jimmyből erre a jelenetre pont, hogy az egoizmus tűnik el végérvényesen. Azt kell látni, hogy Kim és Jimmy tényleg, a szó valódi értelmében szeretik egymást, kvázi egymásnak lettek teremtve. Jimmyt az önzetlenségre való törekvés jellemzi egészen az 1x01-1x02-től, mikor saját életét kockáztatva Tucóval is birokra kell, csakhogy a két gördeszkás pondró bőrét mentse. Egyedül az 5x09-ben van zavar, mikor kiakad Kim felmondásán, mert ugye azzal pénzt buknak, akkor nézeteltérés keletkezik kettejük közt, némi szemét kerül a teljesen tiszta kristályba, de szerencsére Lalo ezt rögtön le is kopogja szépen, a csörgőkígyó megérkezik és megmenti őket. Jimmy McGill útja ellentétes Walter White alámerülésével. A tüdőrákos tanárt bekebelezi az egója, Mike saját halála előtt ugye szembesíti is Waltert a büszkeségéből eredő rombolással - más kérdés, hogy Gus Fringet és az üzelmeit alapul véve ez a beolvasás sem fekete-fehér, Mike minden csak nem tiszta figura. Jimmy önzővé most válik, a 6x09-ben, mikor Kim elhagyja. Illetve, ez így nem jó: végtelenül anyagias lesz, Saul Goodman nem egyenlő az egoizmussal, bármilyen lelketlen alak is, csak alámerült a szemétbe, de Jimmy ott él benne - meglátjuk ezt hogy futtatják ki a fennmaradt részekben.
Egyébként Kim nem azért hagyja el, mert nem szereti, hanem épphogy annak ellenére fordul el tőle, mivel a világ nem bírja el az ő kapcsolatukat, egyszerűen túl tökéletesek. Az az igazság, hogy Jimmy egy jó ember, ezért is hatalmas dráma és katasztrófa, ami történik.

előzmény: ender1112 (#4148)

2022-07-23 12:44:02 [Tévésorozatok] caulfield #4144

Valószínűleg örökös vita tárgya lesz a Better Call Saul kapcsán az, hogy jobb-e mint az anyasorozat, vagy hogy meg se közelíti azt. Szerintem így 59 rész után, 4 résszel a befejezés előtt már kijelenthető, hogy a magát átkeresztelő zugügyvéd nem hétköznapi sztorija méltó párja a drogbáróvá átvedlő kémiatanár tragédiájának, sőt. Valahol a Keresztapa 1 és 2 vegyiértéke ez: tökéletesen kiegészítik egymást, mely abból fakad, hogy a folytatásban, ha visszamenőlegesen is, de a készítők bátran építik tovább a már megalkotott világot. Furamód mégis a hétköznapiság az, ami a legjobban összegzi Saul történetének a velejét. Walter sztorija harsányabb, a gengszterizmus ünnepe (nem dicsőítése), klasszikus bűneposz. A consiglieri - illetve consiglieri(k) - szintén több mint 5 tucatnyi része viszont ugyan átlagos felütéssel bír, de a saját közönségességén túl olyan érzelmi és etikai pókháló megszövését valósítja meg, melyben a "rosszra törés", "rosszalkodás", "szemtelenkedés", vagy mai szóval mondva a "trollkodás" talán soha máshol nem látott módon lép frigyre az egyik legelemibb emberi kötődés intézményével. Többek között Tarantino pofátlanságát is kölcsön véve kebelezi be a nézőjét a sorozat. Egyszerűen olyat főztek ki Gilliganék, ami valóban, a szó minden értelmében párját ritkítja… nehéz szavakat találni.

2022-07-11 14:28:35 [Tévésorozatok] caulfield #4132

Az új Westworld évad 3. részének intro előtti első 10 perce Bernard tripjével egy Twin Peaks őrlánggal megtámogatott nagybetűs SCI-FI menet. Lehet, hogy a show nagy része már évadok óta maga se tudja, hogy mit akar (azért ez így egy eléggé kétséges állítás, várjuk ki a végét), de ezek a pillanatok nagyon ott vannak a szeren.

