caulfield

Tegyük hozzá, hogy a filmben elhangzik egy magyar mondat: "Te vagy a Blade Runner". Mintha maguk a készítők is üzenni akartak volna a fantáziadús fordítóinknak, hogy "Nyugi magyarok, most nektek itt nincs dolog.. ez így rendben lesz". Mert az a kifejezés hogy "Szárnyas fejvadász" végképp nem hangzik el a filmben, leszámítva a címet, mely után egy perccel a beúszó szövegben már Blade Runner van. Olvasva a lentebbi cikket meg nyilvánvaló, hogy az eredeti fogalomhoz végképp nincs semmi köze a magyar fordításnak.
A Gyalog galopp, A nyolcadik utas.., Die Hard még talán találó címek is, de érdekes, hogy a másik K. Dick adaptációnál Az emlékmásnál kötöttek kompromisszumot és meghagyták az eredeti címet, ha jól látom - bár ott meg épphogy ez nem volt annyira szükséges.
De akár neki is eshettek volna és következetesen lefordítgathatták volna fejvadászra, mint a Göncz Árpádos Gyűrűk urában elfekből tündék... (Lehet hogy egy párhuzamos valóságban nálunk a Csillagok háborúját táltosok vívják lidércekkel.) Persze így azt az inkriminált magyar mondatot is magyarról még magyarabbra kellett volna szinkronizálni.
A Blade Runner egyedi eset, a filmvilág és a fordítók zabigyereke valahol. De legalább jól hangzik a magyar cím, amivel be is tölti a rendeltetését.

De ezzel a promóval is felsült a film a kasszáknál. Szerencsésebb lett volna talán, ha a marketing leköveti az alkotók elképzelését és nem tucat-akciófilmként próbálja eladni. Persze nem könnyű helyzet, ritkán ölnek ilyen stílű filmbe ennyi pénzt - bár a bemutatott világ igényli is a forrásokat, nem lehet olcsón megúszni. És nem egy Star Wars, ahol a központi figurát kihagyhatták a teljes marketingből. Mivel azonban Ford eltűnése és megtalálása a dramaturgiának igen fontos része, így azonnal lelőttek egy katartikus jelenetet rögtön a legelső teaserben. Bátran húzhattak volna egy Mark Hamillt a promócióban idomulva a rendezőhöz és ha nem sűrítik bele az összes (!) látványos-akciódús jelenetet az előzetesekbe az is jobb talán.
Persze utólag könnyű okosnak lenni, nehéz marketinges feladat eladni egy ilyen filmet manapság, de úgy vagyok vele, hogy kifizetődőbb ha nem nézed hülyének a közönséget, főleg ha a termék, amit eladsz se tesz másként. Jobb nem zsákbamacskát árulni, ha igazán jó film, akkor megtalálja a közönségét.

De lehet ennek is évek kellenek, mire igazán értékelni fogják. Bár az első rész azért hasalt el, mert rossz volt, a narráció és a blőd befejezést joggal ki nem állhatták.

Igen valószínű, hogy idén nem lesz H. Weinstein-féle Oscar-kampány.. Mert az úriembernek más elfoglaltsága lesz.

