caulfield

Egy kör a finálé morális dilemmái körül. Ha komolyan vesszük a szülői gondoskodást, mint olyat és a család intézményét, akkor világnézetileg a jobboldal mellett teszi le a voksot a sorozat - bár él éles kritikával ez irányba is. Ellie még gyerek és soha nem kötődött senkihez és nem is volt senkije. Ezért Joel hazugsága révén nem a bizalom törik meg, mert az sosem volt igazán, hanem a valahova tartozás élményének a lehetősége adatik meg végre, amely nem kicsit lehet rémisztő egy olyan valakinek, akinek ilyesmiben sosem volt része. A világ megmentésének hagymázas ígérete viszont csábító lehet megannyi téboly és önneheztelés után, de a lány, mivel még gyerek, nincs felkészülve arra, hogy egy ilyen döntést meghozzon, nem rendelkezik elég tapasztalattal. Majd ha betölti a felnőtt kort, akkor felkaszaboltathattja magát egy önjelölt világmegváltó Mengelével, ha valóban akarja, de addig a kvázi gondviselője felel érte. (...akad itt némi áthallás.)
Viszont Joel részéről Marlene kivégzése és a hazugság helytelen volt. A kettő együtt a tekintélyelv túlhatalmára utal: vagy életben hagyja Marlene-t és hazugsággal védi a lányt, vagy pedig kivégzi a nőt, de töredelmesen bevallja a tettét Ellie előtt. Így ugyanis nem kiszabadította őt, hanem elrabolta magának. Végeredményben Joel lélekjelenléte Marlene megölésével kudarcot vall. Köthetett volna egy egyességet a nővel, hogy amíg a lány nem nagykorú, addig nem állítják döntés elé a műtét kapcsán és kész. Joel nem védheti meg őt örökké, Marlene képében pedig az élet tragikuma, valamint a közösségi felelőséggyakorlás kérdésköre testesül meg, melytől sem joga, sem lehetősége nincs megfosztani a lányt. Joel apasága megfeneklik abban, hogy Ellie vele cseberből vederbe esik, mert végülis ő maga érdemben nem tud elkülönbözni Kwongtól.
Akárhogy is, de a család és a gondviselés bizony jár a gyereknek - minden gyereknek. Ha pedig ez utóbbiban rabolják meg őt a lázadók, ahogy azt itt teszik, akkor joggal adódik a kérdés, hogy miért is lázadnak egyáltalán. Illetve hogy mi is a különbség köztük és az emberevők között.

A 8. rész nagyot megy abban hogy hogyan kell csúcsra járatni a horrort. A tragikomédia teljes kiaknázását műveli le. Elvégre mi a lényege egy posztapokaliptikus történetnek, ha nem az hogy az ember szánalmasságát és nevetségességét kegyetlenül bemutassa. Immár két térképpel való kikérdezés vonul fel az évadban: a 6. epizód elején van egy, amely inkább komikus, aztán vele szemben áll a 8. brutális jelenete.
Az éhenkórászság nyilván alapvetés egy szétesett világban és csupán a méltóság megtartása kérdéses. A sorozat világára azért tekinthet rá keserű mosollyal az ember, mert bizony kellő bizalommal felvértezve egy működő, melegvizes élet építése ott várná hőseinket a sarkon, sőt, egy magasabb, szervesebb együttélést is össze lehetne hozni, okulva a korábbi becsődölt, megkérgesedett és bélpoklossá lett modellből. A fanyar komikum a 8. rész vallatásánál pusztító: a főhős megszerzi a kívánt infót és akárhogy is, de kiépít egy bizalmi kapcsolatot az ipsével, mint mondja: hisz neki - más kérdés, hogy ez egy a „műtét sikerült, a beteg meghalt” eredményre jó csupán. Mintha az emberségnek is, mint bármilyen eledelnek lenne egyfajta szavatossága, annak lejártával pedig már csak a komposztlét, elpenészesedés maradna neki, ami a pokolfajzatok jussa - a sorozat főcíme egyébként is beillik egy lángoló pokoli burjánzásnak.
Az apokalipszis, konkrét fordításában: lelepleződés, vagy az igazság megnyilatkozása, nem valami jövőbe kitolt romantikus eseménysor ígérete, melyben a felnőni képtelen fiúcska nedves álma valósul meg abban, hogy zombikat lövöldözhet - végre szétloccsanthatja a gyűlölt matektanár fejét -, hanem egy, a jelenben megfogalmazódó sürgetés, egy állandóan esedékes, nemesebb létállapot megvalósításának kiengesztelhetetlen igénye.

