caulfield

Időn kívül álló mozi ez. Valahányszor látja az ember mindig megdöbben Cody szertelenségén. Mennyi fázison megy már át az a karakter jó ég, mint egy embertestbe zárt tűzhányó. Az anyja meg maga a számító őskáosz. Amikor ilyen alapvető elemek emberi formába kényszerülnek a sors démoni szeszélyéből kifolyólag, akkor lehet beszélni pszichopátiáról. Cody Jarrett a világ csúcsán, hozzá képest Tony Montana még kezdő amatőr is, a fináléjuk és az anyjuk közti különbség szépen láttatja ezt.

Vagány kiállású és merész, köp is a szokásos életrajzi sémákra, távolról elkerüli az évszámok, helyszínek unalmas felolvasását - számomra a színészek mellett a vágó munkája a legpazarabb. Ez a hétpróbás faragatlanság, meg a bájos proliság fekete-fehér világában gyülemlő keserv imádott és gyűlölt sarjainak a nagybetűs szenvedéllyel való birkózása egyszerre tárul fel véresen komoly drámában és mulatságos cicaharcban (kár, hogy az incidens után valamelyest elcsúsznak az arányok). A nyers erő, az arénák látszólag különböző közönségeinek hol viszolygásból és renoméféltésből palástolt vagy épp nyílt vérszomja, média keselyűk és a satöbbi összeállása a nagy amerikai álomtó vékony jegén, Tonyával, aki ugye semmiről sem tehet.. Maradandó élmény.

Nem zárom ki, hogy igazad van azzal, hogy csak túl nagy dózisban nyomják ezeket és sokunk - vagyunk itt is páran ilyenek - nem igazán bírjuk, akarjuk feldolgozni, befogadni ezt az ömlenyt, plusz pont épp hogy ezzel a pörgéssel reflektálnak a mai korra ezek a filmek. Bevallom sokszor legszívesebben én is rávágnám, hogy most már minden szar, de érzem, hogy ezt a nyilvánvaló mítoszt, mert ez a régen minden jó volt szöveg biztosan az, nem okos dolog ráhúzni egy az egyben a mára. Más lett a fogyasztási kultúra ez kétségtelen, emiatt pedig az az arány, hogy a lelkes alkotónak vagy a pénzéhes stúdiófőnöknek van-e nagyobb befolyása a végtermékre mintha megváltozott volna. De ennek a tényleges megállapítása nem olyan egyszerű, mint régen volt talán, hasonlóan lett nehezebb azt eldönteni, hogy melyik jó és melyik rossz film a korábbi megközelítésekkel. Ha a mai politika világában tájékozódni akarsz például, akkor az áthelyeződött a törésvonalak miatt kénytelen vagy más, új szempontokat felvenni.
Egyébként az, hogy konszenzus van azzal kapcsolatban, hogy az igazi kreativitás átköltözött a vászonról a sorozatok világába sokat sejtető szerintem. Mert ennek visszafelé is kell hatnia. És mintha a mozi is egy nagy sorozattá vált volna már, de nem olyan módon, mint húsz, harminc éve, hanem hogy összeolvad, egy tömb lesz, amiből külön-külön lehet csemegézni. Kvázi a nettel megjelenő alternatív közeg így képeződik le talán a nagy vásznon, hogy egy végtelen világgá áll össze, és nem csak a Marvel (ami a fő csapásirányt adja), de a DC, Star Wars, Jurassic Park stb is úgy átveszik ezt, hogy külsőleg lassan meg sem tudod különböztetni egymástól ezeket a filmeket, mert a régi szemüvegeden keresztül csak egy hatalmas masszát látsz. Az, hogy más lett a fogyasztás hozott egyfajta többletet formai téren, ami szögezzük le, hogy a spontaneitásnak és exkluzivitásnak nem kedvez, finoman szólva sem, de ab ovo elutasítani ezt a jelenséget, mintha egyáltalán nem lenne benne semmilyen érték az túlzás.

