Színház

'88-ban szintén Vincze János rendezésében a Csirkefejjel robbant be a Harmadik Színház, és lett meghatározó helyszíne a pécsi és magyar alternatív, független színházi életnek. Azóta a mostani kurrens előadást is beleszámolva kétszer rendezte meg Vincze a Csirkefejet. És valahogy mindig aktuális tudott lenni!
Tudom sajnos, hogy jóideje egyik napról a másikra tud létezni ez a színház, és valóban, a kérdéseim költőiek, de azért fel kellett tennem őket...

Van egy remek interjú Vinczével itt, és ebben beszél arról is, milyen volt, amikor a fővárosi Katonában többször is bemutatták a Csirkefejet Gobbi Hilda halála után.

A Pécsi Harmadik Színház, Vincze János vezetésével az ország egyik legjobb színháza - régóta. És régóta, szinte máról-holnapra élnek.
Ezt az előadást még nem láttam (Gobbi Hildával láttam a Katonában, a 80-as években). Az utolsó amit Pécsett láttam, szintén Spiró, a Prah volt, a zseniális Bacskó Tündével a főszerepben.
A kérdéseid a végén alighanem költői kérdések. Tudjuk rá a választ: a művelt, gondolkodó ember veszélyes - a hatalomra!

Spiró György - Csirkefej
Pécsi Harmadik Színház

Van, hogy egy előadás miután leülepedett valamelyest az emberben, csak akkor kezd el igazán működni. Így vagyok én is a kortárs magyar dráma szabadszájú alapművével is, ami bemutatása idején kőkeményen reflektált a korára, s most, közel negyven évvel később a mai jelenmagyarrögvalóság tükröződik benne vissza. Reménytelenség, nihil, kilátástalanság. Időtlen, kortalan világ és élet ez a miénk itt Magyarországon. Van egy olyan (jelentős) része legalábbis a társadalomnak, amelynek életterén és életmódján alig lehet bármi változást észlelni. Újra és újra kitermeli magából ugyanazt, innen nincs kiút. Szóval, ahogy néztem tegnap ezt a tragikus, időn kívüli történetet (macskaleölés, emberölés) csodáltam minden, a színészeket, a díszletet, időnként borzongtam a tragikumán, vagy lágyan nevettem iróniáján, de nem "rántott úgy be", hogy zsigereimben érezzem a darabot. Csodáltam, ugyanakkor valahogy mégis kényelmetlenül éreztem magam, hogy nem hat rám azzal az elementáris erővel, ahogy vágytam. Zavart az is, hogy nem tudtam, hogy nevessek, vagy sírjak, hogy végső soron milyen műfajú művel is van dolgom. Ez a kellemetlen érzés a finálé után sem változott bennem. Ráaludtam. És most, ahogy felidézem a látottakat-hallottakat, egyre jobban "beüt". Elolvastam kritikákat és egy interjút is Vincze János rendezővel, és egyre jobban életre kel bennem az egész. Pontosabban értem, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy ott lehettem tegnap. Mert ez velem fog maradni, jó darabig. Talán újra is nézem, már azzal a tudattal, hogy itt egész másképp kell "élvezni", amit kapok nézőként, mint általában.

Nem tudok sajnos elmenni szó nélkül amellett, hogy egy ilyen alkotóműhely, mint amilyen Vincze János és alkotótársai színháza olyan létbizonytalanságban kell alkossanak, mint amilyenben színpadra állították Spiró remekművét 2022 végén Magyarországon... Pedig ilyen színvonalú művészi vízióval ritkán találkozhat még a fővárosi közönség is. Miért nem tudjuk jobban értékelni, megbecsülni kulturális értékeinket, kincseinket? Menjen el egy halom pénz a giccses, pátoszos kurzusdarabokra, leszarom, de miért nem kaphat valamennyi támogatást egy valódi független társulat, akik valódi kulturális-művészi értékkel és érvényességgel bíró alkotást hoznak létre?

Pottyondi Edina: Mocskos szájjal feleselek, stand-up előadás@Átrium. Mit mondjak? Edina erre született. Provokatív, zavarba ejtő, letaglózó, fergeteges és iszonyú vicces. 10/10

Hannibál tanár úr az Átriumban. Vérfagyasztó és kétségbeejtő. Ez valami brutális, hogy 1956-ban készült egy film, Móra nyilván az eredetit még az 1934-ben bekövetkezett halála előtt írta, persze, utólag belevettek ezt-azt, de te benne élsz ma!! Ebben! Iszonyat! Megírta, valaki megírta, megcsinálta valaki filmen, megjósolta, fehéredj el, félj, itt van, megértük! Alig kellett ezen változtatni bármit is. A szereplőgárda kicsikét egyenetlen teljesítményt nyújt, hárman-négyen lefelé kilógtak a sorból, a rendezés viszont nagyon ütős, sokkoló, a közönség között - érdekes vagy nem érdekes - mindig akad, aki azt hiszi, hogy a színház az mindig vicces, és nekünk azért van jegyünk, mert kötelességszerűen röhögnünk kell a bohócokon, de ilyen szinte minden előadáson van. Ezen aztán nem volt mit (zokognunk kellett volna)... de lehet, hogy volt, aki kínjában így vezette le a feszültséget.

Én 28-án láttam , a PBEST legújabb darabját, az Az imádkozót, hát ez nem könnyed, de rohadt jó...

Mi a Mesél a bécsi erdőt ütemeztük mára, de az Örkény színházi verziót, szuper jó volt, bár nem vidám.

Katona József színház: Mesteremberek. Régen szenvedtem ennyit darabon, pocsék év pocsék lezárása, szóval közönséges, alacsony színvonalú "humor", ezt a színházat azért többre tartottam ennél. Egyáltalán nem is értem, hogy egy ilyen csetlő-botló, hasraesős stb. művet hogyan és miért? Talán, mert év vége van, talán, mert ilyenkor valami könnyű kell, a könnyű az megvolt, volt, aki csillogó, flitteres, alkalmi ruhában volt, tényleg gonddal felöltözve, és volt, aki csíkos, suhogós melegítőben... ööö... izé... szóval, ennek az utóbbi nézőnek szólt inkább a darab.

Töprengős kérdés, hogy na, vajon hogyan lehet ezt ütősen megvalósítani színpadon? Bradbury ikonikus műve, a 451 Fahrenheit kortalan dolog, az irodalom, a műveltség és a zsarnokság hagyományos szembenállásának példabeszéde. Filmen, úgy emlékszem, egyszer jobban sikerült, máskor nem annyira. Hogyan néz ki színházban? Hogyan lesznek itt tüzek, meg főleg a kutya?? A Radnótiban megy, tegnap láttuk. Na, az elején egy kicsit lapos volt, nem annyira kötötte le a figyelmet. Főleg, hogy már minden lehetséges kimenetet amúgy is tudsz. Rendkívül eszköztelen az előadás. Persze, ezt vagy látványorgiában lehet elmesélni, vagy minimálban érzékeltetve, utalva. De azután sikerült, belejött az előadás, meg én is. Abszolút jó volt - így utólag - a koncepció, az üvegkalitka, mely minden helyszínnek teret adott, az üvegre vetítés kitűnően működött, meg a szereplők közötti átfedések is remek elosztás! Az üzenet időtálló, nem kopik, csak mindig hozzáidomul az adott időhöz. Ki tudná magát gondolatban függetleníteni, ha éppen egy középkori bigott barbárságot éltető, a szabad gondolatok tűzzel és vassal eltipró közegben él? Persze, hogy nem. Így aztán a bőrödön is érzed, néhány dolgot talán még helyre is rak a fejedben, jó élményhez jutsz közben, bár, ha jobban belegondolsz, akkor inkább elkeseredsz.

Mint egy falat kenyér...

Színdarab készül az ifjú Orbán Viktor és Antall József találkozásáról

Az e-szinhaz.hu kéretlen reklámja: 19 előadás nézhető 10 (most még 8) napon át 16.900 forintért Fesztiválbérlettel.
Eddig láttunk egy nagyszerű kortárs darabot Schwechtje Mihály: Gina, Radnóti Színház, szuper volt, plusz egy Vágy nevű villamost kedvenc Tóth Ildikómmal, Székesfehérvári Színház.

Igen. Én színházban, pedig elég sok darabban láttam Stohl-t, mindig ledöbbentem mennyire jó és komplex színész. Többször volt, hogy hasonlóan éreztem. És érdekes, hogy filmen nekem viszont sosem jött át. Talán Ő az egyetlen, akivel így vagyok és nem tudom az okát. Mert attól, amit a kereskedelmi csatornákon (persze most már az összes nagyjából az) adott/ad elő, simán el tudok vonatkoztatni. Tényleg egy talány

Újraindult a szünet után a színházi szezon. Hát most milyen jelzőket használjunk... az Őrölt nők ketrecét ugyebár az ember régen látta filmen, meg nyilván a Karinthy Színházban is, ott is visítozva röhögtem, de ma, az Átriumban... hááá... még a Pappa Piát is megbocsájtottam Stohl Andrásnak! Olyan magasra tette a lécet, hogy fent van az nagyon, nem is ugorható, elképesztő százarcú csoda volt ma, hiteles, imádnivaló gesztusok, bravúr... mikor van olyan, hogy a közönség felugrik és állva tapsol? Az amerikai tehetségkutatókban. De magyar színházban? Na, itt ma volt... álltam, repestem, ordibáltam, vertem a tenyeret a többiekkel együtt. Nagyon nagy élmény!

Jó, hogy feljött, elfelejtettem, hogy van egy ilyen rovat.
Szóval tegnap a Városmajori Szabadtérin láttuk az Egy csepp mézet, Kováts Adéllal és Mészáros Blankával a főszerepekben. Kováts Adél éppen elmúlt 60 éves, mindig is a kedvencem volt, most is letagadhatna minimum egy huszast. Jól állt neki ez a humoros-keserű figura is. A filmklasszikust még nem láttam, de máris bekészítettem, összehasonlítás céljából.
(OFF: A Városmajori színház szégyellheti magát: 800 emberre 3 (!) toi-toi wc jutott és a mellette lévő étterem/büfé vécéjéből elhajtották a nem fogyasztókat. Tiszta (ja nem, koszos) Balkán.)

