Ahhoz, hogy kommentelhess, be kell jelentkezned.
Jobban tetszett mint elsőre: feszes, szikár, egyenes vonalvezetésű gengszterfilm, Robinsonra szinte ráöntötték ezt a szerepet. Bár a felütés kissé gyengus (ez a gengszter akarok lenni, vegyetek már be a bandába azért mosolyogtató :D), utána hamar magára talál. A csúcspont szerintem is a vívódás, hogy lelője-e Joe-t, zseniális jelenet. Erős négyes.
Remek a film szinkronja, kár, hogy DVD-n nem hozzáférhető.
Még meglepőbb volt,hogy belevágtak a My Fair Lady megfilmesítésébe is,1963-ban.
Nagyjából háromszor annyiba került(17 millió dollár),mint az addigi legdrágább filmjük,és már azt is drágállották...
Viszont a nagy siker(közel 60 millió dollár haszon)nem vette el a mértéktartásukat és a grandiózus zenés alkotásokat,sok anyagi bukással,meghagyták más stúdióknak,leginkább a FOX-nak.
előzmény: critixx (#23)
Az RKO-t leszámítva a Warner volt a legcsóróbb az Öt Nagy közül, vagy pontosabban fogalmazva inkább a legspórolósabb. Az MGM-el ellentétben, akik a minél grandiózusabb látványfilmekre mentek rá, a Warner a sok filmet olcsón elvet követte. Ők szó szerint a futószalagon gyártásra rendezkedtek be. Ezért is lovagoltak meg egy-egy trendet és nyúztak egy bőrt addig, amíg végleg kifulladt. A rossz nyelvek "újrahasznosító üzemnek" becézték a Warner forgatókönyv-osztályát a '30-as '40-es években. Ennek fényében érdekes, hogy Új Hollywood hajnalán ők voltak azok, akik azonnal lecsaptak a gigaköltségvetésű fantasztikus filmek trendjére és '78-ban mozikba küldték a világ akkori legdrágább filmjét, amiben Marlon Brando egyhetes munkájáért több pénzt kapott mint amennyit mi életünkben látunk.
Jó tudni ezeket a Warner háttérinfókat, köszi :)
A Sebhelyesarcúval ugyanez volt a bajom.
A háború előtt két fő profiljuk volt:
-gengszterfilmek
-életrajzi filmek
Elévülhetetlen érdemük,hogy ráéreztek a hangosfilmre,de utána a drága dolgokat meghagyták az MGM-nek.
előzmény: Tenebra (#20)
Ez szerintem nem korfüggő, hanem igényességtől függ. Meg kell nézni pl. Sternbergtől a Vasembert. Olyan géppisztolypárbaj van benne a végén, hogy bármelyik 90-2000-es gengszterfilm megirigyelhetné. De szerintem az 1932-es Sebhelyesarcú sem panaszkodhat.
Valószínűleg tényleg az lehet, hogy a Warner meg akart lovagolni egy trendet, egy elvárást, és gyorsan gyártani akart valamit, ami ezt kielégíti.
előzmény: blckwht (#18)
Dupla idő,dupla pénz.:)
Ez a takarékos stúdió,a Warner filmje.Sok kis bevétel sokra megy alapon működtek.
Tetszett. De azért nem taglózott le eléggé. persze biztos velem van a baj, én nagyon nehezen szellemülök át a 30-as évekre. Cagney-Bogart filmeknél is hasonlóan érzek, képtelen vagyok zseniálist adni, számomra egyik sem az. Érezni sokhelyütt az úttörő dolgokat és a jó megoldásokat, a sztorivezetés tetszik, Robinson nagyon hiteles. Amivel hatalmas problémám van, az a tempó. Persze értem én, hogy nagyon régi film, nem voltak akkora kapacitások, költségvetések, talán még egyáltalán jellemző sem volt a részletgazdagság és a nyújtott tempó, de számomra, akinek a 70-es és 90-es évek közötti gengszterfilmek a zsánerei, baromira el van kapkodva. Nem győztem feleszmélni és már sokkal előrébb jártunk, nekem ez így túl gyors. Az egyik pillanatban még senki, aztán a csúcs és a kötelező bukás, elillant az egész egy pillanat alatt. Dupla ilyen hosszú is lehetne.
Nagyon jó film, de valami mégis hiányzik. Az mondjuk biztos, hogy mindörökre meghatározta az elkövetkezendő gengsztercézárok karakterét.
Jó! Edward G. Robinson zseniális! Ilyen mocskosul ellenszenves gengsztert... ...és mégis szimpatikus volt azért valamennyire. Pont ez a törtetése, ez a meg nem állása tetszett. Meg a végén, mikor szakadt, lecsúszott, és egy szállón lakik már, de mikor meghallja, mit írnak róla, még így, szakadtan sem engedi, hogy a becsületét gyalázzák. Nem tudom eldontani, hogy Camonte vagy Rico a nagyobb arc.
Ja, és persze neki tényleg tipikus gengszterarca van, kiváló választás volt a szerepre.
A sztori annyira nem érdekfeszítő, de egy gengszterfilmnél ez csak plusz a zseniálishoz. Ezek a filmek azért inkább a főhős jutalomjátékáról szólnak. Illetve Paul Muni, Humphrey Bogart, James Cagney és Edward G. Robinson jutalomjