caulfield

Egyesek szerint a La pointe-courte - az Agnès Varda oeuvre első darabja - a francia újhullám valódi nyitánya. Ennek a megállapításnak ez a film a maga formabontogatásával szépen meg is felel. Csak itt Godard gengszterizmusa helyett az olasz neo-realizmus kel nászra a pökhendi értelmiségeskedéssel. Bár azért a törvényenkívüliség mégsem idegen a kis halászközösségtől: a csónakosok folyamatosan merítenek ám a tiltott gyümölcsből mikor védett vízre lopakodnak.
Mindig elvárt minimum az ilyen filmeknél a párbeszédek túlírtsága ugye, ami örök védjegynek számít szinte valamennyi Godardnál is. A húszas évei derekán járó Philippe Noiret kellően pimasz látvány (kiköpött Barry Keoghan egyébként) és bár köztudott róla, hogy kiváló színész (legalábbis később azzá érett), de itt ebben a filmnyelvi rebellióban talán épp a fiatal kora miatt nála is kilóg a lóláb, helyesen. Belmondo mellett zéró karizmával bír és egy szinte tökéletesen átélhetetlen figurát hoz. Szőke párizsi partnerével a rusztikus közegben tengeri sikló módjára eltöltött szcénákban - szinte egyáltalán nem közösködnek a helyiekkel, egy kompozást és egy fagylaltot leszámítva - jelenlétük a meztelen, szerpentin-szerű intellektus szintjére szorítkozik.
Érdekes filmes etűd, szerencsére azért nem túl hosszú, finom humora és súlyos drámaisága előrevetíti Varda kendőzetlen dokumentarizmusát (lírai képeivel és aprólékos mikroközegábrázolásával talán ihletett nyújtott Alfonso Cuarónnak is).

Mondjuk amikor azt írod, hogy az intellektus egy elvileg extenzív fejlődésen ment át a múlt században, azzal szerintem végülis minden kérdésre egyben választ is adsz. Annyi talán még hozzáfűzhető, hogy ez nem csupán elméletileg, hanem gyakorlatilag is megtörtént, illetve ami a lényeg: csak ennyi történt és nem több.

Van azért egy egyszerűbb magyarázat arra, hogy miért volt a mainstream és a szellemi érték egymással valamikor jóban, ma meg már kevésbé. Ezt csinálja a közösségi média, ilyen a buborék-effektus.
A Kramer kontra Kramer idején globális célzattal egy nagy, homogénnek látott közönségnek készültek filmek. A nézők kultúrafogyasztása pedig inkább lokális volt, mert mindenki a relatíve szűk környezetében (család, barátok, iskola, munkahely) dolgozhatta fel amit látott. Ma a filmek tulajdonképpen csoportoknak készülnek, akik a globális térben fogadják őket. A Három óriásplakát, vagy a Manchester by the Sea disztribúciós, vagy marketing oldalról nézve nem is akar a teljes közönséghez szólni, nem szándéka a box office csúcsára kerülés.

Nem nagyon. Végülis neki is ugyanaz a baja, mint sok más bloggernek, egyszerűen nem teljesültek az elvárásai. Ez az évad nagyon más, mint az első volt például, ezt azért le kell szögezni.
De az, hogy a finálé rosszul van megírva.. hát arra nem tudok mit mondani. Elcsépelt szöveg, de az első évaddal ellentétben ez jóval messzebb van a fősodorbeli detektívsztoriktól. Azonban ez a réteg-sorozat mivolta csak az utolsó rész révén válik nyilvánvalóvá.

Hitchcockot idéző képköltészeti csúcs a True Detective legújabb szezonja, Nolan Mementójának is méltó párja lehetne. Minden amit egy sorozat adhat, tökéletes írás, rendezés, makulátlan alakítások, mesteri zenehasználat (a 7. rész éjsötét pillanatánál az aláfestés szinte már túlvilági). A finálé pedig a maga teljes egészében egy transzcendens élmény.
Tőlem most csak ilyen leg-ekre telik, nézzétek, be lehet lépni az emberi lélek kusza dzsungelébe.

