caulfield

Tapasztalat: 2194 film
Kompetencia: 9 film
Súly: 2419
Regisztráció: 2011. február 23. (7 év, 5 hónap)
Kedvencnek jelölték: 74 user

Demográfiai adatok

Nem: férfi
Születési év: 1984
Lakhely: London

Legutóbbi szavazatok

Film Szavazat Mikor Átlag
Pierrot le fou
Bolond Pierrot
3 2018-07-17 3,8
(204)
Ben X
 
4 2018-06-01 4,0
(182)
Midnight Run
Éjszakai rohanás
5 2018-05-17 4,1
(367)
I, Tonya
Én, Tonya
4 2018-05-12 4,0
(237)
Una mujer fantástica
Egy fantasztikus nő
2 2018-04-03 3,6
(41)
Ítélet Magyarországon
Judgment in Hungary
5 2018-04-02 4,0
(41)
Phantom Thread
Fantomszál
4 2018-03-30 3,8
(170)
Annihilation
Expedíció
2 2018-03-26 3,5
(324)
Darkest Hour
A legsötétebb óra
2 2018-03-20 3,4
(228)
The Shape of Water
A víz érintése
2 2018-03-18 3,2
(366)

Összes szavazat...

Legutóbbi kommentek

2018-07-11 10:34:52 An (2015) / A remény receptje caulfield (5) #10

Kurosawa öngyilkossági kísérlete és Japánból való kvázi kiutálása kapcsán mutatkozott meg látványosan ez a jelenség, mikor a mester elkészítette leginkább társadalom kritikus filmjét az akkor épp prosperáló országról.

2018-06-07 09:21:11 Silence (2016) / Némaság caulfield (4) #103

Az biztos, hogyha túl előítéletesen, vagy ahogy sokan hívják ún. posztmodern lencsén keresztül közelítünk a filmhez, akkor tökéletesen félre lehet értelmezni.
Tehát az, hogy a főhős a katolicizmusból való kilépésével elfordul a tanítástól, illetve hogy Scorsese a feszület végső, buddhista térbe való beemelésével térítene... szóval épphogy nem. Ez egy történet a jelenlétről. A jezsuita Rodrigues nem a tanítás szerint cselekszik, hanem merő kétségektől űzve épphogy a tanítás szellemét kutatja minduntalan hegyen-völgyen át, mert képtelen aszerint élni. Csupán külsőségeiben, rituáléiban tűnik kereszténynek. Scorsese ezt szépen a néző szájába is rághatná - ha nem lenne ennél sokkal kifinomultabb és nagyobb fomátumú filmes - mondjuk azzal, hogy a lisszaboni jelenetben, mikor döntenek a japán küldetésről Rodrigues egy rövid snitt erejéig részt venne egy autodafén, ahol a lángok martalékává váló eretnekek lelkéért mondana imát. Ehelyett ezt a Janos-arcúságot finomabban érzékelteti az a jelenet, mikor fogságba esik az áttért japánokkal, s míg a nő teljes nyugalomban, némaságban várja a halált, addig ő, aki elvileg a tanító lenne, reszket a halálfélelemtől. A jezsuiták nem beavatott keresztények, hanem a konkvisztádorok elővédjei.
Ezért amikor pálfordulása után a buddhista életet élő Rodrigues a csempészek tárgyait szortírozza végső soron mások szemetét takarítja el. Jezsuitaként még a szeren volt, buddhistaként már jelen van. Előbbiként a be nem ismert kételkedése hajtotta, a hitében való bizonyossága pedig az őrületének egy jele volt. Utóbbiként viszont már nem neheztel, s bár a kétségei nem szűntek meg, saját helyzetének megváltozása révén távlatot képez rájuk. Az, hogy az ember miben hisz (vagy hisz-e egyáltalán) tetteinek a következményei tanúsítják. Ha ezen tettek a felesleges szenvedés fokozásához járulnak hozzá, akkor az illető önnön hitével nincs tisztában, legfeljebb csak azt tudhatja, hogy miben akar hinni, és bár sejthetné, de ugye képtelen belátni, hogy épp ez a görcsös akarata jelzi neki, hogy végeredményben nem hisz, vagyis fenyegető tényezőként, térítőként él. Rodrigues ezt vallja be, mikor a jelre lép. Lejön a szerről és jelen lesz, mely teljesen más stílű élettel jár számára. De ezen új életnek valósága csak a korábbihoz képest lehet. A kereszttől való eltávolodás révén tesz szert arra a zsinórmértékre, mely az igazi élethez kell, s melyet minden nap meg kell mártania a kétségeiben, hogy személyiségének szilárdsága, józansága, kimértsége, jellemessége legyen. Különben nem tudna úrrá lenni önmagán, életképtelen és életellenes lenne, amilyen jezsuitaként volt, hiába hogy nem tudta mit cselekszik akkor.
Scorsese a film végén emléket állít és szimpatizál a Japánban meghalt jezsuitákkal. Nem az inkvizítorok, vagy a konkvisztádorok előtt hajt fejet, hanem azok előtt a csendjükben kételkedő, de bátorságukról tanúskodó emberek előtt, akik utazásukkal a valódi hitüket, némaságukat keresték.

