Vera Drake (2004)

Ez volt az első Mike Leigh film amelyet láttam. Azt hiszem kifejezetten jó kaput nyitottam ki a rendezőhöz. (Bár szinte mindegyik filmje ilyen, így rossz kapun nem igazán léphettem volna át.). Azonnali szerelem. A témaérzékenysége, az ember- és helyzetábrázolása zseniális. Velőtrázó az a mély empátia, amely árad a műveiből. Szinte minden egyes alkalommal meg vagyok babonázva, amikor a filmjeit nézem, a szereplőit csodálom, amikor gyomorgörcsöt kapok a helyzettől, ami éppen kialakul, annak mentén attól a sok dilemmát, amelyet az élet hozta helyeztek, választások, nagy kérdések kapcsán törvényszerűen megfogalmazódnak. Hol csak árnyalt, de érzékelhető, nem tolakodó módon, hol pedig drámai erővel, energiával.
Élet szülte, a szó nemes értelmében vett egyszerű, de végtelenül drámai, nagyon erős etikai, erkölcsi témát boncoló alkotás. Az ember nézi a vásznat, nézi ezt a kedves, szeretetreméltó, családjáért, embertársaiért aggódó, mindent megtenni képes, naiv nőt, látja mit, miért és hogyan tesz. A felvonultatott tények, történések bombái letarolják az ember lelkét. Valami furcsa érzés kezd kialakulni a gyomorszáj tájékán, hogy az lassan felkússzon a torokig, hogy aztán a szemünkön keresztül kerüljön a felszínre. Emlékszem, amikor először láttam a filmet, mennyire erős benyomást tett rám a család, az a fajta finom, még is erős kötelék, amely összefűzi a szülőket a gyerekekkel, a gyerekeket a szülőkkel. Imádtam, hogy egy munkásosztálybeli családról van szó. Ebben nyilván nagyadag osztályalapú szimpátia van a részemről, hiszen magam is munkáscsaládból származom, sőt az életem egy jelentős részét öntödei segédmunkásként dolgoztam le.
Emlékszem könnyekig meghatódtam a film azon részén, amikor a lánynak udvarlója lett, s ennek milyen őszintén örült az egész család. Gyönyörű, lúdbőröztető volt. Hogy miért? Azért, mert tetszenek a hétköznapi embereke. Tetszik, ha a főhősök szürke ezer árnyalatában pompáznak, ha egyszerűek, esendők, ha gyarlók, ha bűnösök, ha kegyetlenek, ha boldogok. Egyszerű, mondhatni szikár képek, semmi artisztikus truváj. A feszültség közben egyre csak nő, egyre zajosabban kattog az a bizonyos időzített bomba. Nem csak a vásznon, hanem a lelkünkben is. Nehéz rendet tenni a robbanást követően. Kivel van dolgunk Vera személyében? Bűnös, kegyetlen emberrel? A világ legönzetlenebb emberével?
A színészi játék egészen lenyűgöző! Mike Leigh, mint mindig, ebben a filmjében is biztos kézzel vezeti színészeit. Nincs modorosság, túljátszott jelenetek, nincs túlcsorduló zene. A kőkemény helyzettel, a lelket satuba záró dilemmával való kegyetlen szembenézés van. Ez volt az első Mike Leigh film amelyet láttam. Jó választás volt.

Az ártatlanság megtestesülése ez a film, mely minőség nem ebből világból való.Valami véletlen itt maradt, itt felejtett jelenség ez, mely kiválaszt magának embereket és azokban él tovább. Vera Drake egy ilyen kiválasztott.
Ártatlanság. Látszólag a teljes ignorálása a köröttünk lévő anyagi világnak, hisz ez még az a tér, ahol a dolgok nem sűrűsödtek össze sűrű matériává. Összetevőit szétválogatva találtam benne minden feltétel előtti szeretetet, melyet önmagamtól meg sem tudok határozni, mert még nem így szeretek, de rámutatni képes vagyok. Aztán találtam benne a magamról, mint személyről való teljes tudáshiányt, s a világból nézve valami érthetetlen rajongást egy innen végképp ismeretlen létező miatt. Valami egyértelműséget, bizonyosságot, mozdulatlanságot e szüntelen változásban, és a totális önvédelem hiányát.
Aki ártatlan az fedetlen, maszk nélküli, a szereplést hírből sem ismeri, vagy ha mégis fel kell lépnie e színen, akkor szerepe szigorúan egy karakterre írt, nincs kosztümcsere, arcfestés, csak egyetlen hang az előadásban. Ha az ártatlan feléd tartja két tenyerét, mert valamit adni szeretne, abban te elsőre csak az üres semmit találod, és az ártatlanságod ismerve az, hogy felismered-e, mit tart a kezeiben.
Az ártatlan könnyen törik, darabjaira, sőt szilánkjaira, de minden összetörése csak időszakos, csak nekünk tűnik annak, mert nem több ez, mint fürdő előtti levetkőzés. Ha sír, csak a világ lát ott könnyeket, belül akkor is érintetlen marad, és a legnagyobb vészben sem kezd el védelmi burkokat építeni maga köré.

A film pedig nagyszerű teszt arra, hogy saját ártatlanságomat megvizsgáljam. Vajon mikor kezdenék védekezni, mikor kezdenék magyarázkodni, ahelyett, hogy beismerném, ebben a férfitörvények alkotta világban bűnös vagyok. Az, hogy valójában mi vagyok, az meg a saját legintimebb ügyem.
Ám magánvéleményem, hogy nincs szebb "foglalkozás" annál, amit Vera űz, halálba átsegíteni a másikat akkor, ha nincs itt helye a Földön épp. És megint csak visítani tudnék a "keresztények" abortusz ellenessége miatt, de Vera mellett most szégyellem magam, ha hangoskodok, feltűnősködök. Mert ő még csak nem is visít, hanem évtizedek óta csak halkan tevékenykedik.