2022-07-10 16:50:11 [Tévésorozatok] caulfield #4128

Igen, arra. Vagy Eleven után vágyakozik és Mike-ra csak féltékeny?

előzmény: manuva (#4127)

2022-07-10 11:40:51 [Tévésorozatok] caulfield #4126

Ja, ez is egy ilyen tipikus, objektívnek szánt, valójában "vérszubjektív" felhorkanás rajongói oldalról, hogy mennyire egy mamlasz és nem tud színészkedni például a Mike szerepét hozó srác, miközben épp ezért alakított nagyszerűen.

előzmény: miraculum (#4125)

2022-07-10 11:19:18 [Tévésorozatok] caulfield #4124

Van egy egész kiváló jelenet ezen évad vége felé, melyben az egyik szereplő burkoltan szerelmet vall a barátjának, de az, dacára a korábban bemutatott, a társáért az önfeláldozásra is kész odaadásának most észre sem veszi bajtársa süket fülekre találó megnyílásából fakadó szenvedését. Rajongók egy része például ki is akadt, hogy hova lett a figyelmesség, az együttérzés, ez már nem ugyanaz a figura, mint akit megismertünk… ilyen az, amikor az alkotók nagyban tesznek a fan service-re és egyben feszegetik a műfaji kereteket is. Mert az ifjúsági sztoriknak egyik fontos eleme azon derűnek a belakása, mely a gyerekek önfeledt barátságából fakad, élményadás, feel-goodság, persze némi tanulsággal fűszerezve, de végülis a paradicsomi lét láttatása a lényeg. Írói alávalóság lehet ugyanúgy annak a nézői parancsnak való behódolás is, hogy „Misery-nek meg kell halnia!”.
Lehet konzervatívabb vagyok a zsáner elemeit illetően, persze feszegetni kell a határokat, az ST is ezt csinálja, de más kérdés, hogy jól vagy rosszul teszi, mert lehet élni műfaji csalással is - ez lenne ugye az a bizonyos lelketlen rajongói (tanári?) igény kielégítésnek az esete.

előzmény: miraculum (#4123)

2022-07-09 17:23:30 [Tévésorozatok] caulfield #4122

Azt nem tudtam, hogy antológiát terveztek, így már érthető valamelyest a rossz szájíz.
Viszont azt továbbra is hozzátenném, hogyha az ember cukrászdába megy akkor ne ütközzön meg azon, ha édeset kap. 30+ órányi coming of age sztori egyszerűen nem kerülheti el az úgynevezett fan service-t. Ez nagyrészt a maga módján azért mégiscsak egy végtelenített Reszkessetek betörők.
Egyébként is ez az ifjúsági zsáner amolyan teflon-műfaj: nem ég rá semmi, igazi tétje nincsen - nekem személy szerint ez volt a problémám a régi SW trilógia fináléjával, vagy a Back to the Future folytatásaival is.
Ha csinálnak egy American Horror Story szerű valamit, azaz egy évad, egy történet és pont, az becsülendő (a legtökéletesebb darab ezért a műfajban a Stand by Me, talán mert beéri a stand alone státusszal), de ha beadják a derekukat a sikernek és tovább göngyölik a dolgot, hát akkor már kár fennakadni az ebből fakadó defektusokon, főleg, ha erre az évadra azért néhol legalább sikerül meg-meghaladni önmagukat.

előzmény: Ubul (#4121)

2022-07-09 14:17:27 [Tévésorozatok] caulfield #4120

De ez a kritika viszont nem igazságtalan? Magam is fennakadtam nem egy húzásán ennek az évadnak, vagy inkább “nem húzásán”, de ugyanakkor meg, végiggondolva, amikor dramaturgiai csalásokat, vagy teszetoszaságot, illetve megalkuvást emlegetünk, akkor annak az alternatívája nem a műfaji csalás lenne? Tehát, hogy ez mindvégig egy ifjúsági széria volt, aminek megvannak a szabályai.
Bár mozi és nem tévé, de a Star Wars jó példa lehet: hiába akarta maga a színész is mégsem nyírták ki a karakterét - Han Solót is csak lefagyasztották. (Cselekményileg egyébként a Stranger Things a 4. évad végén valahol a Birodalom visszavág helyiértékén van. Ebből aztán lehet is következtetni, hogy mire fog kifutni végül a történet a záró etapban.)

előzmény: miraculum (#4118)

