marcilu

Atyaég, ezek a netflix-filmek...
Vígjáték, fantasztikus komikák, de humor az nincs benne. És a dráma is förtelmesen elcsépelt. Meg a karakterek. A hely legalább gyönyörű, nem is gondoltam, hogy az USA-ban is van Toszkána.

Nagyon jól indult, tetszett a háború utáni világunk rendhagyó szemszögű ábrázolása. Gondolok itt arra, hogy a főhős egy szélhámos. Gyönyörű volt az egész film látványvilágilag, az erdei ház kívülről-belülről, a városi- és falusi jelenetek, az arcok, a ruhák, tényleg minden. Jól állt neki az elején a lassú tempó, a kitartott jelenetek. Viszont valahol az erdei élet kezdetekor tempót kellett volna váltani, mert - legalábbis engem - kikészített a vontatottság. Sajnálom, nem tudom másként hívni ezt. Ültem a moziban, és kábé doboltam a lábammal a türelmetlenségtől, hogy "haladjuk már", "mondd már ki", "csináld már", satöbbi. (Ja, a mosogatás közbeni "szeretlek" kifejezetten röhejes volt.) Ráadásul olyan lépésekre kellett várni végtelenül sokat, amik borzasztóan kiszámíthatóak is voltak. Jó lehetett volna, de nem lett. Sajnos. De legalább szép volt.

Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de ez a film nálam csúnyán beleállt a földbe.
Az én értelmezésem szerint volt ugyan üzenet, csak nem elég erős ahhoz, hogy érdemes legyen csak erről filmet készíteni. Vagy ha mégis, erősebb eszközöket kellett volna használni. A hosszú snittekkel jól indult, az első kettő jelenet tetszett is rettentően. Aztán unalmassá vált ugyanez az eszköz, a sok-sok gyaloglás csak arra volt jó, hogy bealudjak. És ha bealszom, az most nézhetetlen.

Atyaég, de rossz volt! Nem volt félelmetes, nem volt érdekes, nem voltak benne karakterek, történet, atmoszféra. Kidobott idő...

Egy átlagos nő, aki időről-időre elgondolkozik azon, hogy jó úton halad-e az élete, aki kutatja, hogy tegnap, ma vagy holnap jó döntéseket hoz-e. Aki tudja, hogy a saját választásai irányítják az életét. Ahogy az anyja mondja: "Cheryl, if there's one thing I could teach you is how to find your best self. And when you do, how to hold onto it for dear life." Nem világmegváltó Cheryl története. Egy átlagos nő története arról, hogy ő hogyan békélt meg saját magával, a múltjával, akármijével. Ennek módja sem rendkívüli, de az eredmény a lényeg. Az, hogy mindannyiunk előtt ott a lehetőség, a jó módszert kell csak megtalálni, akár lejárjuk a lábunkat, akár meditálunk éjjel-nappal, akár terápiára járunk, satöbbi. Szerintem könnyű azonosulni ezzel. Nekem legalábbis.

A történet miatt zseniális nekem a film. A kivitelezés kiszolgálta a történetet, ennyi nekem ebben az esetben éppen elég. Bár egy igazi róka talán jobb lett volna... :)

Az igaz, hogy csak 4 részletben tudtuk végignézni, de ez egyáltalán nem a film hibája. Szerencsére messze vagyok még korban a szereplőktől, mégis számomra nagyon jól átjött mindenki története, vágyai, bánatai, bűnei, nehézségei... Ha belegondolok, ez akár egy nehéz dráma is lehetett volna. A koncepció viszont szerethető filmmé, feelgooddá tette a sztorit. Sok karakter volt magával ragadó, Maggie Smith és Dev Patel szerepeivel az élen...

Szeretem ezt a 10-s jelöltes módszert, igyekszem megnézni azokat a jelölteket, amiket még nem láttam, már ha egyébként is érdekelnek.

Én vagyok a ritka ember, aki nem látta az Alient (de mindjárt megnézem).
Nálam a Prometheus határeset a rossz és az elmegy között.
Egykori osztályfőnököm tette fel a klasszikus kérdést: "Hát odatennétek aranytányérban a szart?" Ridley Scott válasza pedig pont az, mint az osztálytársamé volt: "Oda hát!"
A középső réteg a legrosszabb tulajdonképpen. A mitológia érdekes, fantáziadús, a látvány és a színészi játék elsőosztályú, e kettő között pedig van egy ocsmány forgatókönyv, ostoba fordulatok, nem létező karakterek. És amiben az utóbbiak vannak, nem lehet jó film nálam.

Rockhajó! Szívemet melengető, imádnivaló...

Úgy látszik, sok volt a bor...