sleepingdancer

Csendesen mesélő,, de néha felizzó, nagyon szép film, lírai (neo)realista remeklés

7/10 Nem ülnék be rá még egyszer, de nem bántam meg, hogy láttam. Mondjuk mindig érdekelt a fizika és tudománytörtenete. Túlburjánzó, néha nehezen követhető, de végig feszültséget teremtő, szórakoztató film. Talán az utolsó félóra már tényleg sok volt azért.

--
Áthelyezve a(z) Oppenheimer topikból.

7/10 Nem ülnék be rá még egyszer, de nem bántam meg, hogy megnéztem. Mondjuk mindig érdekelt a fizika és s fizika tudománytörtenete. Túlburjánzó, helyenként nehezen követhető, de végig feszültséget teremtő, szórakoztató film. Talán az utolsó félóra már tényleg sok volt azért.

Magával ragadó neorealista remeklés, különösen a film első fele, kétharmada sodró és izgalmas.

7/10

Számomra ez kb. a nézhetetlen kategória volt. Egy percig sem kötött le, nem érdekeltek a szereplők, a szálak, nem tudtam rá rezonálni. De a hangulata rém nyomasztó, és az igazából tetszett, ezért 3/10

9/10 Remek volt, egyenesvonalú, hibátlan, sodró. Olyan sokféleképpen el lehetett volna rontani, de ez most sikerült.

Mélységesen konzervatív, antifeminista üzenete miatt nem éri el nálam a közepest, egyébként helyenként vicces vígjáték. 4/10

A három (?) cselekményszálból egyet tudtam követni, a nyugdíj előtt álló zsaru történetét. A kesze-kusza film egy idő után azért is unalomba fullad, mert a jelenetek 80%-a egy kaptafára van felhúzva: egymásra ordibáló, egymásra fegyvert fogó, egymást ölő - túlnyomóan alsó osztálybeli, fekete - embereket látunk és hallunk. Rém fárasztó haddelhadd.

A film végéről kérdezett Réka egy másik platformon, talán nem baj, ha ide is leírom, ami eszembe jutott. Úgy gondolom, a film alapvetően poétikus, vagyis inkább asszociatív, mint logikus, nem feltétlenül lehet felfűzni egy(etlen) rendezett történetté, a végét különösen nem. A film vége szerintem kitágítja mindazt, amit előtte láttunk, valahogy tágabb perspektívába helyezi. Az idegen űrhajó hangrobbanása megyegyezik a Jessica (Tilda Swinton) által hallott hanggal - ez vagy erősen a múltba vagy a jövőbe visz (valamiféle emlékezés vagy jövőbe látás, a jövő vagy a múlt elérkezése, érzékelése a jelenbe(n), sőt akár a jövő és a múlt egyszerre látása - egyben látni az időt isteni képesség). A természeti képek ehhez hozzáteszik az idő intenzív érzetét a szinte időtlen állandóság bemutatásával. A kolumbiai táj, őserdő millió évekkel ezelőtt is nagyjából így nézett ki, a zörejei, hangjai ugyanezek voltak, lehet, hogy millió évek múlva is ilyen lesz. Mintha a személyes és történemi időérzetünket tágítaná ki a film vége a geológiai, csillagászati idők felé. (Ezt erősíti a földrengésről szóló rádióhír is a háttérben.) Én a halálba látogató férfiban is valami hasonló tágítást, léptékugrást érzek, egészen hétköznapi körülmények között történik meg a Csoda: (innen oda, onnan ide). Szerintem a film vége belehelyezi a szereplőket (és a nézőt) az Univerzumba. Hogy milyen érzelem vagy viszony alakult ki a két szereplő között a végén, arról újranézés nélkül nem mernék nyilatkozni. (Én elsőre szinte semlegesnek éreztem ezt a kapcsolatot, de kommunikatívnak, olyan felebarátinak, résztvevőnek, egymástól tanulónak. De lehet benne más is, nem tudom.)