caulfield

Érdekes ez a New Yorkeres szöveg. Most mégis mit vár a kritikus úr Chazelletől? Foy szerepe kapcsán is duzzog, mikor ő épphogy egy rendkívül erős női karaktert hoz, aki igen, két portörlés között még a vietnámi balhéval is megküzd, egyedül. Miközben a férje egy bádogdobozban szédeleg valahol a sztratoszférán túl. Biztos az a baj, hogy nem elég autonóm Mrs. Armstrong, ezt nem fejti ki, csak hogy a férj kizárólag a küldetéssel van elfoglalva, ami egyenlő fetisizálás(?) - igen, ez összecseng a Whiplash és a La La Land karaktereivel, hogy hanyagolják céljuk elérése érdekében az emberi kapcsolataikat, de Armstrong karaktere is, akárcsak a másik két film hőse, megalapozott okból kifolyólag ilyen együgyű. Az ő tekintete szinte mindig a Holdra tapad és a film végén kiderül, hogy miért is akar oda eljutni. Ez persze részben fiktív, mivel az igazi Armstrong jócskán különbözött az itt ábrázoltnál, de ettől még nem válik a film propagandává. Kennedy beszéde, Vonnegut beidézése úgy körítés Goslingék számára, mint ahogy az USA felirat a rakétán, a történelmi hűség megköveteli őket, de itt elsősorban egy igen áthallásos, örökérvényű emberi dráma volt a cél. A közönynek tűnő túlmozgásosság Armstrongnál a gyász terhében fogan és hal is el végül. Két ember küzdelme a megküzdhetetlennel.
Az van, hogy az egyik politikai oldal fennkölten ki akarja tűzni, a másik még a szkafander válláról is leszedetné a zászlót. Lehet hogy ezért bukik meg végül a film, mert Chazelle egy személyes történetet készített épphogy nem propagandát.

(Újabban mintha egyre jobban előtérbe kerülne ez a számonkérő hang: a La La Land-nél is rasszizmust, hímsovinizmust vizionáltak egyesek, de például Nolan túlzottan fehér Dunkirk-je sem úszta meg a leszólást..)

Ez a túlpolitizált szűrővel közelítő kritikus azzal, hogy propagandát kiált, nem lehet, hogy azért teszi, mert valójában elvárna egy neki tetsző, ellentétes előjelűt? Chazelle szerintem épphogy végül deheroziálja Armstrongot, illetve valamelyest deromantizálja az űrprogramot.
Egy emblematikus történelmi pillanat bemutatására könnyen rátapadhat bármilyen eszmerendszer, kisajátítás céljából, számonkérve rajta saját nézeteit, és bizonyos esetekben indokoltan is teheti ezt akár, de zömmel azért inkább az van, hogy igazságtalanul veri el a port a szerencsétlen alkotón. Mint most is.

A szenvtelen, dokus közlésmód érdekessége, amellett, hogy első blikkre is bátor húzás Chazelle részéről, mégis annak a finom visszafogásában rejlik. Nem ragaszkodik - a tárgyi miliőt leszámítva - kényszeresen a valóság ábrázolásához. Mert technikailag lehengerlő, mind Nolan díszletese, mind a hangadók kitesznek magukért, csemege szemnek és fülnek. De Armstrong karaktere a közvélemény szemén keresztül kerül inkább terítékre. A leírásokban egy elevenebb figura köszön vissza, aki sokat ugratta a társait, ünnepelte a sikert, nyíltan elképedt az űr látványától és csupán külsőségeiben mutatkozott ilyen kimértnek. Chazelle, hasonlóan mint Fincher tette Zuckerberggel, a hősét jelképes térbe helyezi, az elérhetetlen idol mázával dolgozik. Ilyenképpen pedig, hogy tényfeltáró, kézi kamerás közegbe oltja a tiszteletteljes távolságtartásra épített személyes drámát tágabb elmélkedésekre nyújt lehetőséget az ember és a technika, valamint a tudomány valósága kapcsán például, történelmi áthallásokról nem is beszélve. A Super8 érzés és a szemcsék pedig meghálálják a bizalmat, a film utolsó harmada tömény katarzis. Hiába hat az addig kötelező alapozás vontatottnak, a végére csak beérik a dolog. (Innen nézve azért egy antihős bemutatása mégis hálásabb feladat tud lenni.)