Oké, duma, de azért még annyit, hogy Kathleen hidegvérrel végiggyilkolászta a várost, csak hogy eljusson a bosszúszomjának tárgyáig, Henryig. Miért lenne hiteltelen némi habozás a részéről, hisz ha ugyanazzal a hévvel tiporja el testvére gyilkosát, mint bárkit korábban, akkor mi marad neki? A magát rútnak, tökéletlennek látó nő végleg a szeretett bátyja nemezisévé válik. A gyerekszobás jelenet alapján nekem nem tűnik pszichopatának.

Jó, hát szerintem egy láthatóan megbillent figuránál (Kathleen) észszerűséget elvárni felesleges, valahol mintha már ő maga is bele akart volna futni a késbe.
A 3. epizódot Billnek szánták és ha megegyezés van abban, hogy szívbe markolás történt, akkor nem egészen világos, hogy végül mi is a gond. Persze, nem vették át egy az egyben a játékot, az évődést, a csapdákat, illetve csak utalás szinten, de lényegében ugyanoda lyukadunk ki.
Emellett Joel megtanul többes számban fogalmazni (akárcsak Bill is, aki domesztikálja a redneckségét). A főhős a saját túlélése mellett mást is, másokat is elkezd számba venni, ő és Tess szert tesznek némi emberségre a Billel és Frankkel kötött kapcsolatuk révén, ami a sötét múltjuk miatt fontos. Ha van a játéknak szellemisége, központi lelkülete akkor pont ez lenne.

A sorozatnál főleg a gamerek hiányolnak több akciót, mert túl érzelmesre vették a formulát. De ha mikrokozmosz ábrázolgatás van és például a Billel való évődés hosszabb taglalása, akkor épphogy talán jobban leül a történet (fennáll az esély, hogy beleveszik a bozótosba, mint anno a Walking Dead). Másfelől meg látva az ötös részt, ahol a testvérpárral van érdemi kapcsolat, ütős végkifejlettel, könnyen az évad szerkezetének a megborulását okozhatta volna, ha Bill sztorija nem csak flashback szintjén kerül elmesélésre. A szívbemarkoló dráma Frankkel többet ad, mint Ellie froclizása. A karakter skizó és az emberi kapcsolatok terén bumfordi vonásai így is átjönnek, szürreális bossfight meg van az 5. részben.

Ha a harmadik rész a jin, akkor a hetedik a jang. Joelnél is nyilvánvaló volt Bill és Frank sztorija előtt, hogy végül majd magával viszi a lányt, itt sem kérdés, hogy Ellie meg fogja szerelni a sebesült férfit. A hangsúly a belső és külső közegek aprólékos ábrázolásával a nézőben érzelmi akkordokat befogni kívánó szándékon van - a pláza pedig, mint helyszín a maga tengernyi jelentéstartalmával egyszerűen nem hiányozhat egy coming-of-age-be ágyazott zombitörténetből. Ez zavarba ejtő lehet, mert néhol a készítők bizony snittről snittre lekövetik az alapanyagot, tehát öncélúsággal nehezen vádolhatók. Mégis a komótosság miatt adódhat némi visszatetszés azokban, akik a cselekmény haladását sürgetnék. Szerintem a tempó kifogásolása és a fillérezés kicsit olyan, mintha az ember pörgős akciófilmet várna el egy diavetítéstől - hiába van az akció is ott a műfaji megjelölések között, ha a sorozat valóban nem átall feszegetni a zsáner határait. Legutóbb konkrétan a BSC esetében láttam ilyen mérvű kompromisszum mentességet. Nem annyira a szórakoztatásra mennek rá, hanem mindinkább arra, hogy a nézőben megszólítsanak valami személyeset.
A harapás utáni jelenet pedig, melyben Ellie előbb rombol, majd horgol, illetve a zene, a vágások, a színészi jelenlét… nahát, az príma cucc.