Két kamaradarab a West Endről: egy kortárs feketekomédia, a Mad House Bill Pullman és David Harbour főszereplésével, valamint Tennessee Williams emlékezet és képzelet határán egyensúlyozó Üvegfigurák című műve Amy Adams jutalomjátékával tudósít az amerikai depresszió különböző tereiből. A diszfunkcionális család szorongatása és az egzisztenciális félelmek sajátságosan észak-amerikai, azaz excentrikus és gyerekes, valamint hisztérikus és matriarchális visszfényben körvonalazódnak. Williams üveggé dermedt, szélsőségesen érzékeny közegének fojtogatása, amellett, hogy metszően aktuális szólamokkal is bír, az anyagi szükség és az anyai szívósság ihletet kikezdő egyvelegét mutatja be. Amy Adams egyszerre méltóságteljes és szerető, de határain bőven túlterjeszkedő és toxikus karaktere, a maga ellentmondást nem tűrő, domináló hangnemével megtölti a színpadot. A színésznő természetesen uralja a darabot, játéka szélesebb palettán nem is mozoghatna: néhol egy mondaton belül képes átvedleni kígyóból, megértő lénnyé és vissza. Az említett másik darabban, a gúnyos vígjátékban ugyanakkor a haldokló apa távolsága és közönye a kiemelt elem: a felnőtt gyerek nihilben fogant dührohamai már az ihletét vesztett, posztmodern Amerika sajátjai. Az Üvegfigurák harmincas évekbeli világa a mából nézve még tele volt illúzióval, romantikával ha úgy tetszik, a spanyol polgárháborúért való epedezés jellemezte, a Mad House hősei már „tudják” egymást, profin csócsálják a másikat. Bill Pullman kujonja megcsömörlött az ízektől, David Harbour - akárcsak az istenített Stranger Things-ben - szuperhősszerű figurává érik, vagyis torzul, aki végül légüres térbe kínlódja át magát és az eszementség köpenyébe burkolózva a végtelenített trollkodás hősi halottja lesz a józan ész felől nézve.
A két darab minimalista eszköztárral felvértezve, elegánsan, sallang mentesen skicceli fel az atomizálódó társadalom lidérceit.

igen. és könnyen lehet, hogy a Trafó is hasonló sorsra jut, de Pintér Béláék, és amennyire tudom a Jurányi sincs könnyű helyzetben...

Keserves egy dolog... nem csak a klímaváltozás, de a civilizáció párhuzamos pusztulása...

megszűnik az Átrium...

Papp János, László Zsolt nem akárkik, de ez tényleg one man show lett, de nem is baj. Nekem is átjött eléggé. Ajánlom akkor a legújabb Elviszlek magammal beszélgetést Alföldivel. (Wmn magazin youtube)

A Network... nem cikkekben, hanem saját szemmel, élőben. Mit mondjak, eléggé sokkoló... többszörösen sokkol. Amikor rájössz, hogy miről szól, és, hogy miért mondja ezt el pont most és pont itt neked. Alföldi elképesztően jó színész. A hangszíne, meg az ismert kiejtése nem mindig passzolt az amerikai szerephez, nem, nem pont ilyen egy amerikai TV-s bemondó, de a magyar vetülete, amikor ebből az egészből hozzánk szólt és amikor rájössz, hogy de, bizony ám, pont rólunk beszél, rólam, az életemről, az orrunknál fogva való vezetésről, hát az mélyen szétver odabent, nem is tudnám cáfolni. Amúgy jó színészek is vannak még a színpadon, de halotthalvány mindenki mellette. A mondanivaló meg gyomorszájas.

Network

Dollár papa Gyermekei és az Örkény Színház közös produkciója: Jelenetek a bábuk életéből (Ingmar Bergman filmje alapján)
Középkorú házaspár, polgári élet, kényelmes lakás, csendes beszélgetések, egy prostituált meggyilkolása, időben előre-hátra ugrálva kísérlet az ok lélektani feltárására, pszichiáter, meleg munkatárs, magányos anya. Minimalista előadás, szinte díszletmentesen, bivalyerős színészi alakításokkal. Gyorsan bekúszik az ember bőre alá. Ki manipulál kit? Akárcsak magunkat látnánk. Zavarbaejtő bensőséges miliő. Sok mindenen van min elgondolkozni utána.
Ajánlom mindenkinek, aki nem ijed meg, ha magát látja tükröződni a színházban.

Csodás!
Színdarab készül az ifjú Orbán Viktor és Antall József találkozásáról]

Vidnyánszky Attila - Agón (Nemzeti Színház)

Mintha Ari Astert beengedték volna a Nemzetibe rendezni. Életem legkülönlegesebb színházi élménye! Egy erősen megosztó darab, ahol metaforák tömkelegével kapjuk a nagyobbnál nagyobb, aktuális kritikákat a társadalmunkról, egy eddig soha nem látott, forradalmi, újszerű rendezésben. Le a kalappal a színészek előtt, akik 2 órán keresztül, szünet és hiba nélkül végigjátszottak egy olyan darabot, ami elképesztő fizikai és szellemi koncentrációt igényel.
Napokig nem tértem magamhoz a megtekintése után. Az előadás limitált számú, akik szeretik a nem mindennapi élményeket, azoknak bátran ajánlom!

Apák és fiúk a Katonában.

Turgenyev regényét Brian Friel 1987-ben színpadra írta, és ezt rendezte Ascher Tamás a Katonába.

Régen volt ilyen normális/klasszikus színházi élményem. A darabot a kt-n honos értékelési elvek mentén 7.5 és 8 pontok környékére teszem.

Egyszerre orosz, magyar és univerzális. Cseppet sem poros, senki ne féljen attól, hogy valami avítt orosz realista, unalmas matériára fizet be a jegy megvásárlásával. Klasszikus, mert a maga korában, ma és várhatóan a jövőben is aktuális marad. Erős a szereposztás, baromira hálás voltam, amiért a mellékszereplők nemcsak azért vannak a színpadon, hogy ellássanak valami funkciót, hanem saját sorsra is igényt tarthatnak. A cím a szélbalos kultúra-percepcióban azt az ingert válthatná ki, hogy valamilyen, csak a férfiakra koncentráló darabról beszélünk, de ez messzemenően nem így van. A női karakterek és a női sorsok éppoly hangsúlyosak, mint a férfiakéi. Inkább maga a nemiség másodlagos a tekintetben, hogy az univerzális, a bennünket, embereket nemtől függetlenül érintő kérdések kerülnek előtérbe. Ami az orosz realista irodalomban mindig lenyűgözött, itt színpadon is kiválóan működik: az ember egyéni és az emberiség (itt Oroszország és az oroszok) sorsának együttes ábrázolása, és ezek háttérben zajló párbeszéde. Sehol sem közhelyes a szöveg, és explicit alig is tettenérhető, mégis azt az össztapasztalatot nyújtja a darab (és általában az orosz realista nagyregény), hogy az egyéni sorsunk akkor is alárendeltje marad a nagy ontológiai, mindannyiunkat közösen érintő emberi törvényszerűségeknek, ha kifordulunk a bőrünkből. Az Apák és fiúk regényként és a színpadon is a forradalmak és valódi reformok lehetetlenségét, ab ovo kudarcát jeleníti meg, ebben a vonatkozásban a darab pedig elképesztően “szöveghű”. A főszereplők és a mellékszereplők egyaránt és egyenrangúan meddő boldogsághajhászása megannyi azonosulási pontot kínál a XIX., a XX. és a XXI. századi embernek. Hogy mindez mégse legyen fekete, mint a sír, a tragédia bohócjelmezben közelít: hangos nézőtéri nevetés kíséretében pereg a játékidő, ami nagyon optimális. Ez nemcsak a rendezésnek köszönhető, hanem a briliáns alakításoknak is, ezt kár ragozni, szinte mindenki jutalomszerepben van, régen láttam ennyire kiegyensúlyozottan erős gárdát egyszerre a színpadon. Talán csak az élet nagy kérdéseinek válaszát kutató színházbajáróknak nem tudnám őszintén ajánlani a darabot, mert ez a tükör sokkal inkább a kényszerű megrekedésről, a kérdések megoldhatatlanságáról és egyáltalán a haladás megkérdőjelezéséről szól, mintsem hogy bármilyen biztos “megoldás” ígéretével kecsegtessen. Viszont filmeseknek nagyon is ajánlott, Jordán Adél, Borbély Alexandra… de még “mellékszerepre” is olyan nevek jutnak, mint például Szacsvay László vagy Ujlaki Dénes.
Jó színház.
(És pocsék valóság. Nézem a szeretett orosz irodalmat, másnap pedig Oroszország megtámadja Ukrajnát.)

A Színház egyik fontos feladata, küldetése, hogy reflektáljon a jelenre, arra a közegre, miliőre, amiben élünk, ami körülvesz minket. Adott esetben keményen politizáljon, akár direktbe'. Itt az egyik leghatásosabb műfaj a szatíra, ami nyugodtan túlozhat, karikírozhat, elmehet abszurdba, s így teheti nevetségessé, közröhej tárgyává a hatalmat (higgyétek el, ez jobban fáj nekik minden másnál, még ha nem is mondják ki). Van az a pont, amikor már annyi frusztráció, düh, keserűség gyülemlik fel egy társadalomban, hogy egy komoly színházcsináló nem engedheti meg egyszerűen, hogy szó nélkül elmenjen a dolgok mellett, s muszáj egy őrült tombolás formájában artikulálni a sokak baját. Talán megváltozni önmagában ettől nem fog egy ország, nem lesz polgáribb egy társadalom - ez amúgy is egy hosszabb folyamat - de kétségtelenül fontos, hogy időről időre szembesítve legyenek a színpadon "azok ott fent" hogy milyen is valójában a rendszerük, amit kiépítettek. Vagyis: milyen a Nemzeti Együttbűnözés Rendszere.
Pintér Béla most jutott el arra a pontra, hogy nem lehet már tovább várni, és oda kell csapni az asztalra. A Marshal Fifty-six című legújabb előadásában ezt kíméletlenül megteszi. Megjelenik itt minden, ami az elmúlt 12 évünket jellemezte Magyarországon: ifjú hipszterszakállas és mellényes NER-lovagok, leendő feleségeik, akikkel közös érdeküknek megfelelően alakítják kapcsolatrendszerüket. Mondjuk most éppen az Észak-Balaton teljes bekebelezése. De van itt kamu 56-os hős, az ő hőstetteit elrappelő zenész, egy transzvesztita EU-riporter, de egy isten és egy istennő is alászáll, hogy összekuszálhassa a történeseket Jean Baptiste-Grenouille parfümjével, aki bárkit ellenállhatatlanná tesz.
Pintér Béla beleszövi az abszurd NER-karikatúrába a Mester és Margeritát és a Szentivánéji álmot is.
Kik is mik is ezek a hatalom közelében lévő senkik? Luxus kirakatéletük mögött nincs más mint felszínesség, üresség, és végtelen boldogtalanság, amiről persze ők maguk sem tudnak.
Végső soron miért is jó egy ilyen előadást megnézni? Hiszen aki kicsit is tájékozódik a közéletben, ezt mind tudja...Elmondom: roppant szórakoztató, és végre lehet nevetni az amúgy nyomasztó "valóságunkon", s két ha csak szűk kétórára is, de egy egészen más, komikus aspektusból tekinteni erre a rettenetes magyar rögvalóságra. Amíg erre képesek vagyunk, van remény.

