Ahhoz, hogy kommentelhess, be kell jelentkezned.
Számomra inkább idegesítő, mint felüdülést jelentő film volt.
Valóban kellemes kis film, kicsit nehézkes indulással és remek poénokkal.
Szívesebben néztem volna színesben, ennél a filmnél a fekete-fehér, nem adott pluszt hozzá.
Kár hogy a Paramount nem tartott ki jobban a színes mellett.
A vége valóban tipikus amerikai giccs, annyira nem jó, én sem értem miért dicsérik ezt olyan sokan.
A filmben sokkal több és említésre méltóbb jó jelenet és poén látható.
Mindenképpen ajánlom mindenkinek. :-)
Jó szórakozást!
Nagyon jól összerakott film, és meglepően humoros is volt, nem számítottam rá. Azért a 6 Oscar-jelölés az durva túlzás, de kellemes érzésekkel álltam fel a székből. Kicsit engem a Lynch-féle Straight Storyra emlékeztetett.
Csodálatos egy film! Egy road-movie a múltba, ami biztos, hogy gyökeresen megváltoztatja egy család életét. De nem az események fognak megváltozni, hanem ahogy a családtagok látják egymást. Néha könnyezve mosolyogtam a furcsa helyzeteken.
Többet kéne megtudnunk “öregeinkről”, csak annyira el vagyunk magunkkal fogalva, hogy nincs időnk rá. Pedig addig kéne kérdezni, amíg lehet, amíg velünk vannak.
Egyetértek teljesen
előzmény: Lil Martin (#9)
mindenki az utolsó jelenetért van oda, szerintem az billentette picit át a bájos, szép sztorit egy picit a giccsbe.
egy picit
Meglepően minimalista film egy Oscar-jelölthöz képest. Fekete-fehér? 2013-ban? Merész húzás! Én díjazom, az biztos, de már emiatt sem mainstream. Ahogy a sztori miatt sem. Leginkább egy 60-70-es évekbeli hollywoodi filmre emlékeztetett (Last Picture Show, Hud, és leginkább a Harry és Tonto).
Egészen meglepő volt Bruce Dernt (aki megölte John Wayne-t :D) ilyen tatszerepben látni. Stacey Keach meg semmit nem változott. :D Mindketten kiválóak voltak egyébként.
A sztori... Hát, láttuk már, de végülis magával ragadó, emberi volt. Már csak azért is üdítő ilyet látni, mert Hollywoodban manapság nem gyakoriak a lírai hangvételű, emberközeli sztorik.
Szóval jó kis film. Nem zseniális, de elgondolkodtató, ugyanakkor néha vicces is. Az utolsó jelenet viszont tényleg ütős, zseniális.
Szeretem Alexander Payne filmjeit. Imádom a hangulatot, ami ezekből a néhol vígjátékba mártott drámákból árad, szeretem ezeket a(z) - látszólag - egyszerű problémákkal küzdő szereplőket, órákig tudnám csodálni a tájakat, legyen az a klasszikus Midwest (Nebraska-Colorado - Schmidt története; Montana-Dél-Dakota-Nebraska - Nebraska) Kalifornia (Napa-völgyi borvidék - Kerülőutak) vagy Hawaii (Az utódok).Payne az átlag amerikai átlagproblémáit mutatja be, legyen az az öregséggel való küzdelem, a családi viszályok vagy a párkapcsolati problémák: a középosztály gondjai elevenednek meg előttünk, négy filmből háromban klasszikus road movie-ként, melyekben az alapproblémával való szembesülést követően fokozatosan ismerjük meg a (fő)szereplőket, kerül kibontásra jellemük, természetük, gondjaik.