Kár, hogy ez a film csak az első kibővített replikája lehet, és immár tényleg úgy tűnik, hogy érdemben nem lehet a Szárnyas fejvadászt folytatni. Végülis valahol már egyszer megpróbálták, méghozzá az első változattal, melyre a stúdió ráerőltette a felesleges narrációt és a buta happyendet. A rendezői verzió azzal, hogy ezeket lenyisszantotta a film magvára mutatott rá: a páncélozott tömörségre, meg a sajátságos introvertáltságra. Nem a cselekvény impozáns szövögetése, vagy a világ minél inkább való kiterebélyesítése a hangsúlyos, hanem az a fajta kafkai magány, sehova nem tartozás érzet, vagy melankolikus vákuum állapot, amit folyamatosan mar kívülről az istentelenül istenszerepbe passzírozódott tudományos racionalitás.
A történet továbbgondolásának a gerince az lett, hogy Deckard és Rachel segítségével a teremtő Tyrell egyfajta keltetőt hozott tető alá, hogy a sok másolat között megszülethessen az új, eredeti ember, a megváltó. Roy tehát angyalként egyengette az útját és mentette meg a lezuhanástól a végső soron antihős fejvadászt, aki a replikáns utolsó mondatai révén kvázi megszentelődött ott az esőben. 2049-ben pedig K tölti be Roy szerepét és küldi el a megfáradt Deckardot saját burokba zárt szívéhez.
Igen tiszteletreméltó iparosmunka ez, képileg, zeneileg tökéletesen megidézi a világot és nem csábul el, vagyis tartja a meditatív megközelítést ahelyett, hogy trendi módon akciókkal, kapkodó vágásokkal dúsítaná a cselekményt. Mint ahogy az első filmet is a kor legkiválóbb iparosa rendezte, addig ez most sincs másképp. De a nosztalgiát leszámítva ad-e bármilyen többletet ez a folytatás? Mert az, hogy újra elmeséli a régi sztorit - jó, még ha más szemszögből is - és konkretizál bizonyos motivációkat (Tyrell terve) még nem jelenti azt, hogy ezzel mélyebbé teszi a világot. Meg egyébként se szorul ez a történet további árnyalásra, ha valami, akkor a kevesebb több elv sorozatszámként van beleégetve.
Luv karakterének az elismerést, a másolat szerepéből való kitörést szolgáló küzdelme mintha hasonulna a film vajúdásához. Iparkodik, hogy valami érdemlegessel egészítse ki a kerek történet, de végül csupán csinosan kinéző replikaként tud megtestesülni. Hisz végeredményben ugyanazt a verset szavalja el csak eltérő hangsúllyal.
A Harrison Ford mögött becsukódó liftajtó egy olyan pillanat, mely nem csupán végkifejletként, hanem mint egy szemérmesen bezárkózó létállapot lenyomataként él tovább a nézőben. Nem ígényeli a cselekmény továbbvivését, mivel annak valamennyi potenciálját képes felölelni. A replikánsok zendülését, vagy a "szűzanyaságot" már Rachel és Deckard románca, a záró jelenetben, mikor kölcsönösen elnyerik egymás bizalmát magába tömöríti, vagy tömöríthette.
Így egy újabb röpte a sötéten izzó angyalok városa felett - legyen az bármennyire hű és igényes utánzás, vagy hozsannázás - épp azt az intim, kétségektől is lüktető tömény szövetet lúgozza ki pimaszul, amelyben a történet lényege feszült.

A Twin Peaks fináléját értelmező elméletekből már Dunát lehet rekeszteni. De az a teória, mely a 17. és 18. részeket egymás mellé helyezve, mintegy felülütve a hagyományos kronológikus nézőpontot, párhuzamosan létező valóságokat tételez - Iker Csúcsokat, ugye - nos, talán az áll a legközelebb a sorozat lényegéhez, szerintem.

Ez alapján, röviden: Cooper, Diane, Briggs és A Tűzoltó együttműködésének következtében végül az a bizonyos abszolút negatív erő, név szerint Judy lelepleződik, elbukik. A félelmetes ereje kipukkad, lehullik a függöny és ezzel meg is szűnik létezni. Akárcsak Óz, a nagy varázsló. Laura végső sikolya, a felsejlő emlékezete, mintegy az anyja hívó szavára feltépődő seb jelenti a megváltást és a megszabadulást Judytól. Ordítása a teljesértékű reagálás mindarra, amit Sarah magában hordozott. A 8. részben bemutatott aluszékonyság, az atomvillanás következtében fellépő krónikus vakság által táplált lény/ antilény a Palmer házba fészkeli be magát. Ezt a helyet keresi Cooper sötét hasonmása mindvégig.

