The Salt of the Earth (2014) ☆

A Föld sója

(Juliano Ribeiro Salgado - Wim Wenders)

brazil-francia-olasz dokumentumfilm

4,5
★★★★☆
128 szavazat
Szerinted:
?
☆☆☆☆☆

Ahhoz, hogy kommentelhess, be kell jelentkezned.

2017-09-20 18:35:31 oscarmániás (?) #29

Már aggódtam,hogy miért ritkulnak a bejegyzések:) Jobbulást:) Ezt a filmet pedig teszem a bakancslistára:)

előzmény: ChrisAdam (#28)

2017-09-20 15:32:48 ChrisAdam (5) #28

Köszi! :) És a linket is, nem is tudtam, hogy kiállítása van Salgadónak Budapesten, hatalmas öröm, alig várom, hogy láthassam (róla szól a film, és tulajdonképpen erről a kötetről is!).

Ugor: Köszönöm, megtiszteltetés ezt tőled olvasni. :)

előzmény: zéel (#26)

2017-09-20 15:20:23 Ugor (5) #27

Megnéztem a fotóidat is. Büszke vagyok rá, hogy ismerlek!

előzmény: ChrisAdam (#25)

2017-09-20 14:59:46 zéel (?) #26

Afrikában vagy?!:)))
De jó! Meg a fotóid is!
Mielőbbi teljes felépülést!
A filmet meg igyekszem mielőbb pótolni!

Azoknak, akik nem jutnak el Afrikába a budapesti Műcsarnokot tudom ajánlani: Juliano Ribeiro Salgado apjának, Sebastião Salgadonak kiállítása nov. 12.-ig.

előzmény: ChrisAdam (#25)

2017-09-20 13:24:23 ChrisAdam (5) #25

Tavaly februárban láttam a filmet először, a veszprémi kis filmklub vetítette, nekem meg fogalmam sem volt, mit várhatok. Azon az estén elindult bennem valami. Látva Salgado képeit motivációt éreztem arra, hogy én is képekben fejezzem ki azt, amit a világ elé szeretnék tárni. Sokáig azt hittem, a film az alfám és omegám, s való igaz, rendesen el tudok veszni annak alkotásában is.
Salgado képei, Wenders filmje viszont egyértelmű hívás volt a fotózás felé, pár hónapon belül meg is vettem első tükörreflexesemet úgy, hogy azt se tudtam a záridőt isszák-e, a fényerőt eszik-e.

Eltelt másfél év, bő három hete vagyok Afrikában. Mikor jött a lehetőség, hogy a tanzán maszájok közt filmezzek és fotózzak majd' egy hónapig, rögtön Salgado jutott eszembe, hiszen pont ezt akartam, lenti kommentemben is ezt írtam.
Egy csinos fertőzést kaptam el a héten, ami ágyhoz kötött, szerencsére kifele tartok belőle, de nagyszerű alkalom nyílt arra, hogy megnézzem újra Salgado életéről szóló filmet.
Újabb élmény és tapasztalás mindezt újra látni úgy, hogy közben a saját szemeddel látod a nyomort, amiben a maszájok, vagy akár a helyi tanzánok élnek. Mindez ugyanakkor messze nem olyan nyomorúságos, mint amerre Salgado járt. Itt leginkább egy mondat érvényesül: földi szegénység, lelki gazdagság. De Európa nagyon messze van innen, a száraz szavanna kellős közepéről pedig még közelibb és még átélhetőbb, amiről Salgado beszél. Ezen felül újabb lendület a fotózásban, amiben olykor meg-megbicsaklok, mert annyira másként kell lencsevégre fogni az itteni pillanatokat, át kell teljesen szellemülni, s sokszor érzem azt, hogy hiába hangzik soknak az egy hónap, mégis kevés és szorít az idő.
Mindenesetre sikerülnek jó képek, tájképek, életképek, portrék, igyekszem magam előtt tartani Salgado mondását: egy portrét nem csak te készítesz, hanem az alany és az ő története is. Meg kell találni az őszinte arcát mindenkinek, legyen az szép, vagy akár szomorú.

