marcilu

Horrorisztikusnak még véletlenül sem mondanám. Inkább a lélekkel foglalkozik a film, mint a nyelőcsővel. Van néha vér, meg pici műtétileg explicit jelenet, de egyáltalán nem felkavaró.

Ez egy újságcikk volt. Ebben a formában semmi értelme nem volt filmet forgatni róla, kábé csak azok kedvéért, akik lusták olvasni. Viszont ennek megfelelő a filmművészeti értéke is. Néhol zavaros a sztori, túl sok háttérszálat akar megmutatni, de nem csinál velük semmi mást, csak mutatja őket. Próbálták néha az érzelmeket megjeleníteni, de abszolút nem tudott megszólítani (a Spotlighttal ellentétben - ott ugyanezt az érzelmek tették felejthetetlenné). A maszkok értelmére pedig nem tudok sehogy sem rájönni. Mi értelme elváltoztatni Nicole Kidmant egy másik gyönyörű nővé? De persze csak kicsit, így aztán látod Nicole Kidman arcát, ami mégsem Nicole Kidman arca (jó, persze ezt a plasztikának is köszönheti), és engem speciel csak kizökkentett ez az anomália.
Úgy érzem, elpazaroltak rengeteg pénzt, szuper színészeket, érdekes sztorit, a téma iránti figyelmet egy teljesen sótlan, érdektelen, mindenféle bátorságtól mentes filmre. Ritkán van lehetőség mélyen belemenni ebbe, foglalkozni a metoo árnyalataival, megszólítani azokat is, akik kritizálják a "mozgalmat", és ezt most sajnos csúnyán elpuskázták. Margot Robbie jelenetei mutathatták volna be az áldozat lelki tusáját, de nem ment a film elég mélyre ezen a szálon sem. Jó volt a szoknyafelhúzós jelenet, meg az is, hogy attól a pillanattól kezdve minden rezdülésében benne volt a trauma, de ez valahogy elsikkad a filmben.
(Elhatároztam, hogy soha többé nem megyek szinkronos vetítésre, most kivételt tettem a társaság miatt, de jó nagy hiba volt. Eredeti hangon lehet, hogy egy kicsit jobb a film, így viszont...)

Rendesen izgultam, úgy vártam a vetítést, amire jegyet váltottam. Először egyedül ültem a negyedik sorban, levettem a cipőmet, beleolvadtam a székbe. Aztán a doki jeleneténél elment a hang, kellett vagy 10 perc, mire a mozi közönségében megérett a gondolat, hogy ez nem direkt történt. Váratlan szünet, kizökkenés. Mire visszaértem a szünetről, beültek elém és mellém is - rájöttek, hogy ezt a filmet közelről kell nézni. Félóránként simán átéltem a flowt, vagy meditatív állapotba kerültem, ami a film hossza miatt csodásan sokszor ismétlődhetett. Az olvasott véleményekkel ellentétben engem elsősorban a hangok ejtettek rabul, az első jelenet mosdóvizétől kezdve a sár cuppogásán át a lovak kopogásáig a tér kövén. Az órák ketyegése, az írógépek ricsaja, a kiskocsik kereke a kövön, a tangóharmonika, a macska panaszai, meg persze az eső és a szél. Látványilag a szemem előtt végbemenő hajnal és alkonyat volt felejthetetlen.
A mondanivaló, a történet, a humor nekem abszolút másodlagos az egészben. Csakis a hangok és képek hipnotikus hatása adta az élményt. Fantasztikus élményt. Élőszóban mondjuk nem fogalmaztam ilyen szofisztikáltan: Aztak*rva. Ennyi volt a véleményem.

"Valójában könnyen lehet, hogy nem is ez a film a hosszú, hanem az összes többi a rövid." - írta valaki pár kommenttel lejjebb, ez nagyon megtetszett.