Tömény ’80-as évek esszencia. Igazi ízes film, a megszokott sémákat - kiégett, gyűrődött, ex-zsaru főhős - mindenféle görcs nélkül formálja kedvére. Egy könnyed cicázás és valódi mozimóka, bármikor elővehető darab, mert mindig derűs kikapcsolódást ad, ami ezért a Tom és Jerry nagyfilmes, krimi és családi dráma elemekkel dúsított pikareszk átirata is lehetne. Minden adott: a szerepbe vesző színészek, a frappáns szkript és az egészet egy kerek, lezárt élménnyé összeállító rendező. (Persze készültek folytatások, de azokra ki kíváncsi?)
Igen és most lehet kicsit sírni, hogy nincsenek ilyen filmek már, Soderbergh Mint a kámfora óta csak Shane Black tud jobb pillanataiban hozni valamit. Valamit, ami nem műanyagízű, nem patika mérlegen kimért csoda, csak egy a néző érzékeit szellemességével átjáró (és nem cinikusan kiszolgáló) baráti filmes slukk az államokat átszelő aranytojást tojó tyúkról, vagy gyaloggaloppról. Aki szépen el is tűnt mára a mozikból, nyomtalanul.

2018-06-04 02:12:10 Ben X (2007) caulfield (4) #44

Megható történet. Annak ellenére, hogy túl célzatos, mégis eredeti.
A tanár szemén át nézve üt át a tehetetlenség a legerősebben. Ő az, aki együttérzésre tör és tanít, de kudarcot vall. Bennel együtt partvonalon kívül él, szemlélődésre van kárhoztatva. A megoszló figyelem átka mindkettőjüknél az, hogy mindenre összpontosítanak, különösen Ben, aki az ingerek tengerében hánykódva tökéletesen átlátszó. Éntelen, teljesen megosztott. Azok a bitangok persze képtelenek arra, hogy át-lássanak rajta, vagy inkább félnek, irigyek, mivel elkentek, talán mert a szüleik átnéznek rajtuk.. összemaszatolódott szeretet és gyűlölet.
Ben ellenben nem keveri, vagy nem szennyezi magát (nem is tudná), a szerepjátékkal csupán lefordítja a helyzetet, elkerülve így, hogy beleragadjon a pillanatba, amivel feladná azt a türelmét, ami egyszer a nyeregbe segíti majd.