PINTÉR BÉLA TÁRSULAT: MARSHAL FIFTY-SIX
Először is
döbbenetesen bátor, szókimondó darab, az alkotók ezzel a művel nem kevesebbet, mint végül is egész létüket kockáztatják a mai Magyarországon, hisz nincs semmiféle évszázadokkal ezelőtti történetbe bújtatva a mondanivaló, hanem közvetlen nyomja a képünkbe az elmúlt tizenkét esztendőt. Kínos és fáj és már nem is csodálkozom azon, hogy történhetett ez meg. Hát úgy, hogy a legnagyobb erőt úgy hívják, hogy hatalom, állítólag ettől tényleg csak a legerősebbek menekülnek meg, azok pedig kevesen vannak.
Másodszor
ez pedig már rólam szól, mert lemaradtam valahol Pintér Béla kapcsán, még mindig ott ülök a Szkénében az első sorban a földön a párnán, ahol a színész, szerepévé varázsolódva kilélegzi a nagymonológot, amit aztán direktben én szívok be. Tényleg ugyanazt a levegőt. Pici színház, együtt teremtünk, a tér sűrű, szinte tapintani lehet. Itt meg óriásszínpadon, profi díszletek között messze van az egyszer volt közelség, na meg a kedvenc pintérbélás-színészeim is már csak elvétve..Miközben tudja az ember, ez a művész nagy vágya, Tate Gallery minimum és óriásszínpad. És isten tudja, jó-e az, ha teljesülnek a vágyaink.
Tudom, múlnak az évek, én sem az első nagyszínpados Pintér Béla estet látom, és nem kéne már nosztalgiázni, én is mennyire rühellem, amikor még a szép képeimet kérik vissza 2010 előttről, aki már rég nem vagyok.
És itt most egy bekezdés kellene arról, amit helyettem már tizenöten megírtak, kik dicsérik ezt a darabot, copy paste, hogy "Pintér Bélánál szikrázóbb szellemet nem hord a hátán a magyar ugar: nemcsak drámaíróként, hanem színházi rendezőként is a kortárs kultúra legfőbb alakja. Minden nemzedéknek legfeljebb egy Pintér Béla jut – már a szerencsésebbeknek. Az értelmiség zöme ma már tudja ezt, de csak magánbeszélgetésekben hozza szóba. Budapestinek lenni ma, itt és ekkor élni, ahol az előadásai bármikor tetszés szerint megnézhetők: kiváltság. Mindenki tudja – de ez titok."...(Puzsér Róbert)
.......de közben mégis valaki kiszól belőlem, hogy ugye azért eljön újra az az idő, amikor a pintérbélai színház nem csak a felszíni szemét összeseperéséről, összeturmixolásáról, ki majd visszafordításából szól, hanem...szóval, amikor újra emlékezni fog eredeti szerepére, hogy még akkor is, ha a legbűzösebb trágyát használja alapanyagként képes annak áttranszformálására, szóval, hogy a művészet, ahogy írtam tegnap egy valentin-napi családi bejegyzéshez, a szarból készít aranyat. Mert ez itt csak a szar, és jól össze lettünk kenve mind. Persze minőségi, művészi, elvont, őrült, de akkor is csak szar marad

PINTÉR BÉLA TÁRSULAT: SÜTEMÉNYEK KIRÁLYNŐJE (2004 óta...)
El sem tudom képzelni, milyen lehet tizennyolc éven át játszani egy darabot, újra és újra leporolni a múltat és életet lehelni belé. Én már néha két év után látni sem bírok egy-egy festményem.
Nem könnyű esti szórakozás, tizennyolcas karikás, és még mielőtt bármilyen romantikus elképzelésünk lenne, milyen lehet a sütemények királynője, hát jobb minden képzetet előre eloszlatni, mert szar..
Megélt, hiteles, szörnyű darab, isten se tudja, honnan, de végig azt éreztem, amikor Pintér Béla benne hosszú perceken át ordít, kiabál, majd megteremti a forgószínpadon a gyönyörű káoszt nem játszik, hanem újraél valamit. Mintha terápiás mű lenne, jöttek a sejtések, és én meg ugye csak a hozott anyagból készült műveket szeretem, lassan háborús helyzetet teremtve ezzel itthon, annyit vitatkozunk emiatt, mert szerintem, csak ez ér.. És csak később olvastam el a darabról szóló cikkeket, és bizonyosodott be, nem tévedtem.
Ez itt a korai Pintér Béla, amikor még minden piciben zajlott, kisszínpadon, még nem olyan kiforrottan, nem olyan profi módon, de éppen emiatt még ártatlanabb is nekem ez az egész. És miközben a gyalázatos családon belüli erőszak témáját járja körbe vagyis inkább forogja körbe a díszletek segítségével, mégis minden szörnyűségen túl megjelenik a színházi áhítat. Hiába szól itt minden a szarról és bűzlik az egész, mindenki gyűlöl mindenkit már egész gyerekkortól és az alkohol az egyetlen mentsvár és kiút, mégis a színpadon ott van a színház misztériuma, mintha teste lenne neki, mintha "angyal" lenne, valami félelmetes gyönyörűség, mely egy maroknyi ember között kelhet életre. Ők teszik láthatóvá fájdalmas szépségét, igen, azért fáj, mert a szépség egy ponton túl már elviselhetetlen, fáj.
Régen nem láttam Színházat ilyet eredeti szépségében. Azt a Szkénét juttatta eszembe, ahova még a kilencvenes évek közepén Somogyi Istvánhoz sámánszertartásra jártunk, amikor még nem volt minden sarkon izzasztókunyhó, dobolás, meg tűzönjárás, s megtaláltam a segítőállatom, amit nem mondok el, ki volt és van azóta is, az a Somogyi-féle mágia ez, ahonnan Pintér Béla is indult. Ahol még tényleg csak magunknak csináltunk színházat, szertartást életre-halálra..
Viszont a darab adta katarzis elmaradt, talán azért, mert tényleg az van, hogy amit az alkotó érez, miközben születik meg benne a mű, az ölt testet a darabban, és érzésem szerint ez a mű az alkohol, családi kínok tragédiáit még nem oldotta fel. Afféle első terápiás ülés ez, melyet, mint tudjuk aztán egy sor másik követett, mely maga a Pintér Béla-i életmű, mely még nincs bevégezve..A katarzis még várat magára, noha több darabban már felcsillant.
Ám helyette kaptunk egy bájos feloldást a végén, micsoda egy édes poént és mily gyönyörű színészekkel.

Yasmina Reza: Bella Figura
Pesti Színház, rendezte Török Ferenc

Az ember életébe kellenek felejthető darabok.
Ha valaki más is látta, jelezze már, legyen szíves, hogy sejtett-e benne valami nagyon halvány transzcendens vonalat, (vagy azt csak én képzeltem bele. Utóbbi eset elég gáz lenne a darabra nézve, mert azt jelentené, hogy annak egyetlen élvezhető vonala is csak az én fejemben született meg.)
Halász Judit jó, Stohl nem túl gáz. Örültem, hogy csak egy felvonás. Ha valaki két darab között vacillál, és ez az egyik, jó eséllyel a másikat javasolnám neki. (Nem akarok senkit bántani, utóbbi mondattal csak támogatni szeretném az itt olvasók választását.)

NYIKOLAJ VASZILJEVICS GOGOL-BODÓ VIKTOR-KERESZTES TAMÁS: EGY ŐRÜLT NAPLÓJA

Több, mint öt éve játszott darabról van szó, túl van a századik előadáson, a legutolsó kritika is hangosan dicséri, tehát az ember bízva a közízlésben biztosra megy. Még a fiát is elviszi. Aztán az ötödik perc körül már feszengünk, a tizenötödik után elhagyja a szánk az első szitokszó, a huszonötödiknél olyan mérhetetlen unalom tör ránk, melyet hál Istennek alig ismerünk az életből. Tehetetlen, mozdulatlan egykedvűség, mely összenyom. Végtelen elfáradtunk, mintha a darab felette volna az összes energiánk, semmi katarzis, csak a hiány.
Három pontot idéztünk fel hazafelé, biztatva egymást, mégiscsak megérte két órán át századmagunkkal ülni a sötétben, egymástól külön-külön ugyanazon részeket, ahol mintha átviláglott volna valami, s nem csak félelmetes, virtuóz tehetséget láttuk, egy tökéletes homlokzatot, mely úgy tűnik, lenyűgözi az egész színházvilágot, hanem mögötte valami/valaki igazit. Három átjárót, ahol végre át lehetne hatolni Keresztes Tamáshoz, aztán snitt és minden zuhan vissza a sötétbe, és csak a végét, végét várjuk. (a nagy zajos jelenet, ének, a nyílt színi ürítés, na jó, szarás, melyet úgy tűnik nem lehet eljátszani, az még színpadon is intim, és a végén néhány pillanat, amikor már talán Tamás sem bánja, hogy mindjárt leveheti a szerepet..ott már kifejezetten sajnáltam, és én szégyellem magam lassan az érzékelésemért)
Persze miért is hinném, hogy két óra szünettel (négykor és nyolckor is ment az darab) meg lehet halni igazán a színpadon, és nem csak a rutin és profizmus csillogása hatja át az egészet. Keresztes Tamás meg a Jurányi kávézóban ült, és csak odaküldte nekünk tehetségéből meggyúrt szerepét.
Tudom, milyen az a századik ugyanolyan pöttyöcskét rajzolni fel egy festményre és fegyelmezni magam, hogy tartsak ki, és milyen, amikor a mindent meghatározó fővonalat húzom, amikor lélegzetet is alig merek venni. Igen, ezekért a fővonalakért hajtja az embert a remény a művészethez, amikor a mű eltakarja az alkotót végre és átviláglik valami. Jó esetben ennek az ereje hatja át az elkészült alkotást és nem a csuklóból megrajzolt mozdulatok. Ez a darab nekem nem volt ilyen jó eset..
És megint azon gondolkodom, miért? S jutok el a személyességhez. Nekem ez egy tökéletes bemagolt Gogol érettségi tétel volt, de Keresztes Tamás nem ismeri zsigerből a bemutatott őrületet. Szóval, hogy az egész mégis csak játék maradt, melyet kilépve a színpadról el is felejt a színész aznapra. Nincs utána zárt osztály, nem viszik idegszanatóriumba, mint annak idején Darvas Ivánt..Ennyi. Csak egy szerep, meg lehet úszni az egészet.
Végül is szerencsére..

