caulfield

Tapasztalat: 2181 film
Kompetencia: 19 film
Súly: 2656
Regisztráció: 2011. február 23. (7 év)
Kedvencnek jelölték: 73 user

Demográfiai adatok

Nem: férfi
Születési év: 1984
Lakhely: London

Legutóbbi szavazatok

Film Szavazat Mikor Átlag
Kojot
 
4 2018-02-11 3,8
(111)
Boyz N the Hood
Fekete vidék
4 2018-02-09 4,0
(139)
If....
Ha...
4 2018-02-07 4,1
(189)
Of Mice and Men
Egerek és emberek
4 2018-02-04 4,3
(292)
Three Billboards Outside Ebbing, Missouri
Három óriásplakát Ebbing határában
5 2018-01-29 4,5
(385)
The Killing of a Sacred Deer
Egy szent szarvas meggyilkolása
3 2018-01-16 3,6
(190)
The Lobster
A homár
4 2018-01-13 3,8
(393)
Wind River
Wind River - Gyilkos nyomon
4 2018-01-12 4,1
(324)
Logan
Logan - Farkas
3 2018-01-12 4,0
(515)
Ah-ga-ssi
A szobalány
3 2018-01-11 4,3
(285)

Összes szavazat...

Legutóbbi kommentek

2018-02-22 21:26:37 Pulp Fiction (1994) / Ponyvaregény caulfield (5) #205

Igazad van, nincs vita. Én abban a kommentben kizárólag a külsőségekből indultam ki, de valóban tény, hogy e két karakter szépen egészíti ki egymást, mert együgyűségükben nagyon hasonlóak. Összepasszolnak, annak ellenére, hogy Fabienne fehér Hondájában Butch például komikusan fest, a Chopper meg a lányhoz nem illik igazán, de ezen ízlésbeli különbségek a teljesen eltérő fizimiskájuknak tudható be. A taxisofőrnő bár flörtöl a bunyóssal, de az is csak az összeillő külsőségek násza. A francia, áfonyás palacsintás kiscsaj naiv érzékenysége jobban belesimul a gyermekien lelkiismeretes Butch lelkivilágába. A meccs előtti álma az aranyóra átvételéről is mutatja, hogy belül megmaradt annak a gyereknek, aki hiába várta haza az apját. Fabienne pedig az a nő, aki képes megszólítani ezt a robosztus külsőben élő kölyköt.
Fura ez a lélekbúvárság a Ponyvaregénynél, mert ez a film sokkal inkább helyzetkomikumokra épít a direkt elnagyoltnak tűnő figuráival. De tényleg megvan benne ez a finom karakterrajz is, ami Bruce Willis korábbi macsó szerepei miatt nem kis fricska Tarantinotól.

előzmény: betti (#204)

​Ebbing mocsara a giccs melegágya.
A rendőrök, a pap, a fogorvos ésatöbbi, olyan jó nyúlósan ragadnak és tapadnak, mint a narancslé. A kis kertvárost szépen jellemzi ez: kiszolgál lagymatag életvitellel és dagályos kényelemérzetet nyújt (és akármilyen morbid Rockwell karakterének feketéket érő esetleges gumibotozása, az is a része ennek a komfortnak). Mint a tengeren túli egyetemek biztonságos terei. Etet-itat langyos eszmevilágával, álmaival. A régi korhadt plakáthelyek meg, ahogy feltűnnek a ködben, mint kihúnyt ősképek jelennek meg. Művészként izzítja be őket a nő. Az igazi művészet és a giccs között a különbség, hogy utóbbival ellentétben előbbi nem kiszolgálni akar, hanem megdolgoz - mondjuk egy kérdéssel: Mi ez? Egy inkvizíció nyitánya, amely szó szerint égetésbe, égő áldozatba torkollik.
A plakátfelelős srác abban a kórházi jelenetben művének égisze alatt állva felteszi ezt a kérdést és utána már növeli az összeégett rendőr kényelemérzetét azzal, hogy éltető italt ad neki. Helyére kerül ezzel a kényelem fogalma, nyer ugyanis jelentést, s nem marad meg az ebbingi szinten, ahol csak mint jelenség honolt. Kap személyes hangsúlyt a gesztus. Ha segítség helyett ártana a fiú a sérült rendőrnek azzal önkényessé, érdektelenné válna, pont olyanná, mint a város azok előtt a plakátok előtt volt. Hazug lenne.
Az az érdekes, hogy ehhez nem kell különösebb karakterrajzot a srác köré írni, mert a figurája szerintem teljesen jelképes.