2022-07-08 12:46:12 [Színház] caulfield #245

Két kamaradarab a West Endről: egy kortárs feketekomédia, a Mad House Bill Pullman és David Harbour főszereplésével, valamint Tennessee Williams emlékezet és képzelet határán egyensúlyozó Üvegfigurák című műve Amy Adams jutalomjátékával tudósít az amerikai depresszió különböző tereiből. A diszfunkcionális család szorongatása és az egzisztenciális félelmek sajátságosan észak-amerikai, azaz excentrikus és gyerekes, valamint hisztérikus és matriarchális visszfényben körvonalazódnak. Williams üveggé dermedt, szélsőségesen érzékeny közegének fojtogatása, amellett, hogy metszően aktuális szólamokkal is bír, az anyagi szükség és az anyai szívósság ihletet kikezdő egyvelegét mutatja be. Amy Adams egyszerre méltóságteljes és szerető, de határain bőven túlterjeszkedő és toxikus karaktere, a maga ellentmondást nem tűrő, domináló hangnemével megtölti a színpadot. A színésznő természetesen uralja a darabot, játéka szélesebb palettán nem is mozoghatna: néhol egy mondaton belül képes átvedleni kígyóból, megértő lénnyé és vissza. Az említett másik darabban, a gúnyos vígjátékban ugyanakkor a haldokló apa távolsága és közönye a kiemelt elem: a felnőtt gyerek nihilben fogant dührohamai már az ihletét vesztett, posztmodern Amerika sajátjai. Az Üvegfigurák harmincas évekbeli világa a mából nézve még tele volt illúzióval, romantikával ha úgy tetszik, a spanyol polgárháborúért való epedezés jellemezte, a Mad House hősei már „tudják” egymást, profin csócsálják a másikat. Bill Pullman kujonja megcsömörlött az ízektől, David Harbour - akárcsak az istenített Stranger Things-ben - szuperhősszerű figurává érik, vagyis torzul, aki végül légüres térbe kínlódja át magát és az eszementség köpenyébe burkolózva a végtelenített trollkodás hősi halottja lesz a józan ész felől nézve.
A két darab minimalista eszköztárral felvértezve, elegánsan, sallang mentesen skicceli fel az atomizálódó társadalom lidérceit.

2022-07-04 13:29:06 [Tévésorozatok] caulfield #4117

Eddie-ről érdemes megemlékezni, mert az ő szála nagyon ott volt. Rajta keresztül forgatják ki a hősmítoszt és egyben intenek be keményen a Reagen-érának is. Eddie elfutott. Hawkins elől. Ha visszamászik elevenen felkoncolják. Heavy metalos (a haja is milyen már?), drogokat ad el a pom-pom királylánynak, aki a a suli ikonjának a barátnője. Easy Rider helyzet. Igaz, hogy Jason fanatizálódott, átment full fundamentalistába és bár úgy tűnt, hogy a gyűlésen résztvevők elfordultak a felkínált boszorkányüldözéstől - itt az írókat egyébként lehet vádolni túlzott optimizmussal, mert modern kor ide, modern kor oda, de hogy egy ‘80-as évekbeli amerikai kisváros nemet tud mondani egy jó kis republikánus alapú lincselésre, de minimum megosztott a kérdésben az vallhat némi jóhiszeműségre -, azonban Eddie számára így is esélytelen lett volna megbirkózni a “normális” Hawkins démonaival. A kamikaze akciója ezért érthető és szívszaggató. A Vecna által megnyitott szakadékba esik ő is bele, mint ahogy Chrissy is, ők a város képmutatásának az áldozatai. Henry, Eddie, Billy, Max bűnös lelkek - nem illenek bele a társadalom által kialakított idilli képbe, Chrissy meg felfelé lóg ki a szektából. Végülis mind Vecna-szerű növendékek.
Van az az örökérvényű bölcselet, hogy a bűnös lélek közelebb áll az üdvösséghez, mint a farizeus, az utóbbi teremti az előbbit, azzal, hogy megfeszíti. Csak annyi a nagy különbség, hogy a megfeszített ellen tud-e állni a hatalom csábításának, Vecna nem, a többiek viszont igen, köszönhetően a barátaiknak. Akik között igazán működött a kémia az Eddie és Chrissy volt.

2022-07-03 23:40:56 [Tévésorozatok] caulfield #4115

Max karaktere összetettségben az élvonalba tartozik, az biztos. A lepukkant lakókocsis, az amerikai álom fonákjára került kiscsaj, aki a testvére halálát kívánta... Eleven mellett ő megy át a legnagyobb kálvárián. A Running up that hill Max Golgotájára is mutathat, ha úgy tetszik. Megfér Eleven Szent Johannája mellett. Habár valószínűleg fel fog támadni valahogy, az, hogy a rossz oldalra kerül szinte kizárt, látva, hogy mekkora becsben tartják az írók ezeket a figurákat. Talán Will esetében lehet esélyes valamiféle átállás, ha kenyértörésre kerül a sor abban a szerelmi háromszögben.
Pedig tényleg muszáj lett volna - elkerülendő, hogy csak élményalapú legyen a sorozat -, hogy a készítők lesújtsanak valaki fontosra. A 8. részig nem éreztem, hogy a hitelességet felszámolandó módon akarnak gesztusokat tenni, vagyis egyfajta safe space-t építenek, addig számomra átütő volt a közlésvágy tisztasága, de a fináléval valamelyest kompromisszumot kötöttek. Persze ott van a sötét, az előzőekhez képest mindenképpen ziláltabb hangnemű befejezés, de ez így is nagyon kevésnek tűnik. Tét nélkül sokra nem fognak menni. Nyílván mindenki ott lesz majd az utolsó évadnál, a hype még ennél is nagyobb lesz, a siker pedig borítékolható, elvégre a Stranger Things a Harry Potter örököse.