CSÁÓ - Stefanovics Angéla körberajzolja magát
..számomra itt kezdődik a színház és nagyjából itt is végződik..de lehet az festmény, zenemű, szobor vagy irodalom is. Amikor az alkotó személyes terébe, legintimebb pillanataiba, leginkább zavarba ejtő magányába hív be. Amikor azért mondja el mindenkinek, mert ugye nem tudja elmondani igazán senkinek, mert kevés a szó...Egyedül az alkotás képes felvenni a bánatát és az örömét, lénye egészét, hogy aztán egy az egyben azt átnyújtsa nekem.
Stefanovics Angéla az egyik kedvenc színésznőm, vagy talán a kedvencem, tegnap este biztos az utóbbit mondtam volna. A Jurányi negyedik emeleti titkos termében egy kis asztalnál neonfényben ülve, rajzolgatva várt ránk, ezzel a meghatározhatatlan korával. ( na jó, pár napja volt negyven). Várta, hogy elmondhassa évek óta cipelt fájdalmát egy szakítás miatt, melyet - noha azóta jött új szerelem - sosem fog tudni igazán elengedni. Mert nincs valódi szakítás az ég alatt, csak a felszínen szakadunk, és aki szeretett valaha is igazán, az tudja, hogy Angélának igaza van..
És akkor jött a majdnem másfél órás őrület, ahol lassan bontakozik ki, mit is akar ez a lány. Egy színdarabot ad elő a színdarabban, aztán amikor már nehezen bírja a néző követni a japán mese gondolatmenetét, végre kiszól a műből, telefonál. S felhívja a régi szerelmét tizenkét után, aztán minden ott folytatódik - majdnem- mintha nem lett volna közben ez a sok év..
Gyönyörű, igazi színházi alkotás az egyik legnagyobb magyar színművésztől, aki talán ha százötvenöt centiméter, és alkotótársától Szabó Zolától.
Bárcsak tartana még a darab tovább, szeretnék ebben az intenzitásban élni, ahonnan szólt, minden más perc elpazarolt.

Úristen!! (és ez még itt akár áthallás is...) Az év egyik legjobb (vagy az elmúlt évek egyik legjobb??), színházi élménye! Átrium, Isteni végjáték. Alföldi Róbert. Mikor láttam ilyen kifejezetten intelligens darabot? Nem is tudom. Szóval, akkor az én évvégem nem egy film volt, hanem ez. Minden szempontból tökéletes. Úgy láss magad előtt, amint visítva röhögök, vinnyogok, ököllel csapkodom a térdem, néha meg majdnem elsírom magam... Még nem gondoltam rá, hogy Alföldi az egyik legnagyobb élő magyar színész, pedig nagyon kedvelem amúgy is, Láttam már tőle jót és nem annyira jót, de ez most mindent vitt! Hihetetlen módon aktualizálták magyar viszonyokra a darabot, és el tudta parodizálni a Tízparancsolatot úgy, hogy senkit és semmit a világon meg nem sértett vele. Brávó!
Legyen ezer boldog színházi és filmélményetek az új évben!)

Piszkavas - Harmadik szinhaz, Studio, Pecs,
Pecsi letemre most jutottam el eliszor a helyi fuggetlen szinhazba. Mar ahogy beleptem, beleszerettem a helybe. Igazi szocreal feeling, jo ertelemben veve nosztalgikus. Azok a retro fotelek, dohanyzoasztalok, neoncsovek, stb...a wcben az egymas mellett levo piszoarokat pddig egy kozos lehuzoval lehet obliteni, ilyet sehol nem lattam meg!
Na jol van...
A darab...baszki, Martin McDonagh mekkora zseniallat! Kamaramu, elso sorban ultem. Negy szamomra ismeretlen szinmuvesz, teljesen belejuk merultem. A rendezes is total rendben, Parti Nagy fodfitasa...es hat pontosan az az ejsotet humor, ami a kivalo Hoherokban is tetten erheto. Ir isten hata mogotti falu, exdilihazlako falu szepevel, eletet megkeserito hugyuti beteg anyjaval, es ket fiverrel....na meg egy piszkavassal....almok Bostonba koltozesrol, szerelemrol, es azok a gennylada angolok..most tobbet nem us nagyon tudok irni.....aki szerette a Harom oriasplakatot, jojj9n el Pecsre a Harmadik szinhazba!

Rekviem egy álomért a Budaörsiben.
Korrekt rendezés, különösen a hölgyek terén erős szereposztással. Nagyjából ugyanazt a tapasztalatot hozza, mint a film, innen csak döntse el ki-ki, szeretné-e azt érezni színházban is. A végén nem akar elindulni a taps. Nem mintha nem járna - nagyon is! -, csak hát a közönség döbbenten ül, és szinte nem tud megmozdulni.

Pintér Béla és Társulata - Anyaszemefénye

Nem tudom, képes vagyok-e összeszedetten, koherensen írni erről az előadásról. Nehéz. Felkavart bennem tengernyi dolgot. Több rétege is van az előadásnak, aspektusai, de micsoda fantasztikus színészi metamorfózisok...és ami az egészben talán a legmegdöbbentőbb volt számomra, hogy végig énekelték az előadást (nem volt mindenki feltétlenül olyan jó hangú) és mégis egy pillanatra nem tudtam nem odafigyelni, unni...tudni kell, hogy nem bírom elviselni a musicaleket, operákat, bármit, ahol elkezdenek énekelni (persze van egy kevés kivétel) de amit itt átéltem az elképesztően lehengerlő. na jó, abbahagyom a jelzőket....
de ilyet tényleg csak pintér b tud, senki más....
szóval priméren van egy star tv nevű televízió. tudjátok, ez a celebek egymás egymáshoz meghívó önajnározó, jajj de csudaszépruhád van, milyen boldogok vagytok reggeli talk show iszonyat...nah. ki van figurázva rendesen ez a "világ"... de szerencsére ez csak az alapja vagy háttere az egésznek. mert itt valójában egy sorstragédiával van dolgunk. igen, brutális gyomrosbevitel...a sok önhazugság, másiknak hazugság, megcsalások, drog, karrierkudarcok, és persze drog. a megmentő....és tönkretevő..totális lecsupaszítás....tükör mögé és mélyére nézés.....gyakorlatilag nem lenne illő bárkit is kiemelni, mert egyik színész csodálatosabb, mint a másik, de mégis meg kell tennem: Jordán Adél. igen. ez a lány döbbenet, amit művel...(illetve amit kihoz Pintér belőle) micsoda sok arca van, és micsoda energiák....micsoda lemeztelenedés ez, kitárulkozás Adéltól...csak szuperlatívuszokban tudok róla beszélni.... azt nem értem amúgy, miért nem kap már egy rendes filmszerepet? mert nagyon jó lenne őt már valami igazán komoly filmben látni, hozzá méltó szerepben....
szóval végig nézni, hogy rombolódik le egy ember addig a pontig, ahol azzal szembesül, hogy mennyire senki valójában (közben nyilván egy roppant tehetséges, impulzív személyről beszélünk) és minden túl megy, zuhan...ennek az útnak minden szésőséges kitérőjét megmutatja az előadás. énekelve, végig zongorázva (vivaldi, Mahler, Haydn és Bach) ezekre a dalalmokra énekelve mennek a párbeszédek, hol rímelve, hol nem....atyaég....és még hosszan sorolhatnám azt a kismillió ötletet, megoldást, trükköt, látványelemet, poént, és zokogást.....
szóval, én valami ilyesmiért járok színházba....
jöhet a Marshal 56!!!!

sajnos egy AlkalMáté előadást sem láttam, csak a híre jutott el hozzám 2013 körül, amikor Czukor Balázs mesélt erről a kísérleti sorozatról, amit évente ejtenek meg nyáron Máté Gábor 2003-ban végzett osztályának tagjai. most, utoljára került sor Jordán Adélra, és ezzel került pont a történet végére.

nem tudom, készült-e vajon felvétel ezekről az előadásokról,de ha netán tud valaki erről valamit, szóljon! thx.

Csak az utolsó kérdő mondatra reagálnék:
A kilencvenes években volt Kecskeméten egy újító szándékú színházigazgató, akinek maximálisan sikerült megosztani a nézőket, rendszeresen rossz kritikákat kapott, ha jól emlékszem a látogatószám is csökkent. Ha nem tévedek sokan fellélegeztek, amikor más került a helyére, és visszaállította a korábbi rendszert. Magam gyerekként csak a megyei lapot olvasva tájékozódtam, hogy minden oké a környéken szerintem a mostani igazgató hosszú ideje tartó irányítása bizonyítja.
Ritkán járok színházba, brutális darabot nem láttam, dög unalmasat inkább. Biztosan mindennek van határa, és nem minden való mindenkinek. Szerencsére. Hogy végignézted ezt a darabot, igazoltad a mondatod ellenkezőjét. :)

Radnóti Színház: Moliére - The Passion online streaming
Kavarognak a gondolatok bennem. Lehet, hogy megöregedtem, de ez alatt a tömény 3 óra alatt nem bírtam nem arra gondolni, hogy a "másik oldal", amelyik most éppen veri szét, bontja le az SZFE-t és a magyar kultúra egyéb szekcióit (könyvdarálás, raktárkoncertek) mégiscsak ugyanannak az országnak a másik oldala, és hogy egy icipici igazsága mindenkinek van. Gondolok itt a jobboldalról érkező színházkritikákra, nem konkrétan arra, hogy nem eléggé keresztény a színház, mert magam ateista vagyok, de ez a "Passion", ez a német (gondolom "tabudöntögetőnek", "polgárpukkasztónak" szánt) katyvasz Moliére írásaiból a gusztustalanabbnál gusztustalanabb jelenetekkel és szövegekkel nekem nulla élményt jelentett. Vén grumpy boomer lettem?