Bír ez egy érdekes vetülettel a nemzedékek síkján is, a lázadás eredete kapcsán. Hogy akaratlanul is a döntések súlypontját főleg fiatalabb karakterek testesítik meg: a plakátfelelős fiú a buja kolléganőjével, a volt férj kis barátnője, vagy a plakátoló fekete srác és Mildred gyerekei mind egyensúlyképzőként próbálnak működni. Alulról nőnek bele ebbe a középnyugati, keményre vasalt rendfenntartók, joviális plébánosok és köpcös fogorvosok összemaszatolt, túlmoralizált környezetébe. A hippiség pedig csendben ott lapul azért a plakátsrácban - a láp gyermeke.

előzmény: proteus (#36)

2018-02-11 02:59:17 Kojot (2017) caulfield (4) #30

​Mintha az orosz Leviatánt keresztezték volna az amerikai Logannel. De mégsem annyira nyers, inkább mókás, azonban mégis képes hozni a magyar keservet. Hiába az öncélú túlpörgés - a kultúrörökségünk részét képező Bud Spencer pofonok is megvannak idézve talán - és hogy az elnagyolt karakterrajzok úszógumiként ölelik a filmet körbe, amely ezért rendesen meg is mártózik a giccsben, különösen a vége felé, mert mindez valahogy mégis jól áll neki. Nehéz haragudni rá, mert esetlensége ellenére szívvel lett összerakva. Látszik, hogy kezdő munkája, pláne érződik a reklámos múlt. De ha a későbbiekben sikerül kicsit írásban csiszolnia magát, akkor a magyar filmipar sokat nyerhet Kostyál Márkkal.

A szülő-gyerek viszonyra alapozva Singleton nagyon okosan boncolgatja a gettólét viszontagságait és kemény dilemmáit. Az Isten vagy Angyalok városából a kitörés szinte lehetetlen, mert ez a környék több mint egy egyszerű kerület - szinte azok utcák, kocsik és nyomorúságosan reszkető szülők már-már egy személyiséggé állnak össze. A többség nem kívánt módon lett gyerekes, az utca mintha egy spangliként sodorta fel őket. Persze igyekeznek apákká és anyákká formálódni, de a gettóbeli nyomás miatt mégis az infantilizmus a legjellemzőbb. Az utódok pedig leginkább azzal lehetnek angyalok szüleik szemében, hogy nagyon vigyáznak nehogy az öregeik hibájába esve hirtelen ők is felelőtlenül szülőkké avanzsáljanak. De egyfelől ezáltal a bizalmatlanság által is mindinkább az angyalok ellentétei ők, meg ezt a tiszta titulust úgyis a város gettón kívüli részein lakók bitorolják. Így démonizálódik a fekete vidék ebben a kétszínűséggel és rasszizmussal átszőtt országban.
Külön említést érdemel a remek alakítások sűrűjében Fishburne, aki itt bújik először egy mentor figura bőrébe és mennyire jól is áll neki. Bár később a Mátrixok idején már talán kényelmetlen skatulyává lett ez számára, de az biztos, hogy itt átütő a karizmatikus, életre nevelő apa szerepében.

