Ahhoz, hogy kommentelhess, be kell jelentkezned.
Az elején Belmondo ugyanazt a laza, láncdohányos karaktert hozza, akit anno a Kifulladásigban. Gondoltam ez a film annak lesz a koppintása, de rajta és a bűnügyi szálon kívül nem sok kapcsolódási pont van a 2 mű között. Az első pár perc nem rossz, akár még röhögni is lehet rajta, de a cselekmény hamar átcsap egy zűrzavaros Bonnie & Clyde-sztoriba, amiből sok mindent ki lehetett volna hozni.
Az alkotás fárasztó, több röhejes párbeszéd meg helyzet váltja egymást, ráadásul láthatóak benne kifejezetten retardált jelenetek, melyekhez a 2 főszereplő előszeretettel, irritáló módon asszisztál. A lezárás groteszkre, egyben őrületesre sikeredett.
A végeredmény tehát szar lett, viszont érezhetően hatással volt a Született gyilkosok forgatókönyvére. A mozi egyetlen kreatív megoldása a főcím stílusos megjelenítése a rendező, valamint a színészek neveivel együtt.
Számomra mindig is ez film jelentette az érték és életrendet másképp nem is tudnám a túlélést elképzelni mint ahogy itt jelen van.
Pimaszkodó, prózainak tűnő, enervált próbálkozás. Truffaut jó horgony és ellenpont volt Godardnak még korábban a Kifulladásig idején, a súly és a sárm összhangja remekművé forrt ott össze. Itt viszont ez a nagy és öntelt sóvárság az egyedire és a formabontásra már inkább sivárságban csapódik ki. Bár vannak nagyszerű pillanatai, de az öncélú szabálytalankodás nem szül izgalmas démoni, diabolikus közeget - egyes jelenetek kínzással érnek fel - és mivel a szimmetriát, akárcsak bármilyen rendet, láthatóan az új hullám-lovagja ki nem állhatja, ezért bizonyára azt a nagyon magas hangot próbálja megütni, ami összeköti a zavart a széppel. Végeredményben viszont szilánkosra tör mindent maga körül, ami lehet vicces és akár kultikus is, csak éppen nem ennek lett szánva az egész.
Nem jött meg a kedvem Godardhoz, pedig szót fogadtam, s többek ajánlására elkezdtem a Búcsú a nyelv után visszafelé nézni az életművet. Ám az utolsó filmjének zavarossága csírájában már itt volt 1965-ben is. Nagyjából pont ezt a kellemetlen ízt éreztem a Búcsúnál is, mint itt, csak ott olyan profin van elrejtve az ide-oda villódzó képek közé, hogy azt hittem, én nem látok valamit, velem van a baj csak.
Itt viszont szépen egy lineáris történetbe van kibontva ugyanaz a zavarosság. És többször csodálkozva kérdeztem a filmet, mi van? Ez lenne egy Godard-film? ..
Ha példát kellene mondani arra, hogy művészieskedés, akkor ezt mondanám most hirtelen, hogy ez..
Jól indít, ahogy Velazquezról olvas fel a fürdőkádban, lelkesen kezdtem is nézni, elő is vettem papírt és tollat, hogy akkor de jó, majd jegyzetelek közben, de nagyjából a 6. perc után az érdektelenségbe fulladt számomra az egész film.
Pedig én aztán fogyasztom a legnézhetetlenebb filmeket is, ha azok mögött valami stabil alapállás van, de itt nem találtam semmi ilyet.
Sajnálom. Elfárasztott csupán,mert azért figyeltem, hátha..
Nem tud valaki hozzá francia feliratot?
Tény, hogy nem vagyok elájulva Godardtól (fele annyira sem, mint a modern film más nagy alkotóitól), de hogy ez a film üres lenne és nélkülözné a mondanivalót, ez egyáltalán nem igaz.
köszönöm, sokkal hasznosabb ezt olvasni, mint a hozzászólásokat :)
előzmény: Il Matto (#17)
Voltak olyan pontok a filmben,ahol kis híján leállítottam,mert idegesítően/unalmasan/öncélúan művészieskedőnek tűnt,de most,két nappal a megtekintése után az a véleményem,hogy ez a film zseniális,és nagyon szerethető.
Imádom,ahogy Anna Karina ezt énekli.
