Wakefield (2016) ☆ 👁

(Robin Swicord)

amerikai dráma, vígjáték

3,4
★★★☆☆
46 szavazat
Szerinted:
?
☆☆☆☆☆

Ahhoz, hogy kommentelhess, be kell jelentkezned.

2018-10-01 16:33:29 qanic (4) #7

Én láttam már ilyet. Az nem volt "vicces". A leépülés nem egy visszafordítható folyamat, így a film végi dilemma a valóságban nem igazán merülhet fel.

2018-02-23 09:04:53 Dió (4) #6

Mivel az egyéni dráma baromi jól működött a kétharmadáig, abban biztos vagyok, hogy azt hagytam volna úgy, ahogy van. Ellenben az utolsó harmadra ki kellett volna cibálni Cranstont arról a padlásról. Mert az biztos, hogy ahhoz, hogy tudjak egy kicsit is legalább azonosulni vele, és ne ítéljem el a végére, ahhoz az kellett volna, hogy a karaktere legalább egy kicsit felnőljön a helyzethez, és meghozzon egy döntést - akármilyet! Attól függően pedig, hogy milyen döntést hoz, számos variáció adott... például eléjük állva elszámolhatott volna magával, ami egy szép karakterívet és karakterfejlődést eredményezett volna. Vagy dönthetett volna ellenkezőképpen (elhagyja őket), és akkor legalább ilyen értelemben van miért tisztelnem, mert felnőtt a helyzethez. De ezzel, hogy a végén egy ilyen nevetséges opciót választ, és úgy áll eléjük, mintha mi sem történt volna, egy borzasztóan önző, gyáva és elítélendő alakká válik, és kikukázza saját magát a szememben. Tehát az ő karaktere élből bukta, a feleségével pedig szintén nem tudok azonosulni, mert egész végig egy ablakon át néztem őt, és lövésem sincs, mit érez. És ennek köszönhetően, két szék között a padlóra esve, az elidegenedés oly szépen bemutatott témáját is totál lógva hagyja a rendező, bármiféle konklúzió levonása nélkül - mintha ő maga sem tudná, mit szeretett volna ebből kihozni.

előzmény: ChrisAdam (#5)

2018-02-22 07:17:05 ChrisAdam (4) #5

Ebben lehet igazad van, sőt. Viszont jelenleg nem tudom, milyen síkra kellett volna helyezni, hogy abban megmaradjon az elidegenedés témája, Bryan Cranston egyéni drámája, stb. Ha elviszik a sztorit, akkor meg lehet, hogy pont ez a hangulatos atmoszférával körülitatott egyszemélyes sztori veszik el.
Elkezd meth-et gyártani a padláson? :D

Amúgy tényleg kíváncsi vagyok, mire gondolsz vagy van-e ötleted, mert nekem nincs. :)

előzmény: Dió (#4)

2018-02-21 22:43:50 Dió (4) #4

Ezt tényleg nem lehetett volna értelmesen befejezni, de ennek az az oka, hogy középtájt ellustultak az írók, és nem terelték el a sztorit valami olyan síkra, amiből egy értelmes konfliktus vagy egy átélhető dráma kikerekedhetett volna. Ezzel a langyos, kényelmes írással már persze hogy mindkét kimenetel élből bukó:
1) Ha kidobják, akkor ott annyiból csődöt vall a film dramaturgiája, hogy egy ilyen végkifejletnek valamilyen érzést kéne kiváltania a nézőből, ami viszont nem ment volna azután, hogy a végére így elidegenítették tőlem a fő karaktert.
2) Ha visszafogadják, az meg azért csőd, mert akkor viszont a feleségét szeretném megütni egy péklapáttal, amiért ilyen marhaságot csinál:)

Szóval ezért kár, mert nagyon nagy múvi lehetett volna belőle. Sokszor eszembe jut azóta is, hogy milyen érdekes szemszögből mutatta be az elidegenedést - legalábbis próbálta meg, még ha nem is igazán sikerült neki.

előzmény: ChrisAdam (#3)

