caulfield

​A sorozat ugye Cooper szemén keresztül mutatja be a várost, ez a film pedig Laura nézőpontja. Talán ezért kevésbé kedvelt, mert itt mindenki idegen, távoli. Nagyon éles a váltás a sorozathoz képest, ami magán hordozza a Cooperre jellemző eufóriát és szinte kimeríthetetlen optimizmust. Itt Laura révén inkább a melankólia és a pesszimizmus árad túl. Na meg persze az önpusztítás, ellentétben a részeken keresztül tervezgető, bájosan építkező ügynökkel. Elég csak megnézni mivel tölti a két figura az idejét a hálószobájában. Persze Coopernek könnyebb, hisz neki rangja van, felnőtt férfi, még ha kissé autisztikusan is viselkedik, Laura viszont gyerek. Épphogy neki lenne szüksége a derűre - csak a film legvégén, halála után lehet része felhőtlen örömben, miloi Vénuszként, vagyis megkövülve, holtan. A lány pont attól van megfosztva, ami Coopert élteti, az angyali minőségtől, amibe meg Cooper van beleszorulva. Ezért felelőtlen, ami azt eredményezi, hogy képtelen fellelni a vesztébe rohanó lányt, csak a körvonalait látja.
Ami érdekes szerintem, hogy e két véglet csupán a kedély dolga. Tehát, hogy a pesszimizmus és az optimizmus a valóságot (barlangot) nem érintik. Mintha a barlangtól való menekülés, inkább félelem, szorítaná bele a két szereplőt a szerepeikbe, de pont hogy ezek által jutnak oda és kárhoznak el végül.
Az tényleg egy izgalmas felvetés, hogy ők ott élnek mindig is. Mintha beavatottak lennének, csak félnek azt megélni, az egyik azért mert még gyerek és egyedül van, a másik meg angyali küldetésébe vackolta magát, aminek a lényege, hogy helyt álljon a lányért - épp ebben bukik el. A barlang vesztőhely, ahol a démonok az éltető félelmet szipuzzák, szerintem közvetetten Laura és Cooper teremti Bobot. Cooper valójában korlátolt, mint a környezete a nagyot halló főnökkel és az undok kollégával. Cooper mindig lépéshátrányban van, hiába beszél hozzá Laura, mint teszi azt Audrey autista testvérével is például. Az ügynöknek ez a korlátoltásága bűn, amiért lakolnia kell.
Az még érdekesebb, hogy miként folytatják ezt. Eredetileg ugye trilógiában gondolkoztak, és a többi rész a sorozat eseményeit vitte volna tovább. Elvileg a David Bowie által borzalmasan megformált ügynök szálán haladva bontottak volna ki egy jóval grandiózusabb, például Argentínában is játszódó, különféle konteókat is számításba vevő történetet.
Mindenesetre itt a harmadik évad. Laura és Cooper tkp. ki lettek csinálva a saját szegmenseikben, ergo nincs főszereplő, vagyis történet sincs.
Elképesztő, hogy a Showtime bevállalta ezt.

Az új sorozat ismeretében ennek a filmnek a jelentősége is átértelmeződhet sokak szemében. Ez, mint eredettörténet, az első két évad, mint gerinc, a Showtime részek pedig, mint ezen kettő végső kifejlődéseként és betetőződéseként teszik egésszé a lidérces művet.
Nem Laura Palmer hullagyalázása történik itt, hanem épphogy a karakterének dukáló ív alapos megrajzolása. Ez nem a mítosz rombolása, sokkal inkább annak az építése. A két világ közt sodródó gimnazista lány kétségtelenül a Twin Peaks alfája és omegája.
Ami lehengerlő ebben az egész őrületben, hogy bár teljesen kiszámítható a cselekmény - a sorozat révén a néző pontosan tisztában van minden fordulattal - mégis elemi erővel gerjeszti a kétségérzetet.
Ami nem abban merül fel, hogy Káin végülis megöli-e Ábelt, hanem azáltal. Mégha ennek a mondatnak nincs is semmilyen értelme...
És Lynch ebben mesteri: a romlottság ilyentéren vett ábrázolásában. A szereplők egyszerre idézik elő az eseményeket és szenvedik el tétlenül a csapásokat. Égető dilemma, hogy például Laurának van-e választása, vagy sorsa eleve el van rendelve. Bármilyen válasz leginkább egy útvesztőbe ragadt és sercegő elme drogos önámításának ​tűnhet.