Ez így nagyon szépen hangzik, végül is mindent meg lehet magyarázni, és nem is kívánok vitába szállni egyetlen Godard-egzegétával sem (tudniillik nem lenne értelme, az egész alkotói gondolkodásmód annyira idegen számomra). De attól, hogy egy film "hagyományosan történetmesélő" (bár azért ezzel is lehetne vitatkozni), még nem kell feltétlenül egységesnek vagy átgondoltnak lennie. Polgárpukkasztónak egyébként nem is nevezném Godard-t, de öncélúnak igen. Akármennyire is ismeri a mozit.
előzmény: sleepingdancer (#41)
Godard egyik leghagyományosabban történetmesélő filmjéről beszéltek, semmi különösebb radikalitást nem látok benne, egyéni stílust persze igen. Emlékszem,amikor először láttam (és ez volt az első Godard-film, amit láttam) nagyon örültem, hogy rátaláltam egy (számomra) új, saját hangú filmművészre. Ha valaki egymás után megnézi keletkezésük sorrendjében a filmjeit, rájöhet, hogy Godard nem blöfföl, mert a filmek nagyjából egymásból következnek, sokszorosan összefüggenek, és az egész életművének határozott íve van. Ez az ív hitelesíti azokat a valóban nehezen befogadható munkáit is, mint pl a Kínai lány vagy az újabbak közül a Balszerencsémre. Godard imádja a mozit, de neheztel is rá, rengeteget tud róla, és állandóan arról gondolkodik, hogy ami a film és mire való, távol áll tőle az öncélú polgárpukkasztás. Sajnos itthon nagyon hézagosan adták ki DVD-n az életművét, kulcsdarabok hiányoznak, így nehéz is átlátni a munkáját.
előzmény: Hannibal Lecter (#39)
ebben egyetérthetünk akkor. van, aki szereti az ilyen jellegű kihívásokat, a játékot a nézővel, a műfajokkal, a filmmel, van, aki meg kevésbé, vagy nem minden esetben. szerkezete, eszközei pedig szerintem minden filmnek vannak, az más kérdés, hogy ez miben, hogyan nyilvánul meg, hagyományos, közérthető módon vagy sem.
előzmény: Hannibal Lecter (#39)
Igazság szerint nincs sok értelme tovább vitatkozni ezen, mert hát ez már nem egy egzakt kérdéskör. Én nem mondom, hogy feltétlenül minden filmet érteni kell, de ha ez a kuszaság ilyen radikálisan nyer polgárjogot, és ha nincs mögötte tudatosság (márpedig szerintem nincs), az engem taszít. Csak ennyit tudok mondani. Ilyen dialógusokat én is ki tudok találni, és történet helyett is oda tudok mázolni egy hektikus szövevényt azzal a csatakiáltással, hogy "nesze nektek, művészet!" És ezt most nem a tiszteletlenség mondatja velem, félreértés ne essék. Elvi elgondolásaiért tisztelem Godard-t, és akármilyen hihetetlennek hangzik, fogok még tőle filmeket nézni. Azonban az, hogy ki mennyire, milyen mértékben viseli el ezt a fajta absztrakciót, tényleg teljesen szubjektív, ezért úgy gondolom, hogy innentől fogva nem nagyon lehet ezt a diskurzust tovább ragozni. Nézze meg mindenki ezt a filmet, mert akármennyire is szarnak tartom, tagadhatatlan, hogy a filmes műveltséghez hozzátartozik.
előzmény: dézi (#37)
Egy zavaros kavalkád az egész.
nem lehet, hogy éppen ez a lényeg, hogy ezt érezd? ugyanis ez elég modern életérzés. tehát tartalom = forma. a lényeg, a tartalom az, amit érzel a film nézése közben, és utána. tulajdonképpen más filmeknél is így van, de Godard szerintem azért zseniális, mert ő újfajta érzést teremtett a filmjeivel, ami igenis rokonítható a modern életérzéssel, létformával, gondolkodással, a műfaji, ideológiai, kifejezésmódbeli stb. káosszal.
számodra evidens, számomra nem volt az, azért jeleztem.
