Eighth Grade (2018) ☆ 👁

Nyolcadik osztály

(Bo Burnham)

amerikai dráma, vígjáték

3,4
★★★☆☆
99 szavazat
Szerinted:
?
☆☆☆☆☆

Ahhoz, hogy kommentelhess, be kell jelentkezned.

2024-01-16 23:25:44 hferi (4) #7

Ilyenek voltunk? Nem, vagy mégis? Bár 5 év késéssel láttam a filmet, nem érzem, hogy lemaradtam volna vele. Pontosabban igen, hiszen valószínűleg a távolság azóta csak nőtt a szülők (pláne, ha késői a gyerek) és az insta/snapchat/tiktok világ által beszippantott kiskamaszok között. Magam részéről mindig töretlen optimizmussal tekintek a fiatal generációra, bennük látom a reményt arra, hogy megvalósítsák, amit az én generációm elszúrt, nem ért el, elrontott. Saját korosztályunktól és a nálunk idősebbektől halljuk, olvassuk a legtöbbször, hogy a mai fiatalok már a telefonba bújva élik az életüket, bezzeg mi még a játszótereken sarat gyúrva, stb. igazi közösségeket alkottunk. Meg ilyenek. Csak arról szoktunk megfeledkezni, hogy ez már egy teljesen más világ, aminek a kialakításában nem kis szerepünk van, volt és amire éppen a mi generációnk volt képtelen felkészíteni a mai fiatalokat. Akik a film szerint és a mindennapi tapasztalataink szerint lehetnek szomorúak, depisek, utálatosak, fárasztóak, érthetetlenek, nyűgősek, utálatosak, de egyszerűen nincs más választásunk, minthogy így szeressük őket, amilyenek. Nekem erről szólt ez a film. Meg arról az elmélázásról és vizuális elemzésról, amiről Dragomán György prózája jut eszembe, aki időnként mikorszkóp alá vesz egy érzést, vagy egy mozdulatot és csak közelít egyre közelít hozzá, amíg minden egyes kis részletét ki nem elemzi annak az néhány másodpercnek, amit aztán bekezdéseken keresztül elemez. És egy színuszgörbe jut eszembe, ami alulról indul, esetleg először kicsit még lefelé, aztán elindul felfelé, és eléri a csúcsát, ahol elidőz kissé, mielőtt újra lehanyatlana. (Most tekintsünk el attól, hogy utána visszamegy ugyanabba mélységbe, ahonnan elindult.) Nagyon sok felnövéstörténetet láttam, ahol az alsó görbület után megérintettük a filmben a felfelé ívelő szakaszt, majd nagy ugrásokkal eljutottunk a felső traktusba. Az Eighth Grade valóban a felnövésre, a fejlődésre koncentrál, azt elemzi, azt nézeti velük, ahogy fejlődik a cserebogár, ahogy bújik ki a szög a zsákból. Nem tudjuk meg, hogy Kayla-ból a gimi sztárja lesz-e vagy sem miután elvégzi a nyolcadikat, hogy simán bejut majd egy főiskolára vagy bolti eladó lesz belőle, mert szerencsére a film nem erről szól. A fejlődésről szól, amiből aztán, ha minden jól megy, kijöhet bármi. És ha mélyen belenézünk abba bizonyos tükörbe, akkor ki-ki eldöntheti, hogy a feljebb felsorolt negatív tulajdonságoknak csak egy része vagy esetleg mindegyik igaz volt rá.