(továbbá:)
Ritka az olyan bűnfilm, ami ilyen erővel, leleményességgel, valamint a legfőbb, hogy minden nemű hatásvadászat nélkül, giccsmentesen tud hiteles maradni végig és nem szerelmesedik bele saját kreativitásába. A finálé épp ezért nem kicsit volt izgalmas, mert az, hogy elszúrják és tovább mennek a tervezettnél átcsapva a történetet szemérmetlenségbe benne volt a dologban. Egyetlen egy rövidke jelenetet, vagy pici montázst leszámítva, mely nekem hangyányit erőltetettnek tűnt (igazából különben nem is számít) tökéletesen megtartották a maguknak kijelölt egyensúlyt. A készítők a hét részen át lassan építgetett hihetetlenül ambiciózus vállalásukat maradéktalanul beteljesítették a fináléval. Nagyon kevés krimi adja át ilyen eleganciával azt, hogy „az igazság odaát van”.

Próbálom nem túlmagasztalni így a vasárnapi finálé előtt a True Detective 3. évadát, ajnároztam már eleget, mindenesetre az utolsó rész több mint valószínű, hogy egyedülálló lesz a tévézés történetében. Ami igazán nagyszerűvé teszi ezt a szezont a sztori és a karakterek elképesztő kidolgozottságán és folyamatos izzásán kívül, az a nézővel való cicázás. Pizzolatto ezen ravaszsága szerencsére nem öncélú, hanem egy szívfacsaró dráma szolgálatában áll. Többször írtam már és talán fárasztó is, hogy innen nézve az egyes évad fénye szinte elhalványul. Ott ahhoz nem fér kétség, hogy Rust Cohle a nagybetűs True Detective, de az a figura - legalábbis Wayne Hays-hez képest - tömör és egyoldalú. Rust egy tank, megszállottan tör célja felé, illetve emellett egy intellektuális fenomén is. Persze Ali detektívje kapcsán a buldózer-alkatú hentes-zsaru még elemibb erővel üt át, főleg a hatalmas termetű fekete kopó 1990-es történetszálában, ahol eszköztelenségével párosuló megszállottsága egy kitöréséhez közeledő vulkánhoz teszi őt hasonlatossá. De az igazság az, hogy a valódi nyomozó Amelia. Kettejük kapcsolatát végig a Purcell-ügy árnyéka kíséri, vagy inkább kísérti. Szerencsétlen család, behálózva egy sűrű szövésű, dzsungel-szerű, megoldhatatlannak látszó rejtéllyel, amiből nem találnak kiutat - azaz valójában egy ösvényt egymáshoz. A veterán zsaru zaklatott elméjét a lezáratlan ügy kínozza és ködösíti, feleségével való viszonyát az irigység és magatehetetlenség keserves vegyülete mérgezi. Egy voyeurnek, a bűntényen - ergo rajta, a saját férjén - élősködő haszonleső karrieristának tekinti a nőt. Mikor a 6. részben Wayne visszatér a lepusztult Purcell házba és megérti mire szolgált a falban lévő lyuk, mely talányra ugyan a show sugalmazott egy terelő magyarázatot (akárcsak a dokufilmes Elisa a 7. részben az első évad szereplőinek beemelésével és a pedofil gyanú erőltetésével is szerintem csak az erdőbe hivatott bevinni a nézőt), mégis a szemérmetlen igazság kijózanító ereje tulajdonképpen csak 25 év múlva éri el a főszereplőt, amikor végre elkezdi olvasni halott felesége könyvét. A nő a lapokon keresztül üzen neki. Egy tisztább látású nyomozó munkája feszül a sorokban, mely soroktól, akárcsak a saját párjától és társától (illetve úgy tűnik, hogy saját lányától is), Wayne, az „igazi” detektív elfordult. Épp úgy hagyja sorsára végül saját elméje, ahogy elárulta Julie Purcellt.