lehet, hogy épp az a lényeg, hogy hiteltelen, tartalmatlan grimasznak érezd az egész filmet. nem igaz, hogy semmiféle hatást nem váltott ki belőled, hiszen akkor nem lennél itt. én inkább úgy látom, hogy nem olyan hatást váltott ki belőled, amit az általad kedvelt filmek szoktak. de hatás az volt, csak ezt te nem értékeled pozitívnak. ráadásul el is gondolkodtatott emellett. amúgy Godard szerintem nem is igazán a modern emberről akar szólni, hanem inkább a modern életérzésről ill. a filmről mint olyanról. és ezt nagyon jól csinálja. mi ez, ha nem éppen az, amire szerinted nem alkalmas a film? ("hogy ezeket a tapasztalatokat avantgárd szélsőséggel érzékeltesse")
én csak azt nem értem, hogy ha szerinted ez a film nem gondolatébresztő és üres, akkor mi most miről és miért beszélgetünk? a szubjektív, ingatag, fogalmi zavarokkal teli területek nekem pl. kifejezetten tetszenek, szeretem, ha valamit nem feltétlen értek, csak érzek, szeretem, ha valami egyszerre irritál, szórakoztat és elgondolkoztat, szeretem, ha valami összezavar. szerintem alapvetően azért látjuk másképp a dolgokat, mert ebben különbözőek lehetünk. ami nem baj, legalább tudunk vitázni. :)
előzmény: Hannibal Lecter (#34)
"olyannyira szubjektív és rejtett, hogy a néző számára észrevehetetlen maradhat."
Hát akkor ezt a bizonyos szerkezetet nagyon mélyen el kellett rejtenie.
"Miféle eszközök kellenének a modern világ töredezettségének ábrázolásához azon felül, amit a film önmagában, a szerkesztésmódja révén bemutat?"
Nem figyeltem fel semmiféle szerkesztésmódra. Egy zavaros kavalkád az egész. Maga a film, az elbeszélőnyelv a káosz, és nem az ábrázolni kívánt élményközeg. Nem azt éreztem, hogy itt most az arcomra robban az emberi kapcsolatok kuszasága, az önkifejezés lehetetlensége, a terméketlen szabadságvágy, a konvencióáthágás feszítő vágya. Nem. Azt éreztem, hogy egy megjátszott, bohózatba illő, magamutogató stílusparádét látok. Paródiaként is bukik a dolog, mert a paródiához is koncentráltság, éles érzékek kellenek. De ez csak öncélú játék a szavakkal, a filmnyelvi örökséggel, tér és idő szabályaival.
"A dialógusokkal pláne nem értem, mi a problémád"
Az, hogy marhára nem lehet őket komolyan venni. Nézz be az idézetek közé. Szerinted ezek magvas, frappáns, kreatív sorok? Nemcsak hogy nem (azt még meg is bocsátanám), csak ne akarna annyira nagyot szólni az egész, ne akarná Godard "megverselni" a világmindenséget ezekkel az üvöltő frázisokkal.
"A Bolond Pierrot-nak általában véve is fontos rétege a parodikus jelleg: az egyik célja éppen hogy a műfajiság kifigurázása, és elég jól csinálja."
Valóban így van, csak attól, hogy széles mozdulattal merítünk a kulturális hagyományból, és telekúrjuk a filmünket mindenféle fasza intertextusokkal, még nem forr össze a dolog paródiává. Ez csak csökevényes kezdeménye a paródiának. Godard életműve ebben a tekintetben is csak arra volt jó, hogy megtermékenyítette a későbbi alkotókat, irányzatokat. (Mert ugye a francia újhullám volt az első olyan iskola a filmtörténetben, amely egy előzetes hagyományból tudatosan táplálkozott.) Szóval nevetni sem tudtam rajta.
"nem hiszem, hogy a művészetnek feladata vagy célja lenne bármiféle evidencia kinyilatkoztatása."
Hát mi a feladata? Valamiféle nagy igazság kinyilatkoztatása? Nem hinném. Az ilyesfajta elvárások alapból mellétrafálnak. Az úgynevezett mondanivaló vagy jelentés csak fogalmi transzpozíciója az alkotásnak. A lényeg a hatásban, a szerkezetben, a megkomponáltságban keresendő.
