caulfield

A szakadék szélén egyensúlyoz A gyilkos, mert azzal, hogy a szenvtelen, papírvékony hőséhez végig hű kíván maradni, azzal a bevett, katarzisra törő filmes elbeszélés és a mérnöki pontossággal megkomponált, germán vérű, ugyan hatásos, de üres videoklipfüzér között lavíroz. Bár mivel nem árul zsákbamacskát, így azt se lehet mondani, hogy a célkeresztjében a szokványos műfaji alapú építkezés lenne. Tojásokon lépked, amiket egyben élőholt módjára fel is fal - már-már paródiaként. A gyilkos, lehet, nem több egy középszerű, formai értelemben véve csemegének számító hangulatfilmnél, amely pont a saját olcsó rejtélyességéből akar megélni: a szerencsétlen néző majd felruházza a monológokat valami egyetemes érvényű üzenettel, illetve kitölti a szándékosan hagyott hézagokat velős világmagyarázatokkal. David Fincher neve viszont nem véletlenül számít védjegynek a kegyetlenül elszemélytelenítő, rideg nemzetköziségben, vagyis kafkai hontalanságban tenyésző, márkákkal kipárnázott, fogyasztói modern légkörben pulzáló és gyík módjára osonó, hidegvérű homo faber ábrázolásában. Technikai kiterjedésében - különösképpen a hanghatások frontján - annyira megkerülhetetlen ez az első blikkre egyszerű thrillernek fazonírozott lelketlenség, hogy igazságtalannak hatna csupán csak egy mutatós iparosmunkának értékelni. Ahhoz túlzottan mesteri.

Ez a komment pedig egy ravaszul targetált alusisak-marketing a tudatalattinknak?
Az igazságmag tekintetében fel lehet hozni a hírhedté vált londoni Tavistock klinika körüli mizériát, ahol tíz év alatt meghúszszorozódott a gender problémákkal kezelt kiskorúak száma. Való igaz, hogy vannak aggasztó trendek, de ezt közvetlenül leverni ezen a filmen olyan, mint amikor a columbine-i mészárlás után az emberek tetemre hívták Marilyn Mansont és a South Parkot. A kultúra és az úgynevezett tudatipar felelőssége el nem vitatható a társadalom ilyenné-olyanná történő formálásában, főleg a végletességre (pénzre) való hajlama miatt, ezért is jobb, ha minél árnyaltabban közelítünk hozzá.
De persze körbe is lehet pisilni a mozit, ahol a Barbie megy, hogy bent maradjon a rontás.

Néhány mondat még.
A kulturálatlanság nem betegség, sem nem gazemberség. Ez egy nagyon fontos kitétel megelőzendő, hogy a közönségben „Mónika-show effektus” kezdjen el dolgozni, azaz a néző az önmaga felé kifejtett úgynevezett jóemberkedést, erényfitogtatást előszeretettel (előítélettel) kezdje el gyakorolni, míg a sztorit átfogóbban értelmezni hivatott színképet szépen, kényelmének megfelelően kifakítsa. Bevett posztmodern, közönséges szemlélet. A filmbeli Betsy sajátja. A pornómozin való megrökönyödése, különösen egy politikai kampányt toló valakitől, aki a néppel, az utca emberével hivatott szót érteni, ebben a formában egy fennhéjazó kisujjeltartás. Tömören: fehér lovagra való áhítozás, ezzel együtt a prózaiságtól és hétköznapiságtól való iszony, végül sötét lovagért való epedezés. Alapjában véve nem érett, hanem gyermeki lét- és tudatállapot. Avagy hazugság és elitizmus.
Betsy és Iris : a profán világ megrázkódtatásaival szembenézőnek és megküzdőnek, azaz illúzióktól mentesnek igenis az utóbbi mutatkozik, miközben ő még ténylegesen gyerek (amolyan Greta Thunberg), az előbbi meg hiába felnőtt nő, hipnózisban él. Vitriolos egy kép, hogy Betsy pont ezért nem is találhatott volna tökéletesebb munkakört.
A filmbeli társadalom kétarcúsága nem a politikai merénylet-alvilági tisztogatás megítélése kapcsán merül fel, hanem abban ha Cybill Shepherd igéző figurája, mint a történet ellenlábasa körvonalazódik. Ez az olvasat inkább nyújt betekintést a Travist és a szörnyeit mozgató erők világába.