Azért az utolsó előtti jelenetben elviccelni a börtönbe kerülését a lányát alakító lánya által, hogy "most már legalább mindig tudni fogjuk, hogy hol vagy" valami egészen csodálatos volt! Egy egész pontot ért.

Atyaég, ezek a netflix-filmek...
Vígjáték, fantasztikus komikák, de humor az nincs benne. És a dráma is förtelmesen elcsépelt. Meg a karakterek. A hely legalább gyönyörű, nem is gondoltam, hogy az USA-ban is van Toszkána.

Nagyon jól indult, tetszett a háború utáni világunk rendhagyó szemszögű ábrázolása. Gondolok itt arra, hogy a főhős egy szélhámos. Gyönyörű volt az egész film látványvilágilag, az erdei ház kívülről-belülről, a városi- és falusi jelenetek, az arcok, a ruhák, tényleg minden. Jól állt neki az elején a lassú tempó, a kitartott jelenetek. Viszont valahol az erdei élet kezdetekor tempót kellett volna váltani, mert - legalábbis engem - kikészített a vontatottság. Sajnálom, nem tudom másként hívni ezt. Ültem a moziban, és kábé doboltam a lábammal a türelmetlenségtől, hogy "haladjuk már", "mondd már ki", "csináld már", satöbbi. (Ja, a mosogatás közbeni "szeretlek" kifejezetten röhejes volt.) Ráadásul olyan lépésekre kellett várni végtelenül sokat, amik borzasztóan kiszámíthatóak is voltak. Jó lehetett volna, de nem lett. Sajnos. De legalább szép volt.

Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de ez a film nálam csúnyán beleállt a földbe.
Az én értelmezésem szerint volt ugyan üzenet, csak nem elég erős ahhoz, hogy érdemes legyen csak erről filmet készíteni. Vagy ha mégis, erősebb eszközöket kellett volna használni. A hosszú snittekkel jól indult, az első kettő jelenet tetszett is rettentően. Aztán unalmassá vált ugyanez az eszköz, a sok-sok gyaloglás csak arra volt jó, hogy bealudjak. És ha bealszom, az most nézhetetlen.

Atyaég, de rossz volt! Nem volt félelmetes, nem volt érdekes, nem voltak benne karakterek, történet, atmoszféra. Kidobott idő...

Egy átlagos nő, aki időről-időre elgondolkozik azon, hogy jó úton halad-e az élete, aki kutatja, hogy tegnap, ma vagy holnap jó döntéseket hoz-e. Aki tudja, hogy a saját választásai irányítják az életét. Ahogy az anyja mondja: "Cheryl, if there's one thing I could teach you is how to find your best self. And when you do, how to hold onto it for dear life." Nem világmegváltó Cheryl története. Egy átlagos nő története arról, hogy ő hogyan békélt meg saját magával, a múltjával, akármijével. Ennek módja sem rendkívüli, de az eredmény a lényeg. Az, hogy mindannyiunk előtt ott a lehetőség, a jó módszert kell csak megtalálni, akár lejárjuk a lábunkat, akár meditálunk éjjel-nappal, akár terápiára járunk, satöbbi. Szerintem könnyű azonosulni ezzel. Nekem legalábbis.

A történet miatt zseniális nekem a film. A kivitelezés kiszolgálta a történetet, ennyi nekem ebben az esetben éppen elég. Bár egy igazi róka talán jobb lett volna... :)

Az igaz, hogy csak 4 részletben tudtuk végignézni, de ez egyáltalán nem a film hibája. Szerencsére messze vagyok még korban a szereplőktől, mégis számomra nagyon jól átjött mindenki története, vágyai, bánatai, bűnei, nehézségei... Ha belegondolok, ez akár egy nehéz dráma is lehetett volna. A koncepció viszont szerethető filmmé, feelgooddá tette a sztorit. Sok karakter volt magával ragadó, Maggie Smith és Dev Patel szerepeivel az élen...