előzmény: Ubul (#4114)

2022-07-03 12:50:37 [Tévésorozatok] caulfield #4113

Max végül meghalt, nem? Ő volt a negyedik. Csak azért nem halt meg azonnal, hogy meglegyen a két nappal későbbi összeborulás.

előzmény: Ubul (#4111)

2022-07-03 12:38:03 [Tévésorozatok] caulfield #4112

Mindig lehet értékelni az alkotói szabadságot és a kiapadhatatlan forrást egy produkciónál, de a Stranger Things-nél a fináléra már némileg vissza is ütött a brutál volumen és egyfajta fölényeskedésbe csúszott bele a show. Minden óraműpontosan megtervezett, hogy mikor jön a zúzás és hogy mikor fordulnak épp rá az írók a szereplők lelki oldalára. A két világ elkülönülésének sémája járja át az egészet és bár a tinédzserkori szentimentalizmus jól ábrázolt - néhol katartikus -, az epikusságra epedező túlfűtött ambíció mégis árnyékot vet az ezért helyenként már lelkizéssé, érzelgősséggé silányuló drámára. De nagyjából így is kinőtte saját gyerekbetegségeit a show, ugyan az árnyékán végül nem átlépett, hanem összefonódott vele. Egy mértéktartóbb utolsó évaddal még simán révbe érhet.

2022-06-22 12:09:11 [Tévésorozatok] caulfield #4106

Mondjuk az, hogy sok szál van, meg 10+ órányi évad még önmagában nem baj, ha nemcsak bájolgással és álproblémák garmadájával töltik fel a részeket. A harmadik évadra szerintem amolyan Top Gun szindrómába jutott a sorozat: egyszerűen minden karakter pozitív volt, a szörnyek meg arctalan hentelőgépek, erre az évadra végre a pózőrködést meghaladva kap rendes ívet a sztori - igaz, embert próbáló végigülni, de megéri.

Hoppernél hozzá kell tenni, hogy a szuperhőstéma az ő szálában is kitapintható. Inkább egyfajta Amerika kapitány parafrázisra mozdul rá a show vele, semmint a realizmusra.
Elevennél pedig a bullying tárgyának összetettsége a hangsúlyos. Kvázi ő követi el a mészárlást, hisz a fenevad elengedése az ő bűne. A lány a Papa által teremtett ki-ki helyzetből próbál menekülni, Egyes pedig nem hazudik neki, mikor a rá leselkedő veszélyre figyelmezteti - az alfa hím nyilvános megalázása magában hordozza az eszkalációt és kizárt, hogy abban az arénában egy orrbetöréssel megúszta volna az agresszor. Szóval azt mondom, hogy a vérengzés bele volt kódolva a helyzetbe, viszont Eleven elkerülhette volna, ha nincs az a fene nagy szíve. Akárcsak Hoppert, úgy őt is a nyíltsága és a csupa szíve bünteti, vagy traumatizálja, ami pedig drámaibb, mintha a lányból pusztán egy szörnyet faragnak, szerencsére ennél többet akar a sorozat.

előzmény: kaamir (#4105)

2022-06-21 23:14:01 [Tévésorozatok] caulfield #4104

A Stranger Things 4. szezonja - mit lehet mondani? - nagyon egyben van. Az első rész kötelező körei után a nosztalgiázásnak és a végtelen cukiskodásnak is sikeresen gátat tudtak végre szabni. A harmadik eresztés az első kettő jó alapozása után annyira fantáziátlanra és erőltetetten drámaira sikerült, hogy nyugodtan temetni lehetett az egészet. Erre némi túlzással szólva az eddigi legjobb formájukat hozzák idén. A Madárkához írt, sajátságosan sötét és szellemes óda, azaz egy ambiciózus, megannyi szálon futó vállalkozás az elme börtönének, az álomcsapdának a körbepásztázására. Ezen a ponton a sorozatnak minden esélye megvan arra, hogy átlépjen saját árnyékán.