Schwechtje Mihály: Örökség
Ez az a színház, amit keresek.. szinte mindegy is a téma, mert végre kiderült, nem feltétlen a történet miatt ülök a nézőtérre, hanem mert szeretném a másikat oly közelről látni, megfigyelni, mint önmagam.
Való életben ez szinte lehetetlen, mert az ember ritkán megfigyelő csupán, általában - hol jól, hol rosszul - reagál és így részese lesz a történetnek, és ezáltal nem tud olyan koncentráltan figyelni. Ám a nézőtéri magatartásban van valami "isteni", ott vagyok, de nem keveredek bele az eseményekbe.
Ezért szeretem a mozit, melynek a vászonra vetített óriásarcai szinte belém hatolnak, ott jövök rá, ez az a közelség, mely egyedül elviselhetővé teszi az életet.
Színházban ezt ritkábban élem át, messze van a színpad és gyakran van az egésznek valami túlgyakorolt, megcsinált érzete, de nem így tegnap..
A Jurányi kisterme aprócska, ha kinyújtottam volna a kezem, elértem volna a színészeket. Már az első mondatnál átviláglott az egészen valami rettentő meztelenség, zavarba ejtő, bátor póznélküliség. Már csak magukat a színészeket jólesett nézni, aztán a végén nem bántam, hogy maszk van rajtam, mert amögé csak el lehet rejteni az erős érzelmeket. Na mert maga a történet sem semmi..Gyerek adás-vétel, vidéki mélyszegénység, ahova megérkezik a megmentő..

A Remélem legközelebb sikerül meghalnod című film rendezője színházban is briliáns.
(legközelebb november 10-re és 11-re van jegy, nagyon ajánlom!!)

ezt kinéztem én is magamnak. remélem, nem zár be megint, a színház (nehéz dilemma ez, mert közben, lehet be kellene mégis egy időre...) és meg tudom a közeljövőben nézni.

Ma Radnóti Színház, 10. Jól illik ez a 10 a mai darabok sorába, remek lehetőséget ad sok színésznek az erős jelenlétre a színpadon. 10 ember sorsa, valamilyen mértékben kombinálva a Biblia 10 parancsolatával, illetve annak vetületeivel. Nincsenek mellék- meg főszereplők, sorsok vannak, amik ráadásul ravaszul össze is fonódnak egymással. Nagyon aktuális, mindenre és mindenkire ráismerhetsz közben, a nézők meg közben vagy értik, vagy nem. Remélem, hogy inkább igen. A végén úgy éreztem, hogy a sokáig tartó ováció egy kissé túlzó volt. Nekem még Cserna-Szabó Extra Dry című könyve jutott róla eszembe, friss könyvélmény, az ilyen szerkezetű és egymásba fonódó. Egyébként kiváló könyv!

az egy tök jó kis darab.

Katona József Színház, A bajnok. Pintér Béla írta és rendezte. Megmondom őszintén, az elején nagyon untam. Tök értelmetlennek találtam, hogy énekelgetve beszélnek a színészek, erőltetettnek hatott, és ráadásul érthetetlenné is tette sokszor a szöveget. Meg az van, hogy nem minden színész tud egyformán jól énekelni, van, akinek nem kellene. Itt meg kellett. De aztán, miután leküzdöttem a vágyamat, hogy otthagyom az egészet, éppen akkor érdekesebb is lett, meg nekem is leesett egy csomó tantusz, meg hát nem lehet az alól kibújni, hogy vérremenően, húsba vágóan mindennapi aktuális. Nem lett belőle igazán nagy kiteljesedés, néha közhelyesre sűrűsödött, sokféle igényt próbált kiszolgálni, de erősen felismerhetőek az életünk vetületei, abszurditásai.
A színházba járó nép azért mégiscsak kultúrközeg, senki nem izélt maszktagadó magánakciókkal, szépen, fegyelmezetten, maszkban ülte végig mindenki a darabot, és a végén igazán megértően abban a sorrendben hagyta el a helyét, ahogy a bemondó kérte a sorokat. Bejáratnál hőmérőzés, fertőtlenítő pont, szóval, megtettek mindent, amit lehet.

Pál utcai fiúk - a Vígszínház művészeinek előadása
2020. július 27. Balatonlellei Szabadtéri Színpad

Kreatív, többször átforgatott díszletelemek, zseniális koreográfia, értő, összeszokott, akrobatikus képességekkel (is) megáldott, elképesztő egyéni alakításokat felvonultató. fiatal színészi gárda.
(Szép Hangok!!)

Mindenképp egy igazan értékes, maradandó élménnyel lettünk gazdagabbak.
Köszönöm nekik!

Ma este 19 ó-kor Bánk bán, de Szabó Borbála átiratában.
A bemutatót nagy sikerrel fogadta a közönség és a kritika is.
ITT 19 ó-tól
...addig is egy rövid novella Szabó Borbálától ITT

Köszi, ez szép volt.

Én nagyon bírom Háy Jánost. Sőt, még Spiró is!

Tegnap lemaradtam a végéről, mert olyan bénán közvetítik (gondolom szándékosan), hogy hiába lehet időközben bekapcsolódni, ha az elejére tekered, akkor nem érsz a végéig real time. Így jártam, fél óra hátravan ma.
Lemaradt a lényeg: elég jó darab, mondjuk mi nagyon komáljuk Háy Jánost. Van egy stílusa, nem mindenkinek jön be, gondolom.
P.S. Isten éltesse Háy Jánost, most látom, hogy aktuális (és szép kerek)

Ma 17 ó!
Háy János drámáját közvetíti a tatabányai Jászai Mari Színház...
Facebook oldalukon, élő videóban tekinthetünk meg, minden héten kétszer: először péntek este 20 órától, majd az ismétlést szombat délután 17 órától. A közvetítéseket mindig néhány perccel korábban indítják majd, hogy mindenkinek legyen ideje csatlakozni az előadás kezdéséig. A Házasságon innen és túl című darabot április 4-én (17:00 óra) láthatjuk.

De vártam már valami hasonlót...

A nárcisztikus zavar új mértékegysége: 1 eszeny.

Nagyon szépen köszönjük cucu az ajánlást! Most sikerült ebbe a dologba is belemerülnünk, nem volt könnyű megszerezni a hozzá vezető jegyet. Mit is mondhatnék... hát, nagy súlyt rak az emberre, az biztos! A végén bután kitámolyogtunk a levegőre, és mit lehet erre megszólalni? Ez nem lengyel dolog, ez a huszadik század... te jó ég, és tényleg ilyen és nem múlt el és itt hullámzik ma is a lábunk alatt, mint a sár!
A mi osztályunk, a Katonában. A mi népünk, a mi történelmünk, a mi Európánk. Egy tömény borzalom.

Ma MOM Az Élet értelme, Egypercesek száz percben, Mácsai Pál és Lukács Miklós
Felhőtlen, önfeledt szórakozás, az egyre inkább belemelegedős fajtából. És mivel ez Örkény, a közönség is ennek megfelelő. Ott kuncog, ahol a többi, ott hall át, ahol az avatott fül... és nyíltszíni tapsban tör ki egy-egy kortalanul igaz mondat felett.

József Attila Színház: Eldorádó

Már ment színházban ez a Bereményi-féle, filmvászonról is jól ismert történet. Volt olyan előadás, amit ő is rendezett, volt egy későbbi, amit Bagó Bertalan, ezeket sajnos nem volt alkalmam látni, így nem tudom összehasonlítani a tegnapi bemutatóval. Mindenesetre ez számomra nagy csalódás volt. Nagyon jó a történet, mint tudjuk, jó a forgatókönyv, és kitűnő a Monorit játszó színész, Csankó Zoltán. De az összes szereplő közül egyedül csak ő volt nekem hiteles, sajnos. Mindenki máson érződött, hogy betanult szöveget mond. Pikali Gerda a hangjával még játszott valahogy, de a testével nem tudott mit kezdeni. Nehéz lehet neki Pogány Judit után. A rendezés is gyenge, sokkal többet vártam volna Funtektől. A második rész kimondottan vontatott és unalmas volt, sokat fészkelődtem a székben. A díszlet tetszett, a dalok is jók, bár az énekes hölgynél éreztem egy kis bizonytalanságot. Volt a darabban több olyan jelenet is, ahol azt éreztem, hogy gyerekelőadáson vagyok, vagy hogy komolytalan az egész előadás. Lehet, hogy ez csak a bemutató miatt volt? Majd később talán beérnek ezek a csetlések.
A vége más, mint a filmnek, de nem spoilerezek. Aki kiváncsi rá, nézze meg és írja meg a véleményét. Persze azért tapsoltam a végén, csak szomorú, hogy sokadik kőszínházi előadást tartom unalmasnak, volt amelyiket nézhetetlennek. És ezzel nem vagyok egyedül a baráti körömben. Lassan már csak a Független Színházak jöhetnek szóba, ha töltődni szeretnénk, tisztelet az egy-két kivételnek. (És hogy konkrét is legyek, feltétlenül nézzetek meg egy szuper előadást az RS9-ben. Kövek a címe.
https://cornandsoda.com/minden-egy-csokis-gofri-val-kezdodott-kovek-szinhazkritika/
)
ui.: Lanyha tapsomra visszatérve, eszembe jutott, hogy a nem tapsolással lehetne véleményt nyílvánítani? De hogyan? Udvariatlan tűnnék, hiszen mindenki sokat dolgozott ezért az előadásért. Ráadásul mindenki más tapsol körülöttem. Nekik vajon tetszett? Azért tapsolnak? Vagy csak nem szeretnék megbántani a művészeket? De ha egyszer köze sincs az előadásnak a katarzishoz, sőt, még egy kicsit sem tetszett? Most egyet tehetek. Ide írhatom a véleményemet. Köszönöm a lehetőséget.

azt mondják, mikor az ember részeg, akkor a legőszintébb.
és az is lehet, mikor az ember részeg, akkor kerül legközelebb az igazsághoz, a valósághoz?
istenhez?
mennyire ciki ma az isten kifejezés?
talán lehet mást is érteni alatta, mint egy dühös, haraggal teli teremtőt?
részegen igazán magunk vagyunk, igazán magunkká válunk?
ha részegek vagyunk, lehull minden lepel?
ha részegek vagyunk, csak akkor tudunk szeretni?
részegen ismerjük csak fel menyire szánalmas életet éltünk addig?
részegen bármit meg merünk tenni?
részegen nem félünk a ráktól?

zavar vajon, hogy egy jelenetben sincs egy józan karakter sem egy színdarabban?
ha nem, és érdekelnek a fenti kérdések, válaszai, akkor menj el a Katona Kamrába a Részegek című darabra, amíg még lehet (januárban lesz két előadás) Gothár Péter rendezte...aki már nem teheti be a lábát a Katonába többé..

Itt elsősorban arról van szó, hogy a téma nem ebbe a topikba illik, és nem ilyen módon. Mert tökre lehet erről beszélni - meg valamilyen szinten kell is, és ez még szerintem bőven elfér -, de nem itt, és nem ebben a hangnemben. Többek között ezért tudott a KT még ebben a cudar internetben egy értelmes sziget maradni.

