caulfield

A hippik viszont üresfejűek voltak. Bár fel lett töltve a kobakjuk, de azért az más. Tarantino ilyen karaktereket még nem írt. Valószínűleg nem is nagyon képes rá, mert ha nála valaki megszólal, akkor az szinte filozófálás lesz, és tök mindegy, hogy egy zsidó briganti, vagy egy rasszista ültetvényes az alak. Színes pacsirta mindegyik. A hippik viszont karakterileg amputáltak voltak. Még normális neve sem volt a sátán küldöttjének, a nyomorultnak.

Pedig 10-15 perccel előbb kaphatja meg, mint Phoenix, a reklámszünettől függ.
Viccet félretéve, miért ne alakíthatna valami zseniálisat egyszer? Mindig az adott filmet kell nézni, nem a kínos múltat. (Mínusz Out of Sight talán)

Ő pont mostanában fut be, mint színésznő azt írják. Még Oscar úr is kegyeibe fogadhatja. (Nem vicc)

Nagy bűvészkedés a német Dark. Kész írói önkény, ahogy a cselekmény többszörös szaltó mortáléival és elszánt paradoxonokkal betárazva esik neki a… hát, hogy minek is az talán, majd az utolsó, kegyelemdöféssel felérő 3. évadban konkretizálódik. Annyira sok a dráma, hogy szép lassan el is tűnnek az esős jelenetek, mert még az ég is belátja, hogy a szereplők könnyzacskóival nem tud konkurálni. Legalább fél tucat szenvedéstörténet gabalyodik pedánsan megszerkesztve, germán aprólékossággal megalkotva és szószerinti óraműpontosságra ütemezve. De a sorozat műfaj nagy veszélye üti fel a fejét a milliónyi karakterben és történetszálban való felszívódással. Futószalagon követik egymást az epizodikus randevúk, hogy aztán a szereplők szokásos párás szemű, kétségbeesett kitekintéseikkel záruljanak. Lassan már nem a sötét barlangból jön ki a főhős, hanem a néző könyökén. Jellemző, hogy a magasröptű ontológiai-drámát az utolsó 3-4 részben, az epizódok klimaxa előtt kivétel nélkül egy-egy szépen andalgó melankolikus számmal oldják. Amennyire idegen húrokat pengetnek a németek és egyúttal törekednek az eredetiségre, úgy esik ki a makulátlanra font hurkukból a szív. Az amatörizmus szorítójában vonaglik a show, mert dacára a vérprofi technikai (a képek letaglózóak) és színészi jelenlétnek metronóm-szerű ütemessége nem egyenlő az élet ritmusával.

Sőt úgy tűnik, hogy van még mit építenie ezen a filmen is. Miniszériaként.

A gyerekszínészek parádésak. A film viszont jobban hajaz egy szép képeslapra, mintsem egy elszánt adaptációra. Tisztességes rezümé, de kár, hogy a mozi keretei közé préselték. Sorozat formátumban szépen kifuthatta volna magát és sanszos, hogy bájban, mélységben túl is szárnyalta volna a Stranger Things címen futó korrekt, de végeredményben sótlan ‘80-as évek summázatot. A Netflix büszkesége, főleg az utóbbi két szezonjával inkább tűnik egy üres rajongással töltött színes nosztalgialufinak King ezen elszállt, de valódi suhancai révén mégis két lábbal a földön járó horrorjához képest. Ezzel a feldolgozással a beígért rémköltésből azonban sajnos csak egy kis ijesztgetésre futotta.

Vagy másfelől a dialógusok épp, hogy nem akarnak természetesnek látszani, de erőltetettnek tűnni viszont talán igen. Így lesz az egész sokak szemében természetes. A mímeltség nem a film sajátja, hanem a karaktereké. Lévén, hogy éretlen, illetve részben, vagy egészben kóválygó fiatalokról és napfelkelte előtti vágyakról, álmokról szól. A romantika és a báj esetlensége is szándékolt eredménye lehet ennek a nyerseségnek.

A 37-es komment kapcsán érdekes felvetés, hogy melyikük szereti jobban a másikat. Szerintem, ha elfogadjuk, hogy szeretet, mint olyan egyszerűen csak van és kész, ahogy a Nap is megjelenik az égen időnként (nincs más csak szeretet, mondta Charles Manson 50 éve), akkor az a dilemma, hogy melyikőjük szereti jobban a másikat így értelmetlen. Viszont, hogy melyikőjük akarja, vagy meri bevallani azt, ami van, melyikük hajlik jobban a közös fény felé, na meg hogy a fiú vagy a lány van-e mélyebben beleragadva egy saját életről regélő bájos álomba, az lehet releváns kérdés.
Az ember nem akar csalódni, és főleg ha még ki se nyílt a szeme, ha a tojáshéj még a seggén van, akkor mint egy zsenge zöldfülű fél a napszúrástól. Nem hiába, van is rá oka - egy világ készül összeomlani.
Vagy másképpen nézve a baj az, hogy ők ketten el vannak még bájolva saját képzeletük ragyogásától. Ezért se témája Linklaternek - főleg nem ebben a részben - a romantika, vagy a klasszikus értelemben vett bájolgás, lévén ez megmarad a szereplők egymástól elzárt külön terében, a gyerekszobájukban. A film tudatosan megválasztott "mikro-sebessége" ki is zárja a teljesültséget - az első napsugarakban tova is tűnik az egész, megmaradva egy-egy álomnak.

