Rogue One: A Star Wars Story (2016) ☆

Zsivány Egyes: Egy Star Wars-történet

(Gareth Edwards)

amerikai akciófilm, fantasy, kalandfilm, sci-fi

3,8
★★★★☆
622 szavazat
Szerinted:
?
☆☆☆☆☆
2017-01-14 ChrisAdam

ZSIVÁNY EGYES: EGY STAR WARS TÖRTÉNET

2016 a rettegés éve volt. Rettegtünk, féltünk attól, hogy Gareth Edwards és csapata hogyan fogják megszerezni a tervrajzokat. Rettegtünk attól, hogy a sötét, háborúsnak beharangozott film vajon bele tud-e helyezkedni a Csillagok háborúja mesevilágába, ahol lézerpisztolyok és levágott végtagok közt bármilyen ádáz egy küzdelem, szórakoztató azt nézni. Edwards viszont azt ígérte, hogy a Zsivány Egyes igazi háborús film lesz, melyben nem Jedik és Sith-ek űzik csatározásukat, hanem a polgárháború katonái, hogy aztán Luke az Erőben bízva robbantsa szét a halált hozó csillagot a negyedik epizód végén.
Ez az első olyan Star Wars-film, amely úgy futott be a mozikba, hogy a Skywalker famíliától független főszereplők viszik a hátukon a filmet. Eddig Anakin és Luke tragikus vagy épp felemelő életútját követhettük végig, a hetedik történetet is e családnak sarjai vívják, itt viszont olyan karakterek vonulnak fel, akiket a film elején ismerünk meg, s a film vége után soha többé viszont nem látjuk őket.
Mert hát nem volt spoiler az, hogy a főhősök meghalnak, hiszen a negyedik epizód végi, epikus csata eligazításánál elhangzik, hogy akik megszerezték a tervrajzokat, meghaltak. Nagy feladatot kapott tehát a Zsivány Egyes, hiszen a filmvégi eseményeket nagyjából tudtuk, nem tudott meglepni egy-egy haláleset úgy, ahogy tavaly vagy a korábbi részekben. A hangsúly inkább azon volt, hogy ahhoz a filmvégi eseményekhez hogyan jutnak el a szereplők.
A filmkészítők nagyon rá akartak gyúrni erre a „hogyan” kérdőszóra, a film eleji történések olyan szélsebesen száguldanak - egyik planétáról a másikra -, hogy a sok helyszín és karakter kavalkádjában már azt sem tudjuk, mi kik és hol vagyunk. A hűvös moziterem népe pedig kénytelen rohanni a film után, egy percre sem áll le, egészen a fináléig, mikor aztán levegőért kapkodva, felocsúdni próbálva bámuljuk a vándorló betűket: nagyjából így lehetne leírni a Zsivány Egyes élményét röviden, de természetesen sokkal több ennél.

