marcilu

Szénné izgultam, meg persze dühöngtem magam a filmen. Az ilyeneken mindig rámjön az okoskodás, de már megszoktam, így is tudom a saját helyén értékelni a műfajt. És ez egy üdítő egyede volt a zombifilmeknek. Jók voltak a zombik, tetszett a "mozgáskultúrájuk". Az időhúzás szokott az ilyen művekben leginkább az agyamra menni, amikor nem tudod, mennyi időd van az alagútban, mielőtt kiértek, és széttépnek a zombik, talán nem kéne leállni lelkizni, meg hasonlók.
A kislányt játszó Kim Su-an számomra egészen lenyűgöző alakítást nyújtott, egy-egy pillantása a felnőtt színészeknek is becsületére vált volna. És mindezt 10 évesen!

Jess szavait mondja vissza MM a tárgyaláson, felismeri a nőt, és azt mondja, amit a nő mondott, amikor látta őt éjjel. Hogy miért nem bántotta, az számomra sem egyértelmű. De talán a férj holtteste elég volt neki arra az éjszakára. Gondolom, talán csinált vele ezt-azt...
A kisebb vagy... mondat meg szimplán arra utalt, hogy nem fél már tőle, nem látja olyan félelmetesnek, hatalmasnak.

Köszönöm szépen!

A Lemming (2005) leírásából nem lehetne kivenni az ótvar nagy spoilert? Sejtésem szerint nem az első 20 percben történik a leírt fordulat, így eléggé hazavágja azok szórakozását, akik nem szeretik ismerni a cselekményt nézés előtt. Nekem már el van b*szva, de másnak még jól jöhet. Köszi!

Figyelem! A leírásból nem lehetne kiszedni az ótvar nagy spoilert? Hacsak nem az első 20 percben történik a leírt esemény, nem látom értelmét, hogy belekerüljön. Köszi előre is, mások nevében is, nekem már el van b*szva.

Egyáltalán nem vagyok képben a kosárlabdával, életemben nem néztem közvetítést, halványan tudtam 1-2 dolgot a legnagyobb sztárokról, és iskolában tesiórán kosaraztam. Na, ez most megváltozott, sokat tanultam, ezért szeretek a legváltozatosabb témákról doksikat nézni. Nincs semmi különös a doksi szerkezetében, ritmusában. Archív felvételek és beszélő fejek az egész. De szórakoztató, sok érdekeset elmond, rendesen fel van építve, derék munka. Michael Jordan pályafutása, és 8 éve a Chicago Bullsnál. Megismerjük a vele együtt, és ellene dolgozókat, valamennyit a magánéletéből, a hírnévvel, sajtóval együtt járó körülményeket, nincsenek benne nagy leleplező pillanatok, ellentmondások. Látszik, hogy MJ jóváhagyása kellett minden filmkockához. De azért jó cucc.

Nem tudnám megmondani, melyik összetevő miatt, de bosszantóan unalmasnak, kiszámíthatónak, klasszikusan nézhetetlennek találtam. Önismétlő, túlnyújtott jelenetek voltak, és végülis a felétől már csak bele-belenéztem, hogy lássam, tudnak-e frissülni. Hát nem tudtak.

Most néztem újra zsenge korom első megtekintése után. A Ragyogó napfény után néztem közvetlenül, így elkerülhetetlen az összehasonlítás. Sokban, nagyon sokban különbözik egymástól a két történet, a két Ripley.
Sokkolóan nagyszerűnek találom bizonyos részeit. Amikor Tom eljátssza Dickie-nek az apját, konkrétan ugráltam a kanapén a gyönyörűségtől. Aztán a film végén együtt zokogtam Tommal, amiért meg kellett ölnie Petert. Ebben egyetértek bettivel, kristálytiszta számomra, hogy "kényszerűségből" ölte meg Petert, és valójában szerette őt. Persze vállalhatta volna a lebukást is, de az karakteridegen lett volna. Ez így volt tökéletes befejezés szerintem. Megrázó, pofont adó.

Moziban néztem tegnap. Menet közben állítólag a légzésemen, a türelmetlen sóhajtásaimból lehetett hallani, hogy "nem tetszik a rendszer". Folyamatosan próbáltam elhessegetni a negatív érzéseket, kerestem a szerethetőséget, a nagyszerűséget, a bármit a filmben, amit jónak tarthatok. Nem igazán sikerült. Aztán a moziból kijövet vártam a társam véleményét, hátha ő látta, amit én nem, aztán jöttem ide a kommentekért. Nem segített egyik sem. Krúdyt nem olvastam, nő vagyok, de nem hiszem, hogy ezek bármelyike oka annak (legalábbis nem lenne szabad, hogy oka legyen), hogy képtelen vagyok látni a film értékeit. Azt írják, hogy ez a nagybetűs élet, a nagybetűs szerelem. Én depressziót, céltalanságot, hamis ábrándokat, halálvágyat látok. Azt mondják, lírai film - sok jobbat láttam már, a líra számomra nem egyenlő a mondandó nélküliséggel, a történet nélküliséggel, az _ív_ nélküliséggel. Igen, az ív nagyon hiányzott nekem. Persze láttam és szerettem már olyan filmet is, amiben nem volt ív. Vagy ritmustalan volt, mint ez. A ritmustalanság is lehet jó. Itt valahogy az sem jó. Olyan, mintha néha akarna valamit mondani, aztán meggondolja magát. Kicsit se hús, se hal. Szindbád szerelmes lett volna? Kibe? Mindenkibe? Egyszer saját maga mondja, hogy sosem szeretett senkit, őt sem szerette soha senki. Való igaz, hogy a nők, akikből látunk időnként pár percet, nem az embert szerették, hanem a saját magukban róla kialakított képet. Ezt mindannyian átéltük. Ez a szerelem érzésébe való szerelmesség, nem az emberbe. Egyedül Majmunka szereti az embert. Éppen ezért az egyedüli értékelhető jelenetek számomra kettejük jelenetei. Főleg a lóvasutas történet. Akkor sikerült sóhajtozós elégedetlenségnél többet éreznem. Pedig még hatalmas elvárásaim sem voltak. A jelenetek ellentmondásosak, de nem derül ki számomra, hogy miért, hogy mi a célja az ellentmondásoknak. Valamit mondani akar, de nem értem, mit. És bár sokan értik, nem hiszem, hogy az, hogy én nem értem, azért lenne, mert "kevés" vagyok hozzá. Igazán szeretni mindig csak azokat a filmeket tudom, amik érzelmileg meg tudnak szólítani, de ettől függetlenül tudom értékelni azt is, amiben látom a nagyságot, a zsenialitást, a művészi értéket. Bár látnám ezeket... de nem.

Horrorisztikusnak még véletlenül sem mondanám. Inkább a lélekkel foglalkozik a film, mint a nyelőcsővel. Van néha vér, meg pici műtétileg explicit jelenet, de egyáltalán nem felkavaró.