2022-06-14 18:10:16 [Hamarosan a mozikban!] caulfield #6563

A műfaja pedig úgy néz ki, hogy musical lesz, Lady Gagával megspékelve. Trollkodás a négyzeten.

előzmény: BalaKovesi (#6562)

2022-06-14 12:47:32 Das Experiment (2001) / A kísérlet caulfield (3) #23

"...mert az ember egy állat..." - hangzik oly sokszor a könyörtelen ítélet. Az állatok ezt kikérnék maguknak, ha tudnák. Ez a film pedig a mögötte lévő hazugsággal a legékesebb bizonyíték: az ember színész.
A faj eredete kapcsán Darwin a megfelelő tudor, de a lényegét illetően Shakespeare a mester.

2022-06-08 23:02:31 Obi-Wan Kenobi (2022) caulfield (4) #21

De amellett, hogy bejáratott húzásokkal operál a cselekmény, és joggal hathat unalmasnak, azt is említsük meg, hogy ez a sorozat egy szép nagy homage is akar lenni:
1. rész: fogathajtó kisgyerek,
2. rész: szabadesés urbánus környezetben,
3. rész: Jedi sütés,
4. rész: ezt talán nem is szorul magyarázatra.
Az ötödikben vajon a "hó", "jeti", "Yoda", "csonkítás", "árulás" kulcsszavakból melyik játszik majd?

előzmény: Fatupi (#19)

2022-06-07 19:22:32 Obi-Wan Kenobi (2022) caulfield (4) #18

Jó, hát majd a maradék három rész után elválik, ha eljátsszák a megelőlegezett bizalmam, akkor lehúzom, ahogy kell.
Annyi még, hogy nekem viszont nem fekszik az a szemlélet (és a vitánk is mintha ebből eredne), miszerint van ebben a történetben szó árulásról, a Rend bukásáról, sötét korszakról…, vagyis igazából nincs itt semmi látnivaló. Megértem, ha ezért megkapom, hogy túl sokat akarok belelátni, de mégis olyan eredetiséget remélek, amely az igencsak elkoptatott fordulatokon túl tud hozni valami újat is. Az Obi-Wan és Qui-Gon kommunikációja köré telepített titokzatosság mintha hordozná magában ezt a lehetőséget,… majd kiderül.
Obi-Wan Egy új reménybéli alakja inkább a Vissza a jövőbe Dokijához áll közelebb, mint egy Jedi mesteréhez. A nevére is úgy kell emlékeztetni és erre csak valamennyire ad magyarázatot a közte és Owen közt feszülő konfliktus.


Amikor zöld utat kapott a Disney, hogy felvegye a Lucas által letett fonalat abban eleve benne volt az akkor kerekre és patentra formált hősök esendőbbé formálása. A valódi dráma és hatás érdekében ez szerintem elkerülhetetlen. Dehát érthető, ha a fanboyoknak már ettől leolvadt az agyuk. Abban, hogy a sorozat a korszellemre reagál nem nagyon van kivetnivaló, ha az írói fedezet ott van a jelenetek mögött.

előzmény: Hannibal Lecter (#17)

2022-06-07 13:24:07 Top Gun: Maverick (2022) caulfield (4) #10

Az egy főre eső amerikai lobogók száma kellően magas, a baywatch élmény is megfelelően májer, a zene pedig továbbra is etalon. Az első rész azon rekordteljesítményét, hogy sikerült mindemellé csupa ellenszenves karaktert összetoborozni, azt az idő múlása, a ráncok és a cselekményt is formáló keserves betegségből fakadó dráma sikeresen elsimítja. Alacsonyan szállnak a megindító pillanatok, a nézőnek nagyon ügyesen kell manővereznie, hogy ne kerüljön a hatásuk alá.
Aztán ott a mozifiknak szóló behívó parancs és a #maradjotthon nemzedék áhított unszolása. Meg egy letűnőfélben lévő filmcsillag-éra felmorranása, ami felér egy hadüzenettel, Tajvan zászlóval a pilóta dzsekin, fenyegető orosz harci helikopterrel az égbolton. A nyolcvanas évek nosztalgiájával karöltve lehet alámerülni a militáns közegbe, amely nem a nyílt háború nimbuszát melegíti fel, hanem a precíziós, technikai fineszességre épülő, skywalker-i leleményességbe ágyazza a bátorság magasztalását.
Felmerülhet a kérdés: ha mondjuk Cruise karrierjének egy korábbi szakaszára időzíti ezt, azaz ilyen Feledés című darabok környékére, akkor is ekkora lenne a diadal? Mindenesetre most betalál.

