Before Sunrise (1995)

Tegnap néztük meg a feleségemmel a filmet. Mint az esetek döntő többségében, most sem olvastam el a hivatásos ítészek vonatkozó kritikáit, azonban itt: a KT-n egy pár nézői vélemény még is csak szembe jött velem. Ennek alapján alapvetően nagy várakozások övezték részemről a művet. Nos, eléggé nagy, mondhatni jelentősre sikeredett a csalódottságom. A filmet, minden jószándékom és nyitottságom ellenére sem tudom másképpen megítélni, mint kedves, szép, de felszínes, közhelyektől hemzsegő művet. A rendezői szándék – amennyiben nem tévedek – a szerelem misztériumának (amely a maga nemében racionális módon feltérképezhetetlen, megmagyarázhatatlan, kizárólag a művészet képes arra, hogy elfogadható módon „magyarázza” meg a megfejthetetlent) ontológiájáról, természetrajzáról adjon egyfajta képet. Vagyis, két vadidegen fiatalember lelkében, hogy, miképpen születik meg az a különleges érzelmi, mentális, tudati (talán transzcendes?, természetesen ezt magamtól kérdezem leginkább) ) állapot, amelyet szerelemnek hívunk. (Én sokszor - még így 50 évesen is – teszem fel magamnak a kérdést Elég-e a vizuális élmény? A vizuális élményen túl, milyen egyéb rejtett, szavak előtti, vagy azokon túli hatások szükségesek ahhoz, hogy egy személy érzelmileg megérintsen, inspiráljon, más pszichés, tudati állapotban hozzon? Vagy szavak nélkül semminek, így a szerelem sincs esélye? Örök, megfejthetetlen kérdés. Amennyiben őszinte akarok lenni, akkor ezen kérdések önmagam számára történő megválaszolásakor is számos ellentmondást vélek felfedezni magamban, az aktuális válaszaimban.) Szóval a rendező, erről a misztériumról értekezik, igyekszik mondani valamit. A stílussal még nem is lenne nagyobb bajom, bár a film elején, végén felcsendülő klasszikus zene picit modoros számomra. Mint ahogyan számomra nagyon mesterkélt, már-már idegesítően hamis volt Ethan Hawke játéka. Csupa kimódolt, hamis, idegen gesztus. Nyilván ez részben a színész-vezetés számlájára írható, mert egyébként nem olyan rossz színész Ő, de ebben a szerepében végtelenül üres és felszínes volt. Elkövettem azt a hibát, hogy szinkronnal néztem a filmet, s be kell, hogy valljam, hogy az sem tetszett. Mármint Ethan Hawke magyarhangja. A Julie Delpy ellenben nem volt rossz, sőt kifejezetten tetszett a visszafogott játéka.
Nem volt rossz ötlet, hogy a kamera csak úgy mutatja, követi a két főhőst. Nem egyedi, semmi nagy truváj, de nem volt rossz ötlet. Miközben mutatja őket, követi őket a kamera, s miközben ők beszélgetnek (az élet alapkérdéseiről, végtelenül felszínesen) mi nem Bécs utcáit barangoljuk be, hanem az érzelmek síkságait, domborzatait. Legalább is ez volt a rendezői szándék, bár ez - szerény véleményem szerint – nem igazán sikerült.
Szóval összességében egy kedves, szépnek mondható, üres és nagyon felszínes filmet láttam. Nem volt olyan érzésem, hogy itt, ebben a műben rejtelmek zengenek…

Vagy másfelől a dialógusok épp, hogy nem akarnak természetesnek látszani, de erőltetettnek tűnni viszont talán igen. Így lesz az egész sokak szemében természetes. A mímeltség nem a film sajátja, hanem a karaktereké. Lévén, hogy éretlen, illetve részben, vagy egészben kóválygó fiatalokról és napfelkelte előtti vágyakról, álmokról szól. A romantika és a báj esetlensége is szándékolt eredménye lehet ennek a nyerseségnek.

