caulfield

Ezt jobb szétszedni két részre, mert úgy kiderül, hogy nincs is itt vita, vagyis a végkövetkeztetésünk azonos.
A lelkiismeret felől nézve, ha mondjuk hentelős játékkal múlatja az ember az idejét, az csak rá tartozik, a leölt/ megkínzott algoritmus-halmazok, ha csak nem kérnek segítséget mástól és nem adnak életjelet, akkor nincsenek sehol. A tekebábú amíg nem szól, hogy rossz neki az állandó letarolás, addig ő csak egy tárgy. Ellenben ha a játékos rosszul érzi magát és lelkiismeret-furdalása van, mert nem a vágyainak él, hanem kényszerből menekül abba a bizonyos játékba, akkor a móka folytatása számára merő önártalom - egy ponton akár a sírba is viheti. Persze ez csak úgy derülhet ki, ha belátja és valahogy meg is osztja a keserűségét, de egészen addig a dolog csak rá tartozik. Így tehát a programozó egy saját börtönébe zárt tárgyként „él”, önmaga rabszolgájaként a játék fogja. Az ártalmat ő indítja a semmi ellen, amit ezért végül önmaga fog is fel. Más szavakkal: szétfurdalja saját lelkiismerete, (megtestesítve ezzel az evolúciós zsákutcát).
Tárgyilagosan nézve nem történt más, mint hogy egy végtelenül magába fordult, skizoid embert megölt a saját mikrosütője. Ezt minősítik lentebb kétségtelenül igen gyatra színvonalú kommentek happy endnek. Mert ugye a mikrosütő most felszabadult az éhes türannosz szadizmusa alól és szabadon szárnyalhat a végtelenbe...
Tehát végeredményben egyet mondunk, csak én hosszabban, nagyobb kört leírva jutok el ugyanoda. De ez mindegy.

Miért lennél aberrált, ha a csúnya filmes rossz fiúkkal szeretsz azonosulni, vagy imádsz átgázolni a pixel-járókelőkön a virtuális verdáddal? Alkoholista vagy ha sokat iszol? Miért lennél? Te egy olyan fazon vagy, aki szeret viszonylag sokat inni, pont. A te dolgod. Onnantól válik érdekessé az ügy mikor kiterjeszted a szokásaidat másokra, megnehezítve azok életét. Az embereknek nincs joguk a másik életéről/ haláláról dönteni, de a sajátjukról nagyon is van. Nincs joguk a másik embert rabszolgasorsba taszítani (a rabszolgaságot is sorra törlik el).

Nekem ez a kedvenc részem ebből a sorozatból. És én is a te értelmezésedet osztom. De ugye sokakban felvetülhet a kérdés a tudat mibenlétéről, vagyis egy olyan világban, mint miénk is immár, ahol az ásványoknak is vannak jogai, minimum kérdés lehet, hogy egy számunkra virtuális térben létező algoritmus-csoportot is megillet-e az élethez/ szabadsághoz való jog? És megteheti-e azt, amit mi is tettünk Nietzsche szerint, hogy megöli az Istenét? Kvázi önvédelemből..
Vagy másfelől, egy nagyon meredek vonal: a kocka srác életképtelen volt, révén kiteljesedni csak a játékban tudott, mondjuk úgy, hogy kihívta maga ellen a sorsot, halála pedig egy elkerülhetetlen virtuális/ transzcendens gyökerű eutanázia volt. Mindenkinek van joga az élethez, de az akinek az élet egy börtön és szenvedés, annak joga van a felszabadító halálhoz? Mindenesetre az megeshet, hogy az élet vagy a szabadság bizonyos helyzetekben nem fér meg egymással, ekkor mindenképpen belátható, hogy ezen fogalmak revízió után könyörögnek.
De végül én is a racionális álláspont felé hajlok. Szerintem hiba (ez főleg katolikusokra jellemző) hogy bárkinek vezekelni kell, mert mondjuk aberrált gondolatai vannak. Tettek nélkül elítélkezni eléggé visszás.
Mesterien vezet (meg) ez az epizód és hozza ki belőled a happy end konklúzióját, de ha egy lépést hátralépsz megfogalmazódhat benned, hogy kinek is szól ez a boldog vég, szól-e egyáltalán valakinek, vagy csak a saját lelked nyugalmának?

