Edmund Tyrone: A víz tajtékot vetett felém. A vitorlák csak úgy virítottak a holdfényben ahogy fölöttem magasodtak. Megrészegedtem az egész szépségétől, dallamától, ritmusától - és egy pillanatra elvesztettem magam, elvesztettem az életem, felszabadultam, felolvadtam a tengerben. Én lettem a vitorla és a tajték. A szépség lettem, a ritmus, a hajó lettem, a holdfény és a csillagokkal pislákoló ég. Eggyé váltunk múlt és jövő nélkül, ezzel a békével és egységgel. Ezzel a vad gyönyörrel. Ami több mint az életem vagy bárki élete, maga volt az élet. Isten ha úgy tetszik. És néha máskor is az életemben, ha messze kiúsztam vagy egyedül voltam a parton ugyanez az érzés fogott el. Én lettem a nap, a forró homok, a sziklához tapadó zöld moszat amit visz a dagály. Mint ha a dolgok elől elhúzta volna a fátylat egy láthatatlan kéz. De csak egy pillanatra. És ha látod a titkot, te magad vagy a titok amelynek jelentése van. Aztán a kéz leereszti a fátylat és te megint elvesztél a ködben. Hiba volt hogy embernek születtem, sokall inkább beváltam volna sirálynak vagy halnak. Így mindig idegen leszek, aki soha nem érzi magát otthon. Aki nem igazán akar és őt sem igazán akarják. Aki nem tartozik sehová és kicsit mindig szerelmes a halálba.
Remélem, a saját hangjától nem felejti el, hogy éhes vagyok!
Mary Tyrone: Miért kellene ezt szégyelnem, a megszületésed előtt azt se tudtam, mi az a reuma!
Mary Tyrone: Hogy lehet téged szanatóriumba küldeni?! Az én kicsi fiam vagy!
Mary Tyrone: Nem valami... fogékony a lelked, kicsim.
Fiú: Kísértet voltam, része a ködnek.
(...)
Ne nézz rám úgy, mint egy bolond! Ki kíváncsi az életre? Olyan, amilyen.
Apa: Költő lakozik benned, csak épp átkozottul dekadens!
Apa: Az ilyesmit tarts meg magadnak, kár beléd az ital!
Apa: ...hát, nem az erény lesz, amitől te berúgsz, fiam! (...) Honnan szeded te az irodalmi ízlésedet? Micsoda istenverte könyveid vannak?!
Testvér a testvérnek: Igen, több vagy, mint egy testvér, én csináltalak! Te vagy az én Frankensteinem!