caulfield

Minden közösségnek van egy szellemisége, ami a fő hasznát jelenti a helynek és amit a kufárkodás végülis így, vagy úgy, de sért.

A Too Old to Die Young viszont már teljesen más kaliber a bűnös élvezet kategóriájában. Durva, hogy valaki képes volt ehhez Refn számára fegyvert és paripát szolgáltatni, és hogy engedték szabadon garázdálkodni, mert láthatóan saját öncélú művészvénájának tartozott egyedül megfeleléssel.
Fény- és türelemjáték, pofátlan mértékben. Hangulatpornó. Agyonstilizált antitörténet, belassult, már-már megfagyó csapongás, olyan mint egy a halálos nyugalmából hangyányit kizökkentett szoborpark, amelyben minden alak azon vajúdik, hogy dermedhetne vissza szuperpozícióba, mintha az anyaméhbe akarnának visszaosonni ebből a pokolból. Az első rész alapján mégis valami azt sugallja, hogy bűn ezt elkaszálni, de az embernek még valahogy rá kell jönnie arra, hogy hogyan nézze ezt az egész bizarrmányt, már ha ez lehetséges egyáltalán.

A Westworld második évadában a kísérleti jelleg még erősebb, ami valószínűleg ki is zárja, hogy nagy közönség kedvenc legyen, de aki szereti a puzzle-játékot érdekes filozófiai elmélkedéssel megfejelve annak csemege így is. Továbbra is a Memento töredezett elbeszélésmódjával dolgozik, és nyíltan játszik a nézővel, vagyis visszatart információt, de ezért a teljes kép kibontása nélkül elítélni nem is sportszerű talán. Azonkívül, hogy kegyetlenül megcsinált részeket is felvonultat, mint például a negyedik, Kurosawa zuhéját megidéző, vagy az indián szívszorító kóborlását bemutató epizód, sok a cselekmény szempontjából mindenképpen kérdőjeles mozzanat. Szerintem az öncélúság távol áll a sorozattól, viszont a néző figyelmére kétségkívül számot tart, lévén nem kevés közölni valója akad. (Legalábbis eddig a pontig így tűnik.)
Ambiciózus, bátor anyag, egy hatalmas audiovizuális freskó körvonalazódik az androidok és emberek lidérces birokra keléséből.

A Stranger Things harmadik szezonja is hozza a szokásos bűnös élvezet élményt, igényesen megcsinált akcióival és látványos effektjeivel, a nem túl tolakodó nosztalgia-faktorral - sőt a humor itt a legerősebb. Még ha klisészerűek és mondvacsináltak is a karakterek problémái, és ezt valamelyest a finálé szívszaggatásával igyekeznek is elfedni, de saját berkein belül, vagyis önmagához képest, azaz mint egynyári hullámvasút nem vall szégyent az új évad.

A szerethetetlenség nagy ül rá. Igazi roncsderbi az egész. Emberi és gépi nyomorultak viadala. Az első évadról is elmondható, hogy hiányzik belőle a lélek, csak direkt ilyen, ettől olyan furamód egyedi. Az ábra, ami után végig koslat Ed Harris jelenti az életet végeredményben. Persze kiderül, hogy az is csak valami máshoz, egy további ajtóhoz vezet. Tűnhet is úgy, mintha vég nélkül, öncélúan húznák a néző agyát.

De lényegében egy állatkertet mutatnak be makacs következetességgel, mely miatt a néző mindig kívül marad. A kérdés, hogy ki szkriptelt, ki nem teljesen kitölti azt a teret, ahova a szemlélő bevonódhatna.

Az első részt látva, ami felmerül bennem, hogy vagy valami nagyívűt hoztak össze, vagy csak blöffölgetnek unalmukban.

A skandináv bölcső. Vagy a puha bélésű koporsó. Nem véltelenül az egyetlen hely volt, ahol mindig is különös hangsúlyt fektettek az autók biztonságára. Mindenhol nagyban tettek erre a tényezőre, mert másoknál a lényeg a szabadságélmény, még ha bele is halsz. Északon él egy hűvös, de gáláns beletörődömség, minden mindegy hozzáállás, amit viszont nem a (déli) kalandvágy fűt, hanem az örökzöldek oltalma.

