caulfield

Mikor az öreg büszkén megvallja, hogy ők márpedig igenis betartják a KRESZ-t, azért az tényleg nevetést ingerlő pillanat - lehet. Mert inkább egy kiskapu, vagy szelep a néző számára, hogy röhögésbe meneküljön a fojtogató komorságból. Ahol végtelen komolyság van, ott mindig megjelenik a nevetés, törvényszerűen. Ez a jelenet pedig ugye egy olyan brutálisat követ, amelyben kemény kérdések merülnek fel az öregséggel és a halállal kapcsolatban. Olyan dilemma, amelynek megoldatlansága, vagy inkább megoldhatatlansága mélyen tragikus és talán szorongást is okoz. A nevetés pedig, mint kitérés e probléma elől, jól jön a nézőnek. Az érdekes, hogy szerintem a KRESZ beemelése a nyomasztást nemhogy nem oldja, hanem inkább fokozza. Talán ezért is kell védekezésként a kacaj, mert az addig hozott őrület álomszerűsége ott mintha leomlóban lenne, vagyis egy pillanatra elmosódni látszik a szekta és a külvilág közötti határ.
Én mindenesetre nevettem azon a jelenten, meg egy másikon is később, de lehet, hogy idősebben, többet tapasztalva az ember már híjján lévén az illúzióknak, vagy az illúzió utáni vágynak nem érez ingert, hogy mulasson ezen, hisz végülis valójában nem is mulatságos.

Igen, Pacino megszolgálja a jelölést, akárcsak De Niro. Pesci viszont meg is kaphatja azt a szobrot. A színészi jelenléte szinte már túlvilági.
A film irgalmatlan hossza ellenére feszes és magával ragadó. Bár néha olyan, mint egy megelevenedett panoptikum, valójában valamennyi legenda teljesen átvedlik a játszott karakterévé. A ráncok tengerében - némi modern, alig észrevehető grafikai segédlettel - gyöngyöződik ki Scorsese gengszter sorozatának a keserédes, de egyáltalán nem szentimentális, azonban ellenállhatatlanul karikírozott, kultgyanús jelenetekkel megpakolt antihős tablója. De a melankolikus lezárásával a Némaság párja is lehetne. A buddhista és a keresztény után, itt a katolikus ír és az olasz találja meg a közös nyelvet. A gazfickók kimúlása olyan, mint amikor sok száz éves fák gyökerei fordulnak ki a talajból. A mélyen befúródott, szinte mindent átható, halk szavú világ törvénye szerint a korona susogását túlharsogóknak kegyetlenül jár a golyó.
Egy a hitében áporodottá lett és gyarlóan komikus, de nem a Jokeri értelemben elvont, hanem emberi és egyenes történet az alvilágról.
A még mindig résen lévő nagy nemzedék hattyúdala.