"Igazi Művészet bizonyára nem is létezik, kizárólag a szubjektív látásmódok sokasága van"
Na persze. Ez a fórum sem létezik, sőt te sem létezel. És én sem.
előzmény: desmond (#35)
Godard töredezettsége mögött pedig van szerkezet (ennek működésmódját nem egy interjúban levezette), csak olyannyira szubjektív és rejtett, hogy a néző számára észrevehetetlen maradhat. De ez szerintem egyáltalán nem baj. Miféle eszközök kellenének a modern világ töredezettségének ábrázolásához azon felül, amit a film önmagában, a szerkesztésmódja révén bemutat? A dialógusokkal pláne nem értem, mi a problémád: kifejezetten szellemesek, sőt idézhetőek; a parodisztikus jellegük pedig eléggé nyilvánvaló. A Bolond Pierrot-nak általában véve is fontos rétege a parodikus jelleg: az egyik célja éppen hogy a műfajiság kifigurázása, és elég jól csinálja.
(Ha pedig közölhetem az én véleményemet: nem hiszem, hogy a művészetnek feladata vagy célja lenne bármiféle evidencia kinyilatkoztatása. Az ilyesmivel próbálkozó műveket, filmeket az esetek többségében nagyon nem szeretem. Igazi Művészet bizonyára nem is létezik, kizárólag a szubjektív látásmódok sokasága van.)
előzmény: Hannibal Lecter (#32)
"nem gyerekes hangsúlyozni, hogy nem általánosan elfogadott tényként állítjuk be a saját véleményünket"
Hát nem tudom, számomra ez (mármint hogy a saját véleményem nem általános igazság) evidens. Ami a többit illeti, bírhat a szakadozottság stílusértékkel, még akkor is, ha ilyen úttörő módon kivitelezik, de konkrétan ebben a filmben hiteltelen grimasznak éreztem majdnem mindent. Az egymásba hajló narrációk, Belmondo végeláthatatlan naplójegyzetei, a burleszk és a road-movie határait kapirgáló történetmesélés semmiféle hatást nem váltott ki belőlem. Nem éreztem azt, hogy igen, ilyen a 20. század embere (hogy egy kicsit Sontaghoz is visszakanyarodjak). Nem érzem azt, amit Maeterlinck színműveinél, Apollinaire verseinél, hogy igen, itt most a modern emberről van szó. Talán azért nem, mert szerintem a film (mint médium) arra egyszerűen nem alkalmas, hogy ezeket a tapasztalatokat avantgárd szélsőséggel érzékeltesse. A modern európai film számomra Fellinit, Bergmant, Truffaut-t, és a többieket jelenti. A maguk módján mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy a hatvanas évek elmúltával a világ már ne legyen ugyanolyan, mint azelőtt. És mindehhez nem volt szükségük arra, hogy egy ember félközelijét mutató képet tízszer, hússzor vagy akár ezerszer önmagára vágjanak. Nem szedték szét a párbeszédeket, nem szabdalták fel a filmjük egységét.
"ki mondja meg, hogy mik eszközök és mik nem azok?"
Már megint hangsúlyozom, ezek szerintem nem eszközök. Ezt csak én mondom. Lehet, hogy a mai művészetbölcseletek nem engedik, hogy egzakt módon meghúzzuk a határt eszköz és "nem eszköz" között, de azért én merem remélni, hogy egyéni szinten még dönthetünk e nagyon is égető kérdések felől. Az avantgárd nagyon sok tekintetben megtermékenyítette a huszadik századi művészeteket, de azt utálom benne, hogy utána elkezdett egybemosódni az értékes és az értéktelen, a gondolatébresztő és az üres. Szubjektív, ingatag terület ez, de az biztos, hogy a fogalmi zavarok állapotából már sohasem fogunk kikeveredni.
előzmény: dézi (#33)
szerintem :) meg nem gyerekes hangsúlyozni, hogy nem általánosan elfogadott tényként állítjuk be a saját véleményünket, benyomásainkat, de te gondolhatod másképpen. :)
egyébként még akár egyet is érthetek veled sok mindenben, mégis jó filmnek gondolom. talán mást várunk egy filmtől, engem leköt, szórakoztat az is, ami téged irritál. (szakadozottság, kuszaság stb.) mi van, ha éppen ilyen akart lenni, és nem mást akar kifejezni ezzel, csak azt, ami? vagy tetszik, amit látsz, a benyomás, amit kelt benned, vagy nem. abban egyáltalán nem értek egyet, hogy ezek nem eszközök - miért, ki mondja meg, hogy mik eszközök és mik nem azok? valamikor a hagyománytörés, a struktúra vagy eszköz nélküliség maga az üzenet, a struktúra, az eszköz. én így látom. ha egy film gondolkodásra késztet pl. ilyen kérdésekről, akkor az már a szememben rossz nem lehet, de megértem, hogy nem mindenki van ezzel így.
előzmény: Hannibal Lecter (#32)
Ne haragudj, de ez az egész kezd egy kissé gyerekessé válni. Ne kelljen már minden hozzászólásomba beleírnom, hogy "szerény véleményem szerint". Egyébként - ha már itt tartunk, és mindenképp erőltetjük ezt a vonalat - számomra (ki is vastagítom neked feketével: számomra) az igazi művészet (legalábbis legtöbbször) az egyszerűség nyelvén nyilatkoztat ki evidenciákat. Azt tartom műremeknek (többek közt), ami erre képes. Godard filmje kapóra jön abból a szempontból, hogy szélsőséges ellenpéldát szolgáltat a fenti definíciómra (amit, ismét hangsúlyozom, korántsem a totalitás igényével, inkább rendkívül fontos szempontként "kínálok"). Mi ez a film voltaképpen? Egy sehová sem tartó ötletbörze, intertextusok, zavaros monológok, epizodikus jelenetek exhibicionista katyvasza. Az emberek megnézik, és özönlenek a dicsőítő címkék: Godard, az újító, Godard, a forrófejű, Godard, a bátor, ésatöbbi, ésatöbbi. De vizsgáljuk meg a dialógusokat. Egyszerre műviek és jellegtelenek. A nagyotmondás szándéka dereng mögöttük, mégis prózaiak, buták, esetlenek, még parodikus értékük sincs.
A rendező kuszaság, a szakadozottság himnuszát akarta elkészíteni, de a kuszaság ábrázolásához nem kell formacentrikusság, nem kell szerkezet a radikális nyelvezet mögé? Attól, hogy az idegenség- és töredezettség-élmény több szinten átszövi a mindennapjainkat, sőt, alapvető világtapasztalatunk lett (nagyjából az esztétizmus óta), ezt a dolgot is eszközökkel kell ábrázolni. Amiket Godard felvonultat, azok nem eszközök. Számomra Truffaut érdemei összehasonlíthatatlanul nagyobbak. A Négyszáz csapást egyenesen a francia újhullám emblémafilmjének tartom, és abban is hasonló problémák kristályosodnak ki, a rendező mégsem bohóckodik a történetmesélés, a vágástechnika és az atmoszférateremtés terén. Bár a maga módján a Négyszáz csapás ortodox, finom újításai (körkörös, lezáratlan cselekmény, dokumentarista képvezetés, személyesség), észrevétlen reformjai mégis nagyszerű filmmé teszik. Na, hát szerintem ez a nagy különbség művészet és pőre exhibicionizmus között.
Nem vitatom persze, hogy Godard-t fontos célok vezérelték, filmtörténeti jelentőségét sem áll szándékomban megkérdőjelezni. De gondoljatok bele, a szar sem lesz műalkotás attól, hogy szétkenjük. Márpedig a Bolond Pierrot egyetlen hatásmechanizmusa a hagyománytörés. Kalapáccsal. Érdes bunkóval. Gondolatiság, struktúra nélkül. (Bocsánat, hogy ilyen maratoni hosszúságúra nyúlt ez a hozzászólás.)
előzmény: dézi (#30)
Pontosan, mellesleg ez Godard egyik legjobb filmje, mondjuk nehéz választani, mert neki csak az van:)
előzmény: dézi (#30)
és ha csak számodra üres, öncélú stb.? mi van, ha másnak jelent valamit, vagy egyáltalán, ha másnak más felfogása van a művészetről? amúgy mindenki abban hisz, amiben akar. :) a művészet szerintem pont attól (is) szép, hogy megfoghatatlan.
előzmény: Hannibal Lecter (#29)
Persze, igazad van, manapság már mindenre rá lehet sütni, hogy baromi nagy művészet. Csak legyen kellőképp polgárpukkasztó és groteszk. De én azért hadd higgyek benne, hogy van egy másik mérce is - amelyben az öncélúskodásnak, a hamis rongyrázásnak, az üres gesztusoknak bizony nincs szellemi valutaértéke.
előzmény: dézi (#28)
A káoszt nem ábrázolhatjuk káosszal. Az nem művészet, hanem valami egészen más.
miért nem ábrázolhatjuk? ki mondja meg, hogy mi a művészet? számodra esetleg nem az, csak ennyit jelenthetsz ki...