2022-06-06 17:02:55 Obi-Wan Kenobi (2022) caulfield (4) #16

A kérdés szerintem is az, hogy hogyan akarja kitanítani Luke-ot. Csak nekem az elfogadható, hogy ez Obi-Wan szemében is annyira komoly kérdés és dilemma, hogy szinte már kitér a hitéből. Azért számára az igazi zsinórmértéket a mestere jelenti, akinek a halála pillanatában ígéretet tett, hogy kiképzi a fiút, Anakint. A kudarca finoman szólva is jelzésértékű és engedtessék már meg neki, hogy felmerüljenek benne kétségek, hisz végül csak egy sith-et sikerült kitanítania. A belső vívódásai és döbbenete pedig nem választhatók el a reakcióitól. A jediképzés nem egy szalagmunka, nem értetődik magától, ahogy általában semmilyen nevelés sem. Tradíciók és doktrínák ide vagy oda. Lehet, hogy ez egy ilyen liberálisabb, hezitálósabb hozzáállás, ami nem áll jól egy hősmítosznak, ahol az ember eltökéltséget és a jó oldal fölényét szeretné látni, de attól még jogos kitétel.
Mikor Vader szembesíti Kenobit azzal, hogy ő tette ilyenné, részben igenis igaza van. Mert az, hogy Anakinnak eleve egy szörnyeteg lapulna a lelkében az némileg túlzás, főleg annak tükrében, hogy végül csak visszatér a fényes oldalra. Az oktatás felsüléséről, a jediket uraló önteltségről is meg kell emlékezni. Nem Vader tetteit relativizálandó írom ezt, de amellett, hogy Obi-Wan a szemére veti mivé lett, létezik egy befelé ható hang is, hogy "miként engedhettem, hogy ezzé válj?". Akad bőven levonni való következtetés Obi-Wan oldalán is. Legfőképpen az, hogy elárulta a mesterét, mivel a kiválasztottból egy rémet nevelt. (Vagy, hogy Qui-Gon mester létére ekkorát tévedett...) Azt a gyűlöletet pedig, ami Anakinban felhalmozódott már erővel (kisbetűvel) nem lehet megdönteni.

előzmény: Hannibal Lecter (#10)

2022-06-06 00:10:51 Obi-Wan Kenobi (2022) caulfield (4) #9

Yodának pedig megígérte, hogy vigyázni fog a gyerekre. Elgyengült az eltelt évek alatt, Anakinból lett Vader, Obi-Wanból Ben - az ilyen átkeresztelődések azért bírnak többletjelentéssel a Star Wars karaktereknél.
De most amikor szembesül Vader fenyegetésével mi mást tehetne a menekülésen túl? Nem gyávaságból teszi, hanem Luke miatt. Teljesen egyértelmű, hogy esélye sincs az egykori tanítványa ellen (ha pedig Vader fogságába kerülne, azzal még Luke-ot is veszélybe sodorhatná.) Az Egy új reményben már más a helyzet, ott már nem kell babysitterkedni. Obi-Wan kudarcot vallott Anakinnal, de a Remény nem veszhet el, ezért iszkol - nem neki kell legyőznie Vadert.

előzmény: Hannibal Lecter (#8)

2022-06-03 23:22:36 Obi-Wan Kenobi (2022) caulfield (4) #6

Nem vagy kissé szőrös szívű? Kérdem ezt amellett, hogy nekem is vannak bajaim a sorozattal; nem igazán értem a lentebbi lelkesedést sem, mert szinte semmi másról sincs itt szó, mint nosztalgiáról. Viszont McGregor karakterében pont a rendkövetése az, ami magával ragadó. Dolgozik derekasan, nem egy csöcsön lógva éldegél, mint egyesek. Ha valamit, akkor az Anakin kapcsán megélt kudarcnak a feldolgozását bemutathatja a sorozat. Felügyel a gyerekre, hisz az a dolga, visz is neki ezt-azt, de azért érthető, ha megviselte az a csőd, amit a korábbi tanítványával megélt.

előzmény: Hannibal Lecter (#5)

2022-05-24 02:52:38 A besúgó (2022) caulfield (3) #78

Nekem viszont kéne a katarzis élménye is.

előzmény: Fonghi (#77)

2022-05-21 17:25:52 A besúgó (2022) caulfield (3) #76

Azért a szinte már dokut elváró realitás igény, ami mindenhol felharsan nem túl jogos egy követelés. “Az igazat mondd, ne csak a valódit” tételmondat szelleméhez hű marad a sorozat, más kérdés, hogy szerintem túl mű is, nincs igazán szíve.
Viszont a keretes szerkezet noha megalomán kicsengésű, de impozáns: a főhős és a víz, (Száva a tűz) a végére kifogja az aranyhalat, nagy sötét szörnyként mered ki neki ott a Duna vízéből, bár Demeter már nem tud mit kívánni, valószínűleg a szörny el is nyeli.

