Kogaledo

Ez a film nem történelmileg, hanem lélektanilag hiteles. A tehetség és a középszer közti különbség nem feltétlenül a művek élvezeti értékében jelenik meg, egy középszerű mű is lehet hatásos, szívhez szóló, szép. Salieri figurájában Forman épp azt mutatta meg, amire Nietzsche azt mondta, emberi, túlságosan emberi.

Ha érdekel ez a nehezen megragadható különbség, olvasd el József Attila Babits kritikáját (fent van a neten), Bulgakov Sztanyiszlavszkij kritikáját, vagy levelezését a neves íróval, akinek a neve most nem jut eszembe. :) (A Sárba taposva c. kötetben megtalálod ezeket a szövegeket.) Ilyen alapon amúgy a Biblia mint mű is besározza Júdást, hisz nem voltunk ott, nem tudjuk, mi történt valójában. De az tény, ha valakiben van valami emberfeletti, azt a túlontúl emberi nehezen viseli el. A film csupán ezt meséli el, mégpedig pszichológiaig abszolút hitelesen.

Amúgy engem sokkal jobban zavar, amikor egy film szentet farag gyarló, kisszerű történelmi figurákból, mert ezzel az emberiség kollektív eszményképe válik hamissá, mint botcsinálta hangoló keze alatt a Steinway zongora. :)

Egyetértek, az életszerűtlenség - ha egyáltalán van ilyen szó - volt az, ami bennem is nemtetszést keltett. Csomó pszichológiai logikátlanság volt a filmben, emiatt számomra didaktikussá, szájbarágóssá vált a sztori, annyira nyilvánvaló volt, mit akar átadni, hogy emiatt megszűnt a kezdeti varázs. Pedig kamaradráma és dánmániás vagyok, de xaladunak most teljesen igazat adok, a Locke ezerszer okosabb, jobb film ebben a műfajban, persze azért ez is nézhető.

Ez a film egy csoda. Ilyen okos, az embert valóban értő és érző alkotást rég nem láttam. Megmutatja világunk szövetének a visszáját, hogy milyen szálak futnak a számunkra látható mintázat alatt. Az én interpretációmban is a férfi a mindent magában foglaló (ki Istennek nevezi, ki Brahmannak, ki Természetnek) aspektusa, aki csak megfigyel, nem ítélkezik és nem irányít, és láthattuk, mit jelent, hogy egy fonálból hurkolt ágytakaró az élet. A cím is zseniális: ez egy hely, de mégsem az, mert a tudatunkban van, nem rajtunk kívül, ahogy a világunk is. Angela meg, ismét somogyirekaval értek egyet, a továbbvezető út ebből a karmikus láncolatból a szerelem által.

Ebben a filmben az a jó, hogy úgy mutat meg valamit, hogy ő maga is azzá válik, amit ábrázol. Mint amikor a hazugságot úgy akarom megértetni a gyerekkel, hogy hazudok neki. „Minden krétai hazudik” – mondta a krétai Epimenidész, s ezzel létrehozta a hazug paradoxonát. Nem tudom, hogy tudatos volt-e Östlund részéről ez a csavar, de ha igen, nagyon ügyes húzás. Hogy fogalmaz Arisztotelész? „Hamis arról, ami van, azt mondani, hogy nincs, és ami nincs, arról azt mondani, hogy van; igaz pedig arról, ami van, azt mondani, hogy van, és arról, ami nincs, azt mondani, hogy nincs.”

A felszínességről, a kifordult világról, a művészet elértéktelenedéséről, a fb középszer diadaláról, erről az egész illúzióra épülő 21. századról csak ilyen felszínesen, kifordulva, kirakatszerűen lehet jól mesélni. Nemrég néztem meg a Happy Endet Hanekétől, amit az a mikroszkóp alatt mutat be, Östlund egy teleszkópon keresztül láttatja. Ilyenek a svédek amúgy, szó szerint, na jó, majom még nincs „husdjurként”, bár ha jobban belegondolok, dehogy nincs, csak maguk sem vallják be, hogy márpedig van…
(Kár, hogy ilyen hosszú lett, de nekem még ez is belefért a semmiről beszélünk hosszan koncepcióba, bár nyilván ez sem volt tudatos.)