2018-05-18 17:34:40 White Heat (1949) / Fehér izzás caulfield (5) #36

Időn kívül álló mozi ez. Valahányszor látja az ember mindig megdöbben Cody szertelenségén. Mennyi fázison megy már át az a karakter jó ég, mint egy embertestbe zárt tűzhányó. Az anyja meg maga a számító őskáosz. Amikor ilyen alapvető elemek emberi formába kényszerülnek a sors démoni szeszélyéből kifolyólag, akkor lehet beszélni pszichopátiáról. Cody Jarrett a világ csúcsán, hozzá képest Tony Montana még kezdő amatőr is, a fináléjuk és az anyjuk közti különbség szépen láttatja ezt.

2018-05-13 00:33:11 I, Tonya (2017) / Én, Tonya caulfield (4) #15

Vagány kiállású és merész, köp is a szokásos életrajzi sémákra, távolról elkerüli az évszámok, helyszínek unalmas felolvasását - számomra a színészek mellett a vágó munkája a legpazarabb. Ez a hétpróbás faragatlanság, meg a bájos proliság fekete-fehér világában gyülemlő keserv imádott és gyűlölt sarjainak a nagybetűs szenvedéllyel való birkózása egyszerre tárul fel véresen komoly drámában és mulatságos cicaharcban (kár, hogy az incidens után valamelyest elcsúsznak az arányok). A nyers erő, az arénák látszólag különböző közönségeinek hol viszolygásból és renoméféltésből palástolt vagy épp nyílt vérszomja, média keselyűk és a satöbbi összeállása a nagy amerikai álomtó vékony jegén, Tonyával, aki ugye semmiről sem tehet.. Maradandó élmény.

Nem zárom ki, hogy igazad van azzal, hogy csak túl nagy dózisban nyomják ezeket és sokunk - vagyunk itt is páran ilyenek - nem igazán bírjuk, akarjuk feldolgozni, befogadni ezt az ömlenyt, plusz pont épp hogy ezzel a pörgéssel reflektálnak a mai korra ezek a filmek. Bevallom sokszor legszívesebben én is rávágnám, hogy most már minden szar, de érzem, hogy ezt a nyilvánvaló mítoszt, mert ez a régen minden jó volt szöveg biztosan az, nem okos dolog ráhúzni egy az egyben a mára. Más lett a fogyasztási kultúra ez kétségtelen, emiatt pedig az az arány, hogy a lelkes alkotónak vagy a pénzéhes stúdiófőnöknek van-e nagyobb befolyása a végtermékre mintha megváltozott volna. De ennek a tényleges megállapítása nem olyan egyszerű, mint régen volt talán, hasonlóan lett nehezebb azt eldönteni, hogy melyik jó és melyik rossz film a korábbi megközelítésekkel. Ha a mai politika világában tájékozódni akarsz például, akkor az áthelyeződött a törésvonalak miatt kénytelen vagy más, új szempontokat felvenni.
Egyébként az, hogy konszenzus van azzal kapcsolatban, hogy az igazi kreativitás átköltözött a vászonról a sorozatok világába sokat sejtető szerintem. Mert ennek visszafelé is kell hatnia. És mintha a mozi is egy nagy sorozattá vált volna már, de nem olyan módon, mint húsz, harminc éve, hanem hogy összeolvad, egy tömb lesz, amiből külön-külön lehet csemegézni. Kvázi a nettel megjelenő alternatív közeg így képeződik le talán a nagy vásznon, hogy egy végtelen világgá áll össze, és nem csak a Marvel (ami a fő csapásirányt adja), de a DC, Star Wars, Jurassic Park stb is úgy átveszik ezt, hogy külsőleg lassan meg sem tudod különböztetni egymástól ezeket a filmeket, mert a régi szemüvegeden keresztül csak egy hatalmas masszát látsz. Az, hogy más lett a fogyasztás hozott egyfajta többletet formai téren, ami szögezzük le, hogy a spontaneitásnak és exkluzivitásnak nem kedvez, finoman szólva sem, de ab ovo elutasítani ezt a jelenséget, mintha egyáltalán nem lenne benne semmilyen érték az túlzás.

előzmény: ender1112 (#24)

