Ahhoz, hogy kommentelhess, be kell jelentkezned.
Brutál erős, óriási, zseniális!
Nem is tudom, honnan szedjem össze magam.
Nézzétek meg, mind!
Iszonyat. Őrület.
Azzal a disclaimerrel kezdeném, hogy én egy rohadtul cinikus ember vagyok, és rengeteg filmet láttam már. Elvétve, évről évre egyre ritkábban esik meg, hogy egy mozi felőröljön. A zálogos azonban összetört.
Igyekszik az ember jóhiszeműen leülni minden film elé, és számomra már önmagában az hatalmas öröm, ha egy történet igyekszik szólni valamiről. Ha nézőként látom, hogy egyáltalán próbálkozik átadni valami olyat, ami a saját narratíváján túlmutató. És beérem én annyival is, hogy "a Holokauszt borzalmasan embertelen volt", "a PTSD szörnyű kín", meg "szeressük embertársainkat", szóval nem kell megváltani a világot. Kis üzenetmag egy tisztességgel felépített történet közepén, és mindenki boldog.
Aztán jött Sidney Lumet, és akkor spoiler,
a nézője elé tárta a civilizációs iszonyatot. Azt, ahogy egy teljes vallás és kultúra komplett generációinak kivégzése és megnyomorítása olyan bagatel ügy, amire húsz évvel és egy kontinenssel később az átlagember csak legyint, már ha egyáltalán tud róla. A Never again üres hazugságát; azt, hogy a feldolgozatlan (és feldolgozhatatlan) személyes traumák hogyan züllesztik sétáló hullává, önmaga életképtelen és lassan sorvadó árnyékává az embert. Azt, hogy ezen gyógyíthatatlan sebeken keresztül hogyan züllesztjük mi magunk az egész társadalmunkat civilizáció helyett állatok sorsközösségévé. Ahol a világégés által ledarált túlélőnek az a jutalma, hogy nyakig sárosan eltarthatja a családját, vagy mehet az utcára többedmagával.
Bődületes, monumentális film egy elsöprő Rod Steigerrel, kinek karaktere borzasztóan betalált nálam. A főgengszterrel történt konfrontációja után a játékidő maradékában úgy percenként jött rám a hidegrázás a tragédiáját nézve, és hiába nem vagyok galamblelkű romantikus, nincs az a cukorka után epekedő gyerek, amelyik úgy bömböl, ahogyan én tettem A zálogos stáblistája alatt;
teljesen a hatása alá kerültem. Lehengerelt.
Eközben más filmek topikjaiban meg arról vitatkozok, hogy túl közhelyesek a karakterek, meg látni-e logikát a cselekedeteik mögött, és ez annyira, de annyira nem szint.
Nem.
Itt van, ez lenne a léc. Tessék megugrani, és nem fog sikerülni, mert persze, hogy nem fog. Viszont őrülten boldog lennék, és szerintem sokat gazdagodna a filmkultúra, ha legalább meg mernék próbálni. Ha több alkotó lenne, amelyik A zálogos kategóriájában indulna, és ezzel a filmmel, ezzel a színvonallal kelne versenyre. Csak a saját nevemben beszélhetek, de azt mondom, én pontosan az ilyen filmekre voltam kíváncsi tizenöt évvel ezelőtt, amikor elkezdtem magam beleásni a filmművészetbe. Az ilyen filmek iránti sóvárgás hozott a Kritikus Tömegre, és voltaképpen az ilyen művekért nézek úgy egyáltalában filmeket. Mert ezért találták fel a mozit.
Hol van ezektől a témáktól, ezen gondolatok értő közvetítésétől a jelenlegi mainstream filmgyártás? Fényévekre, ott van. Ám ez nem egy régenmindenjobbvót - meggyőződésem, hogy mérhetetlen az a szakadék is, ami Sidney Lumet és legtöbb kortársa között húzódott, és a saját idejében sem gyakran talált kihívóra, ami az ő tudását, bölcsességét, filmnyelvét illeti.
Pedig ezek a tanmesék úgy kellenek a mindenkori kultúrának, akár sivatagban az ivóvíz.
És nagyon-nagyon köszönöm az ajánlást Manuvának, de tiszta szívből. Úgy érzem, kevesebb voltam A zálogos előtt, mint mióta megnéztem. Bevésődött egy életre, az biztos.
Énse.. Az első fele még kifejezetten tetszett, de aztán számomra hiteltelen és érdektelen lett az egész. Steigel nem kicsit túljátssza ezt az amúgy hálás szerepet.
előzmény: ryood (#5)
valahogy nem tudtam találkozni ezzel a filmmel, pedig próbáltam..
Szinkronosan kezdtem nézni, és már majdnem kikapcsoltam, amikor megtaláltam eredeti nyelven.
A szinkron, az egy Végvári Tamás (Rod Steiger magyar hangja) kivételével, rémes.
A korábbi elismerő sorokhoz, véleményekhez csatlakozom.
Említsük meg még a filmzene szerzőjét is, aki nem más, mint az amerikai jazz legendás alakja, Quincy Jones.
Sidney Lumet felkérésére kezdett filmzenéket is komponálni. Ez volt az első.