Nem tudom elégszer mondani, hogy látni kell ezt a filmet - életutat. Amit leghamarabb megtanultam itt Afrikában, hogy az idő relatív: nekünk, európaiaknak, van óránk, az afrikaiaknak pedig idejük. Salgado éveket töltött fotózással egyes helyszíneken, az effajta fotózás nem csak a pillanatnak a megörökítése, hanem a teljes átélése. Ezt tartva szem előtt folytatom az itteni munkát, az Instagramomon (profilomon ott a link) egyébként láthattok pár fotót, de majd lesz belőle galéria és blogbejegyzés, beszámoló.

Addig is, nézzétek A Föld sóját.

előzmény: ChrisAdam (#18)

2016-02-18 09:57:00 hhgygy (5) #24

Ezt az élményt csak ahhoz tudom hasonlítani, mint amikor a Koyaanisqatzit láttam, talán még a Haladás moziban (ma Karinthy Színház, de lehet, hogy nem stimmel, mert akkor lehet, hogy már színház volt). Igaz, hogy ezt most csak a számítógép monitorán néztem végig, de a tartalom bőven elég lebilincselő volt. Mondjuk én már nem tudok elkeseredni azon, hogy mire képes az ember, az emberiség, láttam, olvastam, tapasztaltam eleget (jó, személyesen nem ilyen extrém szörnyűségeket, az igaz).

2016-02-17 18:58:27 Fonghi (5) #23

Úgy látom, melletted nem sok közművelési feladat hárul a tanárokra. :D Nagyon helyes egyébként. Az alulról jövő kezdeményezésekben hiszek inkább. Jó, hogy olyan a közösség, hogy ezt elfogadják. Az én osztályomban nem volt olyan, bár nem is próbálkozott senki általában.

előzmény: ChrisAdam (#22)

2016-02-16 22:39:03 ChrisAdam (5) #22

Már ezért érdemes volt leírnom akkor! Örülök!

Holnap pedig egy rövid könyv- és filmajánló keretében beviszem a sulimba az Ifjúság, az Út a vadonba és Az őrület határán mellett, és bemutatom az osztálytársaimnak irodalomórán.

előzmény: Fonghi (#21)

2016-02-16 21:30:38 Fonghi (5) #21

Most miattad kénytelen vagyok felvinni ötösre. Én nem tudtam magamtól feldolgozni, felfogni sem igazából ezt az ambivalenciát a filmben, nem érzelmileg, azt nem lehet. De egyáltalán nem értettem, hogy ő én vagyok éppen, és zavart, hogy nem értem. Segítettél. Talán egy kicsikét örökké Ő maradunk ezután... talán egy kicsit

előzmény: ChrisAdam (#18)

2016-02-16 15:15:18 ChrisAdam (5) #20

Jól eső szavak, de még messze vagyok attól. De haladok.

előzmény: Ugor (#19)

2016-02-15 22:33:30 Ugor (5) #19

Nem tudom, miért döbbenek meg rajtad mindig... ember vagy az emberek között!

előzmény: ChrisAdam (#18)

2016-02-15 22:26:42 ChrisAdam (5) #18

Nem is tudom, van-e jogom egyáltalán szólni a filmről. Tudom, "filmnek" készült, egy "terméknek", amit majd sok-sok ezer ember megnéz a mozikban, székekből, lehet, hogy valaki közben elcsócsál egy pizzás tekercset, vagy előtte megvacsorázik a Trófeában. Lehet, hogy kicsit fáradt, mert tegnap sokáig maradt fent, másnapra főzött. De leül a székbe, elindul a film, nézi. Aztán le is pereg, a vetítő elsötétül, felgyúlnak a fények oldalt, a lépcsőn lehet kimenni az előtérbe, a mesterséges fénybe, aztán végig az utcákon, be a kocsiba, irány haza. Mert vár a vacsora, meg egy kis meló, de utána irány az ágy.