​A hivatal mindenhol hivatal. Rombol. Puszta formalitásnak hívják. A papírosok szabják a keretet, nem számít a tartalom, ha valaki "kilóg" a sorból, akkor átpasszírozzák, mint egy nyűgös ovis a keze ügyébe került gömböt a négyzet alakú lyukon. Ezt a csatát nem lehet megnyerni, nem egyenlőek a feltételek, nem ember áll emberrel szemben, hiába látszik így rövidtávon. Épp ez a dolog rákfenéje, minden figyelem csak a legközvetlenebb dologra szorítkozik: statisztika, TB-szám, életrajz - még ennek is csak a külcsínje ér, ha ceruzával van írva már használhatatlan...
Az öreg néni a palotából mutasson utat? Épphogy ő maga a formalitás.
Csak a filmrendező maradt.

​Az Östlund-féle Lavina olasz átirata is lehetne. Bár azért több szellemesség jellemzi, mint északi társát. A téma kibomlása viszont itt is letaglózó. Nem a kiszámíthatatlan véletlen, hanem az emberi vakmerőség kegyetlen következményei ülnek tort a nyomorult párokon. Bölcs álláspont a házigazdáé, hogy nem illik ilyen játékot játszani, mert bizonyos dolgok jobb, ha homályban maradnak. A lázadás erői mindig sötétek. Nem a titkokkal van a baj, hanem hogy képtelenek azokat megmunkálni és azáltal, hogy kvázi csiszolatlan gyémántokként az asztalra borítják őket törvényszerűen eluralkodik az eszeveszettség. A terápiára járó házigazda férj talán az egyetlen, aki nem sáros, nem hiába épp ő van a gyerekes játék ellen. A többiek a kétségbeesés és bizalmatlanság felől rajtolnak, saját megítélésük szerint kisebb, vagy nagyobb ügyeikkel, melyek ettől függetlenül egy-egy atombomba erejével vetekszenek a kapcsolataikra nézve.
Végső összegzésében szerintem a Lavina progresszívabb, a nyitott párkapcsolat beemelése, mint alternatíva bátor tett. Itt viszont bár a filmet jobban jellemzi humor és kevésbé metszőbb, talán kicsit felszínesebb is, mégis végeredményében véve - érdekes módon - jóval pesszimistább. Terápia ide, terápia oda, vagy hiába a mediterrán önfeledtség nem nagyon pislákol fény a talján alagút végén.

És ebben hol van az építő kritika? Figyelmet szentelsz a szurkolók viselkedésének, de a létállapotuk felé meg nagyvonalúan közönnyel élsz.
Ami engem illet megértem őket az andorrai meccs lefújását követően, még ha nem is tudom elfogadni azt ahogy nemtetszésüknek hangot adtak.
Amíg azt a szurkolót, aki prosztó módon viselkedik a mérkőzés után teljesen elítéljük, mert ugye nem számít az ultrák világa, abba nem megyünk bele, mert még kényelmetlen lenne, addig annak a vehemens drukkernek a mentális állapotát pedig, aki hősként fegyvertelenül szembeszáll gyilkosokkal, - ami szerintem egy hasznos dolog - finoman pszichotikusnak inszinuáljuk, de legalábbis élünk a gyanúperrel, hogy az ürge nem beszámítható vagyis az ő esetében már mögé vetítünk egy lelkivilágot, ami persze csak beteges lehet, hiába a nemes tett. Ez nem olyan mintha addig forgatnánk/ faragnánk a narratívát, amíg az a rögeszménkkel szinkronba nem kerül?

Az ultrák lelkiállapota persze gyerekes valahol, de ez a csupa szívűséget is magában hordozza. Ízlésük, habitusok nyilván finoman szólva is hagy némi kívánnivalót maga után, és épp ez a lényeg: ha valaki értelmiséginek tartja magát - jelentsen ez a szó bármit is - akkor tisztában van vele, hogy annak a stadion szegletében levő formátlan masszának a viselkedése a társadalom állapotát képezi le. Munkásemberek, biztonsági őrök, tele be nem teljesült vágyakkal, olyanok, akiket csúfoltak a suliban nehéz felfogásuk miatt, akiket a tányér szélére toltak, hogy aztán ott rohadjanak meg. Nem nyújtanak szép látványt, meg mindenféle szennyes ideológia tapad rájuk, de egy organikus, kifejezetten virulens társaság az övék, ahogy "bomlanak" a csapatukért.
A véleményformálóknak, értelmiségnek nem az lenne a feladata, hogy formálja, tanítsa, érlelje a közösséget, (melynek az ultrák is a részei)? Ha állatkertbe valóknak tartjuk őket, meg náciknak, akkor ne várjuk, hogy magas intellektusról árulkodó módon fognak reagálni, mégiscsak prolikról van szó, akiket a többség lábtörlőnek használ. (De várjunk! Ez így jó, hisz akkor indentitásunkban mi is megerősítést nyerünk, hisz tessék: lehet körbe hordozni a törzsünkben a gyalázkodó hozzászólásokat, ezek valóban homofóbok, kirekesztők, stb.)
Szerintem is érdemes megismerni olyan emberek világát, akiktől első blikkre viszolygunk, mert bármilyen hihetetlen tőlük is lehet tanulni. Kis türelem, tolerancia, nem azonnal ítélkezni.