2019-01-08 23:14:43 Adam Taylor (4) #6

Idén nyáron pár napot Los Angelesben töltöttem, ottlétemkor pedig két film volt ami egyrészt érdekelt, másrészt a buzz miatt kicsit kiugrott a facebook feedemből: a Crazy Rich Asian és az Eight Grade. Előbbit a nagyobb mozik és multiplexek, utóbbit a kisebb art cinemák játszották - végül nagy hezitálások közepette a Grauman's Chinese Theater-t és előbbit választottam. Más kérdés hogy hárman voltunk az óriási teremben - hétköznap délután volt, és a CRA-őrület igazából már kezdett aláhagyni.
Az Eight Grade-ért viszont odáig voltak az amerikai kritikusok, és már akkor meg voltam győződve róla, hogy összeszed a film egy forgatókönyv Oscar-jelölést. Talán többet is.
Alapvetően a film zseniálisan mutat be egy korosztályt - annak esetlen bölcsességeivel, nehézségeivel, szavakat keresgélő beszédmódjával. A főhős Kayla pont olyan, mint osztálytársai: figyelemre vágyik, megbecsülésre és elfogadásra; könnyebben kifejezi magát emojikban, mint mondatokban, és youtube videóiban legalább képes mondatokat alkotni - még ha azokat csak a 'like' és a 'whatever' is tartja össze, élőben ugyanis már ez sem feltétlenül megy neki.
Másrészt Kayla mégse olyan, mint kortársai: próbál gondolatokat megfogalmazni magáról és a világról, próbál fejlődni, jobbá válni abban, amiben úgy látja, hiányosságai vannak. Persze, lázad a világ és az apja ellen, de a sorozatos elutasítások ellenére látszik, hogy ezek csak felszíni súrlódások, valójában szemmel látható a szeretet apja és lánya között. Ezért mer Kayla hozzá fordulni, és többek között ezért mer nemet mondani a tolakodó gimisnek a kocsiban - mert bár a apa sokszor nem ismeri a jelszót lánya hangulatingadozásaihoz, azért szeretetben, odafigyeléssel, és valószínűleg kellő erkölcsi iránymutatással nevelte fel.
Itt a hozzászólások között kisebbségben vagyok ezzel, de ennek ellenére mégis: megszeretjük a főhőst. Épp az előbb említettek miatt. De nem lehet, hogy igazából minden, a filmben idegesítőnek, felszínesnek, vagy csak bénának látszó kisgyerek és tinédzser ugyanilyen? Ha egy kicsit megkapargatnánk a felszínt, ahogy teszi azt a film is a mindenki által egyszerűen "csendes"-nek bélyegzett Kayla esetében, valószínűleg a többiek értékei is előtűnnének. Valami ilyesmire jön rá a főszereplő is a film végén.
Szóval egyrészt remek a helyzet, amit bemutat, másrészt nincs túl sok cselekmény meg dramaturgiai innováció a filmben, de sokszor az a kevéske is tök közhelyes és fantáziátlan. Van tehát hiányérzetem, mert Bo Burnham remekül rátapintott valamire, csak nem feltétlen hozta ki ebből a maximumot.

2018-11-01 14:27:21 Lanie (2) #5

Semennyire sajnos. Az apán kívül tényleg nincsenek életközeli szerethető karakterek, egyszerűen annyira taszító volt szerencsétlen főszereplő karakter, hogy azt le sem tudom írni, de Dió már megtette helyettem is. A Florida projekt sem hozzám közel álló dolog, ez valóban ahhoz hasonlítható. Én is valami The Edge of Seventeenhez hasonlót vártam, mert az olyannyira humoros, átélhető dolog volt, hogy többször is megnéztem és megnézettem másokkal is.

előzmény: Ubul (#2)

2018-11-01 14:06:29 Ubul (?) #4

na igen, az The Edge of Seventeen pont a főszereplő karaktere adta el egészet számomra, hogy többször nézős legyen.

előzmény: Dió (#3)

2018-11-01 14:00:07 Dió (3) #3

Sajnos egyáltalán nem hasonló se ahhoz, se a The Edge of Seventeenhez (csak hogy egy másik izmosabb, közelmúltbeli ifi-filmet is említsek). Azok tele voltak szerethető alakokkal, míg az Eighth grade karaktere egy kvázi életképtelen, vinnyogó tizenéves, aki már fél óra után elkezdett idegesíteni, de onnan még sok volt hátra a filmből. Semmi mást nem csinál, csak a telefonját nyomkodja, duzzog, és ellehetetleníti magát a saját apjától (aki kb az egyetlen igazán szimpatikus karakter lenne a filmben). Ezzel gondolom a mai tiniket akarta bemutatni a film, akik ha tényleg ilyenek, akkor nagy a baj. A Lanie által is említett dokumentarista stílust biztos sokan erősségnek tüntetik majd fel, míg szerintem ez itt csak tovább rontott a már amúgy is nagyon nehezen átélhető és megfogható végeredményen, és szándékosan csak még távolabb tolta a nézőt. Ha már valamihez hasonlítani akarom stílus alapján, akkor nekem inkább a Florida projekt jutott eszembe - azzal a különbséggel, hogy az egy jó film volt.

előzmény: Ubul (#2)

2018-11-01 11:27:51 Ubul (?) #2

tavalyi Lady Bird-höz mennyire hasonló? Mert nekem az még so-so bejött, de néhol már ott is kilógott a lóláb.

előzmény: Lanie (#1)

2018-11-01 10:08:39 Lanie (2) #1

Fuh, hát ha valaki élvezi dokumentarista stílusban nézni hosszú időn keresztül egy tinilány minden mozzanatát, ismétlem minden jelentőség nélküli bamba mozzanatát akkor szívből ajánlom. Nekem ez így tömény unalom és szenvedés volt, valami egészen mást vártam.