S mi számít politizálásnak? Politizál, aki belinkel egy cikket? Politizál, aki kimoderálja, mert neki félrement?
Mindegy, akkor inkább hallgassunk. :)

Kb. a politika az a forró téma, amit nagyon helyesen tilt az oldal. Azon kívül, azt hiszem, ha az ember konstruktívan nyúl egy témához, és nem a mocskolódásra élezi ki, akkor szinte bármiről lehet írni. Én pl. kíváncsi is lennék a mondandódra.

Gothár Péterről ide szabad írni?

Átrium: Vaknyugat
Hmm... hát én imádom Gothár Péter minden eddigi munkáját, amit láttam, filmen és színpadon is, Alföldi Róbertnek is nagy tisztelője vagyok, de ezen piszkosul szenvedtem, nem is emlékszem rá, mikor telt ilyen kínosan az idő színházban. Talán a legnyomósabb ok az volt rá, hogy nem húztam el közben, hogy a feleségemmel közös számon volt a kabátunk a ruhatárban és csak egy biléta volt... ő meg még maradt volna.

A Mester és Margarita - SZFE, Ódry Színpad

Bizonyára sokunk egyik kedvence ez a Bulgakov-regény, s szívesen néznénk bármilyen formában. Nem jár rosszul az sem, aki a hallgatók előadásában nézi meg az SZFÉ-n, igaz, ahogyan a mozgásszínházi daraboknál gyakran megesik, ez is elbillen picit a látvány irányába, és a néző egy idő után keveselheti a színészi játékot.

De a látvány, a koreográfiák azért sok mindenért kárpótolnak, és talán a zenei eszköztára a legjobb. 1-2 kizökkentő fogás is a darab részét képezi, ezek, szerencsére nagyon jól működnek, nincsenek eltúlozva. Itt, KT-n azt mondanánk, a darab “jó”, tízes skálán pedig hetesre pontoznám.

Ráfújok picit a parázsra.

Nehéz helyzetben van az ember, ha még mindig megpróbál egyáltalán valamit kezdeni az Alföldi-Vidnyánszky szembe-/párhuzamba állítással. Kérdéses, hogy egyáltalán kell-e, létezik-e ilyen, de mivel a Nemzeti Színház vezetőváltása idején megvoltak azok az évek, amikor a társadalom, a politika és a kritika is megtette, most egy-két gondolat erejéig én is megemgedem magamnak.

Különösen itt a helye e gondolatnak, lévén éppen a Rocco és fívéreiről jövök, amely - érthető módon - filmként van jelen a közösségünk előtt. Nagyon izgatott voltam, milyen lesz színpadon, és milyen lesz Vidnyánszky rendezésében. Röviden: megtekintésre bőven érdemes, vibráló, sokszor sokkoló (többen kimentek a darab közben), váratlan és meghökkentő. Aki látott már Vidnyánszkyt, nem lepődik meg a monumentális díszletektől, a tér minden centijének bejátszásától, a párhuzamosan futó, de a színpadon egyidejűleg jelenlévő cselekményekelemektől. (Ez utóbbi különösen kéri a néző koncentrációját, néha olyan érzés a nézőtérről, mintha egy mozivászonra vetítenének több filmet egyszerre.) Ami viszont meglepett, az a brutalitása. Talán többen emlékeznek, micsoda felháborodást generált Alföldi deszakralizált István, a királya. Na, az ehhez képest a fasorban sincs. És ezen üktöztem most meg. Ha ezt a darabot, amit ma láttam, ahol gyereket lőnek le, fajtalankodnak, embert nyúznak, szívet tépnek ki, és nőt erőszakolnak a szemünk előtt, Alföldi rendezte volna, szerintem még a kontinensről is elüldözik, nemhogy az országból. Baromira izgalmas az egésznek a percepciója: kitől, mit, miért fogadunk el vagy miért nem. Ez a gondolat sem egy politikai iránnyal való azonosulásra fut ki, és nemcsak szeretett otthonunk, a KT házszabályai miatt, de szubjektív okok miatt is. (Röviden: apolitikus alkat vagyok, ha művészetről van szó. A művészetben főleg művészeti kérdések érdekelnek, itt számomra sokadrangú a politika.) Ennyit a kérdésfelvetésről.

A darabról pár sor objektívebben. Ajánlom azoknak, akik szeretik az avantgárdot, a darab nemcsak hogy avantgárd, de egyszerre annak görbetükre is, a rendező pellengérre állítja az egész huszadik századot. Zajos és vibráló, akinek a szélsőséges képi és hanghatások nem férnek meg a színpadon, ne kockáztasson. Ahogy Visconti filmje műfajilag egy lehengerlő dráma, úgy a színdarab is. De itt kevésbé krimi és sportfilm, sokkal inkább avantgárd szatíra, vagy, amit színpadon korábban nem láttam: exploitation. Hosszan-hosszan lehetne beszélni róla, mert iszonytatóan részletgazdag, a ha valamiben, abban biztos vagyok, hogy befogadásesztétikailag is rokon az avantgárddal, mert egyik sem tűri a közömbösséget. Magyarán, ha KT-s keretek között pontoznánk, ennek a darabnak úgy jönne ki a közepes átlag, hogy nézhetetlenek, rosszak, jók és zseniálisak közös nevezője ezt adná ki. De közepest garantáltan nem adna rá senki, mert lehetetlen semlegesnek maradni vele szemben.

Kedves színházba járó KT-sek! Nem tudom, hogy ilyet illik-e, de aki mer, az nyer.
Szeretnék ajánlani számotokra egy előadást! Most vasárnap Budapesten, az Óvóhelyen lesz egy szegedi független társulat bemutatója 18:00-kor: a Homo Ludens Project: HUMÁNIA.
Humorban gazdag, elgondolkodtató körkép a hazáról, hazaszeretetről és a minket megillető jövőről.
Mellesleg megsúgom, van aktív KT-s fórumozó kötődése is a darabnak ;)
Bővebb infót itt találtok!
Gyertek! :) Köszönet!

Tegnap végre volt szerencsém megnézni a Fehér nyuszi, vörös nyuszi darabot (Medveczky Balázs előadásában Szegeden). Érdekes koncepció, meglepő mennyire interaktívvá válik( és nagyon nagyon érdekes nézni a többi néző, illetve az ő viselkedéseikre a saját reakciót). Nem spoilereznék, akinek van rá lehetősége,nézze meg!(szó szerint megismételhetetlen este)

így valahogy nálam is...nem tudnék ilyen alaposan elemezni, ilyen nyelvezettel, de minden szavad értem, és nagyon hasonlóan átom. én azért tudtam nevetni, nem is keveset. szerencsére Pintér Béláéknak van igen rendhagyó öniróniájuk.

szégyen@trafó

eddig négy darabját láttam mundruczó kornélnak (demencia, frankenstein-terv,jég,látszatélet) és mind a négyet nagyon szerettem. a látszatélet életem egyik legnagyobb színházi élménye volt, így hát meglehetősen nagy várkozásokkal ültem be erre a darajára. bekövetkezett az, amire nagyon nem számítottam: nagy csalódás. amin rendesen meg is lepődtem! tulajdonképpen már az elejétől fogva valamiféle zavart, disszonanciát éreztem. a blade runner zenéjével indult a nyitó jelenet. "end credits", remekmű, de valahogy sehogy se "rántott be", csak elidegenített. aztán jött láng annamária meztelenül, ami mondjuk nem egy rossz vizuális elem, és hamar meg is erőszakolták (ez mondjuk nem meglepő egy mundruczó darabban...) ő azonban nem borult ki, legalábbis nem úgy, ahogy az ember gondolná. de inkább nem szpojlerezek többet. szóval az történt ez után, hogy egyre-másra jöttek a zavarbaejtőbbnél zavarba ejőtt jelenetek, egyre több üzenet szeretett volna megfogalmazódni, és szépen el is vesztem benne. nagyon sokat akart markolni, és alig hogy tudott megfogni valamit. igen, less is more... és így nem is tudtam bevonódni, nem tudott megérinteni, nem tudtam lelkileg kapcsolódni senkihez. idegenek voltak, mindenki, pedig egészen kiváló színészi gárda volt jelen (láng annamarin kívül pl derzsi jános, rába roland, zsótér sándor, bánki gergely) és ment az abszurd, a groteszk, dél-afrikában, karikatúraszerű hajjal "négerek", liliomtiprás, wordsworth, byron és nyomor, meg kutyákka aljasult emberek, vetítések tv-n, vásznon, dübörgő techno, ketrecek, raklappakolás elnyújtva hosszú perceken át...és lefáradtam, meg nagyon rossz is volt már a levegő az utolsó fél órában...és ott ültem, mint a kisgyerek, akinek különleges nyalókát ígértek, de nem adták oda, csak a pofájába röhögtek. én meg roppant mód elszomorotdam. aztána darab után gondolkodni próbáltam, miről akart nekem mesélni mundruczó, de én nem tudtam ebből megérteni semmit. az élmény is idegen volt. persze voltak remek ötletek, poénok, de ez így ettől a rendezőtől édes kevés volt most. voltak többen is, akik egyszerűen felálltak, és otthagyták az előadást. ilyet eddig nem is igen láttam színházi előadáson.
és akkor végül az jutott eszembe, hogy tulajdonképpen semmit nem tudtam meg a szégyenről, sőt!
ez mundruczótól elég gyenge teljesítmény volt. kár érte!
de a következő darabja biztos nagyon király lesz!

Én moziba sem megyek úgy, ha nem látom a filmet az első kockától kezdve.
De ott legalább nem (annyira) zavaró a későn jövő.
Pláne art-moziban nem szokás késni, ropizni, mobilozni. Legalábbis nem jellemző.

Az pedig, hogy színházba beengedik a későn jövőt, teljesen idióta dolog.
Mobilozással is csak egyszer találkoztam színházban. Csuja Imre/Polonius mobilja szólalt meg a Hamlet közben!:))
Mondta, hogy most nem tud beszélni, mert színházban van!:))

A múltkor ugyanez az Örkényben... harmadjára már elvette tőle egy ott dolgozó lány. :(

Féltem, hogy egyszer így lesz és ezek szerint bekövetkezett...

nemrég a Rozsdatemetőn egy idősebb nőnek csörgött a telefonja hangosan, aztán kicsivel később újra ugyanaz a csörgés, hosszan...

