Manómaszat

Borzasztóan erőltetettnek, ezáltal hiteltelennek érzem az outputhoz passzintott karakterfejlődést. A jóravaló bolondból a sztori pár napja alatt kell kihozni a széria megszállottan gonosz figuráját. Nekem ez nem áll össze. Mondjuk, amit ez a Joker később az egész "szakmai életútja" alatt művel, maga a tömény műmájerség; a mindig mindent (szó szerint) röhögve megúszó főgonoszok menthetetlenül irritálnak.

Ez a film valahogy túl sok akart lenni, ezért aztán olyan ligában értékelem, ahol nem játszhat jól.
Így lesz JP játéka minden zsenialitásával túl sok, és például RDN pont elég. Nálam...

A nosztalgiafaktoron túl ez egy okosan fotózott film.

Néhol borzasztóan didaktikus, de nem lehet nem kalapot emelni az öreg (az igazi és megformálója) előtt.
A sok naplemente tényleg felesleges.

De jó is volt újranézni, ráadásul úgy, hogy Pierre Richard ott ült, két sorral előttem. Óriási figura az öreg.

Borzasztóan zavart, hogy az első részhez képest a hajuknál fogva lettek odarángatva a nóták. Valahogy vacakabbul is szólnak.

Mennyire valószínű, hogy Columbo abban a biztos tudatban teszi kockára az életét, hogy a gyilkos öt is meg akarja ölni? Ha csak megijesztené, akkor lefejezi?

Már megint egy bizonyítatlan gyilkosság.
Miért ne maradhetott volna a repeszdarab valogy a kemencében, hogy aztán véletlenül a második urnába kerüljön később? A hamvak tömege viszont árulkodó lehetett volna.

Liza fehér ruhája (és a benne igen jól mutató alakja), no meg a számos pőre fehérnép feltornázta négyesre.

Tulajdonképpen mindig is ez volt; Mikszáth, Eötvös, Móricz emlékeztet rá, de olyan áthatóan bűzlő rendszer, mint ebben a filmben, hát, az talán nincs. A hangsúly erősen a "még"-en van.

Egy évtizede azt mondtam volna, szerencse, hogy már nem történik, most azt mondom, szerencse, hogy még nem történik ilyesmi.