2022-05-20 12:00:43 A besúgó (2022) caulfield (3) #74

Visszatérő hír, rendszeresen cikkeznek róla, hogy manapság a fiataloknak, vagy pályakezdőknek esélytelen a saját lakás vásárlása, sőt még a kocsi beszerzéséről is lemondanak. Van egy hangos, persze idősebb kommentelői réteg, amely adott esetben még csak meg se élte a szocializmust, aki a "...tessék dógozni, talán dógozni kéne..." rigmusokkal teszi meg a maga szemrehányását. (A biztos szavazók.)
Lehet, hogy ezerkilencszázötvenhat nincs messze, de ötvenhét akkor is mindig közelebb lesz. A meghunyászkodó és meghajlított gerincű homo kádárikusznak pedig nem nehéz önigazolást találnia saját megalkuvására, főleg ha a regnáló hatalom még táptalajt is biztosít...
A besúgók kora nem múlt el, csak átalakult. Egy sakkban tartott nép mellett elmegy a játék és hazug módon édessé nemesül az a bizonyos szőlő.
A sorozat a maga szórakoztató módján hozza, amit kell: körbejárja a hatalom kísértésének viszontagságos természetét. Teszi mindezt bravúros technikai megoldásokkal, korszerű stílben. De képtelen mit kezdeni a maga által megjelölt világgal. Gerinek a végső kifutása a parlament árnyékában, amellett, hogy egy morálisan rendesen összekuszált pillanat, mégiscsak egy közhelyesen kétértelmű, magát túl is vállaló finálét eredményez. Ha úgy tetszik akkor a mának a csírázását látjuk, a sebhelyes arcúak neveldéjének körbepásztázását, de egy elveszett nemzedék hattyúdalát is. Ki-ki beoszthatja magának.

2022-04-26 11:27:40 The Northman (2022) / Az Északi caulfield (4) #2

Még annyi, hogy az egészet áthatja a misztikusság mellett a parodisztikusság is, ahogy egyszerre van a történetben jelen a dermesztő északi fagy és az izzó pokol katlanja is. A rendező egyszerűen lefutotta a horror műfaj maratonját: ami a Lighthouse-nál csak derengett és inkább unalomba fulladt, az itt száll partra. A röhejesség izgalmas többletként, a patakzó vér, az itt-ott kibuggyanó belső szervek és az állati üvöltözések közepette úgy zökkenti ki az alapvetően mégis kalandfilmre beülő nézőt, hogy sokadmagával együtt kénytelen felnevetni - ha persze van hozzá mersze.
Különleges egy élmény, amolyan filmes betyárkodás. Ellopja az ember szívét.

2022-04-25 23:29:55 The Northman (2022) / Az Északi caulfield (4) #1

Filmkatedrális építés. Becsülendő az igyekezet, a megalkuvásmentesség (bár állítólag a végső vágás nem volt a rendezőé), a korhűnek ható ábrázolás, az okkult hitvilág bemutatása, a bivalyerős képek, a dübörgő hangzás, illetve a kegyetlen férfi belvilág, valamint a bestiális női jelenlét. A horrorba ágyazottság a brutalitás mellett, a valóság általában vett zordságának kendőzetlenségét is felszínre hozza: a férfi kard által vész el, a kard az egyetlen, ami való, a Valhalla sincs nélküle.

2022-04-09 12:50:26 [Megérdemelte-e az Oscart...] caulfield #11712

Én se, inkább a neje karjaiba.

előzmény: Ágó (#11711)

