caulfield

Mondjuk az, hogy sok szál van, meg 10+ órányi évad még önmagában nem baj, ha nemcsak bájolgással és álproblémák garmadájával töltik fel a részeket. A harmadik évadra szerintem amolyan Top Gun szindrómába jutott a sorozat: egyszerűen minden karakter pozitív volt, a szörnyek meg arctalan hentelőgépek, erre az évadra végre a pózőrködést meghaladva kap rendes ívet a sztori - igaz, embert próbáló végigülni, de megéri.

Hoppernél hozzá kell tenni, hogy a szuperhőstéma az ő szálában is kitapintható. Inkább egyfajta Amerika kapitány parafrázisra mozdul rá a show vele, semmint a realizmusra.
Elevennél pedig a bullying tárgyának összetettsége a hangsúlyos. Kvázi ő követi el a mészárlást, hisz a fenevad elengedése az ő bűne. A lány a Papa által teremtett ki-ki helyzetből próbál menekülni, Egyes pedig nem hazudik neki, mikor a rá leselkedő veszélyre figyelmezteti - az alfa hím nyilvános megalázása magában hordozza az eszkalációt és kizárt, hogy abban az arénában egy orrbetöréssel megúszta volna az agresszor. Szóval azt mondom, hogy a vérengzés bele volt kódolva a helyzetbe, viszont Eleven elkerülhette volna, ha nincs az a fene nagy szíve. Akárcsak Hoppert, úgy őt is a nyíltsága és a csupa szíve bünteti, vagy traumatizálja, ami pedig drámaibb, mintha a lányból pusztán egy szörnyet faragnak, szerencsére ennél többet akar a sorozat.

A Stranger Things 4. szezonja - mit lehet mondani? - nagyon egyben van. Az első rész kötelező körei után a nosztalgiázásnak és a végtelen cukiskodásnak is sikeresen gátat tudtak végre szabni. A harmadik eresztés az első kettő jó alapozása után annyira fantáziátlanra és erőltetetten drámaira sikerült, hogy nyugodtan temetni lehetett az egészet. Erre némi túlzással szólva az eddigi legjobb formájukat hozzák idén. A Madárkához írt, sajátságosan sötét és szellemes óda, azaz egy ambiciózus, megannyi szálon futó vállalkozás az elme börtönének, az álomcsapdának a körbepásztázására. Ezen a ponton a sorozatnak minden esélye megvan arra, hogy átlépjen saját árnyékán.

A műfaja pedig úgy néz ki, hogy musical lesz, Lady Gagával megspékelve. Trollkodás a négyzeten.

"...mert az ember egy állat..." - hangzik oly sokszor a könyörtelen ítélet. Az állatok ezt kikérnék maguknak, ha tudnák. Ez a film pedig a mögötte lévő hazugsággal a legékesebb bizonyíték: az ember színész.
A faj eredete kapcsán Darwin a megfelelő tudor, de a lényegét illetően Shakespeare a mester.

De amellett, hogy bejáratott húzásokkal operál a cselekmény, és joggal hathat unalmasnak, azt is említsük meg, hogy ez a sorozat egy szép nagy homage is akar lenni:
1. rész: fogathajtó kisgyerek,
2. rész: szabadesés urbánus környezetben,
3. rész: Jedi sütés,
4. rész: ezt talán nem is szorul magyarázatra.
Az ötödikben vajon a "hó", "jeti", "Yoda", "csonkítás", "árulás" kulcsszavakból melyik játszik majd?

Jó, hát majd a maradék három rész után elválik, ha eljátsszák a megelőlegezett bizalmam, akkor lehúzom, ahogy kell.
Annyi még, hogy nekem viszont nem fekszik az a szemlélet (és a vitánk is mintha ebből eredne), miszerint van ebben a történetben szó árulásról, a Rend bukásáról, sötét korszakról…, vagyis igazából nincs itt semmi látnivaló. Megértem, ha ezért megkapom, hogy túl sokat akarok belelátni, de mégis olyan eredetiséget remélek, amely az igencsak elkoptatott fordulatokon túl tud hozni valami újat is. Az Obi-Wan és Qui-Gon kommunikációja köré telepített titokzatosság mintha hordozná magában ezt a lehetőséget,… majd kiderül.
Obi-Wan Egy új reménybéli alakja inkább a Vissza a jövőbe Dokijához áll közelebb, mint egy Jedi mesteréhez. A nevére is úgy kell emlékeztetni és erre csak valamennyire ad magyarázatot a közte és Owen közt feszülő konfliktus.

Amikor zöld utat kapott a Disney, hogy felvegye a Lucas által letett fonalat abban eleve benne volt az akkor kerekre és patentra formált hősök esendőbbé formálása. A valódi dráma és hatás érdekében ez szerintem elkerülhetetlen. Dehát érthető, ha a fanboyoknak már ettől leolvadt az agyuk. Abban, hogy a sorozat a korszellemre reagál nem nagyon van kivetnivaló, ha az írói fedezet ott van a jelenetek mögött.

