marcilu

Jó film volt, viszont Norton kicsit többet egyszerűsíthetett volna a regény adaptációja során. Túl sokan voltak a magánnyomozó társak, a politikus szereplők, mármint lehetett követni, de szerintem a film hátrányára vált. Csak egy pici egyszerűsítés, egy pici rövidítés, és szuper lett volna, jobban el lehetett volna merülni az atmoszférában, a karakterekben.

Valóban félreértettelek, a kevés tulajdonsággal megírt karakter és annak silánysága közötti párhuzamról beszélsz. Ebben sem feltétlen értek egyet veled, de nem is olyan artikulált a véleményem, hogy érdemes lenne leírni.

Úgy tűnik, velem vitázol, hiszen nekem válaszol a kommented. Akkor vitázzunk. Nem értem a logikai átkötést a karakterek kidolgozatlansága, és a kisebbséghez tartozásuk között (tekintsük most a nőt akkor kisebbségnek). Szar volt a film sok helyen, akár abban is, hogy nem volt személyisége a szereplőknek. De ennek mi köze ahhoz, hogy nő vagy leszbikus? Honnan jön a gondolat, hogy "ki lett cserélve a neme"? Egyáltalán nem voltak férfi vonásai, ahogy női vonásai sem.

Nem láttam a filmben, hogy miért is lenne feminista, vagy pc kiáltvány, mint ahogy lentebbi hozzászólásokban írják. Azt sem értem, ha van egy úgymond gender-semleges szerep, azt miért ne játszhatná nő? Miért kell külön női szerepeket írni, mi volt ebben a szerepben, ami miatt feltétlen férfinek kellett volna játszania? Ahogy Peter Dinklage szerepében sem utalt semmi arra, hogy törpenövésű, mégsem kritizálja senki az ő castingját. Ahogy Marla szexuális orintációja is lehetne bármilyen, ezért aztán tökmindegy, hogy leszbikus-e. Sőt, szerintem kifejezetten előremutató az, hogy egy törpe, vagy nő, vagy színesbőrű, vagy akárki úgy játssza el a szerepét, hogy ezen vonása teljesen irreleváns a szerep/sztori szempontjából. Bár igaz lehet, hogy a gyámság inkább női munkakör lehet még manapság is. A film nézése közben amúgy megfordult a fejemben, hogy van-e olyan mondanivalója, mondhatni PC-kritikája, hogy a nők a manipuláció fegyverével tudnak, és érvényesülnek is a patriarchátusban, ebbe az elméletbe azonban belerondított az idősotthon igazgatójának férfi karaktere.

Összességében hármas osztályzatú film létére sok érdekes kérdést felvet bennem, akár azzal is, hogy miért olyan sz*r bizonyos aspektusaiban, miért van agyonhasználva benne a zene, miért kell a végén a hülye amerikai fegyverhasználatot, és a "bármikor lelőhet Ordinary Joe az utcán" szcenáriót pozitív szerepbe hozni, miért kerül sokkos állapotba a rutinos maffia-mama egy bírósági végzéstől és egy negédesen mosolygó szélhámostól. Jó is lehetett volna, de nem lett az.

"Vedd le a nadrágod, mert nem fog beleférni a szkafanderbe" - mondja a 40 kilós csaj a 45 kilós csajnak, majd felveszik az ezek szerint méretre szabott szerkót, ugyanolyat, mint a 100 kilós, pocakos csávó. Még jó, hogy legalább ő is leveszi a nadrágját. LOL

Sok érdemi dolgot nem tudok mondani a filmről, de a Griffith-féle Birth of a Nation megidézése nagyon tetszett. Láttam a filmet, utáltam minden porcikáját, nem csak a rasszizmus, de a didaktikusság miatt is, mindenesetre most örültem, hogy erre is kitekintett Lee, mint fontos történelemalakító eseményre.

Újranézés után még inkább értetlenül állok azelőtt, hogy mi köze van ennek a filmnek az alapjául szolgáló könyvhöz? Mármint oké, hogy semmi, azt látom. Azt nem értem, hogyan történhetett. Ez olyan, mintha marcipántortát akartál volna csinálni, de végül rakottkrumpli lett belőle. Vagy mi? Nagyon érdekelne a folyamat, amely során az ötlettől eljutottak a végső forgatókönyvig.
By the way a film szórakoztató, de a könyv az egyik kedvenc regényem, szóval nyilván sajnálom - fasza kis kísérleti jellegű sorozatot lehetett volna belőle csinálni, minden epizódban más rendezővel, más stílusban, más szereplőkkel.

Túl sok izlandi filmet nem láttam még, de köztük van a Kosok, eléggé emlékeztet arra a film. A közeg tökugyanaz, a hangulat viszont sötétebb. Engem a fő bonyodalom, a konfliktus nem igazán hatott meg, hiába volt a szereplők számára fontos dolog, nem jött át a súlya.
Viszont meglepően megrázó és átélhető volt a férj halála utáni érzelmi állapot, a fájdalom, a gyász egész megnyilvánulása. Abszolút magamra tudtam vonatkoztatni, hogy én hogyan érezném magam 30 (vagy akár fél) év házasság után, ha elveszíteném a férjem, társam.

Platoon, egy sisakra írva:
"When I die bury me upside down so the world can kiss my ass".

Mondjuk nem kimondottan jellemez engem, de mégis olyan szép idézet! :D

Vasárnap reggel úgy keltem fel, hogy ezt a filmet most azonnal meg kell nézni! Erre meg is volt a lehetőség, kávéval, pizsiben így lehet feldobni egy borús vasárnapot.
Az érzelmi hatás nagyon erős volt végig, nevettem, dühöngtem, izgultam, a hányinger kerülgetett, a bíró miatt undorító erőszakos gondolataim támadtak (helló, csodás színészet!), a végén bőgtem. A történetet természetesen nem ismertem korábban, Sorkinhoz illően eleinte nem is voltam mindig képben azzal, hogy ki kicsoda, sok volt a név-emlegetés, de végülis nem rontotta az élményt, szépen tisztult a kép menet közben, épp annyira, amennyire kellett.