2022-04-08 12:55:35 The Father (2020) / Az apa caulfield (5) #38

A film által felhozott tabukérdés azért bír olyan többletdimenziókkal is, amelyek magán a betegségen is túlmutatnak. A tabusítás sem a beteg állapot kizárólagos eredménye, hanem a közösség sajátságos, egyoldalú reakciójának a hozadéka is. Ez a film ezért egy nagyon megrázó modernizmus bírálat is egyben. A kor amelyet bemutat, a mi korunk, mivel egy ponton tudásra váltotta a kegyelmet, ezzel ki is szervezte mindkettőt. Anthony viszontagságos helyzete elsősorban megértést kíván. Bántó tettei az arcot támadják, nem pedig az embert. Ember embert nem bánthat. Lényünk csak részlegesen azonos az arcunkkal, a kegyetlenség forrása pedig ennek a tudásnak az elhomályosodása. Az ápoló, aki minden nap megkegyelmez a betegnek, értelmi műveletet hajt végre azzal, hogy nem megy bele a harcba. Míg a lánya irgalmat igyekszik gyakorolni és elhagyja a frontvonalat, látszólag…
Anthony gyermeki léte tanítás: egy önnön nagyszerűségében és intelligenciájában tetszelgő, kék tablettára szoktatott világnak adott lecke.

2022-04-03 01:43:30 [Megérdemelte-e az Oscart...] caulfield #11704

A Bad Boys 4 forgatása közben leáll Will Smith ügye miatt, kérdés, hogy mennyire éli ezt túl karrierügyileg, az Akadémia meg szépen kivárja meddig eszkalálódik a dolog.
Az szinte kizárt, hogy végül elveszik tőle a díjat és törlik visszamenőleg a jelölést, de ki tudja.

előzmény: PG (#11702)

2022-03-31 13:20:44 [Megérdemelte-e az Oscart...] caulfield #11701

Szerintem most azt mérlegelik, hogy a vissza nem vétel milyen hullámot indíthat el.
Azért egy patinás díjnak tartják magukat és elvileg nagyon adnak arra, hogy milyen üzenetet közvetítenek. Mennyire fér bele egy ilyen eset? Nem csak a pofon, de a díjazás és az állva tapsolás arra a szövegre, hogy igenis meg kell védeni a családot. Végülis ez egy Charlie Hebdo kicsiben.

Visszamenőleg nézve meg magát a díjat is fel lehetne akkor számolni, azért mégiscsak többnyire Hollywood krémjét díjazgatják évről évre, ami magánéletileg mutat némi átfedést Hollywood fertőjével. Az viszont csak más ügy, mikor valaki a gálán szabadul el, a megkoronázása előtt, mert akkor közvetlen a díjra is fröccsen a trutyi.

előzmény: Ágó (#11700)

2022-03-30 13:47:06 [Megérdemelte-e az Oscart...] caulfield #11699

Esélyes, hogy visszaveszik tőle a díjat. Ha tartja magát még valamire az Ampas, akkor így is lesz.

előzmény: csabaga (#11682)

2022-03-23 13:59:42 CODA (2021) caulfield (4) #8

Azért a CODA több egy kedves kis filmecskénél, hiába nem nagy truváj, amit esztétikai oldalról nyújt. Érezhetően nem is volt szándék filmnyelvi mutatványokra, mivel a központi szereplő maga a nyelv. A mértékletessége lekenyerező, hogy nincs benne túlfűtött formabontás és remekbe szabott nagyívűség, csak a fájdalmas kiszolgáltatottság és a hevenyészett mindennapok jó arányú ötvözete. A tinédzserkori szenvedély boncolgatásán túl azért több, társadalom lélektani akkordot is magáénak tud, a proli lét sajátságosan zárt (piros siltes sapkás) természete mellett, a közösség megtartó és megfojtó ereje is több szólamban merül fel. A nemesülés és a némulás általános és örök érvényű törvényeinek szokványos, mégis eredeti feldolgozása.

Ha idén A kutya karmai közt bejelentkezett a szótlanság filmje címért, akkor ez a “fogd meg a söröm” tipikus esete.

Első blikkre kurzusfilm benyomását keltheti, mint elfogult feminista dolgozat, de végül azért a feje tetejére állít egynéhány felkapott témát, kezdve a toxikus férfiassággal például.
A sorok közöttiség nagy mestere Jane Campion, a ki nem ejtett szavakkal mesél, nem kicsit próbára téve a néző türelmét, de cserébe kárpótol a női látószög eredetiségével (ha a Nomadland érzékenységét ugyan nem is tudja hozni).
Önmegalkuvás és szívpáncél növesztés, az averzió és a perverzió végzetes egymásra találása, terebélyes jelképvilág és tömérdek áthallás. A kígyóbűvölő bőrébe bújt kígyó rideg sztorija a vad természet megszelídítéséről és kizsákmányolásáról, egészen kiváló hangulatteremtéssel.
A Túl a barátságon szenvedélye mellett az Anyám! horrorjában megismert szilaj sorscsapás egyvelege is lehetne.

  • 1
  • 2
  • ...
  • 9