Az egy főre eső amerikai lobogók száma kellően magas, a baywatch élmény is megfelelően májer, a zene pedig továbbra is etalon. Az első rész azon rekordteljesítményét, hogy sikerült mindemellé csupa ellenszenves karaktert összetoborozni, azt az idő múlása, a ráncok és a cselekményt is formáló keserves betegségből fakadó dráma sikeresen elsimítja. Alacsonyan szállnak a megindító pillanatok, a nézőnek nagyon ügyesen kell manővereznie, hogy ne kerüljön a hatásuk alá.
Aztán ott a mozifiknak szóló behívó parancs és a #maradjotthon nemzedék áhított unszolása. Meg egy letűnőfélben lévő filmcsillag-éra felmorranása, ami felér egy hadüzenettel, Tajvan zászlóval a pilóta dzsekin, fenyegető orosz harci helikopterrel az égbolton. A nyolcvanas évek nosztalgiájával karöltve lehet alámerülni a militáns közegbe, amely nem a nyílt háború nimbuszát melegíti fel, hanem a precíziós, technikai fineszességre épülő, skywalker-i leleményességbe ágyazza a bátorság magasztalását.
Felmerülhet a kérdés: ha mondjuk Cruise karrierjének egy korábbi szakaszára időzíti ezt, azaz ilyen Feledés című darabok környékére, akkor is ekkora lenne a diadal? Mindenesetre most betalál.

A kérdés szerintem is az, hogy hogyan akarja kitanítani Luke-ot. Csak nekem az elfogadható, hogy ez Obi-Wan szemében is annyira komoly kérdés és dilemma, hogy szinte már kitér a hitéből. Azért számára az igazi zsinórmértéket a mestere jelenti, akinek a halála pillanatában ígéretet tett, hogy kiképzi a fiút, Anakint. A kudarca finoman szólva is jelzésértékű és engedtessék már meg neki, hogy felmerüljenek benne kétségek, hisz végül csak egy sith-et sikerült kitanítania. A belső vívódásai és döbbenete pedig nem választhatók el a reakcióitól. A jediképzés nem egy szalagmunka, nem értetődik magától, ahogy általában semmilyen nevelés sem. Tradíciók és doktrínák ide vagy oda. Lehet, hogy ez egy ilyen liberálisabb, hezitálósabb hozzáállás, ami nem áll jól egy hősmítosznak, ahol az ember eltökéltséget és a jó oldal fölényét szeretné látni, de attól még jogos kitétel.
Mikor Vader szembesíti Kenobit azzal, hogy ő tette ilyenné, részben igenis igaza van. Mert az, hogy Anakinnak eleve egy szörnyeteg lapulna a lelkében az némileg túlzás, főleg annak tükrében, hogy végül csak visszatér a fényes oldalra. Az oktatás felsüléséről, a jediket uraló önteltségről is meg kell emlékezni. Nem Vader tetteit relativizálandó írom ezt, de amellett, hogy Obi-Wan a szemére veti mivé lett, létezik egy befelé ható hang is, hogy "miként engedhettem, hogy ezzé válj?". Akad bőven levonni való következtetés Obi-Wan oldalán is. Legfőképpen az, hogy elárulta a mesterét, mivel a kiválasztottból egy rémet nevelt. (Vagy, hogy Qui-Gon mester létére ekkorát tévedett...) Azt a gyűlöletet pedig, ami Anakinban felhalmozódott már erővel (kisbetűvel) nem lehet megdönteni.

Yodának pedig megígérte, hogy vigyázni fog a gyerekre. Elgyengült az eltelt évek alatt, Anakinból lett Vader, Obi-Wanból Ben - az ilyen átkeresztelődések azért bírnak többletjelentéssel a Star Wars karaktereknél.
De most amikor szembesül Vader fenyegetésével mi mást tehetne a menekülésen túl? Nem gyávaságból teszi, hanem Luke miatt. Teljesen egyértelmű, hogy esélye sincs az egykori tanítványa ellen (ha pedig Vader fogságába kerülne, azzal még Luke-ot is veszélybe sodorhatná.) Az Egy új reményben már más a helyzet, ott már nem kell babysitterkedni. Obi-Wan kudarcot vallott Anakinnal, de a Remény nem veszhet el, ezért iszkol - nem neki kell legyőznie Vadert.

Nem vagy kissé szőrös szívű? Kérdem ezt amellett, hogy nekem is vannak bajaim a sorozattal; nem igazán értem a lentebbi lelkesedést sem, mert szinte semmi másról sincs itt szó, mint nosztalgiáról. Viszont McGregor karakterében pont a rendkövetése az, ami magával ragadó. Dolgozik derekasan, nem egy csöcsön lógva éldegél, mint egyesek. Ha valamit, akkor az Anakin kapcsán megélt kudarcnak a feldolgozását bemutathatja a sorozat. Felügyel a gyerekre, hisz az a dolga, visz is neki ezt-azt, de azért érthető, ha megviselte az a csőd, amit a korábbi tanítványával megélt.