A filmek exkluzivitása veszik el. Az a baj, hogy nincs se rossz, se pedig jó film igazán. A videótékából emigrált Tarantino fogalmazta meg ezt jól, mikor a Netflixet kritizálta: mert ugye tök jó, hogy kreatív alkotók lehetőséget kapnak, hasítanak a sorozatok, de az az életérzés, hogy a barátnőddel úgy döntötök, hogy ma este megnéztek egy filmet és mozi helyett lementek a sarki tékába, kiveszitek a filmet, ami aztán nem tetszik, csak azért nézitek végig mert fizettetek érte és majd vissza is kell szolgáltatni ép állapotban a hordozó eszközt, szóval ez az intimitás hiányzik a streames túlkínálat révén. Nem hagy nyomot benned az alkotás úgy, mint régen, nem tudod ebben a dzsumbújban úgy utálni, vagy imádni őket, mint egykor. Jó hát ez a net elterjedésének a következménye, de a Marvelra valóban áll, hogy inkább már marketingesek csinálják ezeket a filmeket, akik közvetlenül szondáztatják a közösségi médián keresztül a rajongókat. Sőt valahol már talán inkább a rajongók maguk rakják össze őket. A korábbi nagy filmek elsősorban lelkes alkotók (jók, vagy rosszak mindegy) munkái voltak és tartalmaztak nyomokban marketinges elemeket, na ez mára megfordult. Aztán ugye anno a közönség jóval heterogénebb volt, mostanában mindenki megtalálja saját kis csoportját a hálón, ez az oldal sem kivétel, törzsek jönnek létre... Ettől függetlenül lehetnek ezek a mozik élvezetesek, - én például bírtam azt a párat, amelyiket láttam ebből a listából - de a műanyag utóíz szerintem kétségtelen.

Azt hiszem William Blake egy mondata jól illik erre a filmre miszerint nem lehet általánosságban szeretni, mert az egy kifogás lenne csupán a csalásra, képmutatásra és hízelgésre. Tehát a másság önmagában való szépnek tartása porhintés. A Del Toro által megfogalmazott tolerancia-követelés visszás, álszent, mert túlzottan általánosít. Talán a gyíkember miatt van ez, mert például Amélie, vagy a Faun is extrémen különc figurák, de mégis feltárnak magukból valamit pusztán azáltal, hogy... hát ugye ők tudnak beszélni. Most banális, de ez van. Bár szerintem nem kritériuma egy jó filmnek, hogy folyamatosan pofázzanak a szereplők. A némafilmes választotta még pár éve ezt a klasszikus hollywoodi bázist magának ilyen nyíltan (meg a Kaliforniai álom tavaly) és az omázson, a hazatérésen kívűl alázatosan meg is tért, nem akart téríteni.
Meredeken hangzik, de Gibson Passiójához hasonlít ez a film (talán pont az a jobbos nemezise épp): mindkettő a hús, a test felől akarja elmondani az örökérvényűt. Jó hát felőlem oké, ez is egy megözelítés, amolyan titkos, guilty pleasure-nek el is megy, újhullámos pornó, de ez a díjeső..

2018-04-18 10:48:04 Annihilation (2018) / Expedíció caulfield (2) #97

Számomra ez egy nárcisztikus mozgókép féleség, (film-feleség). Amolyan szerelemesnek lenni a saját mutatós tükörképbe eset. A VanderMeer-Garland együtteshez képest a Sztrugackij-Tarkovszkij társaság még úton volt valahova. Persze az oroszok tudták, hogy a “hol” csak egy képzet lehet, egy ikon, mert az a bizonyos hely mindig takarásban lesz, még ha idővel egyébként meg is érkeznek oda. Nekem úgy tűnik, hogy ez a film a szembenállás, a keleti Sztalker pedig a szembeszállás műveletében érdekelt, ezért az utóbbi tud valóban élni, míg emez önmaga árnyékával, mint halálos kórral vív meg egy - ebben a térben felesleges, sehova nem vezető - csatát.

Összes komment...