Most már el tudom dönteni: a film bizonyos jelenetei szándékoltan díszletszerűek. És továbbra is ötös.
előzmény: sleepingdancer (#15)
Szerintem ez egy nagyon laza, önmagát nem túl komolyan vevő, kifejezetten humoros és szórakoztató film. Az utolsó jelenet pedig valami félelmetesen erős. A Week-end mellett a kedvencem Godard-tól.
"A káoszt nem ábrázolhatjuk káosszal."
Találó fricska: az intellektualizálás bűvkörében élő sznobok persze fanyaloghatnak.
előzmény: Hannibal Lecter (#23)
Egyetértek mindkettővel. A Truffaut dologgal és a Sontag dologgal is. Érdekes amúgy, hogy a Week-endet furcsa módon kedvelem, pedig az még "pierrósabb" film ennél. De A kínai lánytól és a 2-3 dolgot tudok róla... című alkotástól engem is hideg ráz.
előzmény: Hannibal Lecter (#23)
Pedig a Kifulladásig után még bizakodtam, hogy esetleg megszerethetem Godard-t. Ez a film viszont minden reményemet eloszlatta. Néhány ugróvágástól, a lineáris történetmesélés szembeköpésétől és egypár elvont, üres frázistól még senki sem lesz újító, ezeket az eszközöket tudni kell megfelelően használni. Godard felismerte, hogy a filmnyelv reformra szorul, csak (az én szememben) a megérlelődött nóvumokat nem volt képes diadalra vinni. A sokkal óvatosabb, konvencionálisabb Truffaut igen.
critixx: igen ám, csak szerintem a század tünetértékű jelenségeit - jelesül a káoszt, az interperszonális kapcsolatok kiismerhetetlen szövevényét, a hagyományok szétesését - is szervezetten, érthetően kell(ene) megjeleníteni. A káoszt nem ábrázolhatjuk káosszal. Az nem művészet, hanem valami egészen más.
előzmény: Cesare Gonzago (#21)
Számomra továbbra is erősen közepes film, az életműben vannak ennél sokkal jobb, már-már zseniális és sokkal borzalmasabb, a nézhetetlenség határát súroló alkotások is. Amúgy azt hiszem Susan Sontag mondta: "Aki érteni akarja a 20. századot, nézze meg ezt a filmet."
Örülök, hogy ezúttal is egyetértünk. :)
előzmény: Hannibal Lecter (#19)
Én például ennek ellenére is látni akarom. :)
előzmény: Hannibal Lecter (#19)
Elnézést a tisztelőktől, de ez a film merénylet az emberiség ellen. Túlintellektualizált, művészieskedő, fárasztó szösszenet, amit botrányosan gyermeteg dialógusok töltenek ki. Belmondót szeretem, de ennek a megtekintése már-már biológiai fájdalommal járt.
húúúúúú köszi a linket :)
előzmény: Il Matto (#17)
Ez érdekes lehet, ha valaki többet akar megtudni a filmről:
[link]
Az eleje és a közepétől egészen a végéig egy nagyszerű film: emiatt a 4-es
Néha nem tudom eldönteni, hogy "technikailag" ügyetlenül (?) vannak-e megcsinálva a jelenetek vagy Godard szándékosan nem akarja a valóság illúzióját kelteni, ez esősorban a film gengszterfilmes vonulatának bizonyos jeleneteire, képeire igaz. Egyébként pedig a film nagyszerű, ötletes, sokszorosan összetett rendszer, felejthetetlen jelenetekkel.
"Ahogy bemutatja, hogy milyen demokratikus ez/az a rendszer/társadalom: már a gazdagoknak is sz@r! Unalmas partyk (üzleti ebédek/vacsorák/bulik) - sok kreténnel!"
Ugyanezt Antonioni sokkal zseniálisabban ábrázolja a legjobb filmjeiben anélkül, hogy végtelen marxista/maoista tézisekbe bonyolódna, mint Godard sok Pierrot utáni filmje.
előzmény: zéel (#13)
Hát, ez nem jött be nálam! Hiába játssza el, remekül, még a semmit is Belmondo, hiába a gyönyörűséges francia nyelv, hiába Jean-Luc Godard...ez a film nem bír(t) ki 44 évet!
