The Father (2020)

Nyomasztò ès tùlsàgosan is valòsàgos. Azt mondjàk addig jò megöregedni míg magadnàl vagy, s ez igaz de valòszînûleg az sem elèg . Mert ha magadnàl vagy de a tested hagy cserben , az is szörnyû. Èp testben èp lèlek ès fordítva. A film forgatòkönyve mindent elmond arròl mit èrezhetnek ès gondolhatnak az emberek mind elszenvedôkènt , mind àtèlve , làtva ezeket a helyzeteket. Szomorù, de ez a valòsàg.
Mindenki a helyèn van . Telitalàlat minden színèsz. Jòl jàtszanak.
Ez tipikusan egy olyan film amit TILOS szinkronnal nèzni! Nekem ne kezdje el senki azt mondani hogy A.H jàtèkàt visszaadja a szinkron. Mert nem . Nem fogja.
A vègèn, a vègsô monològ : döbbenetes.
Mikor az anyjàt hívja….szívszorítò…

A film által felhozott tabukérdés azért bír olyan többletdimenziókkal is, amelyek magán a betegségen is túlmutatnak. A tabusítás sem a beteg állapot kizárólagos eredménye, hanem a közösség sajátságos, egyoldalú reakciójának a hozadéka is. Ez a film ezért egy nagyon megrázó modernizmus bírálat is egyben. A kor amelyet bemutat, a mi korunk, mivel egy ponton tudásra váltotta a kegyelmet, ezzel ki is szervezte mindkettőt. Anthony viszontagságos helyzete elsősorban megértést kíván. Bántó tettei az arcot támadják, nem pedig az embert. Ember embert nem bánthat. Lényünk csak részlegesen azonos az arcunkkal, a kegyetlenség forrása pedig ennek a tudásnak az elhomályosodása. Az ápoló, aki minden nap megkegyelmez a betegnek, értelmi műveletet hajt végre azzal, hogy nem megy bele a harcba. Míg a lánya irgalmat igyekszik gyakorolni és elhagyja a frontvonalat, látszólag…
Anthony gyermeki léte tanítás: egy önnön nagyszerűségében és intelligenciájában tetszelgő, kék tablettára szoktatott világnak adott lecke.

Nekem alzheimeres volt anno az édesapám, így értettem a történetet.

