marcilu

Szörnyen nehezen indult számomra, valahogy döcögős volt. Nem tudom, hogy a vágás, a rendezés, a színészi játék, vagy a forgatókönyv miatt, de olyan volt, mintha a jelenetek csak véletlenszerűen lettek volna egymás után hányva, ritmustalanul. Kellett vagy 3 rész, mire belerázódtam, vagy megváltozott a sorozat, de onnantól eléggé élveztem. Remek casting, Coppola karakterét imádtam, a színészeket játszó színészek is remekül megidézték a sztárokat, jó volt Bettye, Evans, Bludhorn, mindenki. Izléses megoldásnak tartom, hogy a Keresztapa jeleneteit nem forgatták újra, úgymond háttal álltunk a filmnek, és a stábot láttuk a színészek helyett. Ja, és a forgatást megelőző "családi vacsora" a sorozat derekán akkora csúcspont volt, hogy el sem hiszem, ott megvillant valami zseniális.

Greta Gerwignek megelőlegeztem a bizalmam, és az értelmezésemet is innen indítom.
Ahogy én képzelem: GG elvállalta a felkérést a Matteltől, és megpróbálta a saját nagyon jól fejlett feminizmusát és társadalomkritikáját olyan köntösben tálalni, hogy befogadható legyen azon tizen-huszon-akárhány évesek számára, akik sosem foglalkoztak ilyesmivel, sőt, a Barbie-tematikának köszönhetően el is jusson hozzájuk, jó nagy számban. Először én is úgy voltam a feminista "üzenetekkel", hogy semmi extra, ezek nagyon alapszintű megállapítások. Aztán emlékeztettek rá, hogy a történet olyan karaktereket mozgat, akik sosem találkoztak a nemi egyenlőtlenségekkel, a szexizmussal, ésatöbbi, tehát persze, hogy az alapoknál kell kezdeni. Ezzel szinkronban tehát a célközönség sem én vagyok, a liberális nagyvárosi értelmiségi, hanem ... és most nem kezdek másokra vonatkozó sztereotípiákat sorolni. (A moziban mellettem ülő fiatal lány sokat fújta az orrát, és utólag esett csak le, hogy sírt. Csak a film nézése közben nem tudtam elképzelni, hogy a vásznon történő dolgok megríkassanak valakit. De vannak ilyenek, csak nem magamból kell kiindulnom.)
Úgy érzem, ez nem filmművészetileg jelentős pillanat, hanem társadalmi szempontból.

A külső és belső tényezők együttállása okozza az összeomlást. Több jel van arra, hogy Bill labilis, agresszív személyiség: Beth elmondása arról, hogy látszott többször, hogy egy hajszál választotta el attól, hogy megüsse, ezért félt, ezért vált el. A távoltartási végzés oka. Az anyja története a vacsoraasztalnál mutatott furcsa viselkedéséről. A gyereke fél a lovaktól, ő ezt nem veszi tudomásul. Erre rakódik természesen a világ, amiben él, ahol sokkal több negatív inger éri az embert, ahol munkakörök válnak feleslegessé egyik napról a másikra, bandaháborúk, vadkapitalizmus, mindenki a túlélésért küzd, többnyire a másik ember kárára. Egy ilyen labilis ember számára ez halálos csapda. Ennek ellentézise a rendőr, aki értetlenül áll az előtt, hogy Bill bekattant attól, hogy hazudtak neki. ("Hey, they lie to everyone. They lie to the fish. But that doesn't give you any special right to do what you did today.") Ő ellenállóbb, voltaképpen erősebb, aki a nap történéseinek hatására mégsem megy nyugdíjba, mert rájön, hogy szükség van rá. Túl sok ember olyan, mint Bill, a rendőrök is cinikusak, és kell az ő tenniakarása a világba.
A férjemmel vitatkoztunk azon, hogy Bill vajon meg akarta-e ölni a családját, szerintem igen. Pisztolyt vitt magával a mólóra is. Az egyik jelenetben arról beszélt meglehetősen ijesztően, hogy ezen az éjjelen együtt alszanak majd a sötétben.

Wow, nem gondoltam volna, hogy pont ehhez a filmhez fogok kommentelni, végképp nem, hogy a szerelmi szál értelmezése miatt. Számomra egészen nyilvánvaló volt, hogy a párkapcsolat elbaltázásához nem egy ember kellett (ahogy az életben sem), hanem kettő. Sőt, nem is mondanám elbaltázásnak. Egyszerűen csak a két fél élethez való hozzáállása nem illett össze, és ahogy ők felismerték, nem várható egyiküktől sem, hogy feladja önmagát a másikért. Katie feladta New Yorkot, időnként próbálta befogni a száját, eljárt a számára gyűlöletes társaságba, de többet már nem tudott adni. Hubbell talán már a kezdet kezdetén látta, hogy az alapok összeegyeztethetetlenek, próbált is távol maradni, próbált is szakítani, de az érzelmek túl erősnek bizonyultak. Nem tekintek a történetre tragédiaként, szerintem ez egy szép szerelmi történet, ami bár nem jelent egész életre szóló mesekönyvi boldogságot, de épp ezért reális.
A többi része, a politikai háttér, a történelmi közeg szerintem nehezebben értelmezhető az Egyesült Államokon kívülről, és akár az ottaniaknak is ennyi évtized távlatából.

Nálam ez a helyzet. Sosem voltam nagy WA rajongó, mostanra jutottam el oda, hogy azt várom, amit kapni is fogok, így helyére helyezve remek szórakozást ad. És a FD-nél mindenképp koherensebb ez a film, történettel, meg minden.

Végre, végre szépen sminkelt nő! Alig vártam, hogy elérjünk ide a 20-as évek elejének szépségideálja után. A sztori érdekes, Lon Chaney remek volt.
De miért ez a film címe vajon?

Eleve neki sem kellett volna állnom a filmnek, mert tudom, hogy a propagandafilm mivolta miatt nem lesz számomra egy cseppet sem élvezetes, még értékelhető sem nagyon. De hát benne van az 1001-es listában, sorra került, legalább meg kellett próbálnom. Mivel nem hosszú, végig is néztem. A mai szemmel videoklipszerű jelenetek, vágások egész jók voltak, meg a többi filmnyelvi érdekességet tudtam értékelni, de ahogy a közel-keleti háborúkat ábrázoló amerikai filmeket is gyűlölöm az alapszitu elfogadhatatlansága miatt, úgy ezt is fintorogva néztem a nyilvánvaló torzítások miatt.

Ó, Christian Slater, csodálatos vagy!
Amúgy a film is szuper.

Mert az szamár. A póni az, amit a kocsija elé fogat. Két különböző állat. Az egyik fekete, a másik fehér.

Tegnap fejeztem be a minit, és nem tudok mit kezdeni Amanda Seyfried játékával. Tudom, hogy Emmyt kapott az alakításért, minden kritikában, véleményben azt olvasom, hogy fergeteges, én meg szenvedtem tőle. Néztem videókat Elizabeth-ről is, hogy hátha tényleg ilyen volt, de nem láttam, amit kerestem. Oké, maradok kisebbségben a véleményemmel, de muszáj volt leírnom.