Kész kincsesbánya a True Detective új évadja a konteók számára. De a jellemábrázolások terén is nagyot megy. Például mikor a 4. rész vége felé a két nyomozó begyűjti a tinédzser suhancot, mert megtalálták az ujjlenyomatát a halott kisgyerek biciklijén. A kihallgatás során Wayne - pont ahogy a junkie nagybácsi jellemzi a gyerekek anyját is a 6. részben - egyszerűen túlfeszíti a helyzetet és itt ezzel a kölyök életét le is húzza a vécén (lásd az 5. részbeli konklúziót). Még ízesebbé teszi a jelenetet a főszereplő detektív finom rasszizmusa. Wayne már az évad elején kimutatja foga fehérjét, mikor a csűrben esnek neki a volt sittesnek, és nem átall később ugyanazzal a stílű fenyegetéssel menni a tinivel szemben (ekkor lehet látni a központi karaktert először nevetni, vagy inkább vicsorogni). Ha volt is megszerzendő infó az nem lett az övé, ellenben a zsenge lelkű srác lelkét végzetesen sikerült megtipornia - így készülhet talán a Trump-szavazó.. Ebből is látszik, hogy Wayne mennyire esendő (főleg Rusthoz viszonyítva, aki meg egy szuperhős hozzá képest, tökéletesen olvassa a gyanúsítottakat, a fűnyíróemberre is csak tőle független okok miatt nem figyel fel). Wayne viszont tényleg a zavarosban vadászik, mind kint, mind bent, de egyúttal iszonyúan eltökélt is, méghozzá annyira, hogy nem rest akár a betegségében rejlő „lehetőségeket” sem felhasználni időskori kihallgatása során (fura mód épp a dementiája lehet az adu a kezében, hogy megoldja az ügyet). Legkevésbé a transzparencia jellemzi őt, sejtelmesen összetett és ezért persze kiszámíthatatlan egy alak, aki így Gene Hackman Francia kapcsolat-beli brutalitását és Sidney Poitier Forró éjszakában-beli fennköltségét izgalmasan képes egyesíteni.

Eddig nekem jobban tetszik ez a 3. évad. (A 2. nálam viszont kimaradt.)
Persze az első se egy rossz valami, sőt, megkerülhetetlen a maga nemében, de szerintem mostanra érett be Pizzolattonál az, hogy miről is akar szólni a True Detective, a saját maguk után nyomozó zsarukról. Az 1. évadban ez a folyamat még nagyon elvált a sztoritól, ami kvázi másodlagos is lett a detektívek drámája mellett, Carcosa és a Sárga Király inkább csak díszlet volt, Rust pokoljárásához kellett, mint kellék. Itt viszont elődeikhez képest a két kopó jobban belevegyül a bűnténybe, elég csak ennek az évadnak a "dzsungel"-részét összevetni amazéval, hogy melyikben is zajlik valódi ütközet..
De Stephen Dorff alakítása Mahershala Ali oldalán az 5. rész végén simán kenterbe veri, mind írói, mind színészi szempontból az 1. évad végén lévő McConaughey-féle.. khm.. sírdogálást. (Basszus, amit Dorffék itt műveltek arra nagyon nehéz szavakat találni.)
Persze még három rész hátra van, az esély adott rá, hogy elszúrják.

A harmadik évad felénél a True Detective továbbra is egy kínos aprólékossággal megmunkált zaklatott történetfolyammal hozza a tökélyt. Ez a szuperponálódó tört-én-et. Egyre meghasonultabbá válik az egész, ahogy halad a három síkon előre. Eszelőssége nem véres akciókban és aberrált képekben ölt testet, hanem többnyire csendes és lassú párbeszédekkel kúszik a bőr alá. A 4. rész vacsorajelenetének dialógusa külön díjat érdemelne. Immár a megmagyarázhatatlan eredetű árny rávetül szinte valamennyi figurára. Lélektani intrikussága amellett, hogy számtalan, folyamatosan felmerülő kérdéssel tartja lázban a nézőt, Wayne időskori lázálmait beteg lelkiismeretének lüktetésével hangszereli, ezen torzult rigmus pedig végigáramlik minden jeleneten. A vietkong kísértetek például jobban nyomot is hagynak, mint anno Rust látomásai, mert Wayne víziói szervesülnek a bűnténnyel, nem csak a sztori mellett futó delíriumtöredékek egy hiperérzékeny zsaru drogtripjéből.

A Párducra értem, de nem mondom, hogy szó lenne tendenciáról. Azért írtam, hogy ilyen még nem volt, hogy egy mozi önmagában vett milyensége már nyíltan nem feltétlen elég a jelöléséhez, hanem „más” szempontok is számítanak, sőt. És ez a más nem a megszokott Oscarra jellemző lobbi, hanem valami új, világnézeti tényező.