caulfield

Habár ez sokkal problémásabb lesz, mint 86-ban volt, mert a mai átlag amerikai fiatal nem igazán fér már bele a pilótafülkébe, könnyebb bekerülniük egy fősuliba, mint a seregbe. Az új Top Gun-nak ebben a virtualizálódott közegben csak a nosztalgiavonatra lesz jegye.

A Top Gun, mint toborzófilm sikere minden várakozást felülmúlt anno. Most, ha majd nyitnak a mozik, meg is próbálnak újrázni egyet - biztos megint kell utánpótlás pilótákból az amerikai légierőnél.

Akár még háborús filmnek is elmehetne. A főhős ugyanis már-már zsoldosként lép színre. Persze ez álca, mert inkább az ágyútöltelék szerepe jut neki, hisz mögötte nem egy támogató hátország áll, hanem egy NKVD-szerű katlan. A szabadság illékonysága metsző hatású, hiába az érett demokrácia és az egyén ún. szuverén mivolta, ha döntéseivel csak a pokolba vezető utat kövezheti ki magának. A kizárólag haszon által vezérelt világban minden erőfeszítés hasztalannak tűnik, az ember pedig felhasznosul és meghasonul - ennek a megalkuvásmentes, kendőzetlen ábrázolása valódi fojtogató élményt szül. Mintha egy holttest utolsó rángásai peregnének a néző előtt.
Viszont egy ponton Loach mégis belenyúl ebbe a kálváriába, mert valahol az egy talány, hogy mi az üzenete azon jelenetnek mikor a főnök kirekeszti a kislányt a furgonból, amellett, hogy az időnként a kuncsaftok torkának eső főhőst pedig dicséretben részesíti. Lehet a fanyar, már-már abszurdba nyúló humor megnyilvánulása, de a bizarr módon jelentkező lelkiismeret ismérve is, hogy a végzetébe hajtó apa mellől legalább az ártatlan gyerek megmeneküljön.
A film mindenesetre nem hagy semmi kivetnivalót maga után.

Martha keményen lázad az anyja ellen, minden tekintetben, kezdve az apa kiválasztásával, aki szőröstül-bőröstül véve… túl sok, ugye. Az otthonszülés dettó. A hanyagság, szétszórtság, mind ennek a mamámból áradó ridegségnek való ellenfeszülésnek a gyümölcse. Még a bába esetlensége is, ő sem tudja függetleníteni magát a miliőtől (más kérdés, hogy ez mennyiben menti fel.) Nem az otthonszülés bemutatása a cél, hanem ezen bizonyos karakter otthonszülésének az ábrázolása. Ellen Burstyn jelenléte mindent áthat, vagy áthűt, különösen azokat a jeleneteket, amelyekben nem szerepel. Az ő születése attrakció volt a pesti gettóban, a lánya is egy mutatvánnyal készül, csak végül a műugró a medence szélén landol - elnézést.

A skandinávok által előadott amerikai álom ért véget a lavinánál, boldogság és idill talán soha nem is volt, csupán csak a látszata.
Félreérthető voltam, nem mondtam, hogy te érveltél az önzőség mellett.

Igen, a happy end szóba se jöhet, a Paradicsomból ki lettek űzetve, többé már nem lesznek ugyanazok, mint a lavina előtt voltak, a boldogság ott ért véget. A zárás egy erős sad start, amiben a néző, ha akar, találhat is akár magának fennköltséget.
Egyébként meg nemhogy vannak ilyen házasságok, de szó szerint tele velük a padlás. Tízből hat-hét házasuló pár de facto egymás szemébe hazudik az oltárnál...
De ez a “nincs itt semmi látnivaló, mert az ember alapvetően önző lény” szöveg, vagyis hogy “állatok vagyunk, ne tessenek tőlünk sokat várni” is inkább a film üzenetével való vitatkozás, semmint a hitelességének a kritikája, nem véletlenül érvel ugyanígy a szakállas barát.

Ez a hivalkodás a nő részéről érzékeny pont, mert végülis kell azért némi önámítás egy kapcsolathoz, anélkül csak a másik lenézése maradna. Hisz akkor az ember tényleg tetőtől talpig önző lény, semmi több. A házaspár esetében ez az illúziólufi pukkad ki és zuhannak, ha úgy tetszik lavinaszerűen esnek bele a teljes kiüresedésbe. A teljes ábrándmentesség pedig sanszos, hogy megkeseríti idővel az embert. A kérdés az, hogy a nő valóban idealizálja-e a nyitott életét és tényleg hisz-e benne, vagy csak a cinizmus beszél belőle. Mindenesetre a film végét fel lehet úgy is fogni, hogy a szuicid áthallással terhelt buszon maradásával fogódzkodót nyújt a főhősnőnek. A házaspár pedig azzal, hogy leszállnak egyben meg is mentenek valamit az álmaikból, ami a kapcsolatuk túlélését is jelenti egyben.

Azt én is osztom, hogy a szabados (vagy szabad?) nő nem az ideális életvitellel működik, de nem is akarja magát eladni úgy, mintha ő lenne az ideális, ellentétben a másik oldallal. Önazonosabb csupán, ami nem egyenlő a feltétlen önzetlenséggel. Azért azt nehéz mondani, hogy a nyíltsága, dacára a pózolásnak, valójában zártság, vagyis teljes hazugság, különösen ha a házaspár mellé rakod őt.
Szerintem, amit a film tesz az nem az, hogy megjelöli a nőt mint etalont, hanem hogy a házaspárra bök rá negatívan azzal, hogy föléjük helyezi őt.

A veszélyhelyzettől való elszokás eléggé magával ragadó tud lenni az biztos. Másfelől meg kérdés lehet talán az is még, hogy a filmbeli apa által tanúsított önző magatartás a modern társadalmi viszonyok elidegenítő hatásainak az eredménye-e, vagy ezen modern társadalmi viszonyok pont az énközpontúságból erednek-e, azaz minden ami körbeveszi a családot, síparadicsomostól, az iPhone-ig bezárólag, édenkerti környezetbe foglalva őket, azok csupán az önzés gyümölcsei.
A vis maior, a rendet megtörő kígyó pedig csak részben a lavina, mert szerintem a nyitott életet élő nő által sugallt szabadságra való igény az, ami letaglózó. Ebben az értelemben a veszély a zárt emberekre nézve fenyegető, s valahol ezen zártságnak a terméke a veszély maga is.
A film végén, a buszban maradó nő megbízni látszik a rendszerben - mintha itt válna el a szabadság a szabadosságtól. A nő és a házaspár nagyon más térben helyezkednek el az biztos. Valaki nincs a helyén.

A sikered. A hited túl személyes. Nekem ez olyan, mintha azt kérdeznéd mit jelent a lelked másoknak. Megfoghatatlan és láthatatlan. Szóval szerintem a hit ebben az értelemben használva valahogy úgy viszonyul a valláshoz, mint a lélek a testhez, a szervnek kell a szervezet. De a hit nagyon emberi dolog is, összeköt minket, a siker meg összeragaszt, a szó minden baljóslatúságával együtt.