Úgy látom, teljesen egyedül vagyok a véleményemmel, de nekem ez a film didaktikus, közhelyes, mesterkélt volt. Pedig a filozofikus témák és az ilyen szemlélődős filmek a kedvenceim. Kicsit olyan volt, mint egy 3D-s aszfaltrajz, bizonyos szögből, mintha egy mély kút lenne, de beledobni már nem tudsz egy kavicsot, mert visszapattan az aszfaltról. Nekem a főszereplő játéka sem tetszett, sőt számomra minden szereplő hamiskásnak tűnt, legfőképp az a bárbéli pár. Amúgy végig Babits sorai cikáztak a fejemben, aki ezt a témát gyönyörűen tudta kibontani az Ősz és tavasz közt c. versében.

"Elzengett az őszi boros ének.
Megfülledt már hüse a pincének.
Szél s viz csap a csupasz szőllőtőre.
Ludbőrzik az agyagos domb bőre,
elomlik és puha sárrá rothad,
mint mezitlen teste egy halottnak.

Este van már, sietnek az esték
álnokul mint a tolvaj öregség
mely lábhegyen közeledik, halkan,
míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van!
Nem tudjuk már magunkat megcsalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!"

(A filmben nyíltan vagy látensen kavargó fogalmak, mint ateizmus, nihilizmus, realizmus, buddhizmus, panteizmus stb. így egymásra hajigálva épp úgy oltják ki egymást, mint a tibeti jógagyakorlatokat a cigizés... ráadásul ez a csakazértis cigizek-dolog nekem egy kicsit gyerekesnek tűnt, azért nem szeretnék 90 éves koromra oda jutni, hogy az autentikusságomat ilyen gyerekes lázadással kelljen önmagam számára kifejeznem.) Elnézést mindenkitől, akinek tetszett ez a film, simán lehet, hogy a hiba az én készülékemben van.

Nekem Haneke és Jarmusch nagyon régóta a két kedvenc rendezőm, most nem fejtem ki, hogy miért, de az biztos, minden filmjük után úgy állok fel, istenem, de jó, nem vagyok egyedül azzal, ahogy az életet nézem…

Ez a film számomra nem csupán egy család, hanem Európa (és a kontinensen túlnyúló kultúrájának) története volt, a családtagok ennek a talán leköszönő félben lévő civilizációnak a stációit voltak hivatottak szimbolizálni, időben valahonnan a polgárosodástól számítva napjainkig, miközben el volt benne rejtve Európa oly sok arca, nézőpontja, gondolata, én még a kutyában is megláttam valamit, ami oly jellemző erre a kultúrára, mert az a kutyaharapás nyilván nem volt véletlen, ahogy a különböző országok gazdasági szövetségen alapuló házassága sem stb.

Én Rékával ellentétben azonban úgy gondolom, a rendezői én nézőpontja a kislány volt, nem az öregember. Mondta is neki az öreg, de furcsa, hogy itt vagy, hisz ez a tartással bíró kislány sehogy se illett ebbe a bomló közegbe. Ő az, aki mindenkin átlát, kimondja, amit senki sem mer, részese a tragédiáknak, de mégis örök kívülálló, ő a mindenkori Szemlélő, észlelő, aki átél, még sír is, ha olyat él meg, de nem avatkozik a dolgok menetébe, de meglöki a rendszert, ahol elakad, mint Jancsika a villanyvasutat a szőnyegen. Milyen érdekes, hogy épp a Buddenbrook házat olvasom, számomra elég sok az áthallás.

És még egy dolog, lehet, csak az én hülyeségem:

Amikor a kislány elmeséli a nagypapának azt a táboros sztorit, nem virágnyelven épp azt vallja be az öregnek, hogy ő adagolta túl anyuci gyógyszerét, amit előzőleg kikísérletezett a hörcsöggel? És az öreg ebből arra következtet, na majd akkor ez a bátor kislány őt is „megváltja”, de hát egy ilyen isteni észlelő ilyet nem tesz, ő csak odáig tolja az embert el, ahová amúgy magától is menne, csak gyáva még ehhez is. Az öreg simán megölhette volna magát - ennek a filmnek fő motívuma a gyávaság volt amúgy, itt mindenki iszonyatosan gyáva volt.

És ha a sztorit Európa agóniájaként nézzük, csomó jelenet érdekes megvilágításba helyeződik.
Kedvencem amúgy a karaoke jelenet volt, mosolyogtam magamban, Haneke most nem kegyelmezett az emberi lénynek, azért ez egy elég kemény jelenet volt, ha alaposabban belegondolunk.

Köszi, azóta tovább agyaltam a filmen, és egyre zseniálisabbnak gondolom, ahogy telik az idő. Már azon is elgondolkodtam, tudatos volt-e a férfi főhős ápolatlansága és esetlensége, amit az amatőr színészválasztás még jobban kihangsúlyozott, nyilván, de akkor ez megint ad egy plusz jelentést a béna karral együtt a vágóhídon. Megfigyeltem már Jarmuschnál is, sokszor tök mást kommunikál a filmjeiről, mint ami az emberben automatikusan lecsapódik, mint valami rejtvény: van a mainstream jelentés és alatta sokszor épp annak az ellenkezője.