Utoljára a Nórát láttuk pár napja a Katonában Ónodi Eszterrel, és most jobban belegondolva, nem tapasztaltam semmi szokatlant, amit korábban nem. Kétségtelenül még mindig színvonalasabb közönség jár színházba, mint moziba, bár a jelenidejűen átadott kultúra templomaiba való járás szokásai s változnak, velünk együtt. Az én színházba járásom is változott az évtizedek alatt, ahogy körülöttem a színház is. De a ropizós effektre érzékeny lettem volna nagyon most is.

ott dolgozom. és igen beengedik. volt olyan előadás a Kamrában, ahová 15-20 perces késéssel beengedtek nézőket. én sem szeretem ezt..meg a ropizós "laza" közönséget sem.

Nekem is épp a Katonában volt ilyen tapasztalatom. :(

Budapest, Katona !? Hát, ez eléggé meglepő.
Egyébként - újabban - színházba is beengedik a későn jövőket?

Budapest, Katona József színház. A ropis nekem is most először. Az előadás (Ithaka) zseniális volt, de az, hogy a nézők úgy kezelik a dolgokat mintha csak moziba mennének, az elég furcsa. Főleg ez a késős 7 után besétálós dolog, hogy nem tisztelik az előadás alkotóit. :(

...melyik színház?
Nekem nem voltak még ilyen rossz tapasztalataim.

Sziasztok!
A színházba többet jároktól érdeklődném,hogy minden színházba ennyire tiszteletlenek az emberek,hogy van aki negyed 8-kor esik be egy elvileg 7-kor kezdödő előadásra,vagy egyszerűen csak én fogtam ki olyan előadásokat,ahova például még a Susotázs rendezője csak 7 után 10 percel sétált be nyugodtan beszélgetve egy ismerősével.
A mai előadáson ráadásul a mellettem ülő értelmiséginek látszó s.fej nyugodtan ropizgatott,mintha csak otthon ülne a kanapéján. :(((

Így van. A halálbüntetés vonatkozásában tényleg van mondandója.

talán nem ad hazavinni, gyökereztetni valót, ám egy elég jó kis fricska a halálbüntetéssel szemben.
persze a hangulat, színészi teljesítmények is és a többi, amit írsz, ott van, amiért érdemes megnézni ezt a rendkívül szarkasztikus, második felére morbidba hajló darabot.
(a magyar szöveg amúgy morcsányi gézának köszönhető, akit megcsodálhattunk a testről és lélekből-ben is.)

Katona József Színház, Martin McDonagh: Hóhérok

Martin McDonagh-ot itt, gondolom, nem kell bemutatni. Az észak-angol attitűd egy amolyan feketekomédiban, amelyben a legkeményebb kihívás, azt hiszem, hogy az angol nyelvi dialektust magyar nyelven kell visszaadni, ezért néha billeg a mű, hogy ezek akkor angol kisvárosi népek, vagy magyarok. Lehetetlen küldetés, gondoltam, filmen ezt elintézzük annyival, hogy szerzünk az eredeti nyelvhez magyar feliratot. De színpadon?! Baromi nehéz lehet a színészeknek, azt hiszem, de meglepő módon többször is működik. A legerősebb jelenet a második felvonást nyitja, két ember sziporkázik a színpedon egy egyszerű(nek tűnő), díszlettelen térben. Nekem itt volt katarzisélményem, habár McDonagh világa nem a katarzisokról híres. Jordán Adél hatalmasat megy, szerintem igazi ajándék lehet egy színésznek ez a szerep.

Mindenképpen ajánlom McDonagh-rajongóknak. Aki hatszor látta az In Brugges-t (magyar nyelven nem vagyok hajlandó leírni a címét), vagy tátott szájjal üldögélt az ebbingi óriásplakátok bűvületében, az nem fogja megbánni, hogy a színpadon is tett egy próbát. Pici hiányérzetem azon a téren van, hogy klasszikus értelemben nem "ad" a darab semmi olyat, amihez szoktunk: tanulság, hazavinni, magunkban meggyökereztetni való nem igazán akad, de kárpótol a hangulat, a magas élvezeti fok, néhány brillírozó színész, és 2-3 időtlen fiozófiai kiszólás. Ami egy McDOnagh-ban általában szokott.

Ez eredeti nyelven beton ötös lenne, de a négyest magyarul is megéri. Elvi éllel tehát felmerülhet a kérdés, hogy adjunk-e ötöst rá, amiért egy lehetetlen (nyelvi) küldetésből is ilyen sokat hoztak ki.

MU Színház: Atelier 21220: Late night show

Nem is színház ez, két ember (kortárs) táncát nézzük.
Mindentől más, amit el tud az ember képzelni. Két folyamatosan remegő test - de a szó legszorosabb értelmében: a testek az egész(!) előadás alatt remegnek-ránganak -, és az egyedüllét-társasság folyamatos traumájának kimondása. Őrült zenei és fénykavalkád.
Csak olyanoknak ajánlom, akik nem ragaszkodnak foggal-körömmel a komfortzónájukhoz, mert a darab erősen megterhelő, viszont nekik nagyon. Nekem egyenesen olyan volt, mint valamiféle beavatás, elvarázsolt, és átvitt egy másik dimenzióba. Egy olyanba, ahol korábban soha nem jrtam, de valahol DNS-s szinten mégis kötődök hozzá.
Nem vagyok adekvát a műfajban, de az élményt erős négyesre értékelem.

Köszi!

Még annyi, hogy csak az előadás után eshet le a befogadónak, hogy mennyire erős maga a cím.
Octopus avagy Szent György és a sárkány. Az “avagy” itt, mint azonosító szerepel. És valóban ez a darab üzenete. Ott az “octopus” volt a hatalmi rendezőelv, itt meg már az, hogy Szent György legyőzi a sárkányt. De valójában édes mindegy, melyik. A lényeg, hogy van egy vallási teória, amelyet alapul véve fel lehet építeni a világi hatalmat.

Ezen most itt mélyen elgondolkodtam és csak egyetérteni tudok ezzel. tomside kolléga néha elsül, hol ilyen, hol olyan értelemben, és akkor maradandó gondolatokat ad át a tapasztalataiból. Mint jelen esetben is.

Az előadás legnagyobb "hell yeah!" feelingjét az adta, hogy együtt néztük, kátésok. :)

De viccet félretéve. Ha jó tudom, mindössze a második előadása volt a darabnak, s ebből két dolog következik. Egyrészt, hogy aki szeretné megnézni, annak még lesz alkalma - erre bátorítanék is mindenkit -, másrészt, hogy egy picit még össze kell érnie az ízeknek. Csak kapdosod a fejed, micsoda díszlet, micsoda látvány, micsoda mozgás, micsoda zene (élő!), micsoda szöveg.... de ezeket egyelőre inkább külön-külön akceptáljuk, kicsit még össze kell érnie, na. De ha ez megtörtént, a darab kikezdhetetlenül zseniális lesz.

Én nagyon szerettem, mert végre (!!!) kaptam egy olyan darabot, ami a politika, a hatalom működéséről úgy tud szólni, ismeretet átadni, hogy közben NEM politizál. És ez annyira ritka, hogy nem is tudom, láttam-e valaha ilyet. E tekintetben nekem picit a V, mint vendettához hasonlatos, hogy filmes párhuzamot hozzak. Ott is adott valami, ami ellen küzd a film, de közben nem válik jobb vagy baloldalivá, és ugyanezt ez a darab is megcsinálja. S közben mégis hasznos tudást közvetít a politika működéséről. Kit győz le Szent György? Kicsoda Szent György? Miért küzd ő? Mi van Szent György "után"? A kérdésekre adott válaszok egy hatalmas politikai-szemantikai allegória játékterévé avatják a színpadot, egyszerre van jelen antikvitás és kereszténység, mítosz és legenda. A legfontosabb tapasztalat, amin sokáig el fog rágódni a néző kifelé jövet, hogy a vér, az áldozat és egyáltalán a változás, mit hozott. Megváltozik ugyanis az ellenségkép, megváltozik a hatalom letéteményese, és megváltozik számos súlyos dolog, de változik-e valójában a hatalom működése maga?

Az Octopus, avagy a Szent György és a sárkány egy dramaturgiailag igen virtuóz darab a különböző kultúrák hatalomfelfogásának párbeszédéről, amely páratlanul érzékeny objektivitással helyezi a múltba ezt a küzdelmet, és mint ilyen, különösen azok számára lehet izgalmas, akiket a politika terén sem a politizálás ilyen vagy olyan beállítottságú aktusai, hanem a politika valódi természetének megértését célzó "objektív" befogadói jelenlét vonz. Az Octopus (...) segít megérteni a hatalmi mechanizmusok természetét. Miért kell valami, amitől féljünk, miért kell a hős, miért kell a győzelem? A jelenet, ahogyan a sárkányt legyőző Szent György "legendája" a néző "szeme hallatára" áll össze a színpadon, valójában a pletykából, ahogyan tehát a pletyka az évezredeket kiálló legenda matériává válik, az egyik csúcspontja a darabnak. Ugyanígy nem elég a hely a mozgásszínházi teljesítmény magasztalására sem, egészen elképesztő, néha a szó szoros értelmében hihetetlen, ami a szemünk előtt zajlik, mint ahogy a zárókép is olyan súlyos csúcspont, hogy kitörölhetetlen emléket képez. Nekem, amatőr színházlátogatónak az adott még teljesen új tapasztalatot, ahogyan egy kritikai, deheroizáló koncepció jegyében a rendező elveszi a klasszikus főszereplői súlyokat, és a darab végére a befogadó előtt felszámolódik, értelmetlenné válik a kérdés: ki volt a főszereplő? A kezdetben "háttértáncosnak" tűnő lányok a végére mind-mind egyéniségekké válnak - de még milyenekké! -, ugyanakkor főszereplőnek hitt karakterek tűnnek el észrevétlenül a szemünk elől.

A KT-mércén ez az előadás egy bivalyerős négyes. De a színpadi mű, ellentétben a filmmel, nem konstans. Szóval, azt hiszem, 5-6 előadással később maga a darab már ötöst fog érni. Aki a film mellett a színházat is kedveli, annak bátran ajánlom. Feltéve, hogy nem negédes komádiára vágyik, és hogy tud 3 órán keresztül szinkron időben szájat tátni, elképedni, óriásiakat nevetni - igen, a humora is fantasztikus a darabnak, nem kell ahhoz feltétlenül komédiának neveztetni, hogy legyen humorod - és még valamit: kritikusan gondolkodni.

Elvileg ezen az oldalon vannak ilyenek. :)
Akit érdekel, szívesen válaszolok jegyek, előadások kapcsán modernül: "privibe."

