caulfield

Tapasztalat: 2195 film
Kompetencia: 10 film
Súly: 2445
Regisztráció: 2011. február 23. (7 év, 7 hónap)
Kedvencnek jelölték: 74 user

Demográfiai adatok

Nem: férfi
Születési év: 1984
Lakhely: London

Legutóbbi szavazatok

Film Szavazat Mikor Átlag
Hereditary
Örökség
4 2018-09-21 3,7
(181)
Pierrot le fou
Bolond Pierrot
3 2018-07-17 3,8
(205)
Ben X
 
4 2018-06-01 4,0
(182)
Midnight Run
Éjszakai rohanás
5 2018-05-17 4,1
(369)
I, Tonya
Én, Tonya
4 2018-05-12 4,0
(277)
Una mujer fantástica
Egy fantasztikus nő
2 2018-04-03 3,6
(42)
Ítélet Magyarországon
Judgment in Hungary
5 2018-04-02 4,0
(42)
Phantom Thread
Fantomszál
4 2018-03-30 3,8
(190)
Annihilation
Expedíció
2 2018-03-26 3,5
(341)
Darkest Hour
A legsötétebb óra
2 2018-03-20 3,4
(239)

Összes szavazat...

Legutóbbi kommentek

2018-09-19 05:57:08 Phantom Thread (2017) / Fantomszál caulfield (4) #26

Pedig szerintem semmi másról sem szól csak dominanciáról. Két ember, akik teljesen mást akarnak: a férfi valamit, a nő valakit. De ez általában jellemzi is e két nemet. A szabónak egy próbababa kell, amin keresztül megtudja élni a fájdalmát. A halott anyja fantomként kínozza őt és egyáltalán nincs jel arra, hogy hajlandó lenne elengedni ezt a.. fétist (nevezhető talán annak). De felfogható úgy is, hogy a főszereplők által két önismeret vagy terápia áll egymással nem párban, hanem párhuzamban. Tehát öncélúak, azaz nincsenek és nem is lehetnek kapcsolatban, ezért vannak ilyen kiméra-szerű, mérgező módon összenőve a felszínen.
A nő helyzete sokatmondó. Egyfelől megható a viszonzásra nem lelő szeretőt látni benne, aki szívszorító módon mindhiába igyekszik megszólítani szerelmét, másfelől azonban valószínűbb, hogy végül mégsem ez az ő igazi helyzete, hanem sokkal inkább csak a szerepe. Kezdetben ez a szerep a szabó sikeréből él, de amiből valójában táplálkozik az a férfi mérgező fanatizmusa, amellyel a nő tévesen a férfit magát azonosítja és amely így alámeríti őt is a saját fantazmáiba. Egymás tükörképei lesznek. Ez különbözteti meg a múzsai létet a valóditól, vagyis hogy nincs jelenléte, csupán működés, műszerelem, mert a múzsa kizárólag a műért van és nem a művészért, akinek teljes takarásban kell lennie. A nővel való frigyre lépése ezért jár együtt sikertelenséggel - a közönség megcsalatottnak érzi magát. A gomba tudatos lenyelése után már megszűnik a vita, ami korábban még ott cikázott köztük, kölcsönösen megrészegülnek egymástól. Hogy ki kit nyom el az csak nézőpont kérdése, de csak alá- és fölérendeltség marad.
Egyébként valóban hétköznapiságot áraszt magából ez a film, csak éppen a mindennapok sivárságára, kilátástalanságára mutat rá kertelés nélkül. Egy törékeny, kicsit esetlen nő, akit tudtán kívül behálóz egy nagyvárosi skizoid sármőr és az ártatlan pincérnő mérgező perszóna lesz. Szerintem a forgatás alatt ez vágta földhöz úgy Day-Lewist, hogy depresszióba esett és végül még a filmezésnek is búcsút intett. De talán ez csak egy időszakos dolog nála.

előzmény: Bala01 (#25)