A 37-es komment kapcsán érdekes felvetés, hogy melyikük szereti jobban a másikat. Szerintem, ha elfogadjuk, hogy szeretet, mint olyan egyszerűen csak van és kész, ahogy a Nap is megjelenik az égen időnként (nincs más csak szeretet, mondta Charles Manson 50 éve), akkor az a dilemma, hogy melyikőjük szereti jobban a másikat így értelmetlen. Viszont, hogy melyikőjük akarja, vagy meri bevallani azt, ami van, melyikük hajlik jobban a közös fény felé, na meg hogy a fiú vagy a lány van-e mélyebben beleragadva egy saját életről regélő bájos álomba, az lehet releváns kérdés.
Az ember nem akar csalódni, és főleg ha még ki se nyílt a szeme, ha a tojáshéj még a seggén van, akkor mint egy zsenge zöldfülű fél a napszúrástól. Nem hiába, van is rá oka - egy világ készül összeomlani.
Vagy másképpen nézve a baj az, hogy ők ketten el vannak még bájolva saját képzeletük ragyogásától. Ezért se témája Linklaternek - főleg nem ebben a részben - a romantika, vagy a klasszikus értelemben vett bájolgás, lévén ez megmarad a szereplők egymástól elzárt külön terében, a gyerekszobájukban. A film tudatosan megválasztott "mikro-sebessége" ki is zárja a teljesültséget - az első napsugarakban tova is tűnik az egész, megmaradva egy-egy álomnak.

vedd hozzá a báj, a romantika és a helyszín színvonalas kihasználásának teljes hiányát és a teljesen feleslegesen természetesnek látszani akaró de erőltetett dialógusokat. szvsz ez egy nagyon gyenge film, a folytatásai egy fokkal jobbak, bár a karakterek nem lettek szimpatikusabbak.
linklaternek vannak jobb filmjei, mint ezek vagy a boyhood.

Kikapcsolódásként megnéztük kamasz lányommal a Mielőtt… trilógiát. Az első rész anno még viszonylag fiatalként talált meg és el, a folytatásokat most láttam először. Micsoda ötlet kilenc évenként folytatni a történetet ugyanazokkal a szereplőkkel, alkalmazkodni az IDŐ-höz. De hát ez Linklater egyik névjegye (lásd pl. a 12 évig készült Sráckort, szintén Hawke-val egy egyik főszerepben).

Egy amerikai, aki Európába vágyik... Bár ezekben a filmekben a helyszín inkább csak díszlet (nekünk magyaroknak azért egy kis plusz lehet, hogy a történet kiindulópontja Budapest, még ha a Budapest-Bécs vonatutat láthatóan nem is az eredeti tájon forgatták). De már ezen a vonatúton férfi főhőse szájába adja, ami saját filmes credo-ja is lehetne, a mindennapok filmes ábrázolásáról, a hétköznapi poézisről.

A szerelmi szálról, egymás mellé kerülésekről, az egymás alá- ás fölé kerekedésekről, a hibák korrigálásáról (ebben mintha a fiú egy kicsit azért jobb lenne) már annyit és olyan jókat írtatok, hogy ehhez most nem is tennék hozzá. Nekem elég, hogy a lányomat sikerült lenyűgöznie.

Állítólag Linklater mondta magáról: ’A B tervem mindig is az volt, hogy filmet csináljak emberekről, akik sokat beszélnek”. Vajon mi lehetett az A terve?

A film legbájosabb jelenete számomra az volt, amikor Celine komolyan ránézett a fiúra, és azt mondta: "Most viselkedjünk úgy, mint értelmes felnőttek!"
Jobb, ha tudod, nagylány, hogy ezerszer értelmesebben viselkedtetek, mint az értelmes felnőttek. Megteremtettétek magatoknak az időt és a teret, ami "hivatalosan nem létezett", és megálmodtátok egymást. S ki tudtátok jelenteni: az az életünk legfőbb értelme, hogy szeressünk mindig kicsit jobban.

"Az a kérdés jött fel bennem ugyanakkor, hogy vajon Celine és Jesse szerelme igaz?"

Nem kérdés, igaz. Viszont érdekes lenne másképpen feltenni a kérdést. Ha egy párkapcsolatban sosem egyforma mértékben szeretik egymást az emberek, akkor melyikük szereti jobban a másikat. Van egy elmélet, miszerint egy párkapcsolatban mindig valaki szeret, a másik meg elviseli, hogy szeretik (én nem akarok hinni benne, nem abban, hogy ez a jelenség nem létezik, hanem hogy minden egyes párkapcsolatra igaz lenne ez az elmélet). Adódik a kérdés, melyik az amelyik szereti a másikat, és melyik az, amely csak elviseli (rohadt undorító szó, hogy elviseli, de ugyanakkor nagyon kifejező is), hogy szeretik. Celine vagy Jesse? Ebből a filmből nem derül ki. Még a másodikból sem önmagában véve. A harmadikból derül ki úgy, hogy abból tudsz következtetni a másodikban lévő jelekre.