Nagyon nehéz úgy véleményt írni egy műről, hogy a személyes élettörténeted nagyon közeli eseménye, mint elven seb, ég, hevül a lelkedben. Belátom, tudom, hogy ez a tény, már önmagában is elégséges ahhoz, hogy az ember, elfogult, a tisztánlátását jelentős mértékben meg- és átszínező módon nézze az alkotást, eressze át azt a lelkén, s fogalmazzon meg azzal kapcsolatban véleményt. Ama bizonyos seb a lelkemen nagyon friss, s a filmben látott, dráma hitelességgel bemutatott helyzethez hasonló okokból keletkezett. Ennyit a személyes érintettségről, de mint az említettem volt, pusztán azért bátorkodtam mindezt leírni, megosztani a nyájas KT tagokkal mindezt, hogy érzékeltessem, hogy egy érzékeny időszakban találkoztam a művel, és ezen szenzitívebb állapotomban mondok véleményt a filmről.
Szilárd meggyőződésem, hogy nagy bátor alkotást látunk. Bátor, hiszen egy tabuként kezelt témát, annak bizonyos vetületeit mutatja be, megítélésem szerint majdnem tökéletesen. A majdnem tökéletesről lentebb…
E két téma: az időskor, valamint az azzal is járó betegség, de inkább állapot, a demencia, valamint azokhoz való személyen viszonyunk. A minket körülvevő világ - még a világjárvány időszakában is - különböző felületei (reklámok, tv, rádió, közösségi média, stb.) a fiatalság és az egészség kultuszáról szólnak. Minden, ami ezen túl van, (öregség, szociális problémák, betegségek, szegénység, stb.) arról nem igazán akarunk tudomást venni, nem akarjuk ezeket dolgokat látni (még filmen sem), s nem akarjuk a személyes életünkben beengedni, beszélni pedig végképp nem akarunk, s olykor pedig nem is tudunk ezekről. Ez a mű a mai fősodorral ellentétben ezt a témát járja körül, s szembesít bennünket annak nagyon húsbavágó kérdéseivel. Mindezt érzékenyen, nyomasztó atmoszférát teremtve, már-már a thrillerek hangulatát megidézve. Anthony Hopkins megrendítő erővel formálja meg a realitását, kapaszkodóit elvesztő embert, s döbbenetes módon ábrázolja a személyiség, a múlt, élettörténet lassú, de biztos atomjaira hullását. Játékában nincs túlzás, modorosság, ripacskodás, az sallangmentes.
Ugyan ez mondható el a mindig nagyszerű Olivia Colman játékáról is. A gesztusai, a pillantásai, a félmondatai is olyanok, amelyeket napokig cipelsz magaddal.
Súlyos, megítélésem szerint, tabusított téma kerül feloldozására. Mivel tabusított, alapvető kérdéseket feszegető alkotásról van szó, ezért szükségszerűen kíméletlen, pontosabban kíméletlenül őszinte. Nem köntörfalaz, nem szépeleg, hanem a maga „természetességével” ( már ha a demencia természetes) mutatja meg időskori szellemi leépülést, annak különböző fázisait, egyénre, annak tudatásra, pszichéjére gyakorolt hatásait, s természetesen az érintett egyént körbevevő óvó-védő környezetre gyakorolt hatásait is.
Hogyan, miképpen hullik szét a személyiség, hogyan értelmeződik át a múlt és a jelen, hogy hat, mindez a lélekre, az önazonosságára. Tudományos pontossággal ismerjük azt a hatásmechanizmust, amelynek révén előáll, működik és hat a demencia, mindezek ellenére is a megdöbbenés, a félelem, a kétségbeesés, a harag különös mixturájával reagálunk arra. Az ember nem tud, áttételesen sem objektív maradni ilyen a helyzetben. Az érintett személy esetében az „alternatív”, „eltorzult” múlt, erősen hat a jelenre, annak érzékelésére. A megváltozott múlt az érzéseket, a kapcsolatokat, viszonyosságokat is új dimenzióba helyezi, átkeretezik, átértelmezi. Szóval kegyetlen, lélek, személyiség romboló e folyamat, ugyanis a környezet mindig visszajelez, reflektál a demenciával küzdő személyre, annak viselkedésére. Ez által pedig az érintett ember is saját magára. S itt, ekkor indul el az az ördögi, paranoid spirál, amely egyre borúsabb, drámaibb, egyre kilátástalanabb lesze…a végén pedig nincs katarzis…
Az írtam fentebb, hogy majdnem tökéletes alkotásról van szó. Azért bátorkodtam ezt írni, mert a végét valahogyan didaktikusnak éreztem. Lehet, hogy egyedül vagyok ezzel. Szóval a végső monológ, s azt követő képi megoldás ugyan szép, de picit szájbarágós. Mindazonáltal ezen dolog szinte semmit nem von le a film bátorságából, fontosságából, drámaiságából.

pont tegnap este néztem meg a meccs "highlightsait"....életem legjobb focis nagy kupa élménye...akkor még nagyon boldog voltam akkor, most meg már jópár éve dán drukker...

Emlékeztek arra, amikor Dánia 1992-ben csak később, pótlólag jutott ki az EB-re, de mégis megnyerte azt? Ááá, nem is tudom, miért jutott eszembe... nyilván csak véletlen.

FILMMŰVÉSZET csupa nagy betűvel. Amikor nem kell kell dollármilliókat költeni egy ilyen jó filmre. Fantasztikus alkotás!

Micsoda Örömhír mára! Csak öt és fél hónapja várok a pillanatra, hogy a Vapitire bejelölhessem e filmet és Sir Anthony Hopkinst is. Köszönöm nagyon, hogy megtettétek ezt a gesztust a Filmnek! Mindenképp megilleti, nagyon értékes alkotás.