De lehet a végét korrekt lezárásnak is tekinteni és nem pedig egy újabb cliffhangernek. Már millióféle elmélet született és Lynch mindig is ezt akarta, hogy beszéljenek róla az emberek.
Szerintem jobb, ha minél egyszerűbb magyarázatot próbálunk találni, mert könnyen el lehet veszni a részletekben, ami valóban dűhítő.

Twin Peaks: Fuck you, David
Nemhogy tálcán szervírozta volna a válaszokat (mint a szendvicseket), hanem négyzetre emelte a kérdések számát.
Viszont talán még senki sem tudta így megjeleníteni a totális kétséget. A legutolsó kép fakó bánata, megfejelve azzal a zenével, valósággal belerágja magát az elmébe.
Lynch nem hazudtolta meg magát az Odüsszeiájával, tényleg nem volt szó Judyról. De illik azért beinteni a mesternek.

​A modern rákfene talán itt kerül leglátványosabban a boncasztalra.
Leonard maga a megtestesült tévedés, a rossz létállapot. De ő mégsem akar rosszat, ahogy a ráksejt sem, csak elvesztette a hitét saját magában. És úgy hiszi, hogy az ebből következő káoszban majd ő rendet rak. A lényeg, hogy van emléke Leonardról, amit meg akar valósítani. Csak a gond az, hogy az eszménykép töredékes a levállás miatt, ezért számára lehetetlen önmaga elérése. A ráksejt nem is tudja, hogy rák, és azt gondolja, hogy egy nagyon hasznos dolgot végez ott, ahol nincs Leonard. Pedig éppen őt gyilkolja azzal, hogy módszeresen kiiktatja a környezetében lévőket, akik kapcsolódási pontok, hidak lehetnének saját magához.
A Leonard nevű egyházban a ráksejt az ateistává lett tag, amely rosszindulatúan térítve igyekszik megvalósítani különálló tervét. (Vagy az ateisták között a fanatikusan hívő, aki erőszakkal akarja formálni a többiek nézetét.) Rendszert épít ki, és mint ahogy a daganaton is látszik mikor felvágják: szervezetté próbál válni, van saját vérkeringése, érhálózata. Leonard tetoválásokból, térképekből, fényképekből álló élete egy ilyen rossz minőségű, perforált szisztéma. Az eredetinek hamis mása.
A személyiség veszíthet elemeket az élettel járó kompromisszumok által a normarendszeréből, mint a jenga játéktorony építő rudakat, de egy bizonyos ponton túl minden leomolhat. Ebből a katasztrófából ered a biztosítási nyomozó Leonardnak a kóros, pánikszerű bizonytalansága. Monomániásan a letört darabokat igyekszik összeilleszteni, de a műveletből semmi sem következik, mivel másokat nem lát, csak a saját kárára fókuszál. A sérülése önálló életre kell és őt magát végülis szolgájává teszi. Teddy eliminálásával pedig kiiktatja az utolsó szalmaszálat is. A film nyitóképe, mely egyben Leonard számára a zárókórkép is olyan, mint egy fotó a rák pusztításáról, ami beteljesítve célját lassan kikopik a világból.
"Hogyan gyógyulhatnék meg, ha nem érzem az időt?"