Ugyanakkor ez egy megváltás története is, ha a taxis megítélésénél nemcsak a környezet gépies szükségszerűségét tesszük meg zsinórmértéknek. Az eszmények felől nézve Travis nem közönséges gyilkos, van abból épp elég, felszabadító, mint a Született gyilkosok. Az elvek ínségétől eltelített véglények szenvedésére tesz pontot. Végülis a céltalanság a nyomorult közeg sajátja, mert a város pokoli hely, főleg csepűrágók és válogatott gazemberek gyűjtőhelye, a kocsis pedig csak áll rendelkezésükre. Mintha az ázsiai dzsungel lidércei New York utcáira is rátelepednének. Ahogy Scorsese a Némaságot az őserdő morajával fejezi be, úgy visszhangzik végig a természet démoni lüktetése a Taxisofőrben. Vietnam átfolyik Amerikába, a főhősbe, vagyis a járművébe (ami átvitt értelemben ugyanaz) költözik a retkes külvilág.
Travis háborgó elméje egyben a film színpada. Ha széttépeti magát a szenátor kutyáival, azzal a templom egészét is lerombolja, nem csak a kufároknak mutat ajtót. Iris megmentése hőssé teszi. Az embereknek a megválasztott vezetőbe helyezett gyermeki hitét nem bántja, nem is lenne joga hozzá, de magát a gyermeket kiszabadítja. Ekképp elválik a tömegtől és végül ugyanoda jut ahonnan kiindult, a kívülállóságba, csak közben nevet szerez magának. A társadalmi etikett bírálata Betsy visszautasításában testesül meg: az új alfának doromboló nő kikosarazása a tömeg felől nézve értelmezhetetlen és nevetséges, de a saját belső háborgására távlatot nyerő, gyermeki létét visszaszerző Travis számára az egyetlen igaz út. Elvégre nem zsákmányszerzés céljából tette, amit tett.

A Mátrix (újra)véleményezése mikor lesz esedékes?

--
Áthelyezve a(z) Barbie topikból.

Jó, az a film lényege, hogy nincs lényege. Állítása az, hogy nincs állítás. Komolyan venni ezért nem kell, nincs is benne semmi lecövekelve. De, okos film, ötös, csak nem szabad sokat belelátni - zseniális és komolytalan, viszont egzisztenciális dráma és mélyfilozófia is, na meg a tőkés rendszer kemény bírálata (miközben a Mattel betegre keresi vele magát). Ugyanakkor echte vagina-film is, mert mindenki azt rak bele, amit kedve szottyan, amolyan nagyvásznas kurválkodás. Ámbár emellett, mivel okos, igenis hangsúlyozza a nemek közti egyenlőtlenségeket és pellengére állítja a maró tárgyiasítást és eldologiasodást - poénosan, dalolva, strandolva, mivel egy nyári sikerfilm.
Ezzel együtt a felütése körülbelül az, hogy mi a nő? Primitív lányok felébrednek a Barbie-monolit énkép torzításának köszönhetően… Ízlelgetni való, de vicces, és tényleg az. Egyébkéntis a cinizmus vádjában majd pancsolnak a bigott jobberek a túloldalon. A zárása pedig, hogy mi az ember? Síró babák, metafizika, fehér construct (Mátrix), Pinokkió-parafrázis, miegymás és végül nőgyógyász. Az érzések és a tapasztalat felsőbbrendűsége, illetve könnyek és kacaj, vagy máshogy mondva puncinedv és jókedv, de, Freud és feminin öntudat is.
Várjuk a folytatást. Epedezve.