Szuper! :)

Megírom ide is, amit a Vapiti 2021 topikba, hogy jelölhető Vapitire ez a film is.

Itt nem elsősorban az öreg járja a poklot, hanem a környezete, legalább is számomra elsősorban erről szól. Én is hasonló élethelyzetben vagyok mostanság A lopással vádolás pl. már megvolt.

Jogos, lehet, megint túltoltam..azóta már mástól is kaptam kedves kritikát, megfontolom, és adok egy négyest rá, és köszönöm, amit írsz. Végre megint épít ez az oldal...

(amúgy magánbeszélgetés kapcsán jegyezném meg, hogy a nagy hévben kihagytam, hogy nem én találtam ám ki ezt a "művészet az utolsó híd, mely mióta összedőlt a többi, a "valóságba" vezet." Illett volna odaírnom, hogy Hamvast idézem, ám azt viszont nem tudom, ő honnan szedi, lehet ám, csak kitalálta, de jól tette, mert nekem rengeteget segít, miután sem vallás, sem tudomány, sem ezotéria, sem filozófia, sem pszichológia...mit tudom én, mi minden van még már csak az indulásban segít)

Csak arra reagálnék, amit Hopkinsról és a színészetről írtál. Értem, amit mondasz, én is szoktam hasonlóan érezni nagy színészek esetében. De szerintem ez a film nagyon ügyesen játszik azzal, hogy Hopkins jól ismert manírjait új megvilágításba helyezze, és az sem véletlen, hogy a főhőst is Anthony-nak hívják.
Persze, ez csak egy szerep. Pontosan tudjuk, hogy Hopkins amúgy egy jó kedélyű, kiváló egészségnek örvendő, bohókás öregúr.
De ez a kicsikre, a kevésbé tehetségesekre is igaz. Én nem hiszek abba, hogy létezik "minden ízében átégető játék, ami nem is játék már". Minden játék, szerep, és ilyen értelemben hazugság, ami egy forgatáson történik. De szerintem ez nem becsapás, nem hazugság, hanem a művészet, pláne a film lényege.

Úgy érzem magam, mint a kellemetlen rokon, akit senki sem kíván ide, aki belepiszkít abba az örömbe, melyet e film okozott. Már megint mit csináltam, hogy néztem filmet, mit néztem egyáltalán a film helyett? A vászon amúgy fehérségét, a monitor előbb még feketeségét?
És szó sincs arról, hogy érzéketlen lennék a történetre, nekem is volt hét évig ilyen, na jó, kicsit "más színű" az anyukámmal. A film közepéig vittek is az érzések, tolultak fel bennem az emlékek, épp holnap lesz, hogy öt éve kezdődött a "szörnyű finálénk", igen mindannyiunké, együtt szenvedtük ezt az egészet.
Nem vagyok elnéző a beteggel, nem értek egyet azzal, hogy mindent ki kell bírnunk miatta, mert rossz neki. Egy híján az összes felmenőmet eltemettük az elmúlt tíz évben, és igenis van összefüggés az illető élete, személye és a halála között. Volt aki készült rá, egy életen át isten igazából semmi másra, és a végén övé lett a legszebb halál. Tudom, egy falevél sem esik le az "ő" akarata nélkül, de abban hiszek, hogy az életünkkel írjuk meg a halálunkat, és nincs mentség..(a demencia még nem szükségszerűen gonoszság, arrogancia, nagyképűség, mint amit itt Hopkins lehoz, gondolom, életében sem volt csendesebb..)
Jó sokszor beszéltem erről a fiammal, mert már közelebb a vége nekem is, mint az eleje, és bizony a biztonság kedvéért érdemes lenne elkezdeni gyűjtögetni azokat a tablettákat, ha mégis valami borzalmat írok magamnak a végére..hogy nehogy hasonló helyzetbe hozzam őt, mint amit a bemutat film. Ez egy döntés még egészségesen, még időben.
És persze nagyszerű ötlet, ahogy több alakba esik szét a világ, és már rég nem tudom, hol kezdődik a lányom, az ápoló és az orvos, igen, ez ilyen. Durva, de még "ép" elmével, aminek a sajátomat hiszem, is jócskán szokott ilyen lenni.
Egyetlen egy bajom van a filmmel, hogy nem tudom megkülönböztetni az égig érő színészprofizmust és a valódi, az illetőt minden ízében átégető játékot, ami nem is játék már. Úgy tűnik,itt az előbbivel van dolgunk. Hopkins vérprofi, már fáj is a tehetsége, tényleg valami emberi góliát, amit tud, csak azt nem értem, mi a fene bajom van ezzel és miért a kicsik, a kevésbé tehetségesek, akik talán csak egy szerepre szerződtek nyűgöznek le, miért riaszt el igazából a színészmesterség, ami még ha látszólag valódi átalakulásról is szól mégis csak egy játék, szóval csak becsaptak..Talán mert annyi filmben láttam, és hiába tündököl itt, tudom, hogy csak egy szerep, és utána leveszi ezt a ruhát. Nem bízhatok meg abban, amit látok..
Igen, az a baj velem, hogy valóságot várok a filmMűvészettől, mert úgy hiszem, a művészet az utolsó híd, mely mióta összedőlt a többi, a "valóságba" vezet.