A filmek exkluzivitása veszik el. Az a baj, hogy nincs se rossz, se pedig jó film igazán. A videótékából emigrált Tarantino fogalmazta meg ezt jól, mikor a Netflixet kritizálta: mert ugye tök jó, hogy kreatív alkotók lehetőséget kapnak, hasítanak a sorozatok, de az az életérzés, hogy a barátnőddel úgy döntötök, hogy ma este megnéztek egy filmet és mozi helyett lementek a sarki tékába, kiveszitek a filmet, ami aztán nem tetszik, csak azért nézitek végig mert fizettetek érte és majd vissza is kell szolgáltatni ép állapotban a hordozó eszközt, szóval ez az intimitás hiányzik a streames túlkínálat révén. Nem hagy nyomot benned az alkotás úgy, mint régen, nem tudod ebben a dzsumbújban úgy utálni, vagy imádni őket, mint egykor. Jó hát ez a net elterjedésének a következménye, de a Marvelra valóban áll, hogy inkább már marketingesek csinálják ezeket a filmeket, akik közvetlenül szondáztatják a közösségi médián keresztül a rajongókat. Sőt valahol már talán inkább a rajongók maguk rakják össze őket. A korábbi nagy filmek elsősorban lelkes alkotók (jók, vagy rosszak mindegy) munkái voltak és tartalmaztak nyomokban marketinges elemeket, na ez mára megfordult. Aztán ugye anno a közönség jóval heterogénebb volt, mostanában mindenki megtalálja saját kis csoportját a hálón, ez az oldal sem kivétel, törzsek jönnek létre... Ettől függetlenül lehetnek ezek a mozik élvezetesek, - én például bírtam azt a párat, amelyiket láttam ebből a listából - de a műanyag utóíz szerintem kétségtelen.

Azt hiszem William Blake egy mondata jól illik erre a filmre miszerint nem lehet általánosságban szeretni, mert az egy kifogás lenne csupán a csalásra, képmutatásra és hízelgésre. Tehát a másság önmagában való szépnek tartása porhintés. A Del Toro által megfogalmazott tolerancia-követelés visszás, álszent, mert túlzottan általánosít. Talán a gyíkember miatt van ez, mert például Amélie, vagy a Faun is extrémen különc figurák, de mégis feltárnak magukból valamit pusztán azáltal, hogy... hát ugye ők tudnak beszélni. Most banális, de ez van. Bár szerintem nem kritériuma egy jó filmnek, hogy folyamatosan pofázzanak a szereplők. A némafilmes választotta még pár éve ezt a klasszikus hollywoodi bázist magának ilyen nyíltan (meg a Kaliforniai álom tavaly) és az omázson, a hazatérésen kívűl alázatosan meg is tért, nem akart téríteni.
Meredeken hangzik, de Gibson Passiójához hasonlít ez a film (talán pont az a jobbos nemezise épp): mindkettő a hús, a test felől akarja elmondani az örökérvényűt. Jó hát felőlem oké, ez is egy megözelítés, amolyan titkos, guilty pleasure-nek el is megy, újhullámos pornó, de ez a díjeső..

Számomra ez egy nárcisztikus mozgókép féleség, (film-feleség). Amolyan szerelemesnek lenni a saját mutatós tükörképbe eset. A VanderMeer-Garland együtteshez képest a Sztrugackij-Tarkovszkij társaság még úton volt valahova. Persze az oroszok tudták, hogy a “hol” csak egy képzet lehet, egy ikon, mert az a bizonyos hely mindig takarásban lesz, még ha idővel egyébként meg is érkeznek oda. Nekem úgy tűnik, hogy ez a film a szembenállás, a keleti Sztalker pedig a szembeszállás műveletében érdekelt, ezért az utóbbi tud valóban élni, míg emez önmaga árnyékával, mint halálos kórral vív meg egy - ebben a térben felesleges, sehova nem vezető - csatát.

A kompenzáció pedig szerintem mindig baj. Sok jó nem sül ki belőle. Felszínességhez vezet. Lehet, hogy egy adott téma nyitottságot, megengedést követel, de önmagában ez még nem válik az adott film erényére.
Feljött, hogy az Elfújta a szél ma nem lenne díjazott, én ide venném még a Casablancat is - mindkettőben van egy-egy macsó vonásokkal rendelkező főhős, aki néhány, nem mellesleg kultikus pillanatban, mai szemmel nézve talán lekezelően szól a női partneréhez, vagyis a szerelméhez. (Az utóbbi tíz évből most talán csak Edward Norton karaktere jut eszembe a Birdmanből, aki hasonlít maszkulinitásában ezen elődökhöz - és ő is epizódszereplőként, illetve egyfajta karikatúraként van ábrázolva...)
Tehát a nyitottságot és toleranciát igénylő témák beemelésének örve alatt mintha némi prüdéria is éreztetné itt magát. Ebben a filmben, akárcsak az idei év másik győztesénél a chilei Fantastic Woman esetében is jelen van egy a témára túlzottan támaszkodó alkotói fakóság, a rendező mintha biztonsági játékot játszana. Nem olyan régről például a Saul fiát vádolták, hogy a témájával adatja el magát, pedig az épphogy a téma ellenében is tudott eredeti lenni. Del Toro viszont miután tökéletesen megalkotta a díszleteket, instruálta a színészeit, még a forgatókönyvet is lehet mondani, hogy jól írta meg, mert egy érdekes sztorit és karaktereket talált ki, szóval minden top minőség lenne, ha végül ő maga, mint rendező is jelen lenne. Nem érezni, hogy érdekelné ez az egész úgy, mint például a Faun esetében. Úgyis eladja ezt filmet a témája a határokat nem ismerő, szabadon szárnyaló, vagy úszó láv.