Az 5/3 viszont tényleg kész önmészárlás. Kegyetlen"!" A felütés még eléggé szokványos, de aztán mintha Miley cicus maga vette volna át a rendezést/írást: szembemegy mindennel, amit a sorozat szellemisége jelent. Vagyis legalábbis úgy tűnik, hogy így tesz. Több, mint bizarr az a kifordítás, hogy például a NIN-számot feldúsítja a pop-reaktornak, elszabadítva ezzel az aranyos vadmacskává vedlett művésznő "alternatíváját". (Állítólag maga Reznor is szimpatizált a dologgal.)
Egy kis buherálás a csinos keverőpulton, majd a ketrecben üvöltözés és hörgés szépen egy, az instás tinik által is könnyen fogyasztható dalocskává idomul. Az orrkarikástól, a belül szinte csupa pink csápolóig kielégít mindenkit - kivéve a valódi hardcore safe space-es Ashley rajongókat, ők azért menthetetlenek.
Ezzel a résszel végleg átadja Brooker a dolgot az idézőjelnek, nincs mai trendi "szóval" „élve” “cringe”-ebb "élmény" annál, mint az a hevület, ahogy a tükröt a macskakörmök elragadják. Szinte nézhetetlen szelídség, szenvedés az egész, tömény horror.
(A Csernobil utazás a Százholdas Pagonyban ehhez képest.)

Amikor az ötödik évadra már eljutna az önismétlés mocsarába a sorozat, akkor kell ilyesmivel operálni, mint a második részben a taxis vesszőfutása, hogy hű maradjon önmagához.
Mert végülis mi a legérdekesebb? Hogy mi a fene történt, mi a SZTORI? Kit lőttek le? - mindkettőt? - egyiket se? - vagy csak a túszt? - netán végül egymás karjaiban kötöttek ki ott a kocsiban…? Meg aztán ugye egyébként is olcsó/ banális húzásokkal próbál előrukkolni a produkció: sablonos és túlspilázott drámaisággal, a főhős kínlódik, mert ahelyett hogy szembesülni tudott volna azzal a ténnyel, hogy az ő hibájából halt meg a szerelme, épp az anyját volt kénytelen eltemetni. Illetve végül az ebből következő elcsépelt üzenet: a közösségi média ROSSZ, függést okoz. A cselekmény maga tehát túlnyújtott, a lezárás lapos (már ha valaki képes eljutni addig), a figurák ötlettelenek, a főszereplő által közvetíteni próbált dráma pedig hát… semmi extra… sőt egy ponton az is kiderül, hogy a pisztoly nem is valódi, még a lövöldözni vágyó zsaruk sem oldódhatnak fel egy kis vérontásban. Szóval nincs itt semmi látnivaló. Lehet tovagördülni.

A Westworld első évada egy elmés továbbgondolása a 2000-es klasszikusnak, a Memento-nak (a Teddy nevű kelletlen bűntárssal az oldalán, az örökös révület, illetve az égszínkék felejtés elnyomottsággal és kizsákmányolással bélelt kárhozatába bugyolált főhőssel az élen) és egyben találó kaleidoszkóp a modernen túli, nosztalgiától megrészegedett létállapotról. A két világ közé szorult, sehol nem levő egyént megcélzó, s annak kálváriájáról és felemelkedéséről szóló episztola tíz órásra nyúlt felvolvasása. Izgalmas eszmélésre tett kísérlet az emberség határai, a szabad akarat bilincsbe verő fogalma és az idő kérlelhetetlenségének drámája felett.

(az OFF-ból)
Az a lényeg, amit a készítő utoljára mond, hogy egyfajta politikai oldalak feletti térbe igyekezett helyezkedni a végső üzenetet illetően. Persze kézenfekvő az is, hogy megjelelöli a rendszert, mint gonoszt, de ugye tudjuk, hogy azt meg emberek építik és tartják fent. A KGB az atomreaktorhoz hasonlóan egy önműködésű valami, ahogy a főmufti mondja "a felelősségre vonás végtelen köre", vagy valami ilyesmi, és ezen szolid szisztéma, a tudománnyal egyetemben csak annyira lehet jó, amennyire az azt működtető és az azt egyensúlyban tartó emberek jók.
Az utópistának van egy olyan meghatározása, hogy szeretett volna világforradalmat csinálni, de aztán megelégedett a galuskával. Ez a jelenség az oroszoknál képes volt úgy felsűrűsödni, hogy totalizálódott és intézményesült. Viszont emellett az is elmondható, hogy ez egy egyetemes élmény is, mint a fanatikus vallás. Végeredményben egy forrongó valaminek a lefojtása. A mára nézve pedig nem kevés releváns üzenettel is bír: ami a ruszkiknak kicsiben Csernobil, az a mának teszem azt a klímaváltozás.
Mindig izgalmas megkeresni az antagonistát a történetben, és itt meg is lehet fogalmazni, hogy a kommunista rezsim a gonosz, mert ez így igaz is, de mivel ez egy nagyon tömény meghatározás, ezért a film ezt az absztrakciót szerencsére kibontja, és végül eljut az emberig.
De úgy is lehet mondani, hogy amit ténylegesen pellengérre állít az nem az ember, sem nem a rendszer, hanem a kettőnek a viszonya.