Újra megnéztem én is. Olyan különleges az, ahogy a film és a két szereplő külön-külön életre kelnek. Nem tudod azt mondani, hogy amit Celine és Jesse mondanak, az a film álláspontja. Nem, Celine egy önálló, lélegző ember, Jesse pedig ugyanígy. A kamera pedig éppen csak előttük van és csöndben veszi őket. Az összkép ereje pedig tényleg onnan fakad, amit Celine is említ a filmben: "Miért kell mindent túlkomplikálni?" Linklater pedig magát hazudtolta volna meg, ha ez a film több lenne egy bécsi éjszakánál két bájos fiatallal.
Annak idején épp 16. születésnapom előtt voltam pár héttel, mikor először láttam a filmet. Ma pedig napra pontosan 5 évvel később, 21. születésnapom előtt vagyok pár héttel. Mintha csak megbeszéltem volna a filmmel, hogy találkozok vele itt és ekkor. Pedig teljesen véletlenül történt így.
Ami viszont fontos, hogy ezzel a maréknyi 21 évemmel közeledek Jesse és Celine életkorához, s tényleg jobban betalált. Egy egyszerű történet, nem is történet ez, hanem egy nap. Tizenhárom óra. S ez a tinédzser báj az, ami meg-megvillan a szemükben, még a sok-sok világról alkotott, intellektuális, ámde talán kiforratlan és helyét kereső gondolatok között üdíti fel igazán a filmet. A film és egyben a romantikus filmek talán legvalódibb és legtalálóbb jelenete a Living Life számot hallgató Jesse és Celine, akik a lemezboltban pillantgatnak egymásra. Akár örökké lehetne nézni. S így van ez a filmmel is.
S akkor válik igazán valóvá az, hogy a filmmel, Celinnel és Jesse-szel lélegeztünk, amikor a film végén bennünk is dereng az a búcsúzó fájó, de mégis megfoghatatlan, leírhatatlan tétova érzés - s biztos vagyok benne, hogy a nagy többség érezte már ezt.
Gyönyörű film, még mindig. Az a kérdés jött fel bennem ugyanakkor, hogy vajon Celine és Jesse szerelme igaz? Nem ítélhetjük meg, de mégis eljátszottam a gondolattal. Persze itt már egy olyan fogalomba botlunk bele, hogy mi a szerelem.
De amúgy is, "miért kell mindent túlkomplikálni?"

Ezennel visszavonok mindent, amit a filmről írtam. Annyira kicseszettül szép film, hogy az valami hihetetlen. Hiába 23 évesek, és hiába mondanak oly sok intelligens mondatot egymásnak (ezt hibaként róttam fel korábban, hülyeség volt, az éjszakából ellesett pillanatokról van itt szó), mégis benne van a két szereplő összes nézésében és mozdulatában az a tinédzser báj, ami később már sosem jön vissza. Mert megkeményedsz, mert csalódsz, mert te is szemét leszel később. Ilyenkor még nem. És ezért csodálatos, mert naiv és tiszta még. Briliáns mű!

Rendben, köszönöm.
Akkor megvan a program.
Kíváncsi vagyok, milyen lesz.

Hát akkor az elsőt mindenképpen, ha tetszett, akkor a többit is, max. később újranézed.

Akkor 17 évesen ne is próbálkozzak vele?
Valami érdekes drámát keresek (mint pl. Blue Valentine), szóval lehet tetszeni fog.

Röviden és tömören szerintem korfüggő. Főleg a 2.-3. rész inkább 30 fölött, mikor már átélt az ember dolgokat...

Csak így röviden és tömören:
érdemes megnézni?
és ha igen, akkor mind a hármat?

Barátaim, kik ebben a huszonéves korban vagytok, gondoljatok arra, hogy ez idő tájt ti is (és én is) ezt a dumát nyomtátok. Két ember (1 férfi és 1 nő) találkozik, és csillogtatja, amilye van. De végül is arról van szó (mint mindig), különösen, ha ennyire fiatal az ember, hogy kívánja a másikat És ezt tökéletesen bemutatja film. A csaj, mint egy Madonna, a fiú, mint egy fiatal isten, így kell ennek történnie. Bécs, mint valami kulissza, hála a wiener Fremdenverkehrsamtnak...

