caulfield

A kérdés, hogy a konyhaverekedéshez vajon konyhafilozófia lesz-e a köret. A szeretet helyett ezúttal a kötelesség transzcendál. Kék ruhás nő, mozaikos csempe, kvantumbizonytalanság, Nolan szuperpozícióban, a filmet nem is forgatták, csak vágták. A néző pedig nem fogja nézni (főleg mozi híján), hanem vetíti, ami már meg is történt.

Viszont nem hiszem, hogy megáll vele kapcsolatban az engedetlen jelző, mivel nem akarja magát kimenteni a harcból. Álszentnek pedig akkor lehetne nevezni, ha elutasítaná a szolgálatot, vagyis csak azt várná el a társaitól, hogy őt mentsék, mint szabotőrt.
A tárgyaláson való felmentése pont, hogy a szekularizmus jegyében áll. Mert senki sem kényszeríthető arra, hogy erőszakos legyen mással szemben - ez a józanság diadala teszem azt például a fundamentalista vallás felett. (Az amerikai alkotmány a világ egyik legszekulárisabb okmánya, annyira „vallásmentes”, hogy még a fegyverviseléshez való jogot is széleskörűen biztosítja.)
A szolgálat elfogadása és a háborúban, konfliktusban való részvétel, valamint az erőszakosság nem fedik feltétlenül egymást, a kettőt egyenlőséggel összekapcsolni pedig valahol a képmutatás ismérve.
Akik inkább álszentek és vallásosak azok a harcostársak. A tárgyalóteremben a tisztek azok, akik kényelmetlenül érzik magukat, míg az erőszakból lelkiismereti kérdést csináló Doss az, aki stabilabb lélekjelenléttel bír, mert egyszerűen bátrabb ember. Nemhiába lesz ő kvázi az osztag élő lelkiismerete.
Lehet Dosst olyasvalakinek látni, aki vallástalan, vagy valakinek, aki halálkomolyan veszi a vallását, mindkettő helyes.

De nem oly mindegy, hogy kire, vagy mire hivatkozik, meg hogy ténylegesen mi miatt nem fog fegyvert? Az erőszak elutasítása és egyben a vele való szembenézés révén úgyis joggal kerül piedesztálra.

Durva, de csaknem akarnak lemondani a júliusi bemutatóról, ráadásul tömött mozikra számítanak, mivel pénzzel a film is rendesen ki van bélelve.

Ez egyébként Szabó legjobb filmje szerintem. Mindenféle sallangtól mentes, a hangulat pedig tökéletesen épül fel a megkapó és tiszta érzékenységből. Ezért itt tűnnek el a rendező démonjai is a leginkább, vagy legalábbis félre vannak állítva, a színészek pedig teljesen betöltik a teret.
(A másik etalon az életműben számomra az Apa, amely szintén teljesen manírmentes. Bár az jóval személyesebb hangvételű film.)

Persze, szinte valamennyi figura végtelenül együgyű. Illetve azért mégsem, mert van benne dráma, de a film tagadhatatlan erénye, hogy sziporkázva egyensúlyoz a Tom és Jerry világa és egy Indiana Jones-szerű kalandfilm között. A felnőttek ezért többnyire imádják, a fiatalabbak meg egyszerűen csak élik.
Valójában szerintem az, hogy a Glover által játszott karakter a főszereplő és hogy az ő útja mégis mellékesnek hat, holott nem az, teszi a filmet eredetivé és megkerülhetetlenné sokaknak.

Pont, hogy többek között az idézett párbeszéd „túlírtsága” miatt válik ez a film ellenállhatatlaná sokaknak. A szereplők bárgyúsága a sava-borsa.

Csakhogy ez a film inkább szatíra, ellentétben Hitchcock művével. Véres, de nem véresen komoly, míg a Psycho nem véres, de véresen komoly.

Jó, azért természetesnek ne nevezzük, ez van, a marketing ilyen. Szerencsére mindent nem lehet elspoilerezni.

A szereplésének említése talán nem az, de a szereplés bemutatásának a leírása már inkább.