2018-09-12 21:36:29 Phantom Thread (2017) / Fantomszál caulfield (4) #24

Épp azért lelketlen ez a kapcsolat, mert nincs kimondva semmi és a dolgok jó része ösztönösen történik, a gátlások meg végül teljesen fel is oldódnak. Pont, hogy az említett fékek és ellensúlyok vesznek el fokozatosan. A szabó egy felnőtt gyerek, a nőkkel való viszonyaiban pedig egy felszínes alak, aki sármja mögé rejti érett kapcsolatokra való alkalmatlanságát és fél, hogy lelepleződik. Ezt a félelmet adja el eleganciaként, a ruhakölteményekbe szövi anyja szellemét, téve így izgalmassá és ellenállhatatlanná munkáit - egy jó művésznek dukál ugye némi skizofrénia, mert ezáltal tesz szert sejtelmességre, amivel leveszi a közönségét a lábáról. Szóval az a bizonyos egyensúlyozás a tudatosság és a tudatalatti közt inkább csak a szabásban van jelen. Az allűrök viszont - finoman szólva is - árnyékot vetnek a magánéletére és ha valahogy mégis elengedné őket, azzal a rivaldafényt adná fel, sikerének záloga saját excentrikussága. Amennyire lenyűgözően kifinomult a szakmájában annyira nem képes a mértékletességre az intim térben, nem ismeri a közelség-távolság fogalmait, egyszerűen eszköztelen. A nő végül a múzsája lesz, egy etető kéz, amely csillapítja étvágyát és betölti a mérgező anya szerepét, aki egyébként is állandóan a fejében jár. A normális élet, a valódi kapcsolat viszont így csak egy fantom maradhat. Lehet megindítónak látni ezt a kifejletet, amelyben az egyik fél szerelme nem lel viszonzásra, de ami általánosságban leszűrhető ebből a mindennapi párkapcsolatokra nézve az mégiscsak a "hogyan ne", semmint egy “bravó”, vagyis hogy ez egy jó példa lenne kéz a kézben történő önismertre.

előzmény: McCl@ne (#22)

2018-09-12 07:50:29 Phantom Thread (2017) / Fantomszál caulfield (4) #21

Nem inkább szól ez a szédületről, semmint bármiféle eszméletről, vagy annak kereséséről? Amolyan párkapcsolati fundamentalizmus, tömény pervezió. Ami jól illeszkedik a rendező utóbbi filmjeinek érdeklődési körébe: magát valaminek, vagy valakinek teljesen alávető főszereplő, aki lehet egy kőprimitív veterán, vagy épp kifinomult arisztokrata valójában saját céltalanságából kizuhanva játékszerré, bábbá válik. Szerintem ez az önpusztításnak, önkínzás fokozásának, szado-mazo támolygásnak, az együttlevésből fakadó részegségnek, semmint egy teljes, éberséggel átitatott kapcsolatnak a bemutatása.

előzmény: Bala01 (#20)

2018-09-03 20:05:40 Her (2013) / A nő caulfield (4) #119

Ami itt kérdés, hogy lehet-e mesterséges, a filmben ábrázolt technológiai elgondolás bázisán állva erotikát alkotni. Technológiai elgondolás alatt kizárólag az analitikus megközelítést értem. Mint a sakkban, ahol a gép legyőzi a világbajnokot: kezdetben még egy hatalmas memóriatárral felvértezve, ami az ismert legjobb nyerési stratégiákat tartalmazta, de újabban már elég a játék alapvető szabályait lefedő algoritmussal rendelkeznie és képes is mattolni emberi ellenfelét. Úgy, hogy azt se tudja mi az a játszma, amit folyton megnyer. Ahogy a boldogságot jelölik: nem a győzelemben, hanem az oda vezető úton található, vagyis a megérkezés és a kiindulás illúzióján túl van, amely két pont valójában egy, mert az ember oda érkezik meg ahonnan kiindult. A gép csak tárgy, egy lehasított szelet az összefüggőről, kezdetet és véget határoz meg, azaz önkényesen tárgyiasít, vagyis szemben áll az erotikával, a kedéllyel. Ezen MI kapcsán felmerülő utópiát már Madách tkp. megrajzolta, Clarke, vagy Jonze pedig csupán a korhoz igazítja és csak a hangsúlyozásuk közti eltérés adja, hogy melyikük látja sötétebben, melyikük pedig negédesebben (hipszteresebben?) a jövőt. De ez az irány így önmagában zsákutca.