Méghogy nem tarantinós... persze.
A suttyomban belopózó szentimentalizmus lehet ugyan szokatlan, de a figurák így is a szokott módon elemeltek, rajzfilm szagúak. A Jackie Brown fog megmaradni egyedül, mint a “nagy” realista filmje az tuti, nem hiába az a hozott anyag. De ahogy ott is, úgy itt is a Diploma előtt megidézésével előjön valami érettebb a karikatúrák kaleidoszkópján túl.
Cuarón után Tarantino is a gyerekkorában matat és ment meg valami páratlant. Be nem teljesült hősiességet és abban a városban talán sosem létezett hűséget. Bűnös élvezet, de jó ügyért, játék a naivitással.
A zeitgeist kapcsán pedig... csodálatos, ahogy lazán rágyújt a politikára, mint egy rossz cigire.

A Mindhunter a kettes évadra borul igazán virágba. Bár Fincher és csapata az elejétől kezdve lubickol a kutyaszorítóban, vagyis hogy a bűntény teljes elhagyásával csak az interjúkra és az utózöngékre építenek. De a folyamatban lévő nyomozásoknál is szinte teljesen elmarad a hagyományos thrillerkedés, mert itt minden a közegábrázolás és a miliőteremtés. Képtelenség lenne ezt nagyvásznon összehozni, még egy olyan névnek is, mint Fincher. (A Zodiákus talán a maximum, amit a mozi elbír.) Mármint nem azért nem menne, mert nem tudná ténylegesen megcsinálni, hanem mert nem találna forrásokat egy ilyen vállalkozáshoz. Mindemellett egy 2 és fél órás filmmel sokat is veszítene a néző, ez a történet megköveteli a sorozat formátumot.
Ami viszont kicsit fájó pont, hogy Ford háttérvilága totál feláldozásra kerül az új szezonban Carr és Tench privát szférájának taglalásával. Mondjuk érthető a kompromisszum, de Holden kiaknázatlan pánikbetegsége és szinte kétdimenziós karakterré szürkülése finoman szólva is alibiszagú írói húzás. Persze ez a hagyományos buddy-movie toposzok sutba dobásának is az eredménye. A főszereplők, hiába élnek már-már együtt, mélyen el vannak választva egymástól. Ez a távolságtartás, mely érthető módon kívánt a gyilkosok felé, áttételeződik nemcsak közéjük kollégák közé, de akut bizalmatlanság formájában felüti fejét a saját otthonukban is.
A szociopata fiókák pedig így vagy úgy, de bebocsátást nyernek a nyomozók/ kutatók fészkeibe és lelkes hangtalansággal csiripelnek saját hajlékuk falai között is. S amely otthonok idővel így meg is rogynak, lassan tartásukat vesztik és saját alaktalanná lett fonnyadtságukból fakadó rémületük fel is számolja őket. Ezen magándrámákkal a show képes a Manson-érabeli amerikai néplélekben zajló folyamatokat lefegyverző intenzitással lepárolni. Egy levegőtlen, túlérett, berozsdált modern világ fékevesztett - és napjaink tömegmészárlásaival karöltve - szűnni nem akaró tombolása ez. Egy olyan nép valósága, mely korábban mindig büszke volt saját jelenlétére - legyen szó egy működő és gazdag nemzet építéséről, vagy a világnak való útmutatásról - most hirtelen folyamatos késésben, elemi erejű eszköztelenség és kapkodás örvényszerű pokoli csapdájában találja magát.
Őrlődés a méreg és a tények között, állandó spekulálás a másik gondolatairól és ennek a tébolynak a konzumizálása az a megállíthatatlan mechanizmus, ami rút virágként, vagyis a legkevésbé kívánt, de elkerülhetetlen melléktermékként dobja ki magából az olyan önjelölt prófétákat, jokereket, mint Charles Manson.

A köztársaság feslettségének unos-untalan túlhangsúlyozása. Persze nagyszerű képekkel és mint mindig ezúttal is parázs alakításokkal, de a Mephisto balanszával - a főszereplő jellemének érdekfeszítő kibontásával és a korábrázolás robbanó hatású összehozásával - adós marad Szabó. Hanussen ahogy kell végigvonul a jeleneteken. Viszont Brandauer játékában, bár kiváló, nem annyira érezni már az élvezetet. A Hitler-analógia pedig önmagában mintha kevés is lenne a film hosszához.
A Napfény ízét leszámítva Szabónak annyira nem áll jól ez a fajta történelmi freskó, a Mephisto még működik, de a Redl ezredesben és itt is a modorosság mellett az elcsépeltség is kiütközik.