2018-02-08 05:36:52 If.... (1968) / Ha... caulfield (4) #25

​Na ez azért az elvont borúlátása miatt könnyen megakadhat a néző torkán. Lázadás mindenhol, még talán filmnyelvi téren is: az első fele szinte dokumentarista és ahogy egyre inkább közeleg a vég annál inkább megy át szürrealistába. Ível a képmutatástól az emberalattiságig. Persze ez a puritán-profán szembenállás nem csak generációs alapon és tanár-diák viszonylatban osztja szét a feleket, mert a legkisebbek is előszeretettel gyakorolják saját köreikben az uralkodásvágyat. A hagyománytiszteletet kenetteljesen és gőgösen megkövetelő angol közeg is tökéletes melegágya ezen '68-as év összeütközéseinek, s egyben keltetője az eltérő nemzedékek különböző világnézeteiből fakadó konfliktusának. (Ennek a vadhajtásnak a másik ágán trónol valahol a Monty Python a maga abszurd humorával.)
"Játék és munka, ne keverd a kettőt" - mintha pont az lenne a szándéka Andersonnak, hogy az intézményi igazgató ezen merev felszólításának int be azzal is, hogy a szürreálból csinál kvázi dokut és fordítva, mert nem csupán a fekete-fehér és színes képek váltogatásával éri el ezt a hatást - ami lehet, hogy véletlen, pénzhiány, vagy tudatos művészi koncepció része - hanem az ellentétes, mondjuk úgy, hogy műfaji elemeket keveri. Ezért egy idő után a film eleji ismeretterjesztő és portré-szerű felütés is kap visszamenőlegesen egy groteszk színezetet.
Mikor pedig Micket és csapatát lezavarják a "pincébe", mintegy a büntetésüket kiváltandó okból annak a sötét, gázos helynek a kitisztítását kapják feladatul, na az aztán egy szürreál, valóság (ember) alá menő fordulat. Thomas Mannnak van a mondata, hogy "Aki könyvek égetésével kezdi, emberek égetésével végzi" - szerintem itt ez érvényesül. Mert a tudomány képes arra, hogy a maga modern, freudi talpazatán állva, a megismerő értelem fényét hirdetve, - titokban saját gátlástalanságát igyekezve titkolni - erővel és tekintéllyel éljen annak érdekében, hogy felszámolja azokat az elemeket, amelyek megszűnésétől tévesen a világ nemesülését várja el. Ezzel pedig pont, hogy a hirdetett hagyomány szellemiségébe belenőtt emberi tartást írtja ki nevelés címszó alatt és engedi útjára azt a fenevadat, amelyet mindvégig ott izzasztott dohos intézményeiben.

2018-02-07 04:38:44 [Általános fórum] caulfield #7299

Közben kicsit árnyaltabb lett a Thurman-Tarantino ügy. Bár a werkfilmből is kiderül, hogy nem kell félteni a színésznőt, ha őrültségekről van szó, sok mindent elvállal ő is, hogy jó legyen a jelenet. Tarantino meg egy elvetemült alak, de azért mégsem egy Kubrick szerű őrült, aki ugye szó szerint tönkretette Shelley Duvallt. Érdekes kérdés, hogy meddig mehet el egy rendező. Mindenesetre Taratino valahol beismerte, hogy túllépett egy határt. Azért talán nem lenne jó, ha Spacey sorsára jutna (szerintem biztosan nem fog). Sokat veszítene a filmvilág.