előzmény: ipartelep (#118)

2018-08-26 20:47:36 Roma (2018) caulfield (?) #4

Végre valaki szakít Mexikó kapcsán azzal az idegesítő filmes szokással, hogy mindenképp sárga filter kell, mert az a hely ugye olyan poros, meg meleg, meg minden.

2018-07-27 23:25:18 [Színház] caulfield #154

Manapság minden kortárs darab, ha modern témát taglal, akkor az szinte csak a másság lehet. Ami nem baj egy cseppet sem, hisz ez izgatja leginkább a társadalmat, főleg a nyugati, angolszász területeken. De azért el is lehet nyűni ezt a gender-, transz-témát. A West End kirobbanó sikerű musicalje, a Kinky Boots inkább erre ad példát, hogy a bejáratott paneleket nem eredetiséggel fogalmazza újra, hanem tovább koptatva azokat, - leszámítva pár briliáns mellékszereplőt, akik szépen el is lopják a showt - igen kiszámíthatóvá és erőltetetté teszi az előadást. A táncbetétek persze magas nívón állnak, de a dalok szövegei már bizony csikorognak, szerintem dőreség minden drámai fordulatot énekbe csomagolni, hiába musical a műfaj, a kulcsmomentumok így belevesznek a csili-vili zenés folyamba és hiába a szóló ereje, meg az ügyes rendezés: még a főszereplő legintimebb vallomása a tolószékes apjához is csak egy elmegy, letudtuk jelenetté silányul.
Persze a közönség imádja, a tolerancia, az elfogadás, mint örök érték nagyszerűen átjön. Frenetikus a társadalomkritikája és a sztereotípiákkal is okosan bánik, a nézőt pedig ha akarja, ha nem, még az elszórt sekélyessége és lagymatagsága ellenére is be tudja vonni. Hatása megkerülhetetlen.

2018-07-26 10:28:08 [OFF (Ide offolj, mert ez a helye!)] caulfield #23911

Elias Canetti a Tömeg és hatalom könyvében értekezik a „sluagh” kelta szóról. Jelentése: a holtak, vagy szellemek serege. A szellemek mindig földi bűneik színhelyeire térnek vissza. Célt sosem tévesztő mérgezett nyilakkal öldösik az emberek kutyáit, macskáit, birkáit és marháit. Mint az ember a földön, csatákat vívnak az égen. Csata után vöröslenek a vérüktől a sziklák, a kövek. A „ghairm” szó jelentése ordítás, kiáltás, és „sluagh-ghairm” volt a halottak csatakiáltása. Ebből lett utóbb a szlogen szó: modern tömegeink csatakiáltásainak nyelvi fogalma a felföldi holtak szellemseregeitől ered.

Pimaszkodó, prózainak tűnő, enervált próbálkozás. Truffaut jó horgony és ellenpont volt Godardnak még korábban a Kifulladásig idején, a súly és a sárm összhangja remekművé forrt ott össze. Itt viszont ez a nagy és öntelt sóvárság az egyedire és a formabontásra már inkább sivárságban csapódik ki. Bár vannak nagyszerű pillanatai, de az öncélú szabálytalankodás nem szül izgalmas démoni, diabolikus közeget - egyes jelenetek kínzással érnek fel - és mivel a szimmetriát, akárcsak bármilyen rendet, láthatóan az új hullám-lovagja ki nem állhatja, ezért bizonyára azt a nagyon magas hangot próbálja megütni, ami összeköti a zavart a széppel. Végeredményben viszont szilánkosra tör mindent maga körül, ami lehet vicces és akár kultikus is, csak éppen nem ennek lett szánva az egész.