2018-02-21 09:14:30 ChrisAdam (4) #3

Nyilvánvaló tény, hogy Bryan Cranston nélkül a film érdektelenül unalmas lenne (kis túlzással) és persze az is, hogy nem is néztem volna meg. Mert tényleg Cranston az, aki a hátán viszi a filmet és ő zseniális (bár mikor nem az?). A film már kevésbé tündöklő, de mindenképpen kellemes meglepetés. Egy igen érdekes, egyedi alaphelyzetet mutat be és ezt szépen körüljárja, bár ebben is legnagyobb érdeme Cranstonnak van, inkább ő az, aki erővel pumpálja a perceket.
A nagyszerű, tényleg majdnemhogy zseniális felütés után a film kicsit leül és úgy éreztem, sok felesleges jelenetbe botlunk a játékidő során, a beletűzdelt visszatekintések jók, a fináléhoz közeledve viszont egyre inkább emelkedik a színvonal, ám a finálé igencsak felemás érzéssel hagy magunkra. Valóban sótlannak és esetlennek hathat ez a befejezés, de kicsit végiggondolva feltettem magamnak a kérdést: hogy lehetne jobb? Igazából ez az a sztori, aminek - megkockáztatom - bármilyen befejezése negatív érzéseket vált ki. A csupa boldogság, ahogy Wakefieldnek örülnek, mint hazatért tékozló fiú? Hatalmas veszekedés, ami aztán újabb nyitott kérdéseket szül? Netán ha meghalna főhősünk, az kielégítő lenne? Vagy elmenekülne és új életet kezdene valahol máshol? A rendező inkább választotta a levegőben hagyott véget, amivel ugyancsak hiányérzetünk maradt, mint egy befejezetlen mondat után, de legalább nem torkollott oltári drámáskodásba vagy giccsbe és kissé nyitott is lesz a vég: számomra egyáltalán nem egyértelmű, hogy Wakefield milyen helyzetben is van a fináléban - sok valótlan képzelgés után miért ne lehetne ez is egy újabb? A happy end pedig kizárva: Wakefield vagy feladja a "számkivetettségét" a kényelemért és családjáért vagy egyszerűen csak visszacsúszik ebbe a felületes posványba, amit 2 órán keresztül felvázolt nekünk a flashbackeken keresztül.

Összességében nagyon érdekes film és kifejezetten örülök, hogy láthattam. Érdekes kérdéseket vet fel, a narráció remek, van benne egy jó adag szatirikus humor is és valódi dráma - alapvetően a helyzet maga pedig érdekfeszítő, az embernek nem lankad a figyelme.
Tökéletes zavarban vagyok azzal kapcsolatban, hogy miért csak 16 árva szavazat van itt, érdemelne többet. Egy igencsak aktuális problémákkal jelentkező film, a társadalmunk gyermekbetegségeiről és abból való menekülésről, s habár lehetett volna többet is kihozni ebből, hibái ellenére érdemes megnézni. Cranston pedig tényleg zseniális, pedig nem vagyok elfogult. (De igen.)

70%

2018-02-16 17:08:52 Mikkey (4) #2

egy erőtlen 4-est énis megajánlok neki, tényleg erősebb sztorit lehetett volna felhúzni ilyen jó alapokra
de azt a sótlan, konfliktus kerülő befejezést hogy lehetett odavetni?

2017-08-03 21:30:43 Dió (4) #1

A Wakefield nálam az idei év egyik legjobban várt filmje volt; amely elvárások tükrében sajnos hasalt egyet.
Mindazonáltal, Bryan Cranstont életemben nem láttam még így játszani. Sőt, azt sem tudom, láttam -e már idén ilyen elhivatott, átélt és hiteles alakítást. Valószínűleg még nem. Viszont ez sem segít azon, hogy bár gyönyörűek a képek és hasít a hangulat, a dramaturgia kicsit lapos, a második felében egyszerűen unalmas, a végén pedig már konkrétan lyukas, lévén hogy a lehető legegyszerűbb lezárást választották az írók. Ami azért baj, mert ezzel az elképesztően unszimpatikus karakterrel így semmit sem kezd a forgatókönyv. Az egyetlen tézis, amit sikerrel állít fel, az mindössze annyi, hogyha egy munkába feledkezett disznó vagy, aki sz.rik a családjára, akkor ne lepődj meg rajta, hogy ha a "halálod" semmilyen reakciót nem vált ki belőlük. Illetve hogy az ilyen emberek soha sem fognak megváltozni, így egyszerűbb, ha megbékélnek a nyavalygással teli életükkel. Ez a csattanó azonban, még ha lehet nem is szándékozott magasabb babérokra törni a film, kevés a játékidőhöz és ahhoz képest, hogy ebből mennyi mindent ki lehetett volna hozni (lásd pl.: Regarding Henry).
Háromnegyed, amit a remek ötlet elbaltázott kivitelezése miatt nagyon szeretnék lefelé kerekíteni, Cranston miatt azonban nem tudok.