caulfield

A True Detective: 3. évad az első két rész alapján simán hozza az elvárt magas minőséget. A veterán Wayne karaktere eredetiségében még talán az első évad Rustját is felülmúlja. Ugyanis kevésbé hatásvadász, érzékenyebb módon jön át rajta keresztül a roncs világtól való iszony, mint Nietzsche filozófiájával házaló elődje esetében. Sötét, Finchert idéző képeslap a rozsdás szűrőn át láttatott lepusztult Amerika vidékéről, amely bármilyen ridegnek, merevnek és bűnösnek tűnik mégis ragad, tapad, fojtogatva hálózza be a szereplőket, kikerekítve ezzel azt az elvágyódásból és élni akarásból fakadó fájdalmasan néma sikolyt, ami ott lakozik mindegyik karakterben. Újrakezdeni valahol, valaki másként..
Ha kellő igényességgel és átgondoltsággal végigviszik ezt akkor új klasszikus születik.

Mondjuk azért még nem feltétlenül kell aktuálpolitizálni. Az, hogy éppen most például miért rendezkednek a Kossuth téren felesleges téma itt.
A tágabb értelmeben vett politikát viszont, történelmi és eszmei oldalról közelítve meg akár egy Bunuelt, izgalmas lehet belevenni egy beszélgetésbe, növelné a nívót. (Bár kell is hozzá egy már meglévő minőség.)

A szerelemben hinni és azonosulni vele, hisz az elmúló élet csupán egy állomása a létnek, ami akárcsak a vágy, vonatként továbbhalad, mert örök.
A megviselt, barázdált arcokon ott ül ez az ima egytől egyig. A film pedig a szépre fogékony kamerájával adja is az ige alá a lovat. Persze nyilván csüngünk a sokat (vagy épp keveset?) megélt falusiak hosszú évtizedek által szántott szaván, milyen mérték-, vagy távolságtartást lehetne is itt elvárni? Egyébként is eltűnő világ már ez, az idő és a kor szorgosan növeli köztünk és köztük az űrt, a távolodás legalább annyira természetes folyamat, mint ezen kivesző hétköznapok szervessége volt. (Ellenben ugye a mi modern megkövesedett életvitelünkkel.) Visszavágyódás a mama ölébe - mintha ez forgatná a látványos, színes-művészi képeket. De ez a mélabú-mámor a szerelem megszőkítése már, nem-szerelem, letörtség és süllyedés, egykor csendben tenyésző mi-lehetett-volna pillanat. Inkább szédület, semmint eszmélet.

Ha létezik tökéletes film, akkor tessék. Hihetetlen, hogy léhának tűnő egyszerűsége ellenére mégis mennyi mindenről szól. Na jó, ez a meztelenség természetesen nem slendrián, hanem szolgai elem, hogy a csavarok rendesen átmozgassák a nézőt, mind fej-, mind mellkastájékon, az örökérvényű fogalmakat ugyanis ezen letisztult, a gyermeki naivitás lencséjén keresztül tudja igazán körbejárni. (Ezt az érzékeny nézőpontot így csak nagyon kevés film tette magáévá a filmtörténetben az biztos.) A szegénység, vagy hogy mit jelent az ha valaki a fogához veri a garast, mind olyan dimenzióikban jelennek meg, ahogy azt talán még sosem lehetett látni, vagy inkább átélni, átérezni. Ha létezik eredeti film, akkor íme. A karakterek, a környezet szinte lelépnek a vászonról, mert ők emberek és helyek. Helyesebben lelkek és helyzetek, vagy talán: kortól független, de mégis mai nyomorban azó-fázó-izzó sorsok. Bármely oldaláról nézzük felemássága letaglózó és elbűvölő. Ez az ember egyetemes nihilbe nőtt életöröme.
A lényeg: ne számítgatva ülj be rá, latolgatva, hogy vajon mire is fut ki a sztori, (bár a szemlélődés idővel bevonja az agyat is) engedd, hogy sodorjon a “feel-good”-sága, ez épp talán a legmarkánsabb rétege, mert ennek a fogalomnak a kifacsarásával - amellett, hogy már önmagában ez sem egy túl szokványos tett, főleg nem ilyen közegbe ágyazva - olyan termékeket zsákmányol az élet polcairól, mint a szülői felelősség, az elmúlás és a társadalmi szolidaritás nagy összefüggő és mégis széttöredezett kérdései. Hogy mit lehet még meglépni és mi az, ami már túl esik a határon, vagy az a vonal valahol teljesen máshol van. Minél nagyobb a bolt annál inkább el lehet csenni valamit észrevétlenül, minél nagyobb a hazugság annál inkább…

Glenn Close viszont már nagyon rászolgált, Gaga pedig szépen el is vérzett, legalább itt volt józanság.

+ A Roma a legjobb rendezés és legjobb idegen film, Oscar majd behozza a legjobb filmre is, történelmet írva ezzel.

Majdnem egy Pusher 2, mivelhogy sötétebb és húsbavágóbb elődjénél, vagy legalábbis nagyon az akar lenni. Az első rész morális dilemmái itt már a két főszereplő lelkiismeretének kereszttüzébe kerülnek át. Viszont a film mintha túl durván cibálná ezeket az egyébként érdekes karaktereket a maga nagyívűnek szánt útján. A rendezés, főleg az első harmadban az unalmasan fenyegető háttérmorajlással és a borongósan hömpölygő képi világgal nettó középszer, ekkor még a dolog a thriller-krimi vonalon halad, de aztán később szerencsére, vagy nem(?), ez a szál tulajdonképpen el is hal és a két férfi drámája kapja a hangsúlyt. Valamelyest olcsónak tűnő fordulat mikor az áruházban robbantókról kiderül a származásuk, ezzel tudatja a film azt, hogy itt egy amolyan belső feltárás zajlik, a bennünk lakozó terror szövetének a tanulmányozására irányul a szándék és nem szövevényes, de felszínes nagypolitikai összeesküvésekkel akar szórakoztatni. Az első rész inkább ez utóbbi volt, úgy, hogy ügyesen állította pengeélre a rendszer sutaságát az ügynöknő karakterén keresztül, ez a film viszont ilyen dimenziókban már nem egyensúlyoz, csak a farkasra és társára koncentrál. Ahogy eljut Alejandro a veszettségében lakozó határpontig, ahol aztán egy ember újjászületése folyik le és persze sok rossz vér folyik el, az egyszerre megható és már-már költői (jelbeszédes rész) és bántóan elcsépelt (utolsó „Dark Knight Rises-jelenet"). Del Toro és Brolin párosa nagyszerű, a nem túl eredeti cselekményszövés ellenére, - kivisszük őket a pusztába, ahol Mad Max módjára megtanulnak újra emberek lenni - na meg a banális mellékszereplők ezerszer látott sztoriján túl mégis érdekfeszítő tud maradni. Hiába érződik itt is, mint az első részben, hogy a küszöbátlépések inkább modorosak, semmint olyanok, amilyennek látszani szeretnének azaz transzcendensek.
Viszont az egészet áthatja számomra C. McCarthy határvidék-trilógiájának nehezen eresztő lelkülete, ami nem valószínű, hogy egy az egyben valaha is vászonra kerül. De jó ez így is.

Persze elhiszem, hogy megvannak a papírjai, meg a szobra is tutira megérdemelt, illetve az is belátható, hogy rendelkezik színészi vénával, és ezért szinte biztos, hogy jobb választás volt, mint amilyen Beyoncé lett volna. Nekem bajom valamelyest a saját popsztár imidzse által hozott súllyal van, a castingot kritizálom elsősorban nem magát az alakítást. Ő kihozta, amit ki tudott a szerepből, de a film Cooper által elképzelt és végigvitt drámaisága (amivel, ha jól tudom el is tér a többi változattól) szerintem végül nem bírta el ezt a nimbuszt.

Milyen érdekes, hogy ennél a verziónál már csak a zene világából érkezhetett a sztár a születő díva szerepére. Eredetileg Beyoncé volt a jelölt, tehát egyáltalán nem egy színésznőként is bizonyított valaki, mint például Streisand, Garland, vagy Gaynor, hanem eleve egy pop-ikon. Van ebben egy ilyen erőszakolt meta-vonal, valóság-show íz, hogy nem a szerephez varrjuk a színészt, hanem a sztárnak kínálunk fel egy olyan lehetőséget, amellyel megmutathatja magát smink nélkül (legalábbis kibújhat a szokásos extravaganciájából). Hogy Lady Gaga levedli-e ezzel az alakítással a brandjét, vagy épphogy megerősíti azt, tehát hogy ez mennyire nevezhető színészetnek, vagy csak egy naturalizmusnak bemondott együgyű pózőrködés, azért ez egy érdekes kérdés. Viszont Cooper jelenléte egyértelműen pozitív, legalább annyira szól róla ez a történet, mint a partneréről, és ő biztosan játszik is.

A homár feltűnik a ködös Albionban. Hála az égnek csak annyira veszi komolyan magát, amennyire kell. Most nem mitizál a görög, mint a Szent szarvasban, vagy miben tette, de nem is öncélúan perverz, mint a Kutyafognál. Feminista a film, a szó pozitív értelmében és politikus is, de a szó nyers értelmében, vagyis a hatalomról szól. Tehát nincsenek felesleges áthallások, ellenben teljes a fókusz a visszataszító karaktereken. Colman éteri matriarcha, Stone ravasz opportunista, Weisz pedig dölyfös perszóna - mindhárom talán élete alakítását hozza. Pengeéles, pikírt párbeszédek, izgalmas képi és zenei világ, üdítő, nem megalkuvó, eredeti darab az ezüstös férfi parókák korából, így harminc évvel a Veszedelmes viszonyok után.