caulfield

Hollywood tényleg megőrült? A köszmédián mindenesetre sok bólogatással körbejárják.

Erre mondják, hogy a rendező csak magának csinálta a filmet. Epizódikussága elidegenítő, de a kivitelezése mégis mesteri: szinte valamennyi jelenet tartalmaz csemegézni valót, vagy fényképezésügyileg, színészileg, vagy zeneileg. Talán a korlátozottabb büdzséje teszi, hogy hátrányba kerül Tarantino 2019-es opusához képest (hiába PTA renoméja és néhány sztár a stáblistán, ha Marvel/DC logó kell a forrásokhoz), de a jórészt közelikkel való mesélés, azon túl, hogy pajzán amerikai dogmafilm hatását kelti, nem igazán aknázza ki a rendező acélos emberismeretében rejlő lehetőségeket. Nosztalgiabombaként, akárcsak az Inherent Vice, sem nagyon működik, furamód a képeken átszüremlő személyesség miatt, mert a kulturális különbségek kelletlen gátakat szabnak annak, aki a Moszkva téren élte át és látta a felnőtté válás rögös kínlódását.

A gondolatisága magával ragadó, de mint film gyalázatos, megfelel egy audiovizuális bántalmazásnak. Számomra anno az első rész sem volt egy kimagasló valami, csak olyan filmes trükkökkel élt, mint azelőtt senki.
A piros tabletta kell az embereknek a felébredéshez a mátrixból, ami egy zöld dzsungelszerű álomvilág (a természet?), az emberek ugyanakkor, mint piros tabletták kellenek a gépeknek, mert erőforrást jelentenek, az életadók. Mindenki a piros tablettára van ráizgulva egy hatalmas kék tablettában, amelyet az ég felégetésével ugyan el akartak egyszer takarni, de erre a részre végül újra megalkotják a kékséget és ki is egyeznek valamilyen módon a gépekkel, mert nélkülük nincs élet. A földieper megtermelése miatt felesleges is a piros tabletta, mert a mátrixon kívül ugyanaz van, mint belül. A gépek a környezet, amellyel az ember nem bír megférni, a természet ugyanis elemészt minket előbb vagy utóbb, amellett hogy persze táplál és éltet is - ez az egész galibának a lényege valahol. A technológia ebben az értelemben egy szánalmas menekülési, illetve öngyilkossági kísérlet a létezés ellentmondásában szorongó (elistentelenedett) embertől, aki végül mégiscsak a földiepernél köt ki, amit akár a Marson is termeszthetne, persze csak miután abból a bazinagy piros pirulából kéket nem csinált...
Megváltáskeresés, azon remény beteljesülésére tett óhaj, hogy az élet több, mint puszta anyagcsere. Morpheus hazudott. Az a kis szemét, törzsi gondolkodású, napszemüveges plébános, vagy hamis próféta. Ha nincs kanál, akkor az azzal habzsolt piros tabletta sincs. Egy félig meddig nyomi programozó gyerek van, akinek be kellet csajoznia.

Habár ez sokkal problémásabb lesz, mint 86-ban volt, mert a mai átlag amerikai fiatal nem igazán fér már bele a pilótafülkébe, könnyebb bekerülniük egy fősuliba, mint a seregbe. Az új Top Gun-nak ebben a virtualizálódott közegben csak a nosztalgiavonatra lesz jegye.

A Top Gun, mint toborzófilm sikere minden várakozást felülmúlt anno. Most, ha majd nyitnak a mozik, meg is próbálnak újrázni egyet - biztos megint kell utánpótlás pilótákból az amerikai légierőnél.