Szerintem alapvetően nem a film tárgyának megítélésében tér el az álláspontunk, de mivel máshol nem tud mégis itt csapódik ki a különbség. Az én problémám elsősorban a mozi üzenetével van, kvázi a metanyelvét, és nem a filmnyelvét helyezem a középpontba, mert úgy vélem a narratív jegyei és az úgynevezett cselekménye egy célt szolgál csak, hogy elvesszen bennük a néző.
Einstein szerint az őrület az, hogy az ember hiába van tisztában azzal - bizonyítottan -, hogy amit csinál az érvénytelen, konokul mégis tovább csinálja. Nem tudjuk miért zárták be Arthurt Arkhamba, de azt sem tudjuk miért engedték ki onnan. Továbbá az sem biztos, hogy hány molinót vesztett már el korábban az utcai performansza során, és hanyadszor menekül meg az állása a főnök türelme által. Ugye az irodában azt mondja neki a góré, hogy kedveli őt, de ezzel - akárcsak a szoc munkás - valójában azt ismeri be, hogy nem figyel rá. Más szeretni, mint szeretni akarni. Aztán a pisztolyos afférral betelik végleg a pohár, azt már nem lehet tolerálni. Például a fickó, aki a fegyvert adta neki, azért hazudik és mondja, hogy Arthur vette tőle a stukkert, mert felelősnek érzi magát, a gyerekek szemszögéből beszél. Később megrökönyödve kérdezik is Arthurtól mikor összeszedi a cuccait, hogy tényleg egy pisztolyt vitt be a kórházba. A néző viszont, a film által szerintem manipulatív módon, úgy van „bekötve” a szituációba, hogy elsősorban a szegény Arthurra mért rúgást lássa, azt hogy elveszíti a munkáját és neki most rossz. Azt sugallja Todd Phillips, hogy senki se érti meg őt, holott ő csak egy jámbor, a világba nevetést és örömet hozni akaró, szeretethiányos, kibontakozni a rút, intoleráns, közönyös társadalom ellenében nem tudó szegény emberke. Mikor ezek a negatív jelzők valójában Gotham immunrendszerét takarják.
A metrós gyilkosságokban a lényeg a lány és a pisztoly viszonya, vagyis hogy miért nem kel a lány védelmére vele. Ugyanazon „okból”, amiért beviszi a fegyvert a gyerekkórházba. Emiatt nincs átalakulásról szó.
Ha Joker kapcsán a DSM-5 a mérce, vagyis próbáljuk megérteni őt, akkor mi vagyunk a szociális munkás az irodában, és akárcsak Kafka „K”-ja, próbáljuk felderíteni a probléma forrását, de csak - mintegy még a tudományosság pózába is belemeredve - újabb és újabb ajtókba botlunk, valójában a saját farkát kergető kutya leszünk. Mikor pedig a záró jelenetben a fehér köpenyes megkérdezi tőle, hogy mi olyan vicces, akkor is a megértés és egyben az azonosulás utáni elemi vágy jelenik meg. Igenis meg kell gyógyítani a pácienst, mindenképp, punktum, a tolerancia jegyében márpedig neki integrálódnia kell! Ő meg azt válaszolja, hogy úgyse értené a viccet, ez pedig azt jelenti, az én olvasatomban, hogy már a kérdés, illetve az, hogy ott ül vele szemben a nő, azaz a helyzet maga az, ami vicces. Vagyis az eleve már egyfajta őrület, hogy az orvos firtatja komoly, de megértő arccal, hogy mi olyan vicces. Mert megérteni próbálja a semmit. Mint bárkin, aki teszem azt skizoid, depressziós, nárcisztikus, bipoláris, meg még kitudja minek akarja nevezni Arthurt, ő - akárcsak mindenen - csupán vihog. Ez a fim lényege. Hogy nincs lényege. A nevetséges pedig az benne, hogy a néző makacsul azt akarja hinni, hogy mégis van lényege - ezért az a címe, hogy Joker.
Egy rossz vicc, de valahol mégis zseniális cucc.

Ha már ennyire átlátjuk az egész filmet és egy vékonyka konszenzuális döntetlenre jön ki a végső ítélet, abban az ügyben, hogy szimplán őrült-e, vagy komplexen dilinyós-e ez az alak, akkor jobb inkább jelenetenként górcső alá venni a dolgot. Például, hogy miért vitte be a pisztolyt a gyerekkórházba? Mi oka volt rá? Szerintem hiba a karakter kapcsán lélektani fejtegetésekbe bocsátkozni, különösen azon az áron, hogy felülírjuk pszichológiával az etikát, így csak valójában önkielégítésre szolgál a lélekbúvárság. Erre a kérdésre szerintem nincs válasz. Sőt, már maga a kérdés feltevése is provokatív. A filmben sem akarják megválaszolni, szimplán ajtót mutatnak a bohócnak, és ez így van rendjén. Mert nem lehet megérteni.

A címkézés könnyen lehet félrevezető. Az, hogy az illető egy depressziós például, meg hogy introvertált aszociális csupán a felületet, a szokást érinti, holott itt a filmben például elég szépen kimutatja a páciens a foga fehérjét, hogy hányadán is áll a világgal. Az egy dolog, hogy valaki láthatóan sokat iszik és elnevezzük alkoholistának, viszont ha kapcsolatba elegyedünk vele, akkor jobb ezen habitusát félretenni, és úgy állni hozzá, hogy ő egy ember, aki sokat szeret inni, más meg sokat szeret egyedül lenni - az embert keresed a szokásrendszerében. Ha címkézed, akkor már inkább csak a saját róla kialakult koncepciódat fogod látni.