Barátaim, kik ebben a huszonéves korban vagytok, gondoljatok arra, hogy ez idő tájt ti is (és én is) ezt a dumát nyomtátok. Két ember (1 férfi és 1 nő) találkozik, és csillogtatja, amilye van. De végül is arról van szó (mint mindig), különösen, ha ennyire fiatal az ember, hogy kívánja a másikat És ezt tökéletesen bemutatja film. A csaj, mint egy Madonna, a fiú, mint egy fiatal isten, így kell ennek történnie. Bécs, mint valami kulissza, hála a winer Fremdenverkehrsamtnak...

Kicsit sok volt benne a duma és az is sokszor kínosan hatott. Mégis (talán pont ezért) annyira igazi volt az egész film, mintha azt mondaná, hogy "ez veled is bármikor megtörténhet!", és igaza van. Miért ne történhetne? (: A legtöbb Hollywoodi filmből pontosan ez az az érzés ami hiányzik.

Én is második résszel kezdtem, s utána rögtön inkább a harmadikat néztem volna meg. Az lesz az igazi, ott derül majd ki, miről is van szó e két ember között.
Helyette addig az első résszel mulattam az időt.
S egyetértek Kalevalával, ha a Before Sunset ötös, akkor ez maximum egy négyes lehet, inkább egy négye alá. De kezdésnek pompás, néhol ugyan kicsit túl sok és fárasztó a beszéd, s az jut eszembe, a fiú a sok felesleges pénzkidobás helyett mégis csak kivehetett volna egy szobát..
De egy mondat miatt maximálisan megérte megnézni, s ez üdített fel igazán:mikor a lány a szerelmet úgy definiálja, hogy az a valami, ami két ember között megjelenik, mikor egymásra néznek. Se nem kint van, se nem bent van…szinte nincs is sehol, mégis csak ez van.

Elöször a Before Sunset-et néztem meg és utána lettem kiváncsi erre filmre. De öszintén, ha a Before Sunset a csúcs akkor a Before Sunrise csak 4 lehet! Kiváncsian várom a 3. részt, remélem, az zseniális+++ lesz. Kitelne tölük, mert lehet érzékelni a fejlödést. Ès vajon az ilyen párkapcsolatok milyen irányba fejlödnek...?

Engem az ilyen témájú filmekkel le lehet venni a lábamról. Ha az ismertetőben olvasom, hogy ilyen témája van, kötelezőnek érzem megnézni. Sajnos sokszor belefutottam nagy csalódásokba.
miután megnéztem egy azóta nagyon kedvencemmé lett filmet kutatni kezdtem az ilyenek után.
Ezt a filmet nem jó körülmények között néztem meg (6 órás busz út...) de ez sem zökkentett ki abból a világból, amibe Ethan Hawke első megszólalása berántott.
Számomra nagyon ikonikus pár képkocka lett az elejéről: fut egy sínpár, majd belefut egy másik, és így mennek tovább. kicsit szájbarágós, kicsit elcsépelt, de az enyém (lett).

Ja bocs, a dőlt betű miatt gondoltam.

Idézet? :O Én írtam, csak a rám ért hatást próbáltam (sikertelenül, mert ez kevés) két sorba leírni. :))

Ez az idézet honnan van?

Most biztos sokan haragudni fognak rám, amiért elmondom az őszinte véleményem, hogy ez a film engem untatott, és a főszereplők annyira ál-intellektuális zagyvaságokat beszéltek, hogy egyáltalán nem kötött le, kivéve néhány jól eltalált mondatuk. Bár Ethan Hawk nagyszerű szinész, mégis úgy éreztem, hogy ő is és a túl okos szöszi is nagyon sokszor eröltetett mosollyal az arcán próbálja meg kicsikarni a nézők együttérzését. Pedig műfajilag semmi bajom az érzelgőséggel túlcsordult alkotásokkal, de úgy gondolom, hogy ez egy giccs, és például az 500 days of Summer sokkal-sokkal jobb szerelmi történet ennél.

FACKYEAH!

A vége főcímet bámulva és a finom melódiát hallgatva azon gondolkozok, hogy miért nem tart örökké ez a film....