A több-ablakos rendszer azért nem idegen a poszt-kádári magyar filmgyártástól sem. Mert a megboldogult 60-as, 70-es, 80-as évek szisztémáját átültették ugyan az új rendszerbe, legalábbis nem volt kezdetben akkora centralizáció, mint most, csak hát a 90-es és a 2000-es évek filmtermése finoman szólva sem hozta a korábbi minőséget - a kivételeket leszámítva, de facto közpénzek lenyúlása zajlott az iszonyú elsilányodás mellett. Nem tudom, de itt nálunk a fene nagy demokráciában ez a plurális, szabadabb finanszírozási forma inkább ássa alá a nívót, mintsem felszínre hozza a tehetséget.. Az utóbbi években viszont, centralizáció ide, centralizáció oda felfigyelt a világ a magyar filmekre. Már hogyha ebben mérjük a sikert.
Lehet, hogy a központosítás teszi, vagy a 2010 utáni megváltozott politikai klíma, de a tekintélyelvűség ilyen téren, vagyis nyilvánvalóbban való megjelenése mintha emelné a színvonalat.
A spórolósabb, többeknek is jusson-elvet követő hozzáállás meg Honfoglalás-szerű hulladékokhoz vezet, ami meg tényleg a trash szint. A Napszállta például nem jó film, de legalább egy film, nem pedig egy vicc. Akárcsak a Sorstalanság, ami szintén rossz film, de technikailag decens mozi.

Ez kicsit demagóg szöveg nem, hogy osszuk el a Napszállta költségeit és akkor tucatszámra jönnek a Mindenkis rövid-oszkárok? Nemes minden díjat elhozott a Saullal, túlzás nélkül lehet mondani. Egyszerűen annyira tekintélyt parancsoló volt a siker, hogy a filmalapnak meghajolva, tálcán kellett neki szervírozni a forrásokat. Ilyen játék a kultúra, elsősorban művészet, persze valahol szívás, hogy a maestró egy ilyen bitang nagy produkcióban gondolkodott, de nincs mit tenni. Ne álljunk hozzá a művészethez úgy, mint a közgazdasághoz. Az, hogy rossz lett a film az egy dolog, mert legalább készült egy nagy büdzséjű, szép kiállású alkotás a monarchia koráról, amely ízig-vérig magyar. Lehetett volna ez is erős film, mint a Saul volt, ha Nemes vissza tudja fogni az egóját talán, de nem lett az, ez van. Bár még így is ott volt Velencében, hozott díjat is, megjelenik több fesztiválon is, jót tesz az ország imázsának, ami meg nehezen számszerűsíthető. Igaz ez annak ellenére is, hogy valóban nem jó film. A londoni filmfesztiválon bár tapsoltak a végén, de lehetett érezni, hogy kicsit kényszerből, Nemes meg kapta az értetlenkedő kérdéseket, hogy követhetetlen volt az egész és nyomta az okoskodást a filmnyelv megújításáról, meg hogy pont a káosz bemutatása volt a cél... ja, nekem kínos volt, de szerintem jó, hogy elkészült a film. Olyan ez, mint a parlamenti képviselők javadalmazása, ennyibe kerül, hogy működik-e az más kérdés. Ez legalább csak egyszeri teher az adófizetőknek.

--
Áthelyezve a(z) Napszállta topikból.

Ami jó volt a Saulban, hogy működött akció-thrillerként. Kvázi az egy művészi die hard. Ez most nem cinizmus, mert ugyan a Röhrig-féle holtpontra állított karakter miatt billegett a dolog, de hasonlóan Nolan Dunkirk-jéhez a kísérleti közegbe ágyazott „túlélő”-szál be tudta rántani a nézőt. Itt viszont mikor eljön a beígért csihipuhi, akkor legfeljebb csak a nagyszerű rendezésben lehet gyönyörködni, kívülről. Maga Nemes a vetítés előtt elmondta, - amellett, hogy persze ajánlatos egy hetet várni a véleményezéssel - ő egy labirintust tervezett, amiből nem biztos, hogy van egyáltalán kiút. Szerintem meg egy útvesztő nincs falak nélkül. A Saulban masszív falak voltak, amelyeken néha nyílt rés, de ez nem rombolta a bezártság, elveszettség illúzióját (annyira). Itt a szalonban viszont inkább már csak lepellek vannak. A láger gépies dohogását női intrikák váltják, mintha ez nem egy háborús film lenne. Holott másról sem szól. Csak a rémálom nincs előre megtervezve, a rendező feladata lenne kidolgozni, de ő a filmi narratíva rombolásában, valamiféle nyelvújításban, vagy műfajreformban érdekelt, nem pedig abban, amit közölni akar. Ő maga mondta, hogy túl sok hangsúlyt fektetnek a sztorira a filmesek. Ez a Tarr-tanítványhoz illő lázadó hang mondjuk szavakban jól hangzik, de a vásznon nézve szinte élvezhetetlen.