Csak ez a magyar csapat nem padlón van, hanem messze valahol a sztratoszférában, milliós bankszámlák, luxusautók hajzselézett birodalmában.
Az ultrát nem az teszi boldoggá, ha nyer a csapat, az csak a hab a tortán, hanem az, ha a játékosok kiteszik a szívüket a pályára, vagy padlóra - onnan meg már mindegy is, hogy jár-e kupa, vagy sem.
A foci proli sport, a tömeg torz vonásai vérerekként hálózzák be, és lehet, hogy egy kívülállónak nem nyújt szép látványt, visszataszítónak hat az eltúlzott szenvedély, az a fenevadként lüktető massza a maga nem éppen szépirodalmi stílusával, de amiről szól: a bátorság, az oroszlánszív, az elkötelezettség - emberi erények. És van, hogy életeket ment egy ilyen "identitás", például mikor késsel támadnak ártatlanokra.

Puskásékat úgy csempészték vissza az országba az elvesztett vb-döntő után, szinte lincshangulat uralkodott.

Lynch inkább a pillanat művésze, míg Frost az aki az egészet, mint egy nagy képet látja. Sokan csak neki tulajdonítják az egész showt és megfeledkeznek Frostról. Pedig elsősorban ő alkotja meg az ívet, köti össze a szálakat, amiket Lynch, mint egy festő a maga módján kiszínez - ezzel tovább pörgetve Frost agyát valószínűleg..
Ha valami, akkor a Twin Peaks egy valódi punk cucc volt '90-ben: egy nem kevés kredittel bíró filmes fogja magát és tévésorozatot készít, ráadásul hozza és életre kelti, sőt, ki is teljesíti a saját alkotói karakterét. De Lynch önmagában, még a lehengerlő pedigréje ellenére, vagy épp amiatt sem lett volna elég a sikerhez. A Mulholland Dr. is eredetileg sorozat lett volna - Lynch már akkor is meg volt győződve arról, hogy a film halott, nem haldoklik, vagy gyengélkedik, hanem halott, pont, vége, ahogy szokta mondani, nincs fény az alagút végén, és a kábeltévé a Noé bárkája kb., vagyis az a platform, ahol lehet zúzni.
A tévé viszont más liga, amihez az öreg David alkotói habitusából kifolyólag nem igazán illik, hiába szívja zsákszámra a cigit, csak nem akar jönni. Bár kultfilm lett, én is szeretem, de azért eléggé kínos, hogy leforgat 2000-ben egy pilotot és végül a stúdió mozifilmet csináltat belőle. Jó még Oscarra is jelölték érte, meg Cannesban is dicsőítették, de akkor is.. Az Inland Empire meg amolyan Tarr-féle filmpusztítás - persze még ezt is szeretjük, szegény David meg talán kényszeredetten vicsorog ezt látva, mert majd megőrül, hogy nincs tere alkotni, de ezeknek az is tetszene, ha egy asztalra csinálna és lefilmezné, tiszta Picasso-effektus..
Szóval jött a telefonhívás ("Csörgött a telefon, Mark Frost volt az") és mint Laura Palmer Cooper ügynököt úgy engedte el/ ki Lynchet író társa. Ő meg végre garázdálkodhat, fogja is Frost agyát rávágja egy csupasz fa tetejére és beszélteti..

Kell szerintem hozzá az első két évad akkor is. Bár ez már 21. századi Twin Peaks. A főcímet leszámítva az emblematikus téma fel sem csendül: végig zörejek, ambient effektek hallatszódnak (sound design by David Lynch). Látszik, hogy teljesen szabad kezet adtak neki, ami sokak szerint nem túl jó - az első két évadban nem minden részt Lynch rendezett, talán ezért volt annyira erős az a szappanoperás báj, ez inkább a Tűz jőjj velem! vonalon van. Bár az a Dűne után szerintem Lynch egyik legrosszabb filmje, mert érezni rajta, hogy nyomasztja a sorozat terhe. Itt viszont szó sincs ilyesmiről, teljesen elborult az egész. Megérte várni. Persze kell hozzá gyomor.

De az a srác nem könyörgött az életéért, ő egy besúgó volt, Travolta véletlenül loccsantotta szét a fejét.