most olvasom, hogy a színdarab megy jelenleg is a Pesti Színházban Kern András főszereplésével. valaki látta esetleg? vélemény?
megjött a kedvem hozzá erősen...

kicsit úgy voltam a megtekintése előtt, hogy "vajon mit tud ez a film mutatni még erről a témaáról Haneke Szerelem című mesterműve után"...szóval szkeptikus voltam mondhatni. annak a idején Haneke filmje a földbe döngölt, és fel is emelt utána a magasba. kiderült, hogy ennek az embernek fantasztikusan nag szíve van, és nem csak emberi gonoszság lát a világban. sőt!
gyakorlatilag már a film legelején éreztem, hogy ez valami igazán különleges, és egészen más alkotás, mint a legtöbb film manapság. szóval az első pillanattól megfogott..és ahogy halad előre, egyre jobban szerettem, élveztem, és vitt bele egyre inkább Anthony szörnyűséges állapotába. iszonyú kreatív eszközökkel mutatja meg a demencia, az emberi agy leépülését, a memória zavarát, és azt a kaotikus állapotot, amivel jár az egész. Mister Hopkins alakításáról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. nem, ő nem eljátssza mintha, vele tényleg megtörténik minden. ahogy jelenetről jelenetre egyre jobban elbizonytalanodik ő és vele együtt a néző, hogy akkor most mi is van? Párizsban van a lánya, vagy mégsem? új férje van, vagy a régi? ki is az új ápoló? hogy is néz ki valójábana lánya, és a többi és a többi...
tulajdonképpen nincs egy üres pillanata a filmnek. és az egész csak egy felkészülésg a csodálatos fináléra, amikor is Anthony édesanyja után vágyakozik, zokog, mint egy kisgyermek... meghjasadt a szívem érte...hogy utána anyugodalmas fák lombjain megpihenhessek.
az év egyik legzseniálisabb filmje, igazán megrendítő és felemelő élmény. mindenkinek nagyon melegen ajánlom.

Aki moziban nézné és holnap ráér...

Fantasztikus film, egyetlen bajom van vele, és ez ilyen "túl sok filmet láttam már" betegség talán: az elején és közepén adott gyomrosok után nem jött a katarzis, sőt, a mamámat akarom jelenetben még ki is zökkentem, mintha a film nem készített volna fel rá megfelelően. Irigylem azokat, akiknek a vége is működött.

Október 16-án az Urániában!