2018-07-11 10:34:52 An (2015) / A remény receptje caulfield (5) #10

Kurosawa öngyilkossági kísérlete és Japánból való kvázi kiutálása kapcsán mutatkozott meg látványosan ez a jelenség, mikor a mester elkészítette leginkább társadalom kritikus filmjét az akkor épp prosperáló országról.

2018-06-07 09:21:11 Silence (2016) / Némaság caulfield (4) #103

Az biztos, hogyha túl előítéletesen, vagy ahogy sokan hívják ún. posztmodern lencsén keresztül közelítünk a filmhez, akkor tökéletesen félre lehet értelmezni.
Tehát az, hogy a főhős a katolicizmusból való kilépésével elfordul a tanítástól, illetve hogy Scorsese a feszület végső, buddhista térbe való beemelésével térítene... szóval épphogy nem. Ez egy történet a jelenlétről. A jezsuita Rodrigues nem a tanítás szerint cselekszik, hanem merő kétségektől űzve épphogy a tanítás szellemét kutatja minduntalan hegyen-völgyen át, mert képtelen aszerint élni. Csupán külsőségeiben, rituáléiban tűnik kereszténynek. Scorsese ezt szépen a néző szájába is rághatná - ha nem lenne ennél sokkal kifinomultabb és nagyobb fomátumú filmes - mondjuk azzal, hogy a lisszaboni jelenetben, mikor döntenek a japán küldetésről Rodrigues egy rövid snitt erejéig részt venne egy autodafén, ahol a lángok martalékává váló eretnekek lelkéért mondana imát. Ehelyett ezt a Janos-arcúságot finomabban érzékelteti az a jelenet, mikor fogságba esik az áttért japánokkal, s míg a nő teljes nyugalomban, némaságban várja a halált, addig ő, aki elvileg a tanító lenne, reszket a halálfélelemtől. A jezsuiták nem beavatott keresztények, hanem a konkvisztádorok elővédjei.
Ezért amikor pálfordulása után a buddhista életet élő Rodrigues a csempészek tárgyait szortírozza végső soron mások szemetét takarítja el. Jezsuitaként még a szeren volt, buddhistaként már jelen van. Előbbiként a be nem ismert kételkedése hajtotta, a hitében való bizonyossága pedig az őrületének egy jele volt. Utóbbiként viszont már nem neheztel, s bár a kétségei nem szűntek meg, saját helyzetének megváltozása révén távlatot képez rájuk. Az, hogy az ember miben hisz (vagy hisz-e egyáltalán) tetteinek a következményei tanúsítják. Ha ezen tettek a felesleges szenvedés fokozásához járulnak hozzá, akkor az illető önnön hitével nincs tisztában, legfeljebb csak azt tudhatja, hogy miben akar hinni, és bár sejthetné, de ugye képtelen belátni, hogy épp ez a görcsös akarata jelzi neki, hogy végeredményben nem hisz, vagyis fenyegető tényezőként, térítőként él. Rodrigues ezt vallja be, mikor a jelre lép. Lejön a szerről és jelen lesz, mely teljesen más stílű élettel jár számára. De ezen új életnek valósága csak a korábbihoz képest lehet. A kereszttől való eltávolodás révén tesz szert arra a zsinórmértékre, mely az igazi élethez kell, s melyet mindennap meg kell mártania a kétségeiben, hogy személyiségének szilárdsága, józansága, kimértsége, jellemessége legyen. Különben nem tudna úrrá lenni önmagán, életképtelen és életellenes lenne, amilyen jezsuitaként volt, hiába hogy nem tudta mit cselekszik akkor.
Scorsese a film végén emléket állít és szimpatizál a Japánban meghalt jezsuitákkal. Nem az inkvizítorok, vagy a konkvisztádorok előtt hajt fejet, hanem azok előtt a csendjükben kételkedő, de bátorságukról tanúskodó emberek előtt, akik utazásukkal a valódi hitüket, némaságukat keresték.

Összes komment...