John Carpenter

John Carpenter 1948. január 16.-án született, Bowling Greenben.
Mióta csak kamerát vett a kezébe, mániákus elkötelezettséggel dolgozik. Univerzális filmkészítõ: rendezõ, forgatókönyvíró, producer, zeneszerzõ, vágó, nem egy munkájában epizódszerepben is feltûnik. 5 éves volt, amikor a mozivarázs egy életre megbabonázta. Alig 10 évesen már viszonylag képzett fotósnak számít, még elemibe jár, amikor néhány társával filmklubot alapít, majd 12 évesen készíti el az elsõ amatõr munkáját, Gorgon, az ûrszörny címmel. Ez és a további "remakejei": A kolosszális szörny bosszúja, Gorgo Godzilla ellen, Varázslók az ûrbõl és A harcos és a démon már címükben is jelzik, hogy az ifjú Carpenter érdeklõdését leginkább a B-filmek ekkoriban virágkorát élõ két mûfaja, a sci-fi és a horror vonta magára.

A mainstream vonulatából John Ford, Raoul Walsh, Alfred Hitchcock mûveiért lelkesedik, legjobban Howard Hawkst csodálja. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy ami Coppola számára John Ford, DePalmának Hitchcock, az Carpenter számára John Hawks. Hawksban a biztos kezû mesterembert tiszteli.

Hawks iránti rajongásának késõbb rengeteg munkájában adja tanújelét, Hawks-utalásokkal zsúfolja tele mûveit, ez azonban afféle játék csupán, az idézetek származási helyének ismerete nem szükséges a mûvek megértéséhez. Nem egy filmje figuráinak nevéül Hawks-hõsök neveit kölcsönzi, rajongásának betetõzéseképpen pedig 1982-ben elkészíti az '50-es évek kultmozijának, a sci-fi egyik alapmûveként számon tartott, A lény (The Thing from Another World) remake-jét. Hawks és Ford fétisszínészében, John Wayne-ben minden idõk egyik legnagyobb színmûvészét látja, forgatókönyvet ír neki (Wayne Elvis Presleyvel az oldalán küzdött volna benne a rosszfiúk ellen), amit a színész el is fogad, de a film leforgatását végül betegsége megakadályozza.

Középiskolás évei alatt, majd a dél-kaliforniai egyetem filmes tanszakának hallgatójaként jóformán mindent megtanul, ami a filmészítés technikai oldalát illeti. Még nincs kezében a diplomája, amikor a Bronco Billy feltámadása 1970 ben Oscar-díjat nyer a legjobb élõszereplõs rövidfilm kategóriában. A darabot ugyan nem Carpenter rendezi, csupán társíróként, zeneszerzõként és vágóként jegyzi, sok tekintetben mégis az oeuvre részének tekintendõ. Carpenter számára – és ez késõbb több munkájában visszaköszön ,– a metropolisz lakhatatlan, gyûlöletes hely: a film fõszereplõje egy nagyvárosban vegetáló fiú, aki, hogy elmeneküljön az õt nyomasztó valóságtól, látszatvilágot kreál, a vadnyugat hõskorába álmodja magát.
Következõ munkájának terve már az egyetemi évek alatt megfogamzott Carpenter fejében. A Sötét csillagot saját forgatókönyve alapján eredetileg 16 mm-re forgatta, s rövidfilmként képzelte el, de a körülmények szerencsés alakulása folytán végül mozifilm lett belõle. Az elsõ, 20 perces változat 1972-ben készült el. Ezt egy évvel késõbb 83 percre bõvítették, és átírták 35 mm-re. A film két Kubrick-film, a Dr. Strangelove és a 2001: Ûrodüsszeia persziflázsa: a világûrben húsz éves küldetésre, bezártságra ítélt hõsök a lázongó planéták megtisztításával készítik elõ a terepet az utánuk jövõknek. A küldetés teljesítésében intelligens, beszélõ bombák a társaik, melyek közül az egyik egy mûszaki hiba következtében elhatározza, hogy felrobbantja magát, és szándékának keresztülvitelében nem lehet megakadályozni. A késõbbi Carpenter-filmek majd mindegyike a mindennapok fenyegetettség-érzetérõl szól majd, de a Sötét csillag az életmû egyetlen filmje, amelyben a fenyegetettség nem kívülrõl ered, hanem a figurák gyengeségébõl születik.