Ma este valahogy nem vagyok éhes. Legszívesebben holnap vinném az iskolába a lemezt, és kétségbeesett arccal mondanám az irodalomtanáromnak első órában, hogy kérem, csak ezt nézzük meg. "Miért? Annyira jó film?"
Nem - mert ez nem film.

És ezt a valóságot látva döbbentem rá, mennyire felszínes vagyok - vagy, vagyunk, én, te, ő, mi. Az élet mély dolgait kapargatjuk... legalábbis azt hisszük. Van egy mondás: "Aki azt hiszi, bölcs, az nem bölcs. Aki nem hiszi és tudja, hogy bölcs, az bölcs." Ez jutott eszembe. Milyen felszínes igazságokat piszkálgatunk, beteg, fásult lelkünket ápolgatni véljük és ezzel taszítjuk saját magunkat a lelki betegségeinkbe.
Aztán itt láthatjuk, hogy a feldolgozhatatlan, felfoghatatlan romlottság, kegyetlenség egyik jele, Auschwitz, a háborúk csak egy szelete ennek a mocsoknak. Félelmetes, sokkoló, ahogy Salgado végigvonul a századvégi borzalmakon, amik mindmáig élnek. És akik ebben szerepelnek - ez nem film, ez a valóság -, azok mind-mind olyan dolgokat éltek át, amit mi sose fogunk. "Az öreg fiatal arc."
S valóban - gyönyörűen megkomponált képek ezek, zseniális fotós, tehetség, de valahogy az egész rothad, a fekete-fehér képek a halál ízét hordozzák magukban.
S mindeközben bevillantak nap mint nap posztolt képek, videók, hírek különböző közösségi oldalakról, vagy online sajtóból... Apró-cseprő problémák, amikkel kárálunk nap mint nap. Rosszabb emberek vagyunk, mert a világ kényelmesebb felén élünk? Nem! A film nem erre világít rá. Inkább a hála, a komfort értékelésének hiányára. De egyszer se motivál, szólít fel téged szavakkal, mert tudja jól, hogy az elme majd dolgozik magától.

Most, hogy írok a filmről, szégyellem magam. Nem azért, mert nem tettem eddig eleget annak érdekében, hogy ez a másik világ jobb legyen - egymagam kevés vagyok ehhez, még egy egész nagy tömeg se képes ezt megváltoztatni, nem is ez a feladatunk. Inkább azért szégyellem, hogy egyrészt: az ember ilyen mélyre süllyedt de nem is azt sajnálom, hogy az emberiséghez tartozom. Inkább azért, mert nem értékelem, hogy azt a lelki tisztaságot birtoklom az életemben, ami nekik nem adatik meg. S lám: mégis úgy gondolom, én vagyok a megcsonkított, elfajzott lelkű.

Annak ellenére, hogy rendkívül taszító kellett volna, hogy legyen az, amit bemutatott Salgado, az élmény mégis vonzott. Az, hogy átélhessem azt, amit ő. Éveket tölteni bennszülöttek között a természetben, remek fotókat készíteni, az időt és életet értékelni, tapasztalni - motivált a film, hogy kifejezzem magam.
Rendkívül különleges élmény ez az alkotás - Salgado képei bevésődtek az elmémbe, a film gondolatai remélem egy életre hatnak. Hálás vagyok, hogy eljutott hozzánk is vászonra.
Kötelező. Nagybetűsen.

(S miután véleményt írtam a valóságról, a kérdés felmerül: mire osztályzom a valóságot?)

2016-01-27 21:34:10 noresz02 (5) #17

sok hozzászólásban azt kifogásoljátok, hogy hogy lehetett ennyire összemosni a gyönyörűt a borzalmassal, illetve, hogy a fényképész mennyire kívül marad a személyes és kollektív tragédiákon, amit fotóz, pedig a film 2/3-nál ő maga is kimondja ennek az ellenkezőjét az emberi faj a legkegyetlenebb a földön

2015-05-16 01:12:34 Ugor (5) #16

Erre mit is mondhatnék... lenyűgöző! Talán mindig ilyen ember szerettem volna lenni, de nem lettem az. És már késő. De ma csak egy picit is szabad volt így megpillantani a világot! Köszönöm!