Előrebocsátom: a film nem rossz, sőt, lehetne jó is, de sajnos vannak olyan bárgyú és bosszantó elemek, amik jelentősen degradálják a katarzist, amitől aztán ezerfelé dobogna a rajongói szív a moziból kifele menet. Haladjunk hát sorban.
A történet elején, mint korábban írtam, majd’ fél tucat karaktert vonultat fel a film, kezdve a kislány, majd később érett nő Jyn-nel, egészen a Cassian által megölt ismeretlen férfiig. Emellett fénysebességgel ugrunk egyik bolygóról a másikra, s a karakterek és a bolygók neveit észben tartani kész kihívás. A túlzsúfolt játékidő mellékhatása pedig a zavarodottság lesz, néhol a sok név között nem tudjuk eldönteni, kiről van szó és ki kivel van, de ez az egy-egy másodpercnyi képzavar talán még meg is bocsájtható a filmnek, az ugyanakkor nem, hogy habár a film 3D-s volt, a karakterek papírvékonyan, kettő dimenzióban maradtak. Mind a két főszereplő, Cassian és Jyn, mind a többi lázadó karaktere nem nő olyan nagyra, hogy aztán megszeressük őket és igazán fájjon elvesztésük a fináléban, bármilyen katartikusan is legyen az bemutatva. Ehhez hozzájárul az is, hogy Felicity Jones például bármilyen aranyos még piszkosan, mocskosan harcolva is, színészi teljesítménye messze nem közelíti meg a tavalyi - szintén hasonló karakterű - Daisy Ridleyt. A jól megírt karakter és a színészi teljesítmény összeadva pedig azt eredményezte, hogy Reyt már a játékidő elején imádtuk, Jyn viszont valahol távolt marad, nem tudjuk úgy szívünkbe zárni.
Nem feltétlen hibája ez a filmnek, hiszen a Zsivány Egyes azt vállalta, hogy kemény, sötét tónusú háborús film lesz, egy ilyen hangulatú filmhez pedig nem illenek finomkodó hercegnők, sem turbánokban járkáló szenátorok, sem az Erő kifürkészhetetlen útjait taposó ifjú tanítványok, hanem kőkemény katonák, akik készek ellenállni a Birodalomnak akár életük árán. A film ugyanakkor még mindig Star Wars, nem pedig egy Ryan közlegény megmentése vagy egy Sólyom végveszélyben, így a néző áhítozik arra, hogy egy szereplővel azonosuljon, együtt mozogjon, mint ahogy eddig. A Zsivány Egyes hősei viszont távol maradnak tőlünk, a hideg hangulat rájuk telepszik és éppen ezért cseppet sem fáj, amikor golyózáporban elhullnak vagy a sugárnyaláb pusztításának halált hozó szele eléri őket is. Érzéketlenül állunk fel a székről.

A karakterek kidolgozatlanságát az is bizonyítja, hogy két ígéretes karaktert két nagyszerű színésszel se sikerült igazán emlékezetessé tenni. Mind Forest Whitaker, mind Mads Mikkelsen karaktere szinte jelentéktelen ideig van a vásznon és habár megteszik a hozzájuk való minőséget, hacsak nem állunk meg picit mélyebben beleásni a lehetséges karakteri vonásokba, akkor a teremből kilépve nem is nagyon emlékezünk rájuk. Pedig érdekes beleásni az apa Galen Erso történetébe: egy választás nélküli, ámde elkötelezett Birodalom-ellenes birodalmi, aki a kompromisszumot meghozva dolgozik a zsarnokságnak - a második gyermekében, a Halálcsillagban végső pusztulást okozó hibát rejtett el.
A film egyik legerősebb személyisége a két tűz között érvényesülni próbáló Krennic igazgató, aki egyik oldalról Tarkintól kapja az ívet, a másik oldalon pedig Vader baljóslatú, félelemkeltő sziluettje fenyeget. Ben Mendelsohn remekül játssza szerepét, kitűnően hozza a megírt karaktert.
A Zsivány Egyes egyik gyengéje még a nosztalgiafaktor: korábban megismert karakterek felbukkanása, kiknek ugyanakkor semmi szerepük nincsen a történet folyásában. A jeges Tarkin kormányzó és a politikus Mon Monthma voltak azok, akiknek jelenlétük fontos volt, de a mos eisley-i kötekedő, a két kedvenc droidunk és még Vader felbukkanása is teljesen felesleges. A film záró akkordja pedig egyenesen szörnyű, ahogy Leia korábbi felvételekből számítógépen animált hasonmása a kamera felé fordul, csak hogy kimondja a zárszót, nehogy valaki elfelejtse, hogy tíz kerek perc múlva a múltba, 1977-be repülünk vissza, a sárga, lassan gördülő főcím szöveg alá, ahol aztán útnak indul a filmtörténelem egyik legnagyszerűbb univerzuma. Abrams tavaly nem kevésbé intenzíven űzte nosztalgiabombázását, minden második jelenetben valami apró elemet láthattunk a képernyőn, amiről eszünkbe jutott az eredeti trilógia egy-egy momentuma. Ugyanakkor ott inkább csupán jól működő motívumok, tárgyak voltak a nosztalgiafaktor forrásai - természetesen Han Solo minden grimasza maga volt a múltidézés, de az most nem számít. Többnyire csupa tisztelgés. A Zsivány Egyes viszont olyan karaktereket hoz be feleslegesen, hogy elkapjon minket a Star Wars szellem, ami ugyanakkor nem sikerül, inkább csak erőlködésnek hat, élen Leia jelenetével, de Vader jeleneteiben sincsen meg az a spiritusz, amitől az Erő elkezd forrni az ereinkben, természetesen ehhez az évszázadok óta legyártott legrosszabb szinkron is sokban hozzátesz. A kérdés pedig csak az marad, hogyha el akart rugaszkodni a megszokott Star Wars-formától, akkor miért gyömöszöltek bele ennyi fan-service elemet.
A Zsivány Egyes mindezek ellenére nem rossz film, sőt. Az egyik leglátványosabb epizód a Galaxisban, szédületesen jól néz ki, hangulatos, a finálé szekvenciája az egyik legjobb az eddigi részek között, a karakterek halála, habár nem érint meg különösebben, mégis szép és méltóságteljes. Nem viszik túlzásba, mint ahogy a szerelmi szálat sem. A legtöbben annak örültek volna, ha teljesen kimarad ez a szál, ennek ellenére Cassian és Jyn közti szikra az egész film alatt látható - habár egyetlen mozdulattal és szóval nem árulják el ezt. Várható volt a filmvégi jelenet, melyben ez nyilvánvalóvá válik, de ezt olyan zseniálisan sikerült elmondani, hogy régen láttam ennél mélyebb és mégis egyszerűbb szerelmi szálat blockbusterben. Nem giccses mondatokat, nyálas megnyilvánulásokat tolnak a néző képébe, csak csöndben csüngnek egymás tekintetén, majd megölelik egymást, tudva, hogy meg fognak halni. Egyszerűen tökéletes.
Különösen tetszett az is, hogy a Galaxis igazi söpredéke most főszerepet kapott. Eddig diplomaták és söpredékből lett pilóták és harcosok közt nézhettük a jó és rossz küzdelmét, most azonban a fókusz a nincsteleneken, bosszúállókon, gazembereken van, akik kiállnak a Birodalom ellen, harcolnak a Lázadás élén. Egészen zseniális motívum ez is, végre nincs egyetlen Jedi sem, aki levágva az ellenség fejét hozza meg a győzelmet. Itt bátor emberekről van szó, akik meg fognak halni, s tettük csak a háború egy fejezete marad, nevük pedig a birodalmi támaszpont romjai alatt maradnak.

Jelentős hibái ellenére a Zsivány Egyes mégis maradandó film, amire több év múlva is emlékezni fogunk. Már csak azért is, mert ez volt az első Star Wars-film, melyben nem a klasszikus fanfár és az aranysárga szöveg nyitotta a cselekményt, de inkább azért, mert ez volt az első, mely messze elrugaszkodott a korábbi részektől. Messze nem közelíti meg a tavalyi biztonsági játékot űző hetedik epizódot, mely minden kisebb-nagyobb hibája ellenére ízig-vérig Star Wars-filmként működött, de a Zsivány Egyesben is megvan az, ami miatt nem kaparjuk le a falat és jajveszékelünk (mint a Baljós árnyak esetében): a hangulat, a történet, a látvány, a Birodalom félelmetes ábrázolása, izgalom és epikus csaták, harcok.
Ezek ugyanakkor messze nem elegendőek ahhoz, hogy azt mondjuk: egy igazán jó film született, egy klasszikus, de a Zsivány Egyes mégis nyugtatóan hat a rajongói lélekre: a Star Wars nincs rossz kezekben, Mikiegér gyára különösen figyel arra, hogy a lehető legjobb legyen. Ha a tavalyi epizódra gondolok, bizakodóan tekintek előre a nyolcadikra. Ha a Zsivány Egyesre gondolok, pozitívan várom Han Solo filmjét - mihelyst elhagyják a biztonsági nosztalgia-játékot, s több erőt fektetnek a karakterekre és a történetre, újra látóhatárba közelíthetik meg az eredeti trilógiát. Mert hát azokat túlszárnyalni vagy utolérni, lehetetlen vállalkozás.

Vissza a cikkekhez...