caulfield

Valamennyi párhuzamot talán ezzel mutat, bár pont, hogy a két film közötti nyilvánvaló különbségek azok, amik érdekesek. Emellett annak ellenére, hogy mindkét alkotás megosztó, az Oscar fontosnak tartja őket.

Mondjuk Vader és Kylo a jó cselekedetük után már nem gonoszak, mert akkor már megszűnnek létezni. A hős át- vagy inkább visszatérésével az árny köddé válik. Vége a bad tripnek. A bűnök nyilván emellett megmaradnak, de a gonosz eltűnik (persze ekkor szinte rögtön a hős is meghal).
Joker viszont más. Különösen ebben a filmben. Adná magát, hogy Arthur rossz útra térése a gyilkos bohócban testesüljön meg, ahonnan már nincs neki visszafordulás, de szerintem Joker az, aki „Arthurkodik”. Hasonlóan mikor királyok közé kerül, akkor királykodik, amikor meg dámák közé, akkor dámázik. Lapjárás, vagyis minden szerencse kérdése az ő esetében, igazából nincs döntési helyzetben.
Kylo és Vader tetteinél meg lehet azt érteni, hogy miből erednek. Persze hasonlítanak Jokerhez, mivel ők is folyton kergetnek valamit - és a lényeg magán a kergetésen van. Ha viszont Kylo megöli az anyját, akkor neki vége. Mert elveszti gyűlöletének a tárgyát és azzal ő is megszűnik, azaz visszavedlik Ben Solová. Joker viszont, ha teszem azt legyakná Batmant, akkor számára nem lenne megváltás. Legfeljebb Gotham változna meg, ő pedig idomulna hozzá, mint mindig.
Jokert inkább Palpatine mellé lehetne tenni, bár ez is egy erőszakolt párhuzam lenne.

Minden adott lenne, hogy be lehessen illeszteni a zseniális animék közé, de a cselekmény túlpörgetettsége és érzelgőssége nagyon megterheli a film őszinte alapokon álló üzenetét. Pedig a klímaszorongást a csellengők szemén keresztül bemutató szerelmi történet - bár ez is már eléggé elcsépelt egy felütés valahol - valamennyi oldaláról nézve valóban kimunkált ábrázolással és mondanivalóval bír. Humora a helyén van, a figurái szerethetőek, okosan ekézi a New age-es, okkult világnézetet. A képeiben valami döbbenetes erő feszül, ilyen pazarul kinéző rajzfilm nagyon kevés van az biztos. Az özönvíztől szenvedő Tokió szürkésen színes képei, valamint a film belső tereit átható kényes aprólékosság egyszerűen ámulatba ejti a nézőt. Kár, hogy Shinkai mester viszonylag kevés időt hagy a szemlélődésre és japán popsongok általi ritmizált tempóban darálja le az ugyan eredeti - mivel a szüzsé a Miyazakira is jellemző, sajátságos keleti spiritualitással megáldott elemekből is áll -, de némi képzavarral élve, végeredményben mégis kiszámítható fabuláját.

Columboban chilis bab, hogy elmondhassam én megizzasztottam és megfingattam a hadnagyot.

Mindegyik gyerek telitalálat a szerepére. Waititi a film rendezőjeként és egyben (über)gonoszaként kihozza, amit ki lehet a kis lurkókból. Melléjük a brillírozó Johansson és Rockwell csak hab a tortán. Nem született ezzel a filmmel egy új klasszikus, de saját vállalásait - amelyeket azért bizonyos elődök jól behatárolnak, Benigni és Anderson révén - abszolút teljesíti. Egy jobbára szokatlan, de elbűvölően poénos és a maga módján pontos nézőpontot nyújt a csoportos őrülettől és háborútól megrészegült világról.

Jó kérdés. A vágás a jelenetek dinamikáját szabja meg. Ennél a filmnél ilyen végülis nincs, mert a vágó „csak” összeköti a hosszú felvételeket. Az operatőr diktálja inkább a tempót. Persze fontos, hogy klappoljon a dolog, Lee Smith azért kapott is díjakat a munkájáért, de a szó klasszikus értelmében véve a film vágásmentes. Legalábbis a (konzervatív?) Akadémia nem hajlandó egy polcra tenni a szokványos művekkel.
(Egyébként Az orosz bárka című film valóban vágásmentes - majd száz perc hosszú.)

Az 1917 nem igazán kaphat jelölést vágás kategóriában, mert „nincs” benne vágás. Ugyanarra a koncepcióra épül, mint a Birdman anno, csak ez egy világháborús történet. Szóval szerintem a vágás jelölés hiánya nem végzetes, sőt, simán elviheti a fődíjat.
(Tarantino vérezhetett el a vágás kategóriában...)

1917 és a vágás... szerintem ez sugallja, hogy a Birdman éve ismétlődhet meg.
Viszont ez a “kategóriacsalás” kezd egyre visszásabb lenni, mert most végülis a magyar film bukott egy jelölést azzal, hogy a macedón dokut ennyire megszerették.

Profi munka, kétségtelen. Bravúros képekkel illusztrálva mondja fel a leckét - Roger Deakins operatőrt szinte külön karakterként kellene értékelni, mert ahogy együtt mozog a színészekkel az a filmes fényképezés (és steadicam) megdicsőülése, illetve ahogy az éjszakai részben a fényeket, mint karmester szólítja játékra… éteri élmény, persze csakis nagy vásznon. Ehhez jön még Newman zenéje, mely pont a megfelelő pillanatokban tud emelkedett lenni ahhoz, hogy átemelje a nézőt a film káoszába. Amely káosz tehát profi munka, de a profi itt nekem mégis inkább pejoratív kicsengéssel bír. Mert Mendes történelmi mementója kifogástalan, átadja a harctér őrületét, sőt, katarzis is pislákol a film végén, ahogy kell, de mégis - hasonlóan Inarritu Visszatérőjéhez, Cuarón Ember gyermekéhez, vagy épp Nemes Jeles Sauljához - adós marad a néző teljes beemelésével. Hozza amit kell, de ki tudja, talán az eredetiség, vagy a személyesség hiánya miatt az a fajta nézői bevonás, ami mondjuk Coppola és Klimov, vagy Stone, de akár Kubrick opusait is jellemzi az ennél a háborús kalandfilmnél elmarad.
De egy díjat nem lehet tőle sajnálni.

A kritikának pedig a lényege talán az, hogy a párok akkor tévednek, mikor a vágyat is ugyanúgy megígérhetőnek hiszik a másik felé, mint a szeretetet. A házasságról való hiú ábránd szuicid mivolta abban áll, hogy az egyén megerőszakolja a saját érzelmeit.