A férfi karakter nem feminin, ő inkább infantilis. De ha szedné a szemöldökét se lenne feltétlen nőies. Viszont a nő kétségtelenül hordoz magában férfias jegyeket. Ha pedig ezt így egy aktuálpolitikai hangoktól túlfűtött valaki láttamozza, könnyen eljuthat a feminizmus-toxikus maszkulinitás önmagába harapó témaköréhez, ami szinte biztos, hogy félrevisz.
A nőben van kizárólag önérdeken és a másik bántásán alapuló számítás is a bájai mellett, ő a két nemnek mind az előnyös, mind a hátrányos oldalait magába olvassza. Úgymond nem válogat az eszközökben. A fickó meg minimum egy idióta, ezért nem lehet mindent a nő nyakába se varrni. Két támolygó, támogatásra szoruló ember.
Az biztos, hogy a feminista értelmezés nevetséges. Azok a női hangok, amelyek logikátlanságról beszélnek kimondva vagy nem kimondva feministák, vagyis ezt az eszmét kérik számon a filmen. Szóval Anderson ügyesen úgy nyúl bele a méhkasba, hogy megússza “igazi” csípés nélkül, mert a trendi ideológia késének éle kicsorbul rajta, nehéz fogást találni a filmen innen nézve.

Erre Anderson biztosan nagyvonalúan azt válaszolná, hogy ő csak őszintén a női-férfi jegyek torzulásait akarta bemutatni. Érdekes, hogy sok női néző azért utálja a filmet, mert logikátlannak tartja Alma viselkedését, hogy miért nem hagyja faképnél ezt az álmacsót, miután lehull róla a lepel - szerintem valahol, persze biztosan nem bevallottan, de az ilyen kifakadások kicsit hajthatják, felizgathatják titokban Andersonékat.

Ez a mutatós kísérlet-valami az első egy óra után szanaszéjjel folyik. Pedig érdekes mind a kor, mind a megközelítés és érezhető is egészséges lendület, illetve átható szándék valami egyedinek a közlésére, de hiányzik a keret. A Saul fia leginkább a falainak hála lehetett egy sikerült produkció - a téma kordában tartotta a filmnyelvi forradalmárt és azon a vonalon (akció-thriller), ahol kétségtelenül lenyűgöző tehetség a rendező, ki is tudott bontakozni valami eredeti. Fura, de könnyebb megküzdeni az esztelenség ábrázolásával ott, ahol, mivel a történet tárgya halott, felesleges már kérdezni is bármit. Csak az éteri megváltás megrendezésének hálás feladata marad. De ha többről van szó, főleg ha a személyes érdekeltség ennyire erős, mint itt, akkor ahhoz fel kéne nőni. Mert Nemes a lánynak a nyugati felvilágosult, modern közegből ebbe a középkorba ragadt, de pedánsan urizáló masszába való hazatérésén keresztül tényleg a saját érzéseit akarja megrendezni, innen tapintható az egészséges lelkesültség. A keresés egyben menekülés, a történet káprázat, akárcsak a folyamatosság, ami meg állókép. Mert Magyarországon ugye mindig ugyanaz történik...
Mindez a sok szó, sok önmagába harapó félmondat, megmutatkozó és elrejtőző mozdulat egy nagy modoros hozsannává áll össze, amelyből az elcsépelt szentséges titok megállapítás iszonyúan mesterkélt következtetésként párlik ki végül.

Egy rossz szó nem érheti a színészeket, sőt, csak szuperlatívuszok. Lady Gaga alakítása a régóta remélt gyógyír a Madonna okozta sok évtizedes nézői retinasebekre. Játéka teljesen hiteles, mentes mindennemű modorosságtól, vagy esetlen maníroktól, a mikrofon előtt pedig átütő. Cooper nyomtalanul eltűnik, illetve állandóan felépül és szétesik az érzékeny sztár folyamatos másnaposságában. (Lehet rutinja, volt már párszor filmen másnapos, mégha olcsó poénok végett is.) Az arcokra tapasztott rendezése letisztult és közvetlen, igazi csemege ahogy teret enged Sam Elliott lefegyverző karizmájának. (Neki talán méginkább járna díj, főleg mivel Cooper szerepét valahol már Jeff Bridges révén bearanyozták egyszer.)
Bajom viszont az, hogy mindezen magas minőség ellenére csak pillanatokra tud megérinteni. Talán az elcsépelt téma, a bevett fordulatok teszik, - hiába a rugalmas és friss jelenetezés (igen, a rendezést nem lehet eleget ajnározni, illetve...) - összeségében viszont, és bár ez igen furcsán hangzik, a tökéletesre csiszolt színészvezetés valahogy felhígítja magát a sztorit. Mintha egy idő után Cooper nem tudna ellenállni saját karaktere vergődésének és belerészegül a szerepbe. Cudar dolog a vágóolló, főleg ha közben színész-rendezőként hízik az ember mája, de időnként hasznos tud lenni, bármennyire is fáj megválni brillírozó pillanatoktól. Hiába a prímán átélt játék, ha a néző kimarad belőle.