2015-04-10 11:43:48 Kalevala (4) #15

A film egy hiányérzetet és egy kényelmetlen lelkiállapotot hagyott maga után. Különösen a ruandai képek elgondolkoztatók. Nem, ehhez a szépségnek semmi köze. Itt a fényképész feladata, hogy dokumentálja az eseményeket. A fényképész célja pedig, hogy felrázza a világközösséget, hogy segítségért kiáltson. Nekem nagyon is zavaró volt az a kontraszt, amivel a film keszítői egy kalap alá vették a szépség megörökítését és a következő pillanatban Afrika talán legkegyetlenebb népírtását.

Ennél a váltásnál a film zavarba ejtett: most hirtelen mit kezdjek ezekkel a képekkel. A koncentrációs táborok felszabadítása utáni képdokumentumok jutnak az eszembe. Ott a fényképész feladata az volt, hogy bebizonyítsa a fel nem foghatót. És mi a fényképész feladata itt? Hogy a képek erejével segítséget hozzon a szenvedőknek. Sikerült neki? Erről nem szól a film, mert csak Salgado munkájáról szól. De nem az a lényeg, hogy a képek olyan hatást váltsanak ki, ami beindít valamit a világban. Történt valami? Elérték a képek azt a hatást, amit az ember elvárna tőlük? Vagy a fényképész dolga végeztével, az emberiségből kiábrándulva hazatér kis birodalmába, hogy fák ültetésével gyógyítsa sérült lelkét.

Nem tudom, hogy logikus-e a gondolatmenetem. Tényleg nem lehet elvárni a hadi tudosítótól/fényképésztől (mert itt szerintem hadi tudosításról van szó), hogy törödjön az áldozatokkal. Nem, ez biztos nem a feladata, erre vannak mások, mint a Médecins sans Frontières. De mégis valamit elvártam volna a fényképésztől. Mert egy hadi tudosítónak feladata és felelőssége is van, ott nem lehet l’art pour l’art fényképezni!! Egy magyarázatot talán, hogy mit váltottak ki a képei, hogy egyáltalán kiváltottak-e valamit, voltak-e következmények, milyen formában mutatkozott a képek hatása. Mert ha mindez elmaradt, akkor az egésznek semmi értelme nem volt.

2015-04-08 22:19:25 azay (5) #14


Kiváló film. Összegzésképpen azt mondhatnánk, hogy kicsit túl „van sózva” a föld. A megoldás mesekönyvbe illő: ültessünk sok-sok fát. De mi legyen az emberekkel? Egyébként még az jutott eszembe a kérésről, mely szerint nem szabadott idegen tárgyat (kést) ott hagyni az átszúrt ajkú indiánoknál: mi lett volna a kontinensből, ha a Jóisten megtiltotta volna az európaiaknak a fölfedező utazást. S ha már megérkeztek, mi lett volna akkor, ha valaki (az egyszerűség kedvéért nevezzük őt megint Mindenhatónak) megtiltotta volna a fölfedezőknek, hogy megismertessék az indiánokkal a lovat, a puskát, a nemi betegségeket és a pálinkát.

2015-03-27 21:35:14 ryood (5) #13

jó olvasni ezeket az aspektusokat, amiket itt leírtatok. újat hozzátenni most nem tudok, viszont van egy mondat, ami a film megtekintése óta folyamatosan itt motoszkál bennem (illetve ez az a mondat, ami elsőre eszembe jut a film kapcsán) amikor ruandában visszafordulnak, mert, hogy "én az élőket (életet) akarom megörökíteni, nem a halottakat (halált)" még nem tudom pontosan mit gondolok erről, de mégiscsak fontos akkor salgadonak a "jelenlét"..

