tomside

A legvége még lehetett volna kicsit frappánsabb. De önmagában az, hogy a srác semmit nem fog tudni arról, hogy megmentett egy emberéletet - és istenné tett egy orvost - nem rossz befejezés.

Továbbra is a Náci zombik 2 a rendező legélvezhetőbb és legeredetibb filmje. Ettől függetlenül amihez nyúl, az ad egy erős közepes, gyenge jó szórakozási lehetőséget, tehát kedvelhető. Azt mondanám, jó kikapcsolódás. Visszatérő mellékszereplője, André Eriksen egy hatalmas figura. A film csúcspontja, amikor ő keveredik bele a Reszkessetek betörők-hommage 3-4 percébe.

José Padilha felrajzolja a kört, amelynek holisztikus szemléletére az atomizált társadalom részeiben képtelen. A filmnek olyan megdöbbentő momentumai, összefüggései vannak, amelyek sorstragédiákra rezonálnak. Helyenként mintha egy operát néztem volna, olyan érzésem volt, hogy ennyi tragédia nem férhet el se színpadon, se filmen. Többször forgat meg a film, hogy nem tudod, kit szánj, sajnálj vagy szégyellj jobban, ide értve magadat is. Mert Brazília a világ, és a 174-es buszon, vagy legalább is ott, körülötte mindannyian ott vagyunk.

A 2002-ben meghatározó politikai vezetésváltáson keresztülhaladó Brazília két filmben is megmutatta istentelen társadalmi tragédiáját a világnak. De amíg a másik kiváló film, az Isten városa színesebb, mozisabb volta okán többeket elért, José Padilha kőkemény realista filmje csak kevesebbeket. Ezt az itteni megtekintésszámok is tükrözik, de ne vonjunk le téves következtetést, mindkét film zseniális. A történeti hűség kedvéért írjuk le, hogy Padilha ezután maga is populárisabb irányba folytatta útját - hála legyen az égnek! -, hogy megalkossa a minden idők legjobb akciófilmjei közé tartozó Elit halálosztókat. (Első és főleg második rész!) De csak a 174-es busz megtekintése után érti meg a filmnéző, honnan is van az a kíméletlenül mély társadalomismerete az alkotónak.

A 174-es busz visszatérő gondolata, hogy ezek a gyerekek láthatatlanok a társadalom számára, és hogy Sandro tulajdonképpen csak láthatóvá akart válni felhasználva a médiát. Ha tényleg volt ilyen kívánalma Sandronak, akkor tulajdonképpen Padilha ezzel a filmmel mintegy teljesíti Sandro akaratát, hiszen kitörölhetetlenül láthatóvá tette őt - és ŐKET - a filmvásznon. Merthogy Sandro sem pusztán a saját tragédiájának cipelője, sokkal inkább a láthatatlanok megtestesítője.

Nekem ez egy új képet/stílusminőséget hív be, azt mondanám rá, hogy prófétai realizmus. Ami prófétai, az általában látomásos, színes szokott lenni, s mégis, annak ellenére, hogy ez a film doki, s mint ilyen, kőkemény valóság, prófétai erővel beszél a bűn eredetéről, az ember gyávaságáról és a kollektív önsorsrontásról.

Reméljük, Padilha visszatér még Brazíliába alkotni...
Mert munkásságának brazíliai szakasza filmtörténeti jelentőségű.

Király!
Hajrá, egy szavazat már ment is. ;)

A The Wailing évében, de talán az évtizedében se nagyon pályázzon senki más a legjobb horror címére. :)

Nagyon jó atmoszféra, és mindennek örülni kell, ami úgy jut el ide, hogy nem egy nyugati tucatdarab. Igaz, ez tele van nyugati elemekkel, pl. a nagy jumpscare-ezés nekem annyira nem hiányzott... - még akkor sem, ha az anya szemszögéből nézve itt sajátos jelentése lehet, mármint, hogy, gondolom mint eszköz, jól tükrözi egy anya félelmeit. Műfajkedvelők körében vitán felül megtekintésre érdemes darab.

Engem nagyon idegesített a szerelmes lovag, aki mindig mindenütt ott van. Olyan túlságosan negédes fiúkát sikerült erre becastilngolni, hogy egy idő után már idegesített, ráadásul a szerepe is baromi naiv. Annál jobb volt viszont a strici a tenyérbemászó képével, és jegyezzük meg, hogy baromi erős táncjelenetet raktak össze az Anyával közös első táncukra. Az az egyszerű dolog, hogy a két lányt így vagy úgy, de az fenyegeti, hogy eladják magukat valaminek vagy valakinek, megteremti közöttük a kapcsolatot, és erre másfajta reakciókat adnak. A képek szépek, a zenék sokszor ütnek nagyot, de a film összességében nem zseniális. Aprócska fun: hogy a viharba nem volt pokolbéli bűzáradat a házban, ha már tele volt hullákkal?

...

--
Áthelyezve a(z) Last Night in Soho topikból.

Valamint annak is lehet örülni, hogy készül a rendező hölgy új filmje, ugyanebben a műfajban.

Az mellett, amiket írtatok, nekem a legjobban az emlékezet-épület szimbolika tetszett. A demencia nagyon félelmetes része, amikor a szenvedő magával rántja a szeretteit oda. Az emlékezet tere ebben az esetben az átalakuló, bővülő majd beszűkülő épület. A beszűkülő emlékezet. Annak a horrorjában tapasztalja meg az unoka, hogy miben él a nagyi. Mindenféle sérülttel tanulni kell élni, és a tanulási folyamat tele van - az összes résztvevő számára - fájdalmas pontokkal. A nagyi nyilván nem akar teher lenni, legszívesebben letépné a saját bőrét, ennek a képe az önmarcangolás, önkéselés a vizelet-visszatartási problémás jelenet után. A film egy tanulási folyamat, ahogy a szenvedőt megtanulják kezelni a szerettei. Bőrének lenyúzása nem öncélú horror, hanem egy kiváló kép arra: drága mama, ne takarasd magad, most már értünk, és elfogadunk téged olyannak, amilyen vagy. Ezért is a legfontosabb cetli a filmben az összevert nagymama melletti "I am loved" feliratú. Amit néztünk, egy félelmetes horror, de ha láttuk is, amit néztünk, akkor ez egy csodálatos tanmese a szeretetről mint legfontosabb generációs kapocsról. Nem adok tartós garanciát a négyes osztályzatomra... vagyis annyi biztos, hogy miután lentebb - joggal - hasonlítottátok a Babadookhoz..., szóval ez szerintem jobb.

Sinéad O’Connor meghalt. Milyen egy angyal volt!