An (2015) ☆ 👁

A remény receptje
Sweet Bean

(Naomi Kawase)

francia-japán-német dráma

4,0
★★★★☆
38 szavazat
Szerinted:
?
☆☆☆☆☆

Ahhoz, hogy kommentelhess, be kell jelentkezned.

2018-07-11 10:34:52 caulfield (5) #10

Kurosawa öngyilkossági kísérlete és Japánból való kvázi kiutálása kapcsán mutatkozott meg látványosan ez a jelenség, mikor a mester elkészítette leginkább társadalom kritikus filmjét az akkor épp prosperáló országról.

2018-07-11 08:54:29 zéel (5) #9

Igen, valószínűleg sehol nem létezik tökéletes család, pláne, tökéletes társadalom. Még Japánban sem.
Én pl. 2007-ben ajánlottam először a Tokiói tortúra c. filmet, mely egy japán nagyvállalatnál mutatja be a hétköznapok keleti kultúráját. (Igen jól, és igen szellemesen!) Aki látta, tudja, hogy ez közel sem olyan mesebeli. Viszont mégis úgy gondolom, hogy bőven lenne mit tanulni tőlük. (Pl. amint az általad felsorolt filmek is bizonyítják, hogy náluk nem ritka a saját életüket, a saját társadalmukat kritikusan bemutató film.)

előzmény: von Schatu (#8)

2018-07-10 23:45:48 von Schatu (4) #8

Valóban szépen írtok erről a filmről...olyannyira, hogy az már félrevezető!

Tény, hogy van a filmnek egy szép és fontos üzenete, és tény hogy sok japán filmnek van egyfajta számunkra különös éteri kisugárzása. Én is nagyon szoktam élvezni ezt, több mint 300 japán filmmel a hátam mögött furcsa is lenne ha nem élvezném. De azért ne essünk át a ló túlsó oldalára, és tekintsük Japánt a tisztaság, a nemesség és a három méterrel a Föld fölött járás megtestesülésének.

Mert miről is van itt szó:

Adott egy nő, aki egy gyógyíthatatlan betegség folytán a társadalom peremére szorul, egész életében kirekesztettként él. Adott egy pasas, aki egy hibát követett el az életében, és sem a társadalom sem a gazdasági helyzet nem engedi, hogy kitörjön ebből, amíg csak él. Majd amikor keresztezik egymás útját, és némi vigaszt tudnak egymásnak nyújtani, akkor az ellenséges közeg addig cseszegeti őket, amíg el nem szakítja őket egymástól.

Habár Japánban az explicit módon politikai vagy társadalomkritikus filmek olyanok, mint a fehér holló, rengeteg alkotás szól burkoltan arról, hogy mennyi problémával kell megküzdeniük. Az idősek tisztelete szép dolog, de az animéban amit jelenleg nézek (Hanasaku Iroha), konkrétan odáig megy egy idős igazgatónő rigolyája, hogy hajlamos bezárni az épp felfutó fogadóját, és az utcára tenni mindenkit, csakhogy neki legyen igaza, és senki nem küldi el a halál f*szára. A munka tisztelete szép dolog, de a Tokyo Sonata remekül bemutatja, hogy ha valaki elveszíti a munkáját, az azzal járó "arcvesztés" sokkal nagyobb károkat okoz a családnak, mint a gazdasági okok. Arról nem is beszélve, hogy milyen terheket rak a fölösleges túlóra, a kötelező ivászat és a társadalmi normáknak való görcsös megfelelés a család intézményére s ezáltal magára a társadalomra. Hirokazu Koreedának, napjaink legelismertebb japán rendezőjének a munkái között nincs egy darab sem, ami rendesen működő családot tudna felmutatni. Több mint 200 animét láttam, és alig van olyan, ahol a szülők aktívan részt vennének a gyerekük életében. Sőt a többségében már kora tizenéves koruktól magukra és egyéb családtagjaikra főznek, mosnak, dolgoznak a suli és a különórák mellett. A Hanasaku Irohában - csak hogy aktuális példánál maradjunk - az anya egyik pillanatról a másikra megszökik a lánya nélkül, aki kénytelen a fogadós nagyanyjához költözni, aki konkrétan beállítja cselédnek, különben nem kap enni. Hát, ööö, izé... És akkor olyan nyalánkságokról még nem is beszéltünk, hogy shoujo mangák és animék tucatjai próbálnak arra a helyzetre reflektálni, hogy a hagyományos japán családmodellben lehetsz te bármilyen több diplomás nő (mert az azért mégiscsak elvárt), ha egyszer férjhez mentél, akkor maradj otthon, és rohadj meg a tűzhely mellett. Vagy, hogy a japánok gyakran teljesen tájékozatlanok külföldön, mert nem beszélnek egy darab idegen nyelvet sem. Vagy, hogy miféle bánásmódban részesülnek azok, akik valamilyen fizikai vagy mentális rendellenességgel rendelkeznek. Erre a legjobb példa az Anthem of the Heart című anime, ami egy tinirománcba ágyazott kőkemény kritika arról, hogy tán ha egy gyerek mentális problémákkal küzd, akkor a gyereken kéne segíteni, és nem amiatt szégyenkezni, hogy ez milyen fényt vet a családra. Egy anyát én még az életben nem akartam úgy megverni, mint az alatt a film alatt. Hosszan, de hosszan sorolhatnám még a példákat.

