Dagneross

Borzasztóan szép film veszteségről és annak feldolgozásáról, egy japán mitológiával (?) átitatott kaland- és szerelmes történetbe csomagolva. Mindeközben minden aspektusát végigjárja egy kamasz kapcsolódásainak, annak minden nyűgjével és ambivalenciájával. Az alkotás humora és a zenéje is kiválóan színesíti az élményt.
Első filmem a rendezőtől, amit láttam, de biztosan nem az utolsó. Már csak azért sem, mert biztos vagyok benne, hogy ez is az a fajta film, amit érdemes újranézni, és még több részletet felfedezni benne.

Nehéz erről a filmről írni, mert nem a szavak szintjén fog meg. De az biztos, hogy megfogott, és nehezen ereszt. Gyönyörű film arról, hogy mennyire kéz a kézben járhat a mérhetetlen boldogság és szeretet, valamint az élet elviselhetetlensége és a lélek legmélyebb szenvedése. Peregnek a kilencvenes évek kamerafelvételei, és szinte minden egyéb csak sejtetve van, mégis gyakorlatilag egyértelmű, hogy mi van a történet másik oldalán, és ez a kettő együtt nagyon erősen hat érzelmileg.
Az atmoszféra nagyon erős, szinte érezni a napfényt, az illatokat, az egész nyaralás hangulatát, a kislány apjához való szoros kötődését; mindezt gyermeki szemmel élhetjük át... Nagyon különleges élmény, konkrétan megmozgat saját emlékeket, érzéseket, de ami a szereplők sajátja, az is nagyon egyértelműen emlékként csapódik le, kicsit a sajátunk lesz, a majdnem két órára. Ugyanezek – a szoros kötődés, a végtelen szeretet - az apa részéről is jól átélhetőek, ahogyan az is, amikor éppen nagyobbá válik, hogy ez nem megy.
A két főszereplő nagyon-nagyon jó a szerepben. Ahogy Sophie felnőttként nézi a felvételeket, úgy villannak be érzések, képek még a film után is. Szerintem még sokáig velem marad ez az élmény. Ezek az első benyomások, de még van pár rétege a filmnek, sok gondolkodni valót hagy. Nagyon szép, de nagyon fáj is - ami mind a filmélményre, mind a benne vázolt kapcsolatra igaz.

Szerelmes óda a filmhez. Mindemellett egy óriási őrület, ami keresztülvezet a vad és szabályozatlan, de varázslatos kezdeti filmes időkön, egészen addig, míg a technika és a közvélemény egyre több nyomasztó keretet szab a korábbi szabadságnak, ami hozza magával az egyéni tragédiákat a hollywoodi felemelkedések és lejtmenetek, csillogás és megtörés hullámzásában. Kicsit megkapja a magáét az elit is, mely a sztárjait sem fogadja be maga közé igazán, eldobható eszközök csupán a folyamatos növekedéshez. És ezt nehéz elfogadni, ha egyszer valaki a csúcson volt, vagy épp oda tartana. De ezeknek a kikopott csillagoknak a hamis ragyogása az, ami – ha nem is örökre – de még nagyon sokáig tovább tündököl a celluloidokon, és segít kiszakadni a valóságból a (kis)emberek számára, akiknek a kultúrából ez a szelet az, ami igazán elérhető. Erkölcstelenség, féktelenség, emberi nyomor, valamint szépség, emlékezés, érzelmek – mindenből egy hatalmas löket; a konklúzió pedig, hogy mégis csak gyönyörű érzés közösséget vállalni egy moziteremnyi emberrel, akikkel együtt nevethetünk vagy sírhatunk a vászon előtt.
Biztos vagyok benne, hogy szét lehetne sok ponton cincálni vagy lehúzni a filmet, de nekem csak egy dolog maradt meg a teremből kifele vezetve: hogy egy nagybetűs élménnyel gazdagodtam, és egy kicsit jobb helynek éreztem a világot, ahol születnek ehhez hasonló alkotások, amik összekapcsolnak minket egymással és a világgal.

"Egy tavalyi karácsonyi epizódot leszámítva a BLACK MIRROR sajnos két és fél éve parkolópályán van, de úgy néz ki, a Netflix most beállt a sorozat mögé (Amerikában eleve nekik köszönhetően terjedt el/vált sikeressé), és új epizódokat fog finanszírozni!" /Geekz/

A kőtörmeléket szétszórta a börtön udvarán.