Lehet, hogy Sinise rendezése lagymatag, valójában viszont mindegy is, hogy akart-e élni egy nagyon erős szempontrendszerrel, vagy szerzői értelemben véve kirívóan szubjektív beállításokkal és értelmezéssel. Egy európai filmes talán formabontóbb lett volna az ábrázolásban, de a film alapjául szolgáló Steinbeck történet nem igazán követeli a látványos snitteket és egyedi filmnyelvi eszközök használatát, mivel önmagát nagyszerűen mesélteti ezen szokványos keretek között is. Ford és Kazan ha úgy tetszik már kitaposta az utat korábban: tablószerű közlésforma, letisztult, de erőteljes színészi játék, mentes például Elfújta a szél-féle forradalmi szenvedélyességtől, és szentimentalizmustól, belső zuhanás, roncsolt társadalom, virágzó természet, vagyis a nagy amerikai Depresszió hitelesen.
Steinbeck az ún. hősi Amerika nimbuszának és annak álmának keserves kimúlását járja körbe. Többszörösen áthallásos, és mélyen megható a két vándormunkás drámája. A vadkapitalista dúlás és eszeveszettség, szinte apokaliptikust közegében Lennie és George, mint két számkivetett botorkál. Ők a számkivetettek számkivetettjei. Mert kivételesen megdöbbentő minden szereplőnek - és be kell vallani, bármennyire is letaglózó, hogy mind a mai napig a néző számára szintén fájdalmasan idegenül hat e két ember egymást nem kihasználni akaró, hanem a kölcsönös törődésre épülő kapcsolatának látványa.
Ha az amerikai álom egy olyan társadalmat jelent, amelyben a szolidaritás és a szeretet a mérvadó, akkor Steinbeck szerint a valóság ezzel szemben egy magába fordult országból és egy kizárólag csak a saját vágyait szem előtt tartó tömegből áll.
Malkovich Lennie karaktere a nyers szív és a zabolátlan ragaszkodás megtestesítője. Határtalanul vágyik a szeretetre. Mértéktelensége sajátságosan hasonul a kor krízist okozó emberéhez, mert a debilitás nem csak értelmi síkon, hanem érzelmi vakságként is a válság egyik eredője, és a '20-as évek fogyasztásmámora, mint Lennie nyulak iránti gyerekes epedezése magában hordozza a recessziót, illetve a tragédiát. A szeretet pedig többek között arról ismerszik meg, hogy nem vágyik semmire, nem tapad, nem ragad hozzá senkihez, semmihez. Nemesít.
A két férfinak egymáshoz való kötődése eszményi értelemben számíthat csak szeretetnek, a reáliák szintjén, a depressziós, szorongó Amerika valóságában kapcsolatuk a magánytól való menekülés egy neme, amely menekülés pedig véges folyamat. Sinise karakterének álomképe a békés életről, a hosszú téli éjjelekkel a tűz mellett, mind egy meddő sóvárgás lázálomszerű megnyilvánulásai. Skizoid állapot, ami egyben egy kórosan skizofrén, álomban élő közösség jelképe is lehet, ha úgy tetszik. S ahogy a körülmények, mint a macska az egeret idővel sarokba szorítják és döntésre kényszerítik, George végül abbahagyja a menekülést. Fogyatékos társát megöli, elengedi őt, mert szereti. Bevallja ezzel, hogy nincs hely Lennie számára ebben a világban. Ő maga pedig egy álommal kevesebb lesz.
Az egymást felkarolás nemes, de fájdalmas következményeiről szól ez a hatalmas emberséggel megalkotott történet.

2018-02-04 00:49:11 [Általános fórum] caulfield #7295

Szegény Uma Thurman. Mindig is furcsálltam, hogy milyen gyorsan tűnt el a Kill Bill után, főleg hogy Tarantino saját múzsájaként tekintett rá. Hát azok után, amit most elmondott kész csoda, hogy túlélte azt a még pluszban Weinstein disznóságaival is megterhelt időszakot. Úgy tűnik, hogy QT a filmeken kívül a szadizmusért is rajong.

Régen volt már ilyen erős film a kilátástalanságról. Zseniálisan ragadja meg az eszköztelenségben kínlódók gyötrelmét. Valóban a rendező első filmjében a belga kisvárosba kiránduló gengsztereknél még volt némi emelkedettség, valamiféle hősi, vagy antihősi pátosz, mostanra viszont csak csupasz, egyszerű, mindennapi kudarcaikkal küzdő kispolgárok maradtak. Ezért ez jóval súlyosabban rá is tud telepedni a nézőre.
Túl azokon az áthallásokon, amelyek az aktuális társadalmi és politikai helyzetből fakadnak és amelyeknek a fő kihordója Sam Rockwell kretén zsarufigurája (az utóbbi idők egyik legeredetibb karaktere), a film igazi erénye az a tenni akarás görcsében rúgkapáló állapot ábrázolása, ami egyfelől az igazságra epedezésből szívja fel magát, másfelől viszont látva önnön szorongását és félszerzet mivoltát képtelen a tájokozódásra. Az anya jelző plakátokat helyez el és nem tesz mást csak feltesz egy kérdést. Mintha valaki szólna, hogy hahó emberek vallani kéne és ő hirtelen fel is vállalja a vallásosságát, a saját három táblás imájával, mindenki más pedig... hát bizony megtalálva érzi magát zugjában, illetve dühében. Ezért különösen ízes a papot szerepeltető jelenet, ami egyben frappánsan humoros, de elemi erejű kifordítása is az álszentségnek. A lényeg, hogy az álmos kisvárosban tenyésző több értelemben véve vett halálos rákfenét kendőzetlenül, viszont mégis humánusan képes bemutatni McDonagh.
Szerintem ez repíti a filmjét az utóbbi évek díjszezonjainak legjobbjai és legnehezebb felejthető művei közé.

Összes komment...