marcilu

Sajnos egy pillanatra sem tudtam elfelejteni, hogy az agyvérzés utáni Kulka Jánost nézem, nem az agyvérzés utáni Markó Pált. Ez agyonnyomta a történetet, ami szerintem enélkül sem volt túl combos. Biztonsági játékként lemásolta az első részt, vártam a csavart a film közepén, és a végén, jött is mindegyik. A csavar megmagyarázása Scherer Péter által kifejezetten kínos volt. A színészi játékban, a díszletekben és kosztümben viszont szívesen gyönyörködtem.

A sztori persze érdekes, de a kivitelezés a szokásos (sőt, az évek múlásával egyre gyalázatosabb) netflixes bulvár-doksi minőség. Túlhúzott, drámainak szánt mondatok, kifacsart könnyek, tökéletes frizurák, és kihagyott lehetőségek. Lett volna még mit mesélni, a szekta-szálat mindenképp tovább kellett volna vinni, a film végén kiírt további 44 orvos kapcsán például, hát hogy lehet ezt az információt egy inzerttel letudni? Pszichológus meg sem szólalt a filmben, pedig lehetett volna beszélni az öregről is, meg az anyákról, a gyerekekről. A betegségek továbbörökítése is csak az érzelmi hatás miatt volt megpendítve.

Talán skandináv sajátosság, talán nem annyira átgondolt film. Vicces, sötét, de nem egy kiválóan összerakott receptben. Néha túl sötét, ritkábban vicces. Nem tudom, hogy regényből készült-e, de olyan, mint egy hiányos könyv-adaptáció. Összességében azért tetszett... nem tudom, megmondani, miért. Klasszikus séma, hogy szerethető, meg furcsa. Bár utóbbi inkább már az én szerethetőségi jelzőm.

Furcsa a hangulat, kevés a beszéd. Az autós jelenetek látványosak, technikásak, izgalmasak. Remek vágások, operatőri megoldások vannak. A történet viszont nincs túlírva, igazából ki sem derül, mit akartak mondani vele, nézői interpretációból a film után csak ketten felsoroltunk vagy hármat.

Ez ilyen pokolra jutós poén, imádom!

Én konkrétan végig azt láttam, hogy színészkedett. Egyáltalán nem volt hiteles alakítás, leesett róla a szerep.

A forgalmazó döntése volt, hogy nem küldi rendesen moziba, viszont hamarosan fent lesz az HBO MAX-on. Ami persze nem mozi, de legalább több, mint tévé. ;)

Nem igazán a filmről szólok, arra nincsenek összeszedett gondolataim. Viszont a tegnapi vetítés utáni közönségtalálkozón, amikor Pálfi György azzal kezdte, hogy nem számított rá, és nem is örül, hogy az ukrán helyzet miatt ilyen fájóan aktuális lesz a film, durrogások szűrődtek be a terembe (vélhetően egy szomszéd moziteremből), amik hátborzongatóan emlékeztettek ágyú/gránát robbanásokra. Őszintén megmondom, engem ez jobban megrázott, mint a film.

Menet közben engem is sokszor untatott, illetve bosszantott a film. Azonban a vége után mégis volt bennem egy olyan érzés, hogy bár egy viszonylag egyszerű, és klasszikus, de jó történetet mesélt el. A képeit nagyon jó volt nézni, élveztem a díszletet, a helyszínt. Két dolgot kellett volna szerintem javítani rajta:
1. Miért készült ki ennyire Kirsten Dunst karaktere? Elvileg erős nőnek kellett lennie, hiszen özvegy fogadósként élt túl addig, ami nem épp egy nyugis állás akkoriban. 2-3 jelenetben mutatták, hogy Phil terrorizálja őt, a zongorás-bendzsós hibátlan is volt, de ennyitől még nem kéne összeroppanni. Persze, tudom, eltelt legalább fél év, de a folyamatot nem lehetett érezni.
2. A mérgezés felépítése: a fiúnak nem volt terve, mégis beszerezte a lépfenés bőrcsíkokat? Vagy mégis volt terve, de az meg túl összetett kellett volna, hogy legyen, belefoglalva az anyját és a bőrkereskedő indiánokat...? Ez utóbbi verzió azért tetszett volna, mert akkor lett volna egy olyan is a sztoriban, hogy attól, hogy valaki undorító jellem, még lehet igaza bizonyos dolgokban (hogy Rose szélhámos).
Gondolom, ezek a regényben kiderülnek, de ez nyilván nem menti fel a filmet.

Nekem ez a történet azt meséli el, hogy mi van, ha menet közben kiderül, hogy mégsem vagy anyának való. Legalábbis nem szuperanyának. És hogy attól még nem leszel szörnyeteg, bár tény, hogy a hibás döntésednek óriási következményei vannak. Régebben több olyan ismerőssel találkoztam, akinek az apjáról teljesen nyilvánvaló volt, hogy nem való neki a család, a gyerek. Náluk ezt nem ítéli meg a társadalom olyan szigorúan, "hát istenem, előfordul", vállrándítás, satöbbi. Nem ragozom agyon, de a film láttán eszembe jutott, hogy jó látni olyan történetet, hogy egy anya bár szereti a gyerekeit, igyekszik a lehető legjobb anyjuk lenni, de nem igazán nekivaló a feladat, nincs benne úgy az ösztön. Én nem ítélem el ezért, nem emelem piedesztálra a szülőséget, hanem szívesen látom az árnyoldalát is. Nem biztos, hogy mindent sikerül úgy értelmeznem, ahogy azt az alkotók szándékolták, sőt, bizonyára tök szubjektív a szűrőm. Nekem így zseniális.