Akár még háborús filmnek is elmehetne. A főhős ugyanis már-már zsoldosként lép színre. Persze ez álca, mert inkább az ágyútöltelék szerepe jut neki, hisz mögötte nem egy támogató hátország áll, hanem egy NKVD-szerű katlan. A szabadság illékonysága metsző hatású, hiába az érett demokrácia és az egyén ún. szuverén mivolta, ha döntéseivel csak a pokolba vezető utat kövezheti ki magának. A kizárólag haszon által vezérelt világban minden erőfeszítés hasztalannak tűnik, az ember pedig felhasznosul és meghasonul - ennek a megalkuvásmentes, kendőzetlen ábrázolása valódi fojtogató élményt szül. Mintha egy holttest utolsó rángásai peregnének a néző előtt.
Viszont egy ponton Loach mégis belenyúl ebbe a kálváriába, mert valahol az egy talány, hogy mi az üzenete azon jelenetnek mikor a főnök kirekeszti a kislányt a furgonból, amellett, hogy az időnként a kuncsaftok torkának eső főhőst pedig dicséretben részesíti. Lehet a fanyar, már-már abszurdba nyúló humor megnyilvánulása, de a bizarr módon jelentkező lelkiismeret ismérve is, hogy a végzetébe hajtó apa mellől legalább az ártatlan gyerek megmeneküljön.
A film mindenesetre nem hagy semmi kivetnivalót maga után.

Martha keményen lázad az anyja ellen, minden tekintetben, kezdve az apa kiválasztásával, aki szőröstül-bőröstül véve… túl sok, ugye. Az otthonszülés dettó. A hanyagság, szétszórtság, mind ennek a mamámból áradó ridegségnek való ellenfeszülésnek a gyümölcse. Még a bába esetlensége is, ő sem tudja függetleníteni magát a miliőtől (más kérdés, hogy ez mennyiben menti fel.) Nem az otthonszülés bemutatása a cél, hanem ezen bizonyos karakter otthonszülésének az ábrázolása. Ellen Burstyn jelenléte mindent áthat, vagy áthűt, különösen azokat a jeleneteket, amelyekben nem szerepel. Az ő születése attrakció volt a pesti gettóban, a lánya is egy mutatvánnyal készül, csak végül a műugró a medence szélén landol - elnézést.

A skandinávok által előadott amerikai álom ért véget a lavinánál, boldogság és idill talán soha nem is volt, csupán csak a látszata.
Félreérthető voltam, nem mondtam, hogy te érveltél az önzőség mellett.

Igen, a happy end szóba se jöhet, a Paradicsomból ki lettek űzetve, többé már nem lesznek ugyanazok, mint a lavina előtt voltak, a boldogság ott ért véget. A zárás egy erős sad start, amiben a néző, ha akar, találhat is akár magának fennköltséget.
Egyébként meg nemhogy vannak ilyen házasságok, de szó szerint tele velük a padlás. Tízből hat-hét házasuló pár de facto egymás szemébe hazudik az oltárnál...
De ez a “nincs itt semmi látnivaló, mert az ember alapvetően önző lény” szöveg, vagyis hogy “állatok vagyunk, ne tessenek tőlünk sokat várni” is inkább a film üzenetével való vitatkozás, semmint a hitelességének a kritikája, nem véletlenül érvel ugyanígy a szakállas barát.

Ez a hivalkodás a nő részéről érzékeny pont, mert végülis kell azért némi önámítás egy kapcsolathoz, anélkül csak a másik lenézése maradna. Hisz akkor az ember tényleg tetőtől talpig önző lény, semmi több. A házaspár esetében ez az illúziólufi pukkad ki és zuhannak, ha úgy tetszik lavinaszerűen esnek bele a teljes kiüresedésbe. A teljes ábrándmentesség pedig sanszos, hogy megkeseríti idővel az embert. A kérdés az, hogy a nő valóban idealizálja-e a nyitott életét és tényleg hisz-e benne, vagy csak a cinizmus beszél belőle. Mindenesetre a film végét fel lehet úgy is fogni, hogy a szuicid áthallással terhelt buszon maradásával fogódzkodót nyújt a főhősnőnek. A házaspár pedig azzal, hogy leszállnak egyben meg is mentenek valamit az álmaikból, ami a kapcsolatuk túlélését is jelenti egyben.