Nehézsúlyú film. A téma választás miatt érdemes megnézni pontos ábrázolása a demencia lefolyásának. Ha van kapcsolatod demens beteggel akkor kötelező. Van egy tipikus emberi reakció, ami nekem is többször eszembe jutott amikor kezdeti fázisban lévő demens beteggel találkoztam "nem hiszem el, hogy nem direkt csinálja". Ezt jó esetben az ember nem mondja ki és akkor nem bánja meg később. A leépülés fokozatos, emiatt esetenként egészségesnek tűnő ember trollkodásának látszatát is keltheti a beteg. Különösen pontos a film ábrázolásában, hogy a régi emlékek olyannak tűnnek demens emberek számára mintha nemrég történtek volna, miközben arra sem tudnak visszaemlékezni hogy mik történtek aznap. A beteg állapotának romlásával komikusból ilyesztő horrorba csaphat át egy ilyen kapcsolat... Reménytelen süllyedés az emlékek mocsarába, ami a paranoid téveszméken át a teljes összeomlásig vezet. Rávilágít a dignitás és a létezés közötti különbségre. A részvétlen segítők gesztusai kegyetlenségnek, az őszinte empátia pedig teljes őrületnek hat.
Napokkal később, a fim megnézése után is felmerült bennem a kérdés hogy mit ér az orvosi eskű egy ilyen helyzetben?

Megköszönte. :)

Anthony Hopkins alakítása minden létező skálán maximális pontot érdemel. A film pedig szívszaggató portréja egy fontos és szomorú témának. Nyerjen bármelyik kategóriában, a díj már rossz helyen nem lesz. Nem könnyű, de annál kiválóan alkotás.

Baromi erős letérképezése a demenciának, a személyiség széthullásának és az abból eredő bizonytalanságérzetnek. Zseniális a forgatókönyv: a főszereplő szemszögén keresztül egy igazi kirakósjáték a film, némi thrilleres narratívával. A vége - bár valóban megható - nem olyan katarktikus, mint amire előzetesen számítottam, így egyelőre lemarad az ötösről. Az eddigi legerősebb film, amit láttam az Oscar-mezőnyből.

Igazad van, "mi már a szétesésbe kapcsolódunk bele", az eredeti karakterből már nem sok maradt - de emiatt nem volt hiányérzetem, mivel nem az apa (vagy a lány) személyes drámája a fontos, hanem maga a szituáció. A betegség tipikus tünetei, amiket így, hogy az öreg szemszögét követjük, mélyebben átérezhetünk, illetve az ugyancsak tipikus (és szinte megoldhatatlan) dilemmák, amikkel adott helyzetben egy hozzátartozónak meg kell birkóznia. Egy Apa és egy Lány drámája, úgy általában (vagy: Szülő és Gyerek, csak így már tényleg megfoghatatlan).
Magukkal a karakterekkel tényleg nem lehet azonosulni, legfeljebb a helyzetük miatt. Nekem sikerült.

Nem értek egyet. Látom, láttam mi a fókusz a filmben, de nem tetszik. Nem érdekel az öreg sorsa. Miért érdekelne? Tudjátok, van olyan, hogy azonosulni tudsz a karakterekkel. Itt ez nem lehetséges. Plusz mi a film "állítása"? Szar öregnek lenni? Nah kösz, ez aztán nagyon "új". Oké, szétesik a karakter, a személyiség, persze. De igazából a filmben nincs minek szétesnie, mi már a szétesésbe magába kapcsolódunk be, és bár apró dolgokat persze megtudunk a személyes múltjáról, de ezeket egy apró post-itre is fel tudnám írni lóbetűkkel. Nyilván nem is kell, és lehet mindig, mindenkivel azonosulni, de ezzel a figurával kb lehetetlen is, így nálam a dráma nem működik. A film rövidségéből adódóan pedig a rendező teret engedhetett volna annak, hogy személyesebbé tegye ezt a poklot... Nem tette.

Nem szórom az ötösöket, de erre nem nagyon lehet mást adni. Makulátlan színészi játék mellett a rendező nagyon ügyesen hozza felszínre a betegség viszontagságait, melyeket saját magunk is megtapasztalhatunk a film által. Mint egy mindfuck thriller, csak ez nem az, annál sokkal keserűbb, életszagúbb. Sőt, maga az élet - elmúlás és megöregedés - a lemenő nap nagyra nyúlt árnyékában.