Elmondom az én interpretációmat, mert ezt senki nem írta, hátha mégis van, akinek ez jött le. Kicsit hosszú, bocs.

A film vágóhídon játszódik, ahol szarvasmarhák élnek, akik csak arra várnak, hogy egy napon ott lógjanak azokon a kampókon. Talán páraknak ismerős a kép már máshonnan... Itt dolgozik a két hős, akik álmukban szarvasok, ami a szarvasmarha szabad verziója, ha fogalmazhatok ilyen bénán. Ezt a film eleje mutatta meg nekünk, a felütés, ami kvázi vázolta ezt az ellentétet, amit a cím jól meg is támogatott verbálisan. Ott voltak a bezárt marhák egymáshoz préselve, nézték a rácsok mögül a napot, stb., miközben szarvas társaik korlátok nélkül bolyonganak egymással harmóniában az erdőben. Ha a szarvas az ember kivetülése az álomban, akkor a szarvasmarhának is annak kell lennie, csak itt az „életben”. Magyarán a fizikai és szellemi sík futott parallel végig a filmen, és a két főhős hangsúlyai inkább a másik, a nevezzük úgy, szellemi síkra helyeződtek, azért voltak ilyen esetlenek, bénák a vágóhídon. Mária autisztikus vonásai igazából számomra nem egy betegség tünetként csapódtak le, hanem fordítva: az őt körülvevő világot láttam betegnek a maga harsányságával, taplóságával (ld. Jenő), míg ő a rendre, a tisztaságra (fehér szín) és az igazságra törekedett (becsomagolatlan szókimondás). Az érintéstől irtózás is azt sugallta számomra, ő nem feltétlenül a testi síkon élte meg önmagát, és ezért nem igazán érti a fizikai világ kódjait. A férfi szintúgy, csak a különbség köztük az, hogy ő egy idős ember, és neki ez a fizikai sík volt a fő tapasztalati közege. Ám csoda történik velük, a másik síkon együtt vannak, és ez kiderül itt is. A pszichológusnő is jól megmutatta, hogy ez olyan misztikum, amit sokan csak irigykedve figyelnek. Szeretnék ezt megélni a „vágóhídon” is, csakhogy ez nem olyan egyszerű, mert ez nem az erdő. Mindig zaj volt, megfigyeltétek: tv, rádió, utcazaj, gépek, telefon stb. És minden félremegy állandóan. Az erdőben meg csend és megértés van. Tudnám még ezt részletesebben elemezni, de a vége: az a szex jelenet iszonyatosan gépies volt, ráadásul előtte a faszi meghág egy nőt, Mária meg pornót néz. Ez sem véletlen azért. És az arca a szex alatt mindent elárul, ez nem egy boldog, igazi szerelmes egymásba borulás volt. És eltűnt a szép álom, oda az erdő, a szarvasok, a patak, a szabadság, maradt a vágóhíd. Milyen arcot vág Mária, amikor rádöbben a legutolsó jelentben, hogy nem álmodott? Ez nekem nem arról árulkodott, hogy boldog lett. Remélem érthető, szerintem a film vége kifejezetten nem happy end. Enyedi nyilatkozta is a Simon mágus kapcsán, hogy a földi létet a teremtés egy elfuserált terepének tekinti, fent van a Youtubon, rá lehet keresni. Mindenesetre egyet értek a zseniális rendezővel: jó lenne megtartani a lelki síkot is magunknak, és nem állandóan lerántani a vágóhídra, kinyírva ezzel, hisz testben is és lélekben is megélve lenne teljes a létünk.

(Az érfelvágós jelenet rendben van, párom orvos, kifejtette, ha a könyökhajlatban vágja el a karját, az durván spriccel, de ez így teljesen reális, ennyi vérveszteségtől nem hal meg senki. Ez a vér csak keret volt, az elején a szarvasmarha csurgó vére és Máriáé ugyanaz a vér. Mária fizikailag nem halt meg, szerintem semmi ilyen nem volt ebben a filmben, nem ő halt meg, hanem a szerelem, s ezzel benne is meghalt valami fontos, ahogy elakadt a zene is a lejátszóban.)