Megint ott van a szeren Chazelle, s bár az eredetiség frontján szerényebb a mutatványa, a megalkuvástól mentes hozzáállása így is bőven kárpótol. Van újra idegtépés és az előadó nyúzása, izzasztása, a vakbuzgalom pedig Tony Montana szellemével kiegészülve idézi meg az álomgyár hajnalát.
Máshol említették PTA 1997-es opusát, melyből nem keveset…, merít a Babylon (Alfred Molina-Tobey Maguire). A hangsúlyozásban viszont élesen eltér: Chazelle nem eszményíti a szereplők közti viszonyt, sosem tette azt, bármilyen furcsán is hangzik még a musicaljénél sem, nála - ellentétben például PTA-val - a rivaldafény felé dobog a szív és sugárzik az áhítat. Brad Pitt Conradja kettesével fogyasztja a feleségeket és az egyetlen barátját sem szereti igazán. Ami egyedül számít az az, hogy George tehetségesnek tartotta őt, a színpad elsőbbséget élvez minden téren. Conrad hangos “Szeretlek” jelenete azért nem működik, mert ő sosem szeretett senkit a sztárságon kívül, s pont ezért veszíti el a státuszát. A saját farkába harapó kígyó esete. A letűnő csillag önmagába roskad, a közönség átlát a szitán, a király meztelen, a látszat lemállik, egy éra tovatűnik.
A későbbi Hollywood pillérei ezen eksztázisban izzó fenoménok kitartott, az utókor számára már láthatatlan momentumaiból állnak. Mint a kamaszkor kritikus pillanatait letudó gyerekkori szertelenség jelenléte a felnőtt személyiségben, úgy konzerválódik a nyikhajság is a nagy depresszión áthaladva.
Amerika és a modern Nyugat egyik fundamentumát teszik ki a joggal szapult kaszinókapitalizmus szipogói, akik válság idején hullanak, mint a legyek, akik a többség gyámságára szorulnának, akik féktelen szabadosságára az értékmegőrzés eszméje tromfol rá és akik bár kiutáltatnak, mellőzötté válnak, a vágószoba padlóján végzik, akár a veterán katonák, létük mégis örök a színek tengerében. Minden mozizóban ott nyugszik a kisördög, hogy fakassza a könnyeket, feszegesse a kereteket. A Babylon egy olyan pszichologizáló werkfilm, mely a nagy mozik közös tudat alá fojtott tényleges forrását mutatja be. Legyen az a halálosztó nem várt megkegyelmezése, egy őshüllő szabadjára engedése, vagy az emberi képzelet mindent átszövő ragyogásának lelepleződése.

Östlund megmutatja az ecsetet, mellette a vásznat, de alkotni esze ágában sincs (a Négyzetben szerintem még volt), megelégszik a premisszával, a hangzatos címmel, érvelni már nem érvel, mondván azt majd úgyis megteszi a néző, ha akarja. Ha a szereplőket látva megjelöljük a képzelgést, mint problémát, akkor kérdés, hogy a film mennyire cinikus és lovagolja meg az agysorvadást és zsibbaszt tovább, illetve mennyiben képez ellensúlyt, vagy divatosabban mondva mennyire önreflexív és mennyire csak egy szélhámoskodás, vagy blöff az, amit képvisel.
Az influenszerkedés fűtőeleme a nihil, mert az influenszer a végtelen komfort közegében képtelen az itt és most látképét, a kozmikus távlattal összekapcsolni: mi értelme bárminek is, ha végül majd a fotonok is lebomlanak?
Szóval ebben a reményvesztettségben, a kétségbeesés tengerében, amellett, hogy körbevezet az állatkertben, mi is ennek a filmnek a célja? A felmerülő banális válaszok nálam a hanyagságára, művészieskedésre mutatnak.
Szimmetriában áll a világgal, nincsenek kapcsolódási pontjai.

A kérdés viszont továbbra is ott van, hogy mi is az a mondanivaló, mit rág a rendező a szánkba?
Hőseink emberileg annyira enerváltak, hogy már az életről is lejöttek. Konkrétan az influenszerpár egy evolúciós zsákutca, a modell lány a vécés nénivel szemben még a bosszúra is képtelen - az utolsó jelenetben tulajdonképpen meg is kísérti őt, a zsarnokot, megváltó szerepbe taszítva ezzel Abigailt, „légy oly kedves és ölj meg”.

Lehet, hogy ma már tényleg nem lehet szatírát csinálni?

A nemrég elhunyt TGM-nek volt a megjegyzése a “dolgozni kell!” kitételre, hogy “ez butaság”. A régi görögöknél csak a termelésből részt nem vállaló arisztokrata kaszt rendelkezett szavazati joggal, a középkorban a leginkább megbecsült emberek a kontempláló szerzetesek voltak.
Ma itt vannak az influenszerek. A technológia és a prolik vad nászának porhanyós gyümölcsei. Nincsenek hősök, vagy antihősök, nincs dráma se, a battle royalhoz már túl nagyok, a Lost vadregényességéhez túl kretének. De már a környezet se bír jelenléttel, a sziget nemhogy nem lakatlan, de még tisztességes kannibálok, kalózok, vagy Klaus Schwab gonoszai se uralják. Marad a vécés néni, az állandóan kifordított helyzetek és direkt hablaty ronggyá nyüstölt eszmékről. Östlund kiirtotta a drámát, lekerekített valamennyi élt, elsimított minden feszültséget, s mint a jó bort, úgy kultiválja az unalmat. Nem lehet megúszni, hogy a fináléra ne akarjon valamit mondani, csakhogy az ahhoz kellő prózai alap hiteltelensége miatt az ember már csak legyint rá.