2015-03-19 13:36:20 inigo (5) #12

Talán olyasmi ez, hogy ha megfigyelőként nézem, akkor szép és ha meg én vagyok ott, akkor meg nem látok ki belőle és üvöltök. Tán, van itt is valami irány, valami távolság, ahonnan valahogy látszanak a dolgok és nincs egy közös pont, ami mindent egyesít. És akkor kérdezheted, hogy fair e azt mondani, hogy szép és hogy jóváhagyom, ha csak neked fáj és nem nekem. Tetszhet e, ha te darálódsz, ha én közben nem? Megengedhetem e magamnak, hogy tetsszen? és min változtat az, hogy amikor felcserélődnek a szerepek, akkor már azt mondom, hogy ezt NE! Az utóbbi semmisé tesz az előzőt? Meglátjuk...


(Kicsit kapcsolódik ide, ahogy a végén a vadember megöli azt a lajhárt és hozzácsapja a vállán lógó többi állathullához. Az ember távol van az állattól és ugyanaz a történés ettől teljesen más szerepet kap. Az, ami az egyik oldalon felfoghatatlan, amitől azt mondja a fényképész, hogy kiábrándult a fajából, a másik oldalon mindennapi háztartás vezetés és ő is izgatottan tart a bennszülöttekkel elkábítva a természetközeli élettől.)

előzmény: somogyireka (#9)

2015-03-19 12:42:14 somogyireka (5) #11

Hu, még eszembe jutott az a fő problémám, amit e film csak kihangosított: Hogy hol van az a pont, amikor tényleg "megengedhetjük" magunknak azt, hogy minden jelenségében gyönyörködjünk ANNAK, akinek/aminek isten igazából neve nincsen? Hol van az a pont, amikor már minden de MINDEN jelenségben -legyen az a leggyönyörűbb vagy a legrettenetesebb - AZT látjuk, ami egyedül és önmagától gyönyörű szép,és azon is túl..és AMIBŐL az összes jelenség,mint hullám felbukkan.
És honnan bukkan fel a hullám, a tengerből, ugye? És miből van a tenger és miből van a hullám? Vízből minden, ugye?

elméletből ötös vagyok, tudom..de gyakorlatból a film alatt is buktam egy nagyot.

Maradok hát inkább ITT minden jelenség előtt, ahol még se szép, se csúnya, s a hullámokat egyelőre nem minősítem. Aztán majd meglátjuk..

előzmény: inigo (#8)

2015-03-19 10:44:21 ryood (5) #10

kicsit "filmesebb", de kifejezetten jó mancs kritika [link]

2015-03-19 10:31:34 somogyireka (5) #9

Igen, igen..egy pontig én is gyönyörködtem a "művében", akár az "Istennek" a művében is..abban, hogy egy bizonyos távolságon túlról (vagy éppen nagyon közelről nézve, lebontva atomi szintig..)még a rettenetes is képes valami gyönyörű, egységes, isteni mintát felmutatni...hogy még az éhezés "mintája" is szép..hu, vad ezt leírni innen a székből, de leírtam..
Aztán mégis egy ponton túl rettenetesen sok lett, és szörnyen szégyelltem magam..pont bele is betegedtem gyorsan, a film közben kezdett el fájni a torkom, azóta is ez van. Pont megkínzott a film, pont kilépett a vászonról, egy pontomra tört, eggyé váltunk..(pont pont..jön már a vesszőcske)

és innen nem merem kimondani többet, hogy szép, de azt sem, hogy csúnya, nem merem jelzővel illetni,mert nem találtam még meg azt a szót...


Az utolsó bekezdést nem értem, vagyis elfelejtettem,mi is volt a zárójelenet?Mi volt?
Emiatt nem értem,mit lehet visszacsinálni?