Szó se róla, van benne ugyan egy adag színpadiasság, de érdekes módon éppen a hangyányi mesterkélt hatásvadászat fűszerezi olyanná a végeredményt, hogy az ember nemegyszer szinte már-már felszisszen a látottakon. A nyomasztásnak merőben új tartományaira lép a film a dokumentarista és a szimbolista-katasztrófa-horrrornak ezen kettős műfajiságával.
Persze leginkább Emily Watson fiktív karaktere hozza a megszokott elemeket, viszont rajta keresztül egyfajta fanyar, megszenesedett, vagy inkább halott humor is kiserceg ebből a szürke siralomházból. A Gorbacsovnak tett jelentés közben, a karót nyelt, karikatúra-szerű elvtársnő tekintetének légüressége, vagy a minszki cipőárusból lett komisszár-mameluk szánalmas fölényeskedése nyilván direkt kisarkított motívumok, de ezek által tud felvenni egy kívánt külső nézőpontot a film, ami révén hihetetlen erővel képes megragadni a kilátástalanság és a kiszolgáltatottság érzését.

Kis érdekesség még: Nemes Jeles is beleszáll ebbe a jelenségbe. Jól kiforrott vélemény, nem rajong a szuperhősökért ő sem.

Kegyetlen, iszonyúan kíméletlen és végtelenül szomorú. Minden kockát átjár a gyermeki naivitás, az önkényesen vállalt vakság és a dermesztő rémület felkavaró egyvelege. Lerí, hogy az emberek a csontjaikban érezték mi történt, volt aki konkrétan tudta is, más, aki például a szíve alatt hordott egy növekvő életet talán még közvetlenebbül is tapasztalta - noha a tényekkel való szembesülés jó ideig tiltva volt.
Bár az angol nyelv rombolja valamelyest a hatást, a megalkuvást nem tűrő kendőzetlen közlésmód viszont letaglózó. A finoman stilizált zene és az infernális látvány részletgazdagsága révén maga a megveszekedett rémálom sugárzik a képekről.

Oké, ha az ember akar, simán juthat rémisztő következtetésekre az biztos. Önkényesen osszuk két csoportra a filmeket: az egyik vonal az, amely az emberben elő gyereket igyekszik elsősorban megszólítani, a másik pedig, ami a néző értelmére épít inkább. Tehát mondhatjuk azt, hogy például a Star Wars vs. Annie Hall mérkőzés végkimenetele a box office ringben szép csendben az elkreténülés pályájára állította a közönséget, és ez mára érett be? A nézők igényei szabatosak, már úgy értem, hogy az adott kor kihívásaival csengnek egybe. A '70-es évekre a család intézménye eléggé nyíltan válságba került, rengeteg válás, csalódás szedte áldozatát, és olyan filmek kerültek reflektorfénybe mint például a Keresztapa, vagy a Kramer kontra Kramer. Manapság ez a trend a tengerentúlon megállni, sőt megfordulni látszik, de a virtuális tér egyre fokozódó zsivajában van egy ilyen megállíthatatlannak tűnő zuhanás az ösztönvilág felé. Mintha immár nem filmesek forgatnák ezeket a darabokat, mert ők csupán asszisztálnak hozzájuk és a közönség, egy arctalan tömeg átvette az irányítást felettük.
Nekem ez így egyszerűen túl sötét, ennyire szerintem nem mosódik össze a közéleti téboly a kultúrával. Vannak ezen az oldalon is egypáran, akik becsülik a Marvel produktumait, tehát azok az egyetemes értékek csak meg vannak bennük valahol, nem? Vagy ezek tényleg maga a sötét anyag?
Elcsépelt hasonlat, de a moziban kvázi tükörbe néz az ember, ha a látvánnyal nem bír megbirkózni az nem a vásznon futó mozgókép hibája feltétlenül, hanem akár a nézőre ragadt, kívülről bevitt zajok eredménye is lehet.

Esetleg "Skywalker lázadása" - vagy ez túl célzatos? Az előzetes végén az a kacaj utal arra, hogy ki is ennek a sorozatnak a fő aktora, aki ellen Skywalker végül felkel.
De én elvagyok ezzel a címmel is.

A pápa elsősorban pápa, másodsorban - lehetne - politikus. De nem az, mert szerencsére nincs másodsor nála, nagyon helyesen ő „csak” pápa. (A politikusnál viszont lehetne, illene lennie másodsorbannak. Talán ha nem kellene neki annyira a fősodor.)

Úgy tudom, hogy mr Girotti még jó egészségnek örvend.. vagyis..
Mindegy, a lényeg Spencer Tracy nagy színész volt. De hiába, ha az 5 ker polgármestere még egy Budweisert se bont az emlékére.