Csatlakozom az előttem szólóhoz, itt nem számít a karakter, a személyiség, az ugyanis éppen most esik szét; a fókuszban ennek az embernek a mind zűrzavarosabb valóságérzékelése áll. Nem őt látjuk, hanem az ő szemével látunk.

A demencia (főleg ilyen előrehaladott állapotban) egy erősen regresszív állapot (aminek ugye a finálé a csúcspontja a filmben), és a személyiség szétesésével, felbomlásával is jár.

Szóval, amit te "faék egyszerűségű karakternek" nevezel, az valójában egy betegség tűpontos ábrázolása.

Nálam eléggé mellé ment. Cuki, de azért elég mogorva öreg bácsi. WTF. Ennyire futotta? Fantasztikus. Kár, hogy közben a karakter faék egyszerűségű. Van egy családja az úrnak, egy komoly tragédia körítésében, aztán ennyi. A többi szereplő is.. meh... A színészek jók, de semmi extra, de a The Savages (17) ezerszer jobb ennél minden téren. 5/10

Egy ismerősöm a 90+ éves papájával pont itt tart. Azon gondolkodtam, neki ez a film jó lenne-e vagy sem, de inkább nem merem ajánlani. Az én szüleim is 90-esek lennének már, ha a magyar átlagnak megfelelően közel 20 éve meg nem haltak volna 70 something korukban. De a film és a szereplők remekek, Anthony Hopkins természetesen, de a lányát játszó Olivia Colman is "felnőtt" mellé.

Ha történt már ilyesmi a családodban, akkor különösen fájdalmas lesz, mert elképesztően pontos. Fantasztikusan erős film, amiben minden a helyén van. Első rendezésre ezt így lerakni az asztalra, hát wow. Ja és Hopkins-nak az összes díjat.

Köszönöm, belenéztem és ott is ragadtam, mint a légy a papíron... szóval, hát ez na! Fantasztikus. Egy film, amiben nem volt rossz színész, nem voltak tévesztett arányok, ravasz, körmönfont, szinte semmi nem történik és állandóan ég mégis. Egyre jobban benne van az ember, és néha nem is tudja, hogy hol, melyik az igaz bennelevés. Sok minden ismerős, az életből, a családból, a filmekből, csak nem pont ilyen esszenciális kimérésben. A tudat, a hit, a szándék a valóval remekül keveredik. A filmen kívül is. És ki is egyenesedik a görbe a végére. Jó élmény megnézni nagyon! Elmondhatatlan, hogy Anthony Hopkins-nak és Olivia Colman-nak hány arca van! De mindenki nagyon felemelte magát a felső polcra! Még Imogen Poots is tökéletesen ábrázolt!

Megtekinthető magyar felirattal

Forma és tartalom mesteri harmóniája. Így berúgni az ajtót első filmmel, na, az elég durva.

A maga - számomra eddig ismeretlen műfajában - zseniális. Lehet, hogy van jobb film a témában, csak engem került el ez idáig.
Mindenesetre nem egy könnyed délutáni film.

ebben a tabu témában kimagasló alkotás, Hopkins zseniális, ötös...

Én nem csak majdnem. Konkrétan zokogtam a végén. Az egész film nagyon szép és hatásos, a befejezés pedig egyenesen katartikus. Nem is tudom, mikor láttam utoljára ennyire mélyen emberi pillanatot egy filmben. (Azt pedig csak remélni tudom, hogy a valóságban és itthon is vannak olyan nővérek, akik ilyen csodásan felismerik a helyzetet és ekkora empátiával reagálnak).

Anthony Hopkins nem egy, hanem legalább egy tucat Oscart érdemelne, élete egyik legnagyobb alakítása ez.

Bár még csak március van, sztem ennél jobb filmet nem fogok idén látni.

a vége libabőr... majdnem elbőgtem magam.

Rég láttam ennyire szép filmet, a szereplők mind kiválóak. Az időskori leépülést elsősorban az érintett szemszögéből mutatja be, olykor absztrakt eszközökkel, végig nagyon hatásosan. Teljesen magával ragadott.