Már az első 10 perc után bátran rá tudtam volna nyomni az ötöst, egyszerűen beszippantott. Ethan Hawke és Julie Delpy olyan, mint egy valóság. Nem, nem filmet néztem, ott voltam velük és hallgattam őket! Azt gondolom, nincs még egy ilyen zseniális szerelmespár a filmtörténelemben, mint Celine és Jesse. És nincs még egy ilyen őszinte, életszerű szerelemmel felruházott film, amelyben 100 percen keresztül csak két arcot láthatsz, mégis bánod, amikor vége van és legszívesebben néznéd előlröl és azt kívánod, bár örökké beszélnének és te csak hallgatnád a nevetésüket.
Ethan Hawke egy őszinte fiú, talán hasonló karaktereket tud felvázolni, mint DiCaprio. Julie Delpy pedig tényleg egy földreszállt angyal, akinek a mosolya elolvaszt és minden megmozdulásánál, megszólalásánál úgy éreztem, hogy igen, ez nem az a színésznő, aki egy szerepet játszik. Ő Celine, aki talákozott egy fiúval a Bécsbe tartó járaton! Olyan nagyszerűséggel adja a forgatókönyv a párbeszédeket, a hosszú jeleneteket, a mozdulatokat, a grimaszokat. És van érzése. Méghozzá nem kicsi. Bécs különösen jó helyszín, gyönyörű város.
És amiről beszélnek: mind-mind fiatalok őrült elméletei, világnézetei. Gyerekkori csalódások, elképzelések, gyermeki jövőbelátás, remélés. És amit Jesse mond azon a padon, a szűk utcában: mindenki látja a szülei furcsa, néha durva, néha jó kapcsolatát. És mindig elképzeli, hogy ő más felnőtt lesz, más apa. Ki tartotta be az ígéretét? Valahogy mindig elúszik. És akkor én (mert nekem még lehet), most megfogadom, hogy jó ap leszek? Akkor be fogom tartani?
Olyan bölcsességeket mondtak el olyan módon, amin érződik a valódi szag és az élet néha büdös szaga. Szerencsére itt rózsaszín felhőkkel beborított ég volt fölöttük. :)

Eszméletlen horderejű és utánérzésű film, mely egyszer sem bicsaklik meg, mindvégig oda lehet figyelni és a vége különösen szomorú/felemelő/megnyugtató. Amikor a reggel az utcán mondja Jesse: Milyen furcsa érzés visszaérkezni a világba. Igen, nagyon furcsa. És abban a tudatban egymás mellett lenni, hogy csak pár óra van hátra az elválásig, ami egyszerűen fenséges, nem az a giccses hányadék, amiket a hollywoodi filmek ontanak.
Nem tudok betelni vele. 100%
Jaj, már várom a következő hetet. Before Sunset. És ha igaz, amit Kalti ír, akkor jövőre meg moziba!!!

Így van, Ethan Hawke egy remek színész, csak valahogy kevés ennyire jó szereppel találják meg. Amúgy most olvastam pár napja, hogy tervezgetik a harmadik részt is, amely újabb 9 év, tehát olyan 2013 körül lenne esedékes. Tartok is tőle, de várom is nagyon, ha Linklater, Hawke és Delpy újra közösen írják a forgatókönyvet, abból azért rossz nem sülhet ki.

Egy (pontosabban kettő) régi tartozásomat pótoltam most a két film egymás utáni megtekintésével, és nem csak, hogy megértettem a két filmet övező kultuszt, de jómagam is azonnal rajongójává váltam.
Gyönyörű film, fantasztikus forgatókönyvvel, és olyan velejéig ható város hangulattal, amit csak a Római vakációhoz és Woody Allen pár filmjéhez tudnék hasonlítani. A főszereplők (akik nagyobbrészt az egyetlen szereplők) mindketten remekelnek (egyébként Ethan Hawke számomra mindig is egy titkos favorit az alulértékelt színészek között).
A nyitva hagyott vég különösen tetszik.

Röviden: A legjobb romantikus dráma, azok közül, amikhez eddig szerencsém volt. Egyszerű, intelligens, szép.

Tényleg jó film, de mintha Linklater túl sok mindent be akart volna tenni. Tömény dialógus az egész, jók a szövegek persze, de mégis olyan szövegeket ad a szereplők szájába, amiket ilyen korosztályú emberek (23 évesek) nemigen szoktak mondani egymásnak, pláne első randin, úgy hogy előtte nem is ismerték egymást. Emiatt volt egy kis mesterkélt íze a filmnek, ezért csak négyes. Egyébként nem lehet panasz a filmre, a két főszereplő hozza a kötelezőt, és a forgatókönyv rendelkezik pár metszően lírai pillanattal. A vége ráadásul realista lett, nagyon szép, ahogy mind a ketten próbálnak elaludni.
Erős négyes, egy újranézést majd mindenképpen megérdemel majd.

Tökéletes példa rá, hogy éjjel kell tévét nézni. Ezer helyről megpróbáltam már beszerezni, erre valamelyik nap álmatlanságomban kapcsolgatok, és pont elkaptam az elejét, kész...

Egyébként zseniális film, intelligens párbeszédet hallottam egy romantikus filmben, ráadásul az elejétől a végéig, le a kalappal.

modoros, ál-intellektuális. émelyítő. néhány jó mondattal. elmegy.

Egy ülésben néztem végig a kettőt, de szerintem is csak erős négyes (8/10)

Nagyon jó gondolatok hangoznak el, érdekes kérdések (az 'író' kivetíti a gondolatait, örlődéseit). A film végtelenül romantikus, de az az érzésem, hogy leginkább az elbűvölő szőke lány miatt. A kapcsolatuk és a párbeszédek szerintem nem illettek össze. Természetesen: szerintem. Ezért ne hordjatok le a sárga földig, ha kérhetem :)
Erős négyes, nem lehet zseniális.

Intelektuális szórakozást nyújtó film. Gyakorlatilag két ember (egy fiú és egy lány) beszélget egymással 90 percen keresztül a gondolataikról, életről, szerelemről, szexről. Cselekmény nem sok, így rendezői és operatőri munkáról nem beszélhetünk.

"Tökéletes példa arra, hogy egy jó filmhez nem kell más, mint két kiváló színész (Ethan Hawke és Julie Delpy), egy erős forgatókönyv (Richard Linklater) és egy tehetséges rendező (szintén Linklater)."
Hogy ez mennyire igaz…

Ethan Hawke fantasztikus színész, eddig nyolc filmjét láttam csak, de abból 6-ban tényleg zseniális volt. Julie Delphy-t eddig nem is ismertem, de ő is fantasztikus. Forgatókönyvről nem is beszélve.
A legjobban az életszerű párbeszédek fogtak meg. Szinte mindegyik pillanatban bele tudtam képzelni magam mind kettejük bőrébe. Óriási film. Nálam is egyértelműen minden idők 3 legjobb romantikus filmje között van.
Ha jól sejtem a Sunset ennek a folytatása… Nem kéne… Bár az is nagyon jól áll.

A romantikus filmek legjobbja. Igazából az igaz rá, mint Rick Linklater legtöbb filmjére, hogy egy állapotot visz végig a játékidő során tulajdonképp észrevétlenül, de ott a telefonos improvizáció. Az mindent tartalmaz. A humort, az intelligenciát, a valószerűséget, az optimizmust, a becsülendő alakításokat és a szimplicitásból zseniális ötletet fabrikáló attitűdöt. Kell ennél több?

Én még csak most láttam először, de bátran kijelentem, hogy egyszinten van az 5 Centimeters per Second-al, ami meg nálam all-time top10-es. Ilyen forgatókönyvet álmodni sem lehet! De nem szeretném ismételni a többieket. Gyönyörű film!

hát az egy hajszálnyit kevésbé tetszik:) Mondjuk úgy, hogy szorgosan ott kullog ennek a háromnak a nyomában:)

és a before sunset mellett, ugye? :)

Csak annyit tennék hozzá, hogy számomra a valaha készült legjobb romantikus film Zhang Yimou The Road Home-ja és David Lean Brief Encounterje mellett. Minden pillanata fantasztikus élmény.

Before Sunrise: Tökéletes példa arra, hogy egy jó filmhez nem kell más, mint két kiváló színész (Ethan Hawke és Julie Delpy), egy erős forgatókönyv (Richard Linklater) és egy tehetséges rendező (szintén Linklater). Külön öröm, hogy ez a film egy ritka jól sikerült és rendhagyó romantikus film. Richard Linklater kis pénzből mutat olyat, amit másik tíz rendező giga költségvetésből és túlsztárolt írók túlértékelt könyveiből képtelen. Ennek ellenére senki se gondoljon olcsó megoldásokra és gagyi látványra. Felejtsük el Lars von Trier izzadságszagú erőlködéseit az eszköztelen filmért. Bécs ugyanis tökéletes díszlet egy romantikus filmhez. A Mielőtt felkel a nap nem más, mint egy hosszú párbeszéd mielőtt felkelne a nap. Nem történik semmi említésre méltó, nem operál a többi romantikus filmből ismert olcsó fordulatokkal, mégis megfogja az embert. Nekem ennyi már bőven elég. Elég volt az Éjszaka a földönnél, ami all-time top 10-es filmem. 9/10

egy valaki volt még ilyen gyönyörű egy filmben mind Delpy.Az Scarlett Johansson az Elveszett jelentésben.Maga a film egy csoda.