Az első 5-10 perc zseniális: a fogyasztói társadalom megvető kritikája. Ahogy bemutatja, hogy milyen demokratikus ez/az a rendszer/társadalom: már a gazdagoknak is sz@r! Unalmas partyk (üzleti ebédek/vacsorák/bulik) - sok kreténnel!
Ha csak ez az 5-10 perc lenne, nyugodt szívvel rávágnám az ötöst. De így max. kettő!
Köszi. Lehet konzervatív vagyok, de inkább nézek egy filmet, mintsem egy politikai monológot hallgassak másfél órán keresztül (pl. A kínai lány, Két-három dolgot tudok róla...).
előzmény: emőke (#11)
Teljesen egyetértek veled!
előzmény: critixx (#10)
Soha nem rajongtam Godardért annyira, mint a vele egy időben alkotó más európai művészfilmesekért (Bergman, Fellini, Antonioni, Bresson, Bunuel, stb.), de vannak neki is nagyon jó és kevésbé jó filmjei. Sajnos a '60-as évek közepétől egyre inkább abba a hibába esik, hogy agyonintellektualizálja a filmjeit, és a végén már a filmből nem is marad más, mint egy egyszemélyes monológ. Valahogy nekem épp hogy azok a filmjei jönnek be (Kifulladásig, Éli az életét), ahol több hangsúly jut a filmre és az érzelmekre, és kevesebb a fárasztó diskurzusokra.
Egyik nagy kedvenc Godard-tól. Először csak a felétől láttam, és már akkor rengeteg irodalmi utalást fedeztem fel benne (pl. végig visz egy L. Ferdinand Celin-es vonalat). Azóta számtalanszor megnéztem, a párbeszédek az elmémbe égtek. Talán az egyik legjobb film, amiben Belmondo szerepelt, nagyon jól alakítja a közönyöst/bambát, annak ellenére, hogy a legtöbb filmjében erősen túlfűtött. Ajánlani tudom mindenkinek.
Nem is baj az,hiszen nem meggyőzni akartalak, csak egy normális negatív véleményt szerettem volna hallani,amit meg is kaptam.
előzmény: Ivan/ (#6)
Mindegy, azt hiszem ez nem az a film, amit túlságosan védeni kéne, hiszen nemzedékek nőttek fel rajta és seregnyi emberre volt hatással.
Aki valami kultikus filmet akar látni az feltétlen nézze meg! Mai szakzsargonnal:"alap":)
Sebaj:) Ettől függetlenül is tartom, hogy nem érzem jó filmnek:)
előzmény: hattori (#5)
És majdnem háromszor annyian a zseniálist vágták rá...
Azért az megnyugtat, hogy nem csak én egyedül vágtam rá a nézhetetlent:)
előzmény: hattori (#3)
"Ki tudja?!" Lehet.... :)
Semmi rosszindulat nélkül, kiváncsi lennék miért nézhetetlen ez a film.
Mert számomra mérhetetlenül zavaros és erőltetett volt. Tipikus művészieskedő filmnek éreztem. Godardot különben sem nekem találták ki, és mondom ezt ugy, hogy én nyitottnak érzem magam abszolult. Csak Godardhoz ugy érzem nem elég az a fajta nyitotság amivel én rendelkezem. Lehet bennem van a hiba, ki tudja?!
előzmény: hattori (#1)
Abszolút örökérvényű film...
Érthetetlen a narratíva?, érdekes Lynch-nél
ez például pozítívum...(és ha van egy kis irodalmi és filmművészeti műveltséganyag a fejekben és érzékenység,nyitottság a szívekben,akkor,emberek, a
csoda garantált!!!)
Semmi rosszindulat nélkül, kiváncsi lennék miért nézhetetlen ez a film.
A Megvetés-hez képest sokkal zabolátlanabb, szétesőbb, de lényegében az ott felvázolt tematikát viszi tovább itt is Godard. Csapongó, intellektuális, popkulturális utalásokkal végig teletűzdelt, a negyedik falat többször is ledöntő mozi ez, ahol a sztorinak (szándékosan) nincs értelme, de valahogy mégis érdeklődve figyeli az ember a sokszor teljesen összefüggéstelen eseményeket. Imádtam a színeit, Belmondo lazaságát, a bizarr párbeszédeket - de valahogy a remekműtől messze van, ahhoz nincs elég tétje.