Kedvenc filmrendezőm Jarmusch, ő Murakami Haruki és Pelevin mellett a legstílusosabb kortárs alkotó számomra. Érdekesen hatnak a filmjei, mindig csak napok múlva érik el nálam valahogy a katarzis közeli aha-élményt, de akkor nagyon.
Nekem a pár kapcsolata azonban nem tűnt ideálisnak, az oké, hogy elfogadják egymást, de számomra az ideális társnak ízlik a főztöm, és értékeli a függönyeimet, valahogy a csaj túl aktív volt, a pasi meg túl passzív, mintha Jarmusch azt mesélte volna el, ő milyen kapcsolatra vágyik, milyen számára az ideális nő, hogy áll egy pasihoz. Ám fordítva már talán nem vizsgálta meg ezt annyira alaposan...
De ez csak egyéni kekeckedés, a film zseniális, nagyon ajánlom mindazoknak, akik szeretik a hangulatfilmeket, az édes íze a szádban marad még sokáig.

A film kérdésfelvetése az valóban kitűnő, ötöst érdemel. A kivitelezés meg csak egy hármast, van az egésznek valami rém amatőr jellege, nekem pont az az életszerűség hiányzik, ami amúgy majdnem minden magyar filmből hiányzik, utoljára a Csók anyuban nem éreztem ezt. Pl. amikor az igazgató bácsi és anyuka mennek a folyosón, az a hamis tényleg a Szomszédokra hajazó párbeszéd, no meg a gyerekszínészek is hamisak, és most nem az énekhangjukra gondolok. Ez van, nekünk ez valamiért nem megy...

A problémafelvetés azonban azért tetszik, mert rámutat valamire, amire amúgy épp nem akart, de mégis, ilyen csavaros ez a téma ugyanis. A modern kori (vagy tán a régebbi is, ezt most nem tudom) közösségek legfőbb jellemzője, hogy mindig a gyengéknek, bénáknak, tehetségteleneknek kedvez. Őket védi, őket emeli fel, míg a zseniket lenyomja. Csak körül kell nézni, lassan ha nem vagy valamiben hendikepes, rosszul jársz. Ez a film azt akarja nekünk mondani, a hamis hangú gyerekeknek is helye van a kórusban, ahogy a lábnélküli embernek a tánckarban, a süketnémának a műsorvezetői székben, a 160 centiseknek a kosárcsapatban. De ez egy oltári hazugság. Mindenkinek van erőssége és gyengéje, ez alól nincs kivétel. Ha egy kórusba a legjobb hangúakat választom ki, az nyilván nem a ma divatos pc megoldás, ám előrevivő: lesz egy jó hangú kórusom. Akinek nincs jó hangja, annak keresnie kell valamit, amiben meg ő jó, kerámiaszakkör vagy foci. Ez miért gáz? Ha énekelni akar, az is oké, joga van hozzá, de akkor a cél nem a jó hangú kórus lesz, hanem a közös éneklés öröme, csakhogy akkor nuku verseny, meg Svédország. De a kettő együtt valóban nem megy, milyen kirekesztő már, hogy én nem focizhatok Brazil válogatottban, megyek is jelentem az ombudsmannak. Szóval a modern társadalmakkal az a baj, hogy nem tudták jól kitűzni a célokat: verseny, vagy közös éneklés? A kettő együtt nem megy, vagyis még az is megy, de győzelem már nem lesz. Az a világ, ahol a középszer kerül ki a színpadra, nem nyer díjat és nem utazhat sehová. De a filmnek nyilván pont az ellentéte volt az üzenete, ez a ma divatos, te is lehetsz sztár, mert te megérdemled, mindenki egyforma és egyenlő-duma. Holott ez egy baromi nagy hazugság, ami aztán hosszútávon a totális Idiocracy-hoz vezet, hamis kórusok, béna focicsapatok, női hídépítők, szoptató apukák, mittudom én, mi a cél... És amit a film akarata ellen is aztán beismert, mert hajtotta a hatásvadászat:
a végén, jé, nem a tátogás győzött, hanem a TISZTA, szép énekhang. Csak ez is egy hazugság, mert hamis gyerekkel soha nem lesz ilyen az összhangzat sem. kérdés: a film valódi, tehát a filmben hallható kórusába az egyenlőség jegyében beválogatták a hamis gyerekeket, vagy kiválogatták a legszebb hangúakat és velük vették fel a dalt? Na ugye. :)

A tanárnő egy kicsit számomra azt testesítette meg, hogy mennyire hülye szituba kényszeríti magát az a társadalom, ami a mindenki egyenlő elvére akar építeni, mert akkor most hogy legyél okos? A végén mindenki hülyét csinál magából, tanár, tátogó és lázadó gyerek egyaránt, mert jó megoldás nincs.