A Nebraska egyik főszereplője (mert számomra nem vitás, itt van egy másik is), Woody Grant (Bruce Dern) a 77 éves demens nyugdíjas, aki egy klasszikus marketingfogás áldozatává válik, és fejébe veszi, hogy több mint 1000 km-t utazik egy 1.000.000 $-os főnyereményért, ami persze nem létezik. Hiába próbálja lebeszélni háklis és szabad szájú felesége, Kate (June Squibb parádés a szerepben) menő TV-bemondó fia, Ross (Bob Odenkirk), továbbá a film másik főszereplője, a kisebbik fiú, David (Will Forte).
Woody újra és újra elindul, hogy megszerezzem a nyereményt. Többszöri próbálkozása után David megígéri, hogy elviszi Nebraskába, és ezzel kezdetét veszi a közös útjuk. Davidről tudni kell, hogy közel sem olyan sikeres, mint a bátyja: a helyi Media Markt hangtechnika osztályos melója mellett láthatjuk, amint legutóbbi barátnője közös együttélésükből fennmaradt dolgokat hoz vissza neki: David élete a saját korosztályi szintjén ugyanúgy romokban hever, mint az apjáé az idősek közt.
Az utazás persze árnyal ezen a képen, bár alapjaiban nem változtatja meg. Szerencsére a film vége mindenképpen egy olyan kedves "poénnal" zárul, mely pozitív érzéseket hagy a nézőben.
Közben pedig a gyönyörű észak-középnyugati tájak mellett klasszikus kétkezi, középosztálybeli emberekkel találkozunk, és jobban megismerjük és megkedveljük kockás inges szereplőinket.
Ha nebraskai vágóképekkel központozok szófukar öregembereket, akkor még nem biztos, hogy érzékeny road movie-t kapok a végén. Az utolsó 20 perc mindazonáltal sokat javít azon a koncentrált unalmon, ami az első 100-at jellemzi. Ha valaki hasonlót akar látni csak épp a jobbik fajtából, nézze meg inkább a Straight story-t David Lynch-től.
előzmény: BonnyJohnny (#3)
A folyamatos emelkedő színvonal nálam is megvolt, az utolsó jelenet meg tényleg a csúcspont, ám a film túlságosan beragadt a startnál, így a végén ez "csak" egy erős négyesre volt elég.
Kétségtelen, hogy Nicholsonhoz nem igazán illett volna a szerep. (Ez távolról sem egy újabb Warren Schmidt-karakter.) Szerintem még Robert Duvall - akinek a neve állítólag szintén felmerült - vagy Nick Nolte lett volna alkalmas a figura eljátszására, de bőven nagyszerű, amit Dern művel. Az utolsó jelenet valóban remek.
Én az elején még untam, de aztán egyre jobban magával ragadott. A film nálam folyamatosan emelkedő színvonalúnak hatott, ami nagy teljesítmény. Bruce Dern zseniális. Az utolsó jelenet pedig nagyon felemelő.
Nem vagyok benne biztos, hogy Nicholson ehhez a szerephez jó lett volna, bármennyire is kedvelem. Nicholson inkább a cinikus öreg ember, de itt Woody inkább a naiv öregember.
Nekem egyébként a kedvencem az utolsó jelenet.
előzmény: Hannibal Lecter (#1)
Zseniális, a Schmidt történetéhez mérhető alkotás. Payne feledteti velünk a korántsem rossz, ám kissé unalmas Utódokat, és megmutatja, hogy ezekhez az egyszerű, ám mégis mély emberi történetekhez még mindig ő ért a legjobban. Eleinte bánkódtam, hogy nem Jack Nicholson alakítja a főszerepet, de a film végére már tudtam, hogy Bruce Dernnél hitelesebben ezt a karaktert valószínűleg senki nem játszhatta volna el. Nagyszerű élmény a Nebraska.
Végtelenül emberi, keserédes film, mely kiválóan mutatja be a szegregációnak indult, leszakadó amerikai országrészek miliőjét, hangulatát. Lassúsága ellenére, cseppet sem untam, az első perctől fogva berántott. Ja, és szuper a zenéje.