A Sötét csillagban az emberi tulajdonságokkal felruházott gép a pusztító erõ. A mindössze 200 ezer dollárból készült thrillerben, A 13. rendőrőrs ostroma-ban az élõhalottakként mozgó utcai banditák szerepeltetésével már az elgépiesedett ember a negatív pólus. A A 13. rendőrőrs ostroma szereplõi egy rutinfeladat elvégzésére, a rendõrállomás bezárására gyûlnek össze, hogy aztán hirtelen – Carpenternél nem is történhetne másként – az abszurditás örvényében, egy ostrom közepén találják magukat. Lehetetlen elmenekülniük: a rendõrõrs egyszerre lesz erõdjük és börtönük. A Carpenter-filmek dramaturgiai szervezõ közepe az ellenállásra kárhoztatott, a külvilágtól elszigetelt, a tehetetlenség vákuumába zárt csoport, melynek tagjai külön-külön kevesek ahhoz, hogy a siker reményével vehessék fel a harcot a gonosszal. Carpenter munkáiból hiányoznak a klasszikus értelemben vett, különleges képességû hõsök, csupán "helyzetbe vetett", csetlõ-botló, menekülés közben egymás sarkát taposó, individuum nélküli figurák vannak.

A film a klasszikus westernnek egyik alaptémáját (a banditák támadása a seriffiroda ellen) variálja. Noha a történet és az elõadásmód egyszerre több filmre – Howard Hawks Rio Bravójára és El Dorádójára, valamint a zombi-filmek avatott szakértõje, George A. Romero 1968-ban készült kultikus Az élõhalottak éjszakája címû mozijára – reflektál, mégsem tekinthetõ ezek egyszerû reprodukciójának, ugyanis ellentétben Hawksszal és Romeróval, Carpenter nem vonatkoztat el sem térben, sem idõben, a cselekmény idõpontjául a jelent jelöli meg, helyszínéül egy metropoliszt (Los Angeles) választ.

A A 13. rendőrőrs ostroma – annak ellenére, hogy a jelenben játszódik – sötét színekkel megfestett apokaliptikus látomás a jövõrõl, ez értelemben Carpenter két késõbbi munkáját, a Menekülés New Yorkból és Menekülés Los Angelesből címû filmjét elõlegezi. Carpenter már ekkor teljes fegyverzetben áll elõttünk, együtt van itt szinte minden, ami késõbbi, sikerültebb, munkáit jellemzi: a lényegre törõ, minden felesleges kitérõt mellõzõ elõadásmód, a párhuzamosan futtatott cselekményszálak mesteri módon történõ egybesodrása, valamint a rendezõ kivételes képessége az atmoszféra megteremtésére, amelyben a minimálmotívumokból építkezõ zene, amelyet ő maga komponált, a látvánnyal egyenrangú dramaturgiai elemmé válik.
Carpenter harmadik játékfilmje, az 1978-as Halloween - A rémület éjszakája az életmû legismertebb darabja, a '70-es évek amerikai független produkcióinak financiális szempontból is legsikeresebbike: az alig több mint 300 ezer dollárból készült film mostanáig majd 80 milliót fialt. Halloween - A rémület éjszakája az egyik leghatásosabb horror, melyet valaha is készítettek, de nem olcsó effektusokkal operáló slasher, a vérrel nagyon takarékosan bánik a rendezõ. A film döbbenetes hatása másban, elsõsorban az elegáns szerkesztésben, a formai tökélyben keresendõ. Halloween - A rémület éjszakája a suburban ("kis- vagy kertvárosi") horror alapmûve, a fókuszban a középosztálybeli átlagpolgárral, mint a gonosz potenciális áldozatával.

Míg A 13. rendőrőrs ostroma gyilkolásra kódolt, zombikként tántorgó banditáit, addig a következõ filmjének gonoszául a gyilkológépet, az elpusztíthatatlan, diabolikus metakillert választja a rendezõ. Carpenter filmjeiben a téboly láncreakciójának elindítója lehet a kontrollálhatatlanná vált technika (Sötét csillag, Christine), pszichopata gyilkosok (A 13. rendőrőrs ostroma, Halloween - A rémület éjszakája), kísértetek, fantasztikus horroralakok (A köd (1980), Nagy zűr Kis-Kínában, A sötétség fejedelme), vagy bolygónk elözönlésére készülõ földönkívüliek (A dolog, Elpusztíthatatlanok, Elátkozottak faluja).

Carpenter munkáit Hitchcock filmjeivel szokták párhuzamba állítani, holott a hitchcocki mozi alapvetõen más hatáseszközöket használ. Carpenter "türelmetlenebb" annál, semmint hogy a hitchcocki suspense-zel (késleltetett meghökkentéssel) dolgozzék: ,,Hitchcock a suspense mestere volt, amely az idegborzolás egyik fajtája, s amely jó félóra elteltével kezd fokozatosan kifejlõdni. Az én filmjeim a sokkal igyekeznek hatni, a lidércnyomásos jelenetek pár másodpercig tartanak."

Nem egy filmje rögtön a rémület kellõs közepébe vág, sokkoló jelenettel indít. Carpenter a hawks-i "láthatatlan technika" tanításának alapján áll: a jó rendezõnek észrevétlenül kell mûködnie a háttérben, minden tudását a film cselekményének szolgálatába állítva. A sztori a legfontosabb számára, ezért a munkáiban – mind a narrativitás, mind a vizualitás szintjén – semmi olyan megoldást nem tûr meg, mely a történettõl elidegenítené a nézõt. Filmjeiben nincsenek bonyolult idõstruktúrák (flashbacket például sohasem használ), hiányoznak az elõre- és visszautalások, az elbeszélés módja lineáris, ezért könnyen követhetõ. A képi világ is a nézõ azonosulását célozza.
A szubjektív perspektíva alkalmazása Carpenter egyik legkedveltebb mûfogása, valamennyi filmjében találkozni olyan jelenettel, melyben a kamera a szereplõk szemszögébõl tudósít a történésekrõl. Ennek az alkotói módszernek a betetõzése az Elpusztíthatatlanok címû inváziós sci-fi.

Elsõ négy filmje mind a kritikusok, mind a közönség nagyrésze szerint Carpenter életmûvének legjobb darabja. A függetlenként indult alkotót hamarosan Hollywood legfrissebb sztárrendezõ-jelöltjeként kezdik emlegetni. Magas költségvetésű filmek következnek, azonban Carpenter függetlenként kezdte, így Hollywoodban is maximális szabadságot követel magának, a színészek kiválasztásától kezdve (sosem szeretett nagy sztárokkal dolgozni), a forgatási helyszínek kijelöléséig, sõt a végső vágás jogáig. Mindez nem teszi a producerek kedvencévé, részben ennek, a kompromisszumokra képtelen viselkedésének oka, hogy a '80-as évek elsõ harmadában megtörik a karrierje. A másik ok az elszürkülés. A '70-es évekbeli filmjeit épp az emelte ki az ekkoriban születõ tucatdarabok közül, hogy, bár a rendezõ nem egy sémát beépített mûveibe, a filmek, eredetiségük okán maguk is sémateremtõek, másolandó, utánzandó mûvek lettek. A '80-as években viszont kevesebb lett a saját ötlet, az eredeti forgatókönyv és a korai munkáira oly jellemzõ, mívesen kidolgozott és szuggesztív képi megoldás.

John Carpentert sokan kizárólag horror- és sci-fi-rendezõnek tartják, pedig számos egyéb mûfajban is alkotott, õ magát, mint már utaltunk rá, zsánerrendezõnek tekinti. Készített dokumentarista hitelességgel megírt életrajzi filmet (Elvis), szerelmi történetet (Csillagember), vagy például a Semmit a szemnek címû vígjáték Chevy Chase-zel. Legnagyobb vágya, hogy egyszer musicalt rendezhessen.