​A sorozat ugye Cooper szemén keresztül mutatja be a várost, ez a film pedig Laura nézőpontja. Talán ezért kevésbé kedvelt, mert itt mindenki idegen, távoli. Nagyon éles a váltás a sorozathoz képest, ami magán hordozza a Cooperre jellemző eufóriát és szinte kimeríthetetlen optimizmust. Itt Laura révén inkább a melankólia és a pesszimizmus árad túl. Na meg persze az önpusztítás, ellentétben a részeken keresztül tervezgető, bájosan építkező ügynökkel. Elég csak megnézni mivel tölti a két figura az idejét a hálószobájában. Persze Coopernek könnyebb, hisz neki rangja van, felnőtt férfi, még ha kissé autisztikusan is viselkedik, Laura viszont gyerek. Épphogy neki lenne szüksége a derűre - csak a film legvégén, halála után lehet része felhőtlen örömben, miloi Vénuszként, vagyis megkövülve, holtan. A lány pont attól van megfosztva, ami Coopert élteti, az angyali minőségtől, amibe meg Cooper van beleszorulva. Ezért felelőtlen, ami azt eredményezi, hogy képtelen fellelni a vesztébe rohanó lányt, csak a körvonalait látja.
Ami érdekes szerintem, hogy e két véglet csupán a kedély dolga. Tehát, hogy a pesszimizmus és az optimizmus a valóságot (barlangot) nem érintik. Mintha a barlangtól való menekülés, inkább félelem, szorítaná bele a két szereplőt a szerepeikbe, de pont hogy ezek által jutnak oda és kárhoznak el végül.
Az tényleg egy izgalmas felvetés, hogy ők ott élnek mindig is. Mintha beavatottak lennének, csak félnek azt megélni, az egyik azért mert még gyerek és egyedül van, a másik meg angyali küldetésébe vackolta magát, aminek a lényege, hogy helyt álljon a lányért - épp ebben bukik el. A barlang vesztőhely, ahol a démonok az éltető félelmet szipuzzák, szerintem közvetetten Laura és Cooper teremti Bobot. Cooper valójában korlátolt, mint a környezete a nagyot halló főnökkel és az undok kollégával. Cooper mindig lépéshátrányban van, hiába beszél hozzá Laura, mint teszi azt Audrey autista testvérével is például. Az ügynöknek ez a korlátoltásága bűn, amiért lakolnia kell.
Az még érdekesebb, hogy miként folytatják ezt. Eredetileg ugye trilógiában gondolkoztak, és a többi rész a sorozat eseményeit vitte volna tovább. Elvileg a David Bowie által borzalmasan megformált ügynök szálán haladva bontottak volna ki egy jóval grandiózusabb, például Argentínában is játszódó, különféle konteókat is számításba vevő történetet.
Mindenesetre itt a harmadik évad. Laura és Cooper tkp. ki lettek csinálva a saját szegmenseikben, ergo nincs főszereplő, vagyis történet sincs.
Elképesztő, hogy a Showtime bevállalta ezt.

Az új sorozat ismeretében ennek a filmnek a jelentősége is átértelmeződhet sokak szemében. Ez, mint eredettörténet, az első két évad, mint gerinc, a Showtime részek pedig, mint ezen kettő végső kifejlődéseként és betetőződéseként teszik egésszé a lidérces művet.
Nem Laura Palmer hullagyalázása történik itt, hanem épphogy a karakterének dukáló ív alapos megrajzolása. Ez nem a mítosz rombolása, sokkal inkább annak az építése. A két világ közt sodródó gimnazista lány kétségtelenül a Twin Peaks alfája és omegája.
Ami lehengerlő ebben az egész őrületben, hogy bár teljesen kiszámítható a cselekmény - a sorozat révén a néző pontosan tisztában van minden fordulattal - mégis elemi erővel gerjeszti a kétségérzetet.
Ami nem abban merül fel, hogy Káin végülis megöli-e Ábelt, hanem azáltal. Mégha ennek a mondatnak nincs is semmilyen értelme...
És Lynch ebben mesteri: a romlottság ilyentéren vett ábrázolásában. A szereplők egyszerre idézik elő az eseményeket és szenvedik el tétlenül a csapásokat. Égető dilemma, hogy például Laurának van-e választása, vagy sorsa eleve el van rendelve. Bármilyen válasz leginkább egy útvesztőbe ragadt és sercegő elme drogos önámításának ​tűnhet.