caulfield

És ebben hol van az építő kritika? Figyelmet szentelsz a szurkolók viselkedésének, de a létállapotuk felé meg nagyvonalúan közönnyel élsz.
Ami engem illet megértem őket az andorrai meccs lefújását követően, még ha nem is tudom elfogadni azt ahogy nemtetszésüknek hangot adtak.
Amíg azt a szurkolót, aki prosztó módon viselkedik a mérkőzés után teljesen elítéljük, mert ugye nem számít az ultrák világa, abba nem megyünk bele, mert még kényelmetlen lenne, addig annak a vehemens drukkernek a mentális állapotát pedig, aki hősként fegyvertelenül szembeszáll gyilkosokkal, - ami szerintem egy hasznos dolog - finoman pszichotikusnak inszinuáljuk, de legalábbis élünk a gyanúperrel, hogy az ürge nem beszámítható vagyis az ő esetében már mögé vetítünk egy lelkivilágot, ami persze csak beteges lehet, hiába a nemes tett. Ez nem olyan mintha addig forgatnánk/ faragnánk a narratívát, amíg az a rögeszménkkel szinkronba nem kerül?

Az ultrák lelkiállapota persze gyerekes valahol, de ez a csupa szívűséget is magában hordozza. Ízlésük, habitusok nyilván finoman szólva is hagy némi kívánnivalót maga után, és épp ez a lényeg: ha valaki értelmiséginek tartja magát - jelentsen ez a szó bármit is - akkor tisztában van vele, hogy annak a stadion szegletében levő formátlan masszának a viselkedése a társadalom állapotát képezi le. Munkásemberek, biztonsági őrök, tele be nem teljesült vágyakkal, olyanok, akiket csúfoltak a suliban nehéz felfogásuk miatt, akiket a tányér szélére toltak, hogy aztán ott rohadjanak meg. Nem nyújtanak szép látványt, meg mindenféle szennyes ideológia tapad rájuk, de egy organikus, kifejezetten virulens társaság az övék, ahogy "bomlanak" a csapatukért.
A véleményformálóknak, értelmiségnek nem az lenne a feladata, hogy formálja, tanítsa, érlelje a közösséget, (melynek az ultrák is a részei)? Ha állatkertbe valóknak tartjuk őket, meg náciknak, akkor ne várjuk, hogy magas intellektusról árulkodó módon fognak reagálni, mégiscsak prolikról van szó, akiket a többség lábtörlőnek használ. (De várjunk! Ez így jó, hisz akkor indentitásunkban mi is megerősítést nyerünk, hisz tessék: lehet körbe hordozni a törzsünkben a gyalázkodó hozzászólásokat, ezek valóban homofóbok, kirekesztők, stb.)
Szerintem is érdemes megismerni olyan emberek világát, akiktől első blikkre viszolygunk, mert bármilyen hihetetlen tőlük is lehet tanulni. Kis türelem, tolerancia, nem azonnal ítélkezni.

Csak ez a magyar csapat nem padlón van, hanem messze valahol a sztratoszférában, milliós bankszámlák, luxusautók hajzselézett birodalmában.
Az ultrát nem az teszi boldoggá, ha nyer a csapat, az csak a hab a tortán, hanem az, ha a játékosok kiteszik a szívüket a pályára, vagy padlóra - onnan meg már mindegy is, hogy jár-e kupa, vagy sem.
A foci proli sport, a tömeg torz vonásai vérerekként hálózzák be, és lehet, hogy egy kívülállónak nem nyújt szép látványt, visszataszítónak hat az eltúlzott szenvedély, az a fenevadként lüktető massza a maga nem éppen szépirodalmi stílusával, de amiről szól: a bátorság, az oroszlánszív, az elkötelezettség - emberi erények. És van, hogy életeket ment egy ilyen "identitás", például mikor késsel támadnak ártatlanokra.

Puskásékat úgy csempészték vissza az országba az elvesztett vb-döntő után, szinte lincshangulat uralkodott.