Ez egy nagyon szépen fényképezett tisztességes töri óra a metrós jelentig, ahol hirtelen történelmi drámából paródiába vált a film. Meg kell hagyni, hogy legalább egy kínos mosolyra rá is szolgál ezzel. A miniszterelnök kételkedése ott van minden vágásban, minden rezdülésben, de érthetetlen, hogy az ebből születő és megérő bölcsességet miért pont egy ilyen hazug, karakteridegen tetőpontba kellett torkoltatni.. Már a királlyal való ellenszenv-rokonszenv trip is billeg, de hála a színészeknek az még belül tud maradni, hozzátesz a karakterekhez. A metrózás viszont visszamenőleg perzsel fel mindent. Dacára a profi alakításoknak és a nagy szorgalommal a korhűségre törekvő aprólékosságnak - amiért járna a dicséret - mégis sikerül miszlikbe aprítani az egészet egy teljesen félresiklott elitkritikával, az apródokhoz való leereszkedés felesleges és művi igényének giccsbe fulladó kiszolgálásával.

Nekem ez rendkívül vontatott és mesterkélt volt. A cselekményt dúsító temérdek inzert-jelenet, mint például az autókázások, vagy a főhős(nő) kifejezéstelen vonásainak nézőbe plántálása, inkább csak elfedni igyekeznek, semmint feltárni. Persze célja, hogy ezt a bizonyos nincstelenséget és sehová tartozást ábrázolja - ugye meg is jelenik az űr egy ponton. De a paneljei elnyűttnek hatnak, mert a főszerepet alakító személy túlzottan leuralja a vásznat.
Filmes szempontból meg kell hagyni, hogy elmések és kreatívak a képei; az autómosó, a fullasztó bezártság érzés, ahogy szó szerint fogy Marina körül a levegő, majd a felszabadítóan önfeledt és állatias tombolás a kocsi tetején, mind szépen felépített, íves, míves munka. De összhatásában, (A víz érintése dettó) mivel a rendező csupán iparosként működik közre, így a néző kirekesztésre kerül. Egyszerűen a nagy elánnal történő elveszettség érzületre, illetve együttérzés keltésre fazonírozott jelenetezésben nem marad hely másnak, hogy belakja és feltöltse tartalommal ezen törekvéseket.
Végül sajnos a másság önmagában képez erényt, ami nagy hiba.

Mint mindig most is érdekes és izgalmas dilemmák jelennek meg PTA filmjében. (Az Inherent Vice dagályos melankóliája képez egyedül kivételt eddig az életműben. De oké, szerintem nézzük el neki, hogy csinált egy filmes albumot kizárólag önmagának…) A Fantomszálban a függőség általános témakörét brit úriember érzékenységével járja körbe. Woodcockra a titokban gyerekes és anyakomplexusos, ámde roppant sikeres divatművészre kőtömbökként hullanak vissza saját dekoratív szövevényei azzal, hogy a pincérlány szembesíti őt a szolgálatnak addig számára ismeretlen mélységeivel. A ruhatervező mindenkit, köztük a legmagasabb körök királyi tagjait is a legnagyobb alázattal elégíti ki a viseletek költőjeként. A parttalan varrássa viszont egybeesik saját üszkös varratainak táplálásával, amelyekbe mint egy meleg légvárba, úgy vackolja el magát. Ezt a várakozást töri meg a pusztító szerelem, kegyetlenül.
Mondjuk a hagyományos filmnyelvi megoldások talán néhol sótlanra, vagy manírosra szabják a jeleneteket, - némileg érződik egyfajta tolakodó szándék, modorosság mind a zeneválasztásban, mind a rendezésben - mert PTA már bizonyította, hogy képes sutba vetni bármilyen bevett szokást és tud akár zakatolással kísért, végtelenül fonodó snitteket is alkotni. Esetleg mégis elfért volna némi formabontás, furamód a The Masternek pedig konvencionális elemek beemelése tett volna jót, de ez mind csak stílusbeli kukacoskodás a részemről.
Paul Thomas Anderson filmes emberismeretét így is legalább annyira öröm nézni, mint Daniel Day-Lewis átszellemült játékát élvezni.