Annak hívom ami, egy pszichopatának, aki egyben egy gyilkos is. Az én értelmezésemben az őrült, vagyis az aki híjján van a lelkiismeretnek nem lehet beteg, mert képtelen az érvényes kontakt megteremtésre másokkal, az meg szükséges feltétele a betegség megéléséhez, akár a gyógyuláshoz. Mert ugye a eszmélés bármilyen pszichikai problémából igazán csak valódi emberi kapcsolatok által lehetséges. Persze rá lehet ragasztani különféle címkéket, hogy ez meg az, lehet próbálni betegként, azaz emberként kezelni - a film is ezt mutatja be, hogy próbálják integrálni azt, akit nem lehet - csak sok értelme nincs, meg nem kicsit veszélyes is.

A filmben konkrétan, ami betegség kapcsán felmerül az nem pszichikai, hanem neurológiai alapú. Szerintem visszás, ha mentálisan beteg embernek hívjuk Jokert mert az, hogy ő egy többszörös pitiáner gyilkos, aki egyben egy manipulatív pszichopata is, bőven szétfeszíti bármilyen betegség értelmezési kereteit.

Pedig szerintem éppen egy rossz kapcsolat borzalmas világát akarja megmutatni a rendező a túlnyújtott, helyenként erőlködős, de akár unalmasnak is ható filmmel, ami mögött nincs annyi tartalom, mint szeretnék a felek. Így tudja érzékeltetni azt a teljes kiüresedésből eredő poklot, ami a csak szokásokra és rituálékra felhúzott élet sajátja lehet és ami végül két emberből - kikben elrohadt a korábban talán egyás iránt verő szív - egy vérszívó, primitív mini-szektát csinál.

Az őrület megítélése olyan, mint a szerelem behatárolása, nem igazán lehetséges, mert személyenként más és más. Na meg határtalan. Így az ábrázolása sem nagyon lehet objektív, csak töredékes.
A film vége felé, mikor Joker beül a showba, sokan megjegyzik, hogy Franklin mennyire egy papírvékony karakter. Annak ellenére, hogy jogosan vádolja önsajnáltatással a bohócot, mégis mint ellenszenves érdekemberként csapódik le a nézőben. Azért, mert megalázza a vendégét és nevetségessé teszi? Tegyük fel, hogy ez így van. Akkor viszont ezzel Joker (ál)anyjának kívánsága, miszerint örömet kell hoznia a világba mégis beteljesülni látszik. Egy bohóc mi többet is akarhatna, mint hogy mosolyt csaljon az emberek arcára, akár azzal, hogy csetlik-botlik előttük, odaadva magát nekik. Franklin azon vádja viszont, hogy Joker sajnáltatja magát, illetve a humortalanságának leleplezése mégis egyfajta „vitát” okoz.
A megalázás és nevetségessé tétel valójában nem Jokert éri, hanem a helyzet kifacsart természetéből fakad: az, hogy Murray megérteni igyekszik őt, illetve megértetni vele, hogy mit művelt, az, mint szembesítésre tett kísérlet eleve hamvába holt próbálkozás. Aki itt nevetséges, szánalmas, megalázott, vagyis gyámolatlan - antipatikus - az Franklin, mert azt hiszi, hogy egy valódi beszélgetést folytat valakivel és nincs tisztában azzal, hogy vak - árnyalatot hisz oda, ahol csak sötétség van. Más őrületét pedig (akárcsak szerelmét) sem megérteni, sem átélni nem lehet, az ember a saját élményeinek a rabja, a másikkal legfeljebb együtt lehet lenni. Murray Franklin itt így a média nagy hazugságában, szemtelenségében, vagyis az igazmondás önhitt látszatában él, személyében, illetve szemében pedig a ferdítés ölt testet. Ő a tükör, nem pedig Joker, mert a bohóc a fullánk, amely a tükröt széttöri és vihog. Ellenszenves a showman, mint kivétel nélkül mindenki - leszámítva a képzelt szomszédlányt -, aki bármilyen kapcsolatot, vagy hidat próbál ácsolni önmaga és Joker közé.
A bohóc szerintem nem egy árnyalt karakter, hanem maga az árny. Mintha a filmet nézve az árnyékával beszélgetne az ember. Rémisztő, de vicces is.

Too Old to Die Young bár sorozat, de mini, mint az Elit alakulat, vagy a Csernobil, tehát valójában egy 13 órás film. Szerintem fel lehet venni.

Köszönöm!