Igen-igen! Micsoda meglepetés volt ez a darab. Habár a játékidő indokolatlanul hosszú, néhol ráfért volna az olló, mégis annyi parádés jelenetet nyújt, hogy az utolsó percig leköti a figyelmet. Mert kreatív volt, állandóan meglepett, mozgalmas volt, a katarzis után pedig szélesen vigyorogva állunk fel. Irigylem a kreatív elméket, akik bátorságot nem félve odacsapnak az asztalra úgy, hogy kénytelenek felkapni a fejünket, mert... mikor lát az ember citrommal a szájukban csókolózó fiatal színészpalántákat? Az élőzenét se feledjük, az elborultságnak pedig vége nincs, az utolsó jelenet is rátesz egy lapáttal. És a nők... A nők... :)

Octopus, avagy Szent György és a Sárkány, Ódry Színpad. Legyen türelmed hozzá, későn is kezdődik és elég hosszú darab. Viszont számtalan izgalmat is tartogat, félelmetes meló lehet az előadás mögött! Nekem az arcok többsége abszolút új, meg arra is gondoltam, hogy talán nem is lesznek ezek mind ismert, nagy színészek, de egyes mozgáselemek emlékezetesen és zseniálisan lettek kidolgozva! Nagyon kevés kellékkel, nagyon ötletesen kitölteni a teret, és állandóan új funkciót adni annak a kevés tárgynak, rendezői bravúr! A lányok meg külön nagyon szerethetőek, de nyilatkozzanak erről mások is, ha már nem voltam egyedül.

Ajánlom mindenki szíves figyelmébe a rozsdatemető 2.0 c. darabot a Katonaban Máté Gabor rendezeseben. Igazan eros kepet fest az elmult 100 ev magyarorszagarol egy nyolcadik keruleti csalad tragikus, szánalmas történetén keresztül. A hányattatott emberi sorsok ábrázolásában azért szerencsére a humor is gyakran megjelenik, így oldódik az amúgy pattanásig feszült hangulat. Aztán a végén, mikor eljutunk a jelenkorba, napjaink magyarországába, mindenki levonhatja magának a tanulságot a látottakból.
(Amúgy meg én is közreműködök benne, de ezt már csak itt zárójelben jegyzem meg..)

Persze, hogy tudom, lesz folytatás.
kérdés, hogy hol..persze próbálok optimista lenni, de egyre nehezebb.
Pintér Béla: Amíg anyagilag teljesen el nem lehetetlenítenek, amíg nem áll fenn az a helyzet, hogy félelemből egy játszóhely sem fogad be bennünket, addig maradunk

Pintér Béla: Jubileumi beszélgetések
Nagyon szeretem ezt a darabot. Azt nem mondom, hogy minden ponton tapsoltam neki, a közepén egy picikét eltéved, s ahol botránkozni és sikoltozni kellett volna, mert Stefanovics Angélát, mint a társulat egy másik színésze, épp nem tudom már melyik.. végbelébe töltött kolbászként szolgálják fel ott inkább untam. Ami sok akart lenni az inkább volt kevés nekem..De követtem a szándékot. Mindannak, ami eddig volt a totális lebontási vágyát. A teljes úthengerezést, a tegnapok eldöngölését, önmagunk, szerepeink totális megkérdőjelezését.
Keményen midlife crisis van itt a közepén, ezt nem ússzuk meg, úgy tűnik. Ami 20 évig kísért, szép lassan bomlik le rólunk, félelmetes, rettegést keltő, nyomasztó idők..Friss darab az eddig ismert öntőtégelyben nem készülhet épp, valami új kell, mely úgy tűnik a régi romjaiból nő majd ki, vagy nem? Ezt itt ebben a pillanatban nem tudni. Itt éppen rombolunk, annak a biztos tudása nélküle, hogy építünk-e még.
Pintér Béla a maga zsenialitásával talán még jobban kínlódik, hogyan tovább. Őszinte, önreflektáló mű. Pontosan nem vicces, inkább sírnivaló. Megtettünk mindent útközben, lényünk legjavát építettük alkotásainkba bele, és most mégis itt ez a pont, ahol nem lehet abban a sávban folytatni, ahol eddig haladtunk. Béla formát bont, olyannyira vetkezik előttünk meztelenre amennyire csak a legbátrabbak mernek, mert nincs vesztenivalójuk. A "mindenséggel kötöttek szövetséget", neki alkotnak, egyet tehet az ilyen művész, lehetőségeihez képest még inkább áttetsző, önfeltáró, kritikus és szókimondó lesz, és a legkevésbé sem kíméli magát.
Persze, hogy tudom, lesz folytatás. És már az új nyomvonal is kezd felderengeni..csak most nehéz a senki földjén épp.

Nagyon jó, ezt most hallom.

az van, hogy én egyszerűen nem akarok minden alkotástól "világmegváltó" üzenetet, mondanivalót. van, hogy csak a zsigereimben érzek vmit vagy valami egészen újszerű szokatlan élményt kapok, és nem igénylek mást, többet. nekem az elnöknők vmi nagyon szokatlan, furcsaság volt, amit nemigen tudok feltenni semmilyen polcra sem. végül nem tudtam levonni belőle különösebben szignifikáns tartalmi mondanivalót, de bevallom szeretem az efféle vulgáris (?) humort, így élveztem a darabot, főleg a második felét.
ahogy a leírásban szerepel: "A darab hősnői, az "elnöknők": a bigottan katolikus Erna, az élveteg Grete, és az e két tulajdonságot öntudatlan félkegyelműségben egyesítő Maridel valójában takarítónők, akik egy leértékelésben beszerzett tévékészüléket megünnepelni jönnek össze. A beszélgetés során szabadon eresztik a fantáziájukat, és álmaik éppoly sírnivalóan és hátborzongatóan szánalmasnak bizonyulnak, mint a valóságuk."

ez végül is elemntáris erővel megjelenik, és nekem valahogy elég (a proliság nem is annyira diszkrét bája?). szóval egészen más irány, mint mondjuk a "bánom is én, ha elítél az utókor", ott tényleg lehet sokat mondani utána, de ez más, és nekem jó ez így. persze nem életem színdarabja azért, viszont a három színésznő fantasztikus. élveztem őket, na!

...és az abszolút főszerepben a szinte ismeretlen Mészáros Sára remekel. (Én legalábbis nem találkoztam a nevével, alakításával eddig a Háy darabig.)

ha valaki megnézi az Árvácskát a trafóban, meséljen róla! jókat írnak róla, dollár papa gyermekei az egyik legizgalmasabb, legeredetibb független társulat, Kulka János visszatérése egy néma szerepben..

ja, meg van új Pintér Béla is, 20 éves a társulat..

Szintén Szkéné, szintén Háy János: Halottember. Zseniális és megrendítő előadás.

Valóban... régen röhögtem ennyit színházban, az biztos! :)
Mondjuk ehhez hozzájön, hogy a darab címét is elfelejtettem megkérdezni tőled, annyira ki volt itt minden centizve. (Egyúttal köszi, hogy elvittél!) A műsorvezetőnő over-the-top poénjánál folyt a könnyem. :))))
Szóval tényleg érdemes. Ha valaki vágyik egy nevettető darabra, ami cserébe intelligens is, nem tahó, annak jó szívvel ajánlom!

Az osztrák Werner Schwab-féle Elnöknők című darab 23 éve van műsoron a Katonában. A három parádés-csodálatos színésznő, Szirtes Ági, Csákányi Eszter és Pogány Judit mostanára ért meg a szerepéhez. Annak idején hozzá kellett öregíteni őket az egyes karakterekhez.
Nagyon kíváncsi voltam, vajon mi tart színpadon ennyi ideig egy darabot, melynek írója 36 éves korában "halálra itta magát".
Ez egy gyenge darab, aludtam rá, ki merem jelenteni..Pontosan úgy éreztem magam, mint egyes modern múzeumokban, ahol belépek a kiállítóterekbe és nem értem, mindez a nagy üresség ez az összevissza szellemi zavar, hogy kerülhetett ide. Micsoda silány helyről szól egy-egy alkotó..Eredetiségük annyi, hogy "lesz.rják" a művészet eredeti szándékát. Elnézést a kifejezésért. Noha beszédben ki-kicsúszik, de írásban kerülöm és megvetem a szitokszavakat. De pont ennél a darabnál felesleges finomkodni. Itt most csövön folyatják ránk a szart. Csákányi Eszter két órán keresztül vécécsészében kotorászik, ami egy poénnak jó, de azért ekkora mennyiségben leginkább kínos. Azt is megértem, a fennálló rendet, a végzete felé rohanó világot tényleg a legegyszerűbb egy vízzel öblítéses vécéhez hasonlítani, de ez nagyon olcsó, nagyon direkt és fájóan egyszerű jelkép.
Sajnáltam ezt a három színésznőt, mert ennél élesebb, élőbb mondatok megformálására hivatottak. Szerencse, hogy ők nem így élik meg, s állítólag ünnepnap nekik 23 éve minden egyes előadás, mert ennek okán találkoznak.
Ebben a darabban csupán annyi volt az eredeti, hogy messzemenőkig túllépte az ízlés határát és azt hitte polgárpukkasztó, undorító képei majd meghökkentenek annyira, hogy ne vegyük észre a mondandó milyen kis együgyűke és semmilyen. De ezúttal győzedelmeskedett az undort keltő csomagolás.
(remélem, olvasod ryood és leírod te hogyan láttad?)

Hát nem is tudom.... ööö.. izé.. nem nyeríteni, meg csapkodva röhögni járok elsősorban színházba, de ez most kihozta belőlem. Majd tomside kolléga megerősít vagy megcáfol, ha akar.,.. a Gólem Színházzal néztük meg a Lefitymálva című fergetegest, erősen ajánlom, ha még valaki egyáltalán kíváncsi rá, mert nemsokára leveszik a műsorról... rasszizmuson, identitászavaron, korunk utálatos, embergyűlölő, vagy képmutató nyomorán ennyit röhögni... hát, nem hittem volna, tényleg! Ha osztályozni lehetne, csillagos ötös!

Kösz az ajánlót! Ez az előadás elkerülte volna a figyelmem, pedig érdekel a téma. Ráadásul az Örkény Színház az egyik kedvenc színházam.
Én legutóbb a Szkénében jártam, ahol Háy János új darabját, A lány, aki hozott lélekből dolgozott címűt láttam. Súlyos párkapcsolati problémákról. (A Hozott lélek c. novellája alapján.)

Örkeny Színház: Secondhand (szovjetűdök)

Akit erdekel:
- a Szovjetunio es a "homo sovieticus" tortenete
- az afganisztani haboru nem Charlie Wilson szemszogebol
- az ego buzamezo, a ver es Csernobil szaga
- a szovjet "rendszervaltas" alulnezetbol
- vagy hogy hogyan lehet egy interjusorozatbol elo es elvezetes szindarabot rendezni
az feltetlenul nezze meg!