Never Rarely Sometimes Always (2020) ☆ 👁

Soha, néha, mindig
Soha, ritkán, néha, mindig

(Eliza Hittman)

amerikai-angol dráma

3,8
★★★★☆
65 szavazat
Szerinted:
?
☆☆☆☆☆

Ahhoz, hogy kommentelhess, be kell jelentkezned.

2022-05-14 14:51:45 hferi (4) #7

Élvezettel olvastam az elemzést és néztem újra a képeket. De kérlek, az első szót javítsd ki, nincs ilyen szó, ne használd így. (Never :)

előzmény: unrealnoise (#5)

2022-01-13 01:15:28 Xuja (4) #6

A Metacritic átlagról: egészen biztos vagyok benne, hogy valamilyen abortuszellenes közösségi médiás felületen ment a kampány ellene, azért szórták meg így nullásokkal. De hogy miért pont ott? Talán mer eleve kevés a szavazat ezen a felületen és könnyű buherálni..

2022-01-13 00:31:36 unrealnoise (5) #5

Tülkön ülve vártam, hogy megnézhessem végre Eliza Hittman filmjét. Valaki már lehet unalmasnak tartja, hogy ezzel kezdek, de most nem csak azon okból voltam rá piszok kíváncsi, mert 38 kritika átlaga alapján 92 pontos átlagot ért el, hanem a mellette lévő user score is döbbenetes volt. Negatív értelemben. 1983 értékelés után mindössze 0.8 ponton áll tízes skálán. Ez olyan kontraszt, amely még inkább az érdeklődésem előterébe helyezte a filmet. Ahogy szoktam, nem olvastam el előre a véleményeket és a kritikákat, így nem tudtam a megtekintése előtt mire vélni ezen tetszési indexek alakulásainak okait, de az azért jelzésértékű volt, hogy Imdb-n már nem ez a helyzet. Az ottani 7.4-es átlag teljesen vállalható érték egy hasonló drámánál.



A 43 éves rendezőnő harmadik egész estés munkája engem teljesen levett a lábamról. Igazi tabukat feszegető kis alkotás lett. A fenti, értékeléseket illető szélsőséges megnyilvánulásokon talán meg sem kell lepődnünk, ha megtudjuk, hogy mi a történetének központi témája. Mert az bizony nem más, mint az abortusz. A forgatókönyv szerintem kiemelkedően jó lett, már csak azért is, mert egy remekbeszabott húzással nem különösebben időzik el a párkapcsolati problémákon, nem foglalkozik a konfliktusokkal, illetve magával az esetleges erőszakkal. Ez szimplán a következmények filmje. Ezzel ellentétben hatalmas szerephez jut benne a barátság fontossága.

A látottak jóformán pár napot ölelnek csak fel, de ez a 101 perc végig olyan játszi könnyedséggel elkészített mozgókép benyomását kelti, amitől aztán az ember maximálisan együtt tud érezni a szereplőkkel, még akkor is, ha bizony a főszereplőt alakító Sidney Flanigan és barátnőjének döntéseivel nem feltétlenül tudok teljes mértékben egyetérteni.



Amiben kiemelkedik még a Never Rarely Sometimes Always a komolyabb drámák közül is, az az intimitása. Ezt pedig nem dialógusokkal, monológokkal érik el, hanem csenddel, magával ragadó közeli képekkel és remek színészi játékkal. Az ember tényleg úgy érzi, hogy ott van mellettük, tényleg tud értük szorítani. Szinte a bőrömön érzem, ahogy megfogom ezen út során a kezüket, miközben persze valahol borzasztóan mérges is vagyok rájuk.

Egyébként ezeken túlmenően a kérlelhetetlen hitelessége az egyik legnagyobb erénye ennek a produkciónak. Nem ítélkezik, nem foglal állást, hanem úgy mesél és mutat be két karaktert, valamint úgy ábrázolja a rendszert amelyben élnek, hogy egy pillanatra sem merül az fel bennem, hogy ez csupán csak egy kitalált sztori lenne. Aki követi a blogot valamilyen szinten, vagy ha mást nem is, de végigfutja, milyen jellegű mozgóképekről írok általában, annak nagyjából kirajzolódhat egy kép, hogy milyen jellegű drámáról lehet szó jelen esetben is. Imádom az aprólékos, részletes, stílusos, visszafogott és hiteles filmeket. Nem is kérdés számomra azonban, hogy bizonyos embereknél az ehhez hasonló, lassú, kimért darabok abszolút perifériára szorulnak.



Nincs persze ezzel baj (egyébként azért van épp elég…), hiszen különbözőek vagyunk. Gondolkoztam mit lehetne még úgy írni a filmről, hogy a cselekményével ne sokat foglalkozzak, aztán eszembe jutott az, hogy ez a film úgy volt valahol feelgood, hogy közben egy ilyen kellemetlen, kényes témáról szól, mint az esetleges terhesség megszakítás. Nonszensz? Lehet. Szerintem viszont nem az. Már korábban is említettem, plusz remélhetőleg ezen pár kivágott képen is látszódik, hogy milyen remek a fényképezés, és igen, tisztában vagyok azzal is, hogy a nagyon nagy többségnek a feelgood, mint jelző még csak eszébe sem jutna a filmet illetően, de ettől még tartom, hogy a szituációk, a helyszínek, valamint az egész olyan melegséget áraszt magából összességében, hogy tényleg jóleső érzés végigkövetni az eseményeket – miközben valahol a téma és az előbbi jellemző közel egyfajta feloldhatatlan ellentét tökéletes leírásaként lennének meghatározhatóak.