Na igen, a racionalitás. Buzgón a gyógyulás szolgálatába rendelve. Pedig olyan érdemben nincs, a lélek szent öntudománya tévedésben van. A feldolgozás nevében egy összeolvadt lángnyelv szétválasztása csak mismásolás, emésszen az el vak ésszerűségében bármekkora bokrot is. Ha kihuny a fény, s végre darabjaira hull, virágba csak akkor borulhat. (A költő már csak tudja.)

Catherine Deneuve-be az Iszonyatban egy háziúr települ a renegát rendező személyében. Macsó és komolytalan egyben, mintha e két szó ne lenne eleve egy, de végül mégis valódi, a nem éteri oldalról nézve. Bocsánat az elválasztásért. Polański gyávasága úgy igazi, mint a kígyó mérge, különösképp Woody Allen kendőzetlensége mellett, de főleg Blaise Pascal elhivatottságához mérve, na, ő filozófussá műtötte magát. A lengyel filmes pedig megragadt démonjai bűvkörében.

Az biztos, hogy érdekes, mert az erőszakolásból pont, hogy a női oldal meg nem értése következne.
Nekem mindenestre izgalmasabb a filmet unó és lehúzó női hang, mely szerint az érzékletesség csak megjátszott. Tökön lehet ragadni a rendezőt, hagy lepleződjön csak le a perverziójában.

Kicsit tovább bontogatva még ezt, azt fel lehet vetni, hogy Polanski használja Deneuve-öt. Hogy kihasználja-e, odalöki saját démonainak, majd eldobja, mint egy kelléket (babát), azt mondjuk mindenki a maga érzékenysége szerint eldöntheti, bár nem biztos, hogy ez így egy valahova is vezető ésszerű gondolatmenet. De ha a rendező belakja a nőt, akkor az instrukció, a szerepeltetés önkénye pont annyira jogos művészi húzás, mint amennyire elidegeníthetetlen a kéj a nézőtől. Mert persze lehet leplezni és a kicsi huszárságba visszahátrálni, a szent gondoskodás és udvarias gyámolítás felkentségébe bújni, de valójában az egy hazug állítás, hogy "én sose tudnálak bántani".

Melyikünkben ne ébredne fel a megmentő lovag Catherine Deneuve elragadó szenvedése láttán? Polanski sem más: oltalmába veszi a nőt, törött szárnyait ápolja, lelkét balzsamozza, sérült énjét gyógyítja. Elsősorban pszichológia és filmtudomány kerül itt a vászonra. Valószínűleg a férfiszemnek az Iszonyat inkább üdvös és átélhető, mert a gondoskodás magasztalásában előszeretettel mártózik meg bárki, akiben az odaadásra való vágy ott munkál. Kiben nem?
A másik oldal autonómiáját viszont ez könnyen sértheti. A nő, aki nem várja a lovagot a fehér lovon, aki nem a sebeit nyaldossa, akinek az iszonyodás az én kicsinyes játszadozásának hat. Na, neki joggal unalmas Polanski eme csillagos ötös filmdolgozata.

Egyébként nem akármilyen darabja ez a trilógia az életműnek. Hátborzongató ahogy a filmjeiben a lengyel rendező a pokolra küldte a saját angyalát, valósággal kifacsarta a közönség előtt a maga szívfájdalmát és abszolút sztár is lett belőle, s ahogy végül pedig Mansonék bestiális módon lemészárolták a szerelmét. A trilógia zárásában nem véletlenül menekül francia közegbe és hasonlik meg saját magányában. Visszaoson az anyaméhbe, miközben körbelengik misztikus kipárlások, s egy prüszkölő, fújtató bikaként ül ott egyedül a sötét bérleményében. Számomra A bérlő a művészi önzés betetőződése, céltalansága állatira unalmassá teszi, de lehetséges, hogy a trilógia első két darabja is az lenne, ha Polanskinak a mellőzöttségen hizlalt árnyai nem lennének ilyen pazar műértelemmel megformálva.