Lynch inkább a pillanat művésze, míg Frost az aki az egészet, mint egy nagy képet látja. Sokan csak neki tulajdonítják az egész showt és megfeledkeznek Frostról. Pedig elsősorban ő alkotja meg az ívet, köti össze a szálakat, amiket Lynch, mint egy festő a maga módján kiszínez - ezzel tovább pörgetve Frost agyát valószínűleg..
Ha valami, akkor a Twin Peaks egy valódi punk cucc volt '90-ben: egy nem kevés kredittel bíró filmes fogja magát és tévésorozatot készít, ráadásul hozza és életre kelti, sőt, ki is teljesíti a saját alkotói karakterét. De Lynch önmagában, még a lehengerlő pedigréje ellenére, vagy épp amiatt sem lett volna elég a sikerhez. A Mulholland Dr. is eredetileg sorozat lett volna - Lynch már akkor is meg volt győződve arról, hogy a film halott, nem haldoklik, vagy gyengélkedik, hanem halott, pont, vége, ahogy szokta mondani, nincs fény az alagút végén, és a kábeltévé a Noé bárkája kb., vagyis az a platform, ahol lehet zúzni.
A tévé viszont más liga, amihez az öreg David alkotói habitusából kifolyólag nem igazán illik, hiába szívja zsákszámra a cigit, csak nem akar jönni. Bár kultfilm lett, én is szeretem, de azért eléggé kínos, hogy leforgat 2000-ben egy pilotot és végül a stúdió mozifilmet csináltat belőle. Jó még Oscarra is jelölték érte, meg Cannesban is dicsőítették, de akkor is.. Az Inland Empire meg amolyan Tarr-féle filmpusztítás - persze még ezt is szeretjük, szegény David meg talán kényszeredetten vicsorog ezt látva, mert majd megőrül, hogy nincs tere alkotni, de ezeknek az is tetszene, ha egy asztalra csinálna és lefilmezné, tiszta Picasso-effektus..
Szóval jött a telefonhívás ("Csörgött a telefon, Mark Frost volt az") és mint Laura Palmer Cooper ügynököt úgy engedte el/ ki Lynchet író társa. Ő meg végre garázdálkodhat, fogja is Frost agyát rávágja egy csupasz fa tetejére és beszélteti..

Kell szerintem hozzá az első két évad akkor is. Bár ez már 21. századi Twin Peaks. A főcímet leszámítva az emblematikus téma fel sem csendül: végig zörejek, ambient effektek hallatszódnak (sound design by David Lynch). Látszik, hogy teljesen szabad kezet adtak neki, ami sokak szerint nem túl jó - az első két évadban nem minden részt Lynch rendezett, talán ezért volt annyira erős az a szappanoperás báj, ez inkább a Tűz jőjj velem! vonalon van. Bár az a Dűne után szerintem Lynch egyik legrosszabb filmje, mert érezni rajta, hogy nyomasztja a sorozat terhe. Itt viszont szó sincs ilyesmiről, teljesen elborult az egész. Megérte várni. Persze kell hozzá gyomor.

De az a srác nem könyörgött az életéért, ő egy besúgó volt, Travolta véletlenül loccsantotta szét a fejét.

Szerintem ha már a háború önkényes esztétizálása, akkor arra ott van Spielberg és a Ryan közlegény.
Gibson egy párbajt mutat be két nép között. És őszinte tisztelettel szemléli ezt az összecsapást. Nem az értelemet veszi elsősorban alapul, nem balról közelít, hanem jobbról - már ha lehet ilyet mondani. Nem intellektuális, hanem talán.. morális, jó, bevallom küszködök azzal hogy hogyan írjam le...
Apokalipszis most, Szakasz, Acéllövedék az embert helyezik a célkeresztbe, itt meg a vallás, vallások vannak a fókuszban. Jobb oldali film. És ebben a dúlásban talál rá, vagy emeli ki azt a halk, szinte suttogó (evangéliumi) hangot, amely a párbajban a maga szerény módján rendet tesz, kísértetként járja be mindkét fél világát. A háború pedig a szükséges rossz, de tiszteletre méltó, emberi, mert végülis felszínre hozza Doss altruizmusát, ami a vallások értelmét jelképezi. A párbaj az ember valódi, hiteles állapota - Gibson ezt nagy erővel kimondja - és Doss ebben a fájdalmas kétségben testesíti meg a szembenállás lényegét, mert ő tényleg szemben áll: az amerikaiakkal, a japánokkal és önmagával is. A szemben állást pedig erőtlenségének fokozásával képviseli és ezért ő a legerősebb, vagy a legbátrabb.
Tehát csak azt akarom mondani, hogy lehet mondani, hogy esztétizálja a háborút, de nem öncélú módon. Vehetjük úgy, hogy Gibson pacifizmusa így fejeződik ki.

Esetleg John Wayne régi patrióta filmjeihez lehetne rokonítani. Bár azok szerintem elmaradnak tőle jóval.

Talán pont akkor lenne happy end a film vége, ha a férj nem engedné a buszról leszállni a feleségét a gyerekekkel, mert akkor az azt jelentené, hogy sikerült felnőnie. A viszonyítási pont a buszon maradó nő, aki nyílt kapcsolatban él. Ő képviseli a bátorságot, mert ő valóban fél és nem fél félni. Ezért szerintem ő az, aki a félelem szégyenét magára veszi, míg a többiek persze épp őt tartják szégyentelennek és megvetendőnek, pedig ők a gyávák, a főhőssel az élen. A film végén levő békés séta sokkal inkább a közöny megtestesülése, a törülköző bedobása, mintsem valamiféle kiegyensúlyozottság.

Mert nem szereti őket.

Azért nagyszerű, hogy vannak ilyen rádióbeszélgetések, még ha kicsit talán csaponganak és túl tömény is. Bár mondják, hogy nem tudtak rendesen kibontakozni, a műsor keretei igen szűkösek.

Egy amerikai püspök, Robert Barron is beszél a filmről. Megéri megnézni ezt is. Különösen azért, mert érdekes látni, hogyan értelmezi félre a filmet, szerintem.