Lumet egyik legfontosabb filmje. A francia újhullám - főként Resnais - hatása mutatkozik abban, ahogy az emlékezet és az idő problémáját újraintonálja egy amerikai személyiségdráma/tudatfilm keretein belül. A jelentésalkotás módszere zseniális - az olyan apró nüanszoktól kezdve, mint a zálogház rácsainak és az auschwitz-i fogolytábor drótkerítéseinek asszociatív egymásra kopírozása, egészen a Pietát idéző, gyönyörű zárójelenetig tökéletes a motívumépítés, mely a Holokauszt tragédiája és a vadkapitalista, hatvanas évekbeli New York hatalmas, forrongó üstje között teremt izgalmas megfeleléseket. A montázshasználat is remek, bár a szubliminális képekből talán túl sok van. A filmet méltóképpen koronázza Rod Steiger visszafogott, precíz, megrázóan realisztikus alakítása, ám a narratíva viszonylagos lassúsága, s a néhol tapasztalható üresjáratok végett A zálogos nálam végül lecsúszott az ötösről. Ám csak egy hajszállal.
Szerintem is zseniális film. Kicsit magamra is ismertem a főhősben néha, és ez önvizsgálatra kényszerített. :> Szóval még tanít is, ha engeded.
Rod Steiger meg zseni. Karakterén keresztül igencsak ellentmondásossá vált a náci-zsidó konfliktus szereplőinek megítélése. Hiszen a főhős tulajdonképpen ugyanazt reprodukálja keserű életében, mint ami miatt idáig jutott. Előítéletekkel teli, kirekesztő, főleg a feketékkel szemben.
Lumet érti a dolgát, legyen 33 (12 dühös ember), 40 (A zálogos) vagy éppen 82-83 (Védd magad!, Mielőtt az Ördög rád talál) éves. '64-es, jószerivel ismeretlen gyöngyszeme nem egy pszichologizáló dráma, hanem egy eszköztelenségével robbantó film. Főszereplője lelkivilágát csak akkor húzzák alá a Holocaust-flashback-ek, mikor tényleg muszáj, egyébként sokkal hatalmasabbat csap Nazerman érzelmi ridegségének ("Nem, én nem vagyok keserű ember. Az összes érzelmet száműztem magamból.") egyszerű bemutatása vagy egy olyan szituáció, mikor egy gyémántgyűrűről megállapítja, hogyan valójában üvegből készült, egy életre elkedvtelenítve ezzel egy talpra állni kívánó terhes, fiatal nőt. És a szűk, kallódó emberekkel teli munkahelyi atmoszféra létrehozásáért is csillagos ötös jár neki, és persze a visszafogott "vándorló zsidó"-toposzfejtésnek (éréstörténetnek) sem utolsó.
A túlélés záloga
Hogy milyen sokrétű és mélyreható ez a film, azt az eddigi ötösre értékelők kommentjei jól visszaadják. Sidney Lumet különleges állócsillaga volt a mozinak. Talán nincsenek olyan egyértelműen beazonosítható stílusjegyei, visszatérő tematikája, mint más nagynevű rendezőknek, időről időre elővett egy fontos témát és azt magas szinten feldolgozta a film nyelvén, amelyhez abszolút profiként értett. Filmes érdeklődésem korai időszakában került kezembe a könyve (Hogyan készül a film?), amelyben tárgyilagosan, precízen, olvasmányosan vezet végig a filmkészítés összes fontos területén. Olvasás közben az volt az érzésem, hogy csak az tud ennyire egyszerűen, közérthetően, póztalanul írni, aki mindent tud a szakmájáról. Nem véletlenül vezeti az ő filmje a KT 250-es toplistáját, de vannak ott még más filmjei is.
Sajnálom, hogy az itteni filmje nincs a listán, pedig megérdemelné. Talán a komorabb tematika (az első amerikai, a holokauszttal a túlélő szemszögéből foglalkozó film volt), a lassabb történetvezetés miatt, nem tudom. Karakterközpontú dráma, amely egy megkeseredett, embergyűlölővé vált túlélő néhány napját mutatja be, az események után kb. két évtizeddel. A legmegrázóbbak nem is a koncentrációs tábor időről-időre előtörő emlékképei, hanem azt látni, hogy mi lett abból az emberből, aki mindezt túlélte. Aki már senkivel nem tud és nem akar valódi emberi kapcsolatra lépni, beleértve megmaradt rokonait, ügyfeleit, a barátnőjét és annak apját (őt Lumet apja játssza). Azt hiszem, Lumet, aki lengyel bevándorló zsidók gyermeke volt, belső kötelességének is eleget tett ezzel a filmmel. A film egyúttal emlékeztetés a felejtésre és a közömbösségre is. Bár a film ellen nem csak fekete és latin, de zsidó szervezetek is tiltakoztak - a tipikus vád: túl sötét képet mutatott az adott csoportokról - pedig csak azt mutatta meg, mivé tud válni az ember. Akárcsak a filmbéli Marilyn, én is a dermesztő hideget éreztem Sol Nazerman egy-egy megnyilvánulásakor. Az első repedés kőkemény maszkján akkor következik be, amikor az egyetlen dologgal kapcsolatban, amiben még hisz a pénz, kiderül a saját bűnös érintettsége. A maszk végül a film egyszerre sokkoló és katartikus végén törik darabokra. A Jesus nevű fiú élet-áldozata éleszti fel benne újból az együtt-érzés képességét. A film nyitva hagyja, hogy Sol mit kezd visszanyert képességével. Bár a főgengszter korábbi ígérete alapján sok jóra nem számíthat: akkor fogják megölni, amikor már megint élni akar. Sötéten csillogó film ez.