desmond

Abszolút érdemes, zseniálisak. Csak bírni kell a két és fél órás játékidejű albumokat. Illetve már nincs Jarboe, legfeljebb vendégként.

Az első lemezei Gira kiadójánál, a Young God Records-nál jelentek meg. Tulajdonképpen Gira fedezte fel, ezért hálálkodik a filmben. Ezen felül közreműködött a The Angels of Light egy-két albumán, illetve a reanimált Swans első, 2010-es lemezén a You Fucking People Make Me Sick című tételt ő énekli.

Porsia dokumentumfilmje már két óra negyven perces hosszával is megidézi a 10-es években megjelent Swans lemezek világát, de ennél természetesen sokkal több van benne. A 80-as évek eleji kezdetektől, időrendben halad végig a zenekar, és ami legalább ilyen fontos, Michael Gira történetén, aki valójában egyszemélyben jelenti a bandát. Egyes pontokon párhuzamként vagy ellenpontként meg-megjelenik az ugyancsak a new yorki underground színtérről induló Sonic Youth karrierjének alakulása. A Swans-t nehéz kategóriákba sorolni: a korai albumok experimentális, avantgard, indusztriális, brutális zúzását Jarboe csatlakozása után stilárisan mind színesebb kísérletezés egészítette ki, míg 1997-ben Gira fel nem oszlatta a bandát. A 2010-es reanimációt 2018-ban újabb átalakulás követte - a film ebben a szünetben forgott; így jelenleg szinte teljesen naprakész, csak a tavaly kiadott legújabb album munkálatait nem követte már nyomon. A rendező különösebb stiláris újításokat nem alkalmaz: a játékidőt beszélő fejek és bevágott archív anyagok töltik. Ami komolyan felróható hiányosság gyanánt, hogy az 1998-2008 közötti időszakról, melynek során Gira az Angels of Light együttest vezette (valójában ez is a Swans egyik aspektusának kiteljesítése volt), szinte egy szó sem esik a filmben. De ettől eltekintve hiánypótló munka, én még a nem mindennapi játékidő ellenére is néztem volna még.

A szerializmus iskolapéldája.

Még egy információ, hátha érdekel valakit: Svankmajer azon kevés, a mainstreamtől távol eső alkotók egyike, akinek az életműve maradéktalanul hozzáférhető fizikai formátumban is. A rövidfilmeket egy 3 dvd-s szettben a British Film Institute adta ki, a nagyjátékfilmeket pedig a rendező saját cége, az Athanor (http://www.athanor.cz/index.php?lang=en), mégpedig igen igényes kivételben.

Sokat gondolkodtam rajta, de nem tudom eldönteni, mennyire volt jó ötlet, hogy Svankmajer a film készítését folyamatában bemutató részleteket vágott a jelenetekbe (amelyek persze így, levetkőzve dokumentarizmusukat, azonnal fikciós jelleget öltöttek). Valahol azt olvastam, hogy az eredeti tervekben ez nem szerepelt, a Mester csak az utolsó pillanatban döntött így. A film ezzel együtt is iszonyatosan eredeti és erős munka, vicces és horrorisztikus, mint Svankmajer korábbi nagyjátékfilmjei; sokkal több hasonlóra lenne szükség.

Az Interzóna Tanger városa, ami akkoriban nem volt Marokkó része, hanem nemzetközi felügyelet alatt állt. Borroughs nagyjából egy évizedig élt a városban, ideje nagy részében totálisan belőve vagy kiütve. Az őt körülvevő figurák is megfeleltethetőek valós személyeknek, mint például Jack Kerouac vagy Allen Ginsberg.
Valójában a Meztelen ebéd legalább annyira életrajzi film, mint amennyire adaptáció.

Elsősorban Tremblay miatt néztem meg, aki élőben az interjúi alapján tényleg iszonyatosan intelligens és összeszedett személyiségnek tűnik. A kapcsolódó médiakampányhoz képest viszont a film erősen közepes és igen mérsékelten vicces. Egynek azért elmegy.

Sokáig lassan csordogálnak az események, de az utolsó húsz perc iszonyúan felpörög: totális, abszurd káosz. Erős.

Hm, az a kijelentés, hogy Stephen King "mindig is "reptéri" szintű író volt, tehetséges filmesek emelték az írásait művészetté", enyhén szólva vitatható. A kijelentésed második fele ráadásul nevetséges is, tekintve a King-adaptációk erős többségének siralmas színvonalát.