Eliza Hittman elmesélt egy történetet. Nem bonyolította túl, nem akarta a feszültséget még ezzel vagy azzal fokozni, nem hozott be a sztoriba – váratlanul – csak azért egy karaktert, hogy kicsit megbonyolítsa a cselekményt. Végig következetes, erős kezű maradt az írás és rendezés. Az is megér egy említést, hogy Sidney Flanigan és Talia Ryder első igazi, komoly szerepéről van szó. Sokan egész életükben nem szerepelnek egy ehhez hasonló, és ilyen remek kritikai visszajelzésekkel elhalmozott filmben, nekik meg elsőre összejött. Szerencse? Részben lehet. De élni is tudni kell a lehetőséggel. A többit meg majd meglátjuk. Az viszont simán benne van a pakliban, hogy idén, január első napján már meg is van az év végi listám első helyezettje.

10/10

hidegnyomon.hu - kritika

2021-01-25 21:00:56 Rorschach (4) #4

Annak ellenére szögezett a tévé elé a Never Rarely Sometimes Always, hogy az ilyen rendezéssel egyébként a világból is ki lehet engem kergetni. Tízből kilencszer, de nem most - hiszen ahhoz, amit a film voltaképp közölni akart, jackpot ez a stílus.

Emellett nem lehet nem ódákat zengeni a két főszereplőről, hiszen valami lehengerlőt játszik mindkét lány - itt muszáj kiemelni a címadó jelenetet, ami akkora ötös, mint egy toronyház -, tökéletesen simulnak bele ebbe az eszköztelen (kösz Xuja, megtaláltad rá a legjobb szót) rémálom-világba, amit a szürkezónás, szomszéd államban elvégzett abortusz bonyodalmakkal tarkított örvénye jelent a két karakternek.

Először hiányoltam a válaszokat, de már eltelt a film óta annyi idő, hogy beletörődjek, ez nem a válaszokról akart szólni. Nem is kerekasztalbeszélgetések indítására forgatták le, egyszerűen egy alanyközpontú, minden sallangtól lecsupaszított kvázi dokumentarista játékfilm. És annak nagyon jó.

Egyetlen dolog zavart benne, az viszont komolyan szúrta a szemem: ahhoz képest, hogy toleranciára, összetettségre, és érzékenységre törekedett szinte végig, kimondottan rangján alulinak éreztem, ahogy a film a férfiakat kezeli. Vicc az egész, szó szerint az összes férfi szereplő karikatúra-szerűen eltúlzott szemétláda attól, amelyiknek egy szava van csak, egészen addig, amelyikre egy egész jelenet épül. Ezt nem nagyon tudtam hová tenni, értem én, hogy 1: a lányok szemén át látjuk a dolgokat, és 2: a szegény fiatal nőké egy kiszolgáltatott társadalmi csoport, akiktől nagyon könnyű elvenni, de szerintem ezt át lehetett volna adni árnyaltabban is.

2020-11-14 11:55:43 Xuja (4) #3

Lecsupaszított, hiperrealista független dráma két nagyon átélhető főszereplővel (zseniálisak a lányok). A rendezés egyszerű, eszköztelen, az érzékeny téma ellenére abszolút kerüli a hatásvadászatot. A kulcsjelenet egyértelműen az a rész, ahol magyarázatot nyer a cím. Erős négyes.

2020-11-13 13:36:19 zéel (4) #2

Tetszett a film is, meg amit írtál.
Itt most csak annyit emelnék ki, hogy ámulva néztem az amerikai szociális munkások, hivatalnokok elképesztő figyelmét, türelmét, tapintatosságát, segítőkészségét. Jó, tudom, ez csak egy film, de nagyon hihető.

előzmény: ryood (#1)

2020-10-11 13:07:31 ryood (4) #1

tetszett, mert nem akar szenzációhajhász, megbotránkoztató, hatásvadász és pátoszos sem, csak egyszerűen bemutatja azt a bizonyos állapotot, azt a bizonytalanságot, magányt, kiszolgáltatottságot, amiben néha soha, ritkán mindigetél az ember. amikor egyik döntés sem lehet jó, de muszáj dönteni, és senki sem érthet meg igazán a környezetemben, magamra maradok.
lassan hömpölygő folyam ez a film, amihez érdemes belassulni, például egy vasárnap délután remek hozzá. már-már hipnotikus. Sidney Flanigannél jobb Autumnot most nem is tudtam volna elképzelni.
érdekes, hogy eszembe juttatta a brutális "4-3-2"-t, pedig csak annyi a közös benne, hogy abortusz, és segítő barátnő...