Félreértés ne essék, én imádom Japánt, és a japán mozit! Ezt a filmet is szerettem, szerintem Kawase legkevésbé szimbolikus és ezáltal leginkább élvezhető alkotása. De lássunk be a zen kertek és az ikebana szépsége mögé, és fedezzük fel a problémát is. Mert azok semmivel sem kisebbek, mint nálunk, csak mások. Szerintem Kawase is ezt akarná!

2018-06-21 11:45:24 zsandar filip (5) #7

Szépen írsz róla....
Engem is rabul ejtett a hangulat, a cseresznyefavirágzásba szőtt élet elmúlása, a finom illatok, a csendes, letisztult mosoly övezte munka szeretete és főként a tisztelet a hivatás iránt... Szinte körbe öleltek a gondolataim is, vágytam mind tovább nézni, élvezni ezt a maga csendjében felkiáltó jelként nekünk címezett mesét a hitelességről, tisztaságról, az élet megbecsüléséről...

előzmény: zéel (#6)

2018-06-21 10:10:28 zéel (5) #6

Ez annyira, de annyira japán film! És most nem is csak arra gondolok, hogy a film alkotói, szereplői mind japánok, hogy a film Japánban játszódik, hanem hogy a történet, az üzenet az nagyon japán. (Ami, természetesen, nem jelenti, hogy ne üzenne nekünk is.)
Amikor az európai, amerikai közgazdászok a japán gazdasági csodát kutatták, csak kevesen vették észre, hogy a japán kultúra, a japán morál nagyon más, mint a mienk. Pl. az idős ember tisztelete. Pl. a jól elvégzett munka öröme. Egyáltalán: a japán munkamorál, melynek alapja a giri. (Ez kb. a kötelesség, szorgalom, megbízhatóság szinonimája. Vagy még inkább, hogy "nem adom fel!".)
Persze nekem sem csak ilyen földhöz ragadt gondolataim támadtak a film után, de a film szépségeit az előttem szólók már megfogalmazták. Én sem tudnám szebben, ill. ilyen szépen.

P.S.: Csak engem zavar, hogy ez a film "francia-japán-német dráma"? Azért, mert volt egy francia meg német cég, amelyik beletett a filmbe pár forintot/jent? (Megjegyzem, hogy a Wikipédia is japán filmről ír, az IMdb-n pedig úgy kell kinyomozni a francia, német vonatkozást.)