...................jajjj..eszembe jutott..na ennyit rólam,
értem!
csak itt már nem értek vele egyet. Rendben, vissza lehet csinálni,meg lehet gyógyítani..aztán újra el lehet rontani, hogy újra meg lehessen javítani.Ja, ez megy itt már egy ideje.

előzmény: inigo (#8)

2015-03-19 09:42:44 inigo (5) #8

(annak szól, aki már látta, van benne enyhe spoiler)

valakivel megtörténik, valaki ezt nézi és észre is veszi, képet csinál belőle, ami már nem az, ami szebbnek mutatja, mint volt és jön egy másik és újabb képet csinál a képből és jövök én, aki ezt nézem és már úgy nézem, hogy nem is tudom nem szépnek látni. hogyan lehetséges ez? Isten nézi Isten világát és arra gondol, hogy nem bán semmit. hogy jóváhagyja az egészet, így ahogy van, az egész húsdarálót. nem szégyenli magát még akkor sem, és örül, hogy van ez, ami van itt közel.

a film kicsit azt próbálja megalkotni a maga eszközeivel, amit a fényképész a magáéval. azokban a színekben, azzal a fajta szépséggel. úgy jelennek meg emberek, helyek a vásznon, ahogy korábban a fényképeken. a fényképész a portré készítésről beszél, miközben mi az ő mozgó portréját látjuk, abban a stílusban, ahogy ő fényképezett. és neki ez a szakmája, nyilván tudja, hogy mi történik. vajon tud úgy önmaga maradni a kamera előtt, ahogy a vad ember az ő kamerája előtt? vajon mennyire játszik? vajon mennyire őszinte magához? mennyire azt mondja, ami ott belül van, vagy azt, amit a társadalom elvár. tényleg azért megy oda és csinálja a képeket, hogy felhívja a figyelmet a szörnyűségekre? nem lehet, hogy érzi, hogy az élet önmagáért vonzza és a képek, amik ebből lesznek önmagukban a szépet mutatják, csak ezt nem lehetne így kimondani? még önmagának sem? mert ki fogadná el, hogy lehet ilyen anyagból szép, amit nem azért nézünk, mert szörnyű, hanem azért, mert szép.

a film először inkább a fényképészről szól. nem azokról, akik létrehozták a bányát, akik odamentek és ott léteztek, hanem arról, aki ezt lefényképezte. nem a bánya a nagyszerű és az abban való élet, hanem az erről készült kép és az, aki ezt megcsinálta. de ahogy halad előre a történet egyre inkább a valódi események azok, amik a háttérből az előtérbe kerülnek. sikerül néha átbillenni, hogy a fényképész és a fényképek már ne önmagukat mutassák, hanem a tartalmukat.

a záró jelentben pedig a képeket készítő tényleges cselekvővé válik. nem fényképez, hanem saját maga alakítja át a környezetet. és a bibliai idézet, hogy ti, az ember vagytok a föld sója, úgy folytatódik, hogy "Ha pedig a só megízetlenül, mivel lehetne ízét visszaadni?" és ez a zárás talán erre akar választ adni azzal, hogy megmutatja, hogy még ezt is vissza lehet vonni, ezt is vissza lehet csinálni.

2015-03-18 11:03:24 ryood (5) #7

az anyai szív óta a legmélyebb moziélményem.

előzmény: ryood (#6)

2015-03-18 11:00:24 ryood (5) #6

csak még annyit, hogy köszönet sebastiao fiának, juliano ribeironak is, ő legalább annyira benne van ebben, mint az apja és wenders..

előzmény: somogyireka (#4)

2015-03-18 10:25:29 somogyireka (5) #5



ez pedig a kedvenc jelenetem a filmből, az utolsó hely a paradicsomból e földön, minden nőnek 4 férje van, minden férinek 4 felesége..

