Ultra (2017) ☆

(Simonyi Balázs)

görög-magyar dokumentumfilm

4,4
★★★★☆
17 szavazat
Szerinted:
?
☆☆☆☆☆

Ahhoz, hogy kommentelhess, be kell jelentkezned.

2017-11-23 10:43:33 somogyireka (5) #3

Katarzis a moziban. Ez az, amit keresek. S most lett tiszta megint és megint engem nem a sztori vesz le a lábamról, hanem ha egy alkotás - szóljon valójában bármiról is - de közel enged. Ha azért készül el, mert az alkotója fel akarja tárni előttem önmagát, hisz egymaga megfagyna önvédelmi kuckójában. Mikor alkot (itt éppen fut) onnan kilép, falakat bont, hozzám ér, sőt magába hív be, nem csak vendégségbe. Erre való a művészet és semmi másra. Hohe Kunst kategória!
Itt azért ugye a történet sem semmi.Adva vagyon egy brutálisan durva futópálya, egy 246 km Athén és Spárta közötti szakasz, megízesítve egy 1200 méteres heggyel, amelynek teljesítésére 36 órát kapsz, és ebben a közel másfél órában, mert a film ezt akarja, te is útra kelhetsz. Nincs távolság film és a néző között!!

Basszus, így kéne élnünk is! Ilyen szigorú keretek között. Ha nem jutsz el x időn belül az egyes ellenőrző pontra, kiesel, esélyed sincs végigcsinálni, inkarnálódhatsz újra(haha-nem használok szmájlit gyengébbek kedvéért vicc ez). Kezdheted elölről, és ha ötödjére sem sikerül nem indulhatsz többet. Ennyi esélyed volt emberként, ami miatt ugye fajok állnak sorba. Aztán mehetsz vissza mondjuk ásványnak vagy bogárnak..

Szóval, hogy a fenébe is írjam ezt fel magamnak még vastagabb filctollal és hova?, hogy felfogjam már, mekkora de mekkora kbszott tétje van az életnek, és hogy ne jöjjön kérem szépen senki azzal, hogy legyek türelmes, mert az max. rózsát terem, de a célba nem visz el. Hála Istennek a film készítői és szereplői értik ezt.
Igen, káromkodok, jól olvasod, a filmben is szitkozódik sokat a Balázs, mert "no pleasure" ez a táv, mégha végre el is értem az emberré válás csodálatos színterét, akkor is jogos útközben a kérdés, hogy miért? Hogy miért fáj ez az egész ilyen kimondhatatlanul? Futva vagy székben ülve, mindenhol?
Persze vannak boldog részek is, amikor a főszereplő, rendező szívcsakrái (ja, neki sok van, édes..)futás közben kinyílnak és téged is imád, szinte kinyúl hozzád a vászonból, nesze neked 3D. De ahogy leszáll az éj majd újra utálni fog, elsősorban magát, hogy a miért is kezdett újabb körbe, mikor már egyszer célba ért..

Szóval én is - noha ami nekik a futás az nekem egy másik, nem sokkal értelmesebb, őrült aktus az életemben - így vonszolom magam hegyen-völgyön, végtelen magányban.
És akkor kiderül, nem is vagyok ilyen egyedül, itt a hegyen a sziklacsipkék között vagyunk még páran, és ó édes Istenem, milyen nagyon finom az ölelés itt, a rajtnál erről még nem tudtam.
Na a lényeg, imádom ezt az utat!! De ehhez el kellett érnem ezt a hegyet, és találkoznom kellett a társaimmal!!

2017-09-29 17:41:09 Raul (?) #2

Ma indult az idei verseny, a rendező is ott van a mezőnyben, már túl van a 100 km-en...

2017-09-12 22:18:15 Tenebra (5) #1

Inspiráló és jól megrendezett, katartikus film a valóban heroikus küzdelemről. Habár rendezője következetesen elutasítja, hogy hősnek nevezzük a Spartathlon résztvevőit, én azért mégiscsak annak tartom mindet bizonyos értelemben a klasszikus közmondás miatt: "aki másokat legyőz, erős, aki önmagát legyőzi, hős". És bizony ebben az emberpróbáló küzdelemben nem is annyira a tűző nappal vagy a 246 kilométerrel, hanem önmagával kell megküzdenie az egyénnek. Hiszen a résztvevők azért felkészült futók, akik már jártak egy-két ultrán, így nem elsősorban a táv megtétele az, amitől fel lehet nézni rájuk. Hanem mert saját démonaikkal küzdenek meg az út során. Az a filmből is kiderül, de mivel magam is futottam (igaz, ehhez képest picsafüstnyi távokat), én is tapasztaltam, hogy ha már kimerült az ember, felerősödnek benne a negatív hangok, és ha nem tudunk ezeken felülemelkedni, önkéntelenül is feladjuk. Na, akik a Spartatholon részt vesznek, azoknak ez a legnagyobb kihívás, nem feltétlenül a több, mint 200 km.

Persze már önmagában ez is borzongató, hiszen 246 km-t lefutni valami elképzelhetetlen. Olyan, mintha Budapestről elfutnánk Debrecenbe. Autóval is 2 óra az út. Nemhogy két lábon. Így a filmben a futók a történelemmel is kapcsolatba lépnek, és bizony a spártaiakkal is versenyeznek. :D Ezért én az Ultrát úgy is értelmezem, mint a mai elpuhult ember küzdelmét azért, hogy méltó legyen őseihez.

Számomra a legszimpatikusabb karakter Béla volt. A fickó tipikus ötvenes magyar ember, aki a kilencvenes években volt fiatal, épp a rendszerváltáskor, mikor hinni lehetett sok mindenben, azonban az elmúlt 25 év leginkább összetörte ezeket a jellemző hiteket. Béla múltjáról ugyan nem derül ki, de az tuti, hogy megérintette a sikertelenség több fronton is a férfit, mivel arról nyilatkozik, hogy neki soha nem volt semmihez tehetsége, legfeljebb szorgalmas volt. És ez a szorgalma, kitartása nagyon becsülendő, hiszen Béla 5x elindult már a Spartathlonon, de egyszer sem ért célba, de még 100 km fölé sem. Pedig rohadtul odateszi magát és edz, csak éppen valami miatt mindig feladja. A normál versenyben már részt sem vehetett 2015-ben. De ő ennek ellenére, saját kontójára, nem kis veszélyeket vállalva (hiszen ilyenkor nincsenek ott a szervezők, hogy biztosítsák a terepet, Béla csak feleségére támaszkodhat) nekiveselkedik a 246 km-nek. Így mint a Szelíd motorosok kapcsán is szokás mondani, nem annyira a megérkezés számít Béla esetében, hanem a kitartó küzdelem, az út maga. Ezért szerintem nem is lényeges, hogy tudja-e teljesíteni ezúttal vagy továbbra sem. Mert amit ez az ember véghez visz, az már önmagában csodálatos. Mindannyian tanulhatunk tőle annak ellenére, hogy a férfi gagyi fitnessvideókkal edz. :D

Szóval jó kis film, inspirál, nemcsak a futásra. A rendező jelenléte talán néhányaknak túl erős lehet, én jópofának tartottam, ahogy ő is "leereszkedik" és együtt veselkedik neki a szó szerint gyilkos túrának a többi versenyzővel, szereplőivel. És bizony belőle is előbújik az ember bizonyos szakaszokon, legyen bár szó ízes káromkodásokról vagy a mélyből előtörő sírógörcsről.