2018-03-03 09:15:35 mimóza (5) #5

Ez az alkotás valami olyan, ami úgy kezd átölelni, hogy nem veszed észre. A végére szorosan tart. Valami rozsdás lakat lepattan olyankor, amikor kinyílsz arra, hogy képes legyél meghallgatni az emberek történeteit. Megérzed a közöset, ugyanakkor azt is, ami csak kettőtöket köt össze (épp azzal, akinek épp a történetét figyeled). Valaki már ültetett érted egy cseresznyefát, hogy virágai alatt ki merj lépni a kapukon túlra, és megtaláld a saját "dorajakid" receptjét.
Valahol mélyen, titokban, talán nem is tudatosan, mindig hittem ebben. S most jött egy film, ami meg is jelenítette, képben, hangban, szavakban egyaránt.
Senki, de senki nem bánja meg, ha beengedi ezt az élményt.

Apró tanács: úgy vágj bele, hogy ne nézz utána... úgy szép, ha nem tudod, mi vár rád.

2017-10-05 18:50:01 ryood (5) #4

ezek után már felesleges bármit írnom.
gyönyörű film.

előzmény: somogyireka (#3)

2017-08-09 10:53:04 somogyireka (5) #3

Micsoda halk film, éppen csak lopakodni merek, meg ne halljon, ne zavarjam csendjét. Nem siet sehova, már az első perctől a helyén van, megérkezett, éppen csak rálehel a mozivászonra egy történetet, de nem is a mondandó számít, hanem „az ahonnan szól”. Igen, megint és megint nem csak az esemény, hanem az elbeszélő „helye” nyűgözött le. Hogy hiába itt a sok fájdalom, az élet igazságtalansága, a sors különös bélyegei, a kirekesztettség mégis minden előtt feneketlen csend van, minél mélyebbre hatolok benne annál feketébb és gyönyörűbb. Innen bukkan fel minden, ami már érzékeink számára is felfogható, ám e filmben még érződik a „csend illata”. Szeretném, hogy megsimogasson, átöleljen, ne eresszen. Odabújtam hát picit e filmhez, míg néztem. Jó lenne egy ilyen halkszavú mozi nekem is életnek.

Tokue 76 éves Hansen-kóros(lepra!!) hölgyike, milyen gyönyörű is az arca, hogy ragyog, részidős állasra jelentkezik egy dorajaki sütődébe. Egy speciális japán palacsintáról van szó, melybe babból készült krémet tesznek. A Főnök, a sütöde alkalmazottja évek óta konzervdorajakit vásárol, munkájában semmi áhítat, túlél, ahogy itt sokan, monotonon, szófukaron, morcosan végzi mindennapos robotját. És mindezt persze bele is főzi a sütibe, naná. Egyik nap betoppan hozzá ez a különös forma szerzet, e szinte manó nénike, beteg kezével, és állásra jelentkezik, és innentől indul útjára e csendes csoda.

S miként a babnak és a cukornak is, hogy összeérjen idő kell, Tokue és a Főnök mindennap két órát vigyázza ezt az időszakot, ugyanez kell két ember közé is, hogy egymáshoz megérkezzenek. Ha lehet választani akkor a cukor leszek. Gyere hozzám babocska.

S ha minden egyes babszem történetét meghallgatod, miközben óvatosan kevergeted a barnás krémet, ha a szélre úgy figyelsz, mint jó barátra, aki hírt hoz neked, s nem messzebbről, mint a saját szívedből, s ha a másikban saját magad leglényegét látod, azt, ami csak körülírható az emberi szóval, ugye…és ha ezzel a mozdulattal kevered a krémet, simogatod rá a palacsintatésztára, mintha szerelmed hasát kenegetnéd..szóval akkor…
Ez a közel két óra megmutatja mi van akkor..

2017-04-13 11:32:32 aser10 (5) #2

Ja, és persze nem a gasztronómiáról szól...

előzmény: aser10 (#1)

2017-04-13 11:29:00 aser10 (5) #1

Nagyon jó látni végre már egy nagyszerű japán filmet, amióta megszűnt az Örökmozgó mozi, nagyon hiányzik a japán filmklub. Szép és mélységesen emberi film, költői és filozofikus. Ilyen emelkedett lelki hangulatú mozit leginkább a japánok tudnak csinálni. Többen írták róla, hogy szentimentális, de nem az.