2015-03-18 10:09:11 somogyireka (5) #4

Sosem tudtam megmondani,mit is keresek igazán. Minden ismeretemen túlról hívott valami. S amikor először éreztem meg az illatát, tudtam, hogy ez AZ, noha sehol máshol nem találkoztam vele addig, de mégis ismerősebb volt, mint bármi addigi életemből.
Azóta oda tudok mutatni, hogy ez AZ!(váratlan,mégis szükségszerű,végtelen ismerős,mégis legmeglepőbb, minden reményen túl van..)
És akkor mostantól van egy film is, van két alkotó, egy Wim Wenders és egy Sebastiao Salgado, akinek a munkássága pont így lebeg előttem a semmiben épp, ami az életem, és azt mondom, EZ AZ, csak így, pont így, ennél tökéletesebb nem lehet.
Mint mikor a nő egyszer csak szerelmesére lel, és felismeri, előtte el sem tudta képzelni..
És akkor a szó elakad, a mozdulat bevégződik, lélegzet eláll. Nincs tovább. Itt és most mindent elmondtak arról, amit az életről el lehet. Az egész így ahogy van önmagában nélkülem pont teljes és kész, rettenet és gyönyör egyenletesen elosztva, miként az éjszaka és a nappal is.
Létforgatag, szamszára, visszhangzik bennem most még hangosabban. Persze még egy kérdés számomra itt maradt, de Salgado ezt már nem teszi fel, de sebaj azt akkor én helyette felteszem.

Ő megáll mikor egy pillanatra egyensúlyban van fény és sötét, fák nőttek ki a sivatagban, itt ő megnyugtató választ kapott a kérdéseire, tovább már nem gyötri magát. Micsoda gyönyörű arca van, ahogy a fájdalom és az öröm ugyanolyan erővel szaggatta szét.

Nézzétek meg, és moziban!Soha nem látott gyönyörűség és soha nem látott gyötrelem a fotóművészetben.
(és jut most eszembe az épp látott Banksy-film, ahogy Banksy és MrBrainwash nyomja az igét, haha..)

2015-03-14 01:38:24 ryood (5) #3

wim wenders elképesztően zseniálisan tud dokumentumfilmet csinálni, ezt eddig is tudtam (tokyo ga, buena vista, pina) de most megint sikerült meglepnie egy olyan alkotással, aminek kb kétharmada fotókból áll..na de milyen fotókból? valami "gyönyörű" helyről fotóz Sebastião Salgado.sikerül megragadnia valami egyetemeset az emberről, mélyen humánusan...giccstől és pátosztól mentesen fekete-fehérben..
tulajdonképpen munkásságának első évtizedeinek azt a címet is lehetne adni, hogy "az emberiség szégyene" háborúk, nyomor, élet, halál és megint csak halál.. dél-amerika, afrika, jugoszlávia, mexikó..sebastiao végig narrálja a kronológiailag haladó projektjeit...már a hangjában is van valami rendkívüli, valami szavakba foglalhatatlan erő..de olyan békés mégis..közben lágy, finoman háttérben úszó aláfestő zenék teszik még erősebbé az amúgyis erőteljes képi hatásokat, érzelmeket..aztán amikor a kilencvenes évek végére ér utolsó afrikai projektjével, már érezni, hogy ezt nem folytathatja tovább..fel is merül benne az erős kétely: kinek van még itt joga élni embernek? törvényszerű, hogy befejezi szociofotós karrierjét..de egyelőre nem tudni, mivel lehetne ezek után folytatni? inkább nem lövöm le teljesen, hátha megnézitek ti is, de persze újjászületik hősünk..új emberré válik, más megoldás nincs is..
a film nagyon inspirálóan hatott/hat rám. még nem tudom egészen pontosan mi is lesz az, már érzem, hogy itt van bennem...egy új szeletet szeretnék kiadni magamból én is, valószínűleg fotók formájában...
éteri élmény..

2015-03-11 13:36:05 Tenebra (4) #2

Szép, szuggesztív film, mely egy remek alkotót mutat be, Wim Wenders hozzáértő és izgalmas rendezésében.

Talán az kicsit necces, hogy a 2 órából 1-1,5 óra "diavetítés", azaz a Salgado állóképeit, fotóit nézzük, de Wendersék kitesznek magukért, és a zene és a zaj-zörejek segítségével olyan hatást érnek el, hogy így utólag úgy emlékszem, mintha végig mozgóképet néztem volna, olyan elevenné váltak Salgado fényképei.

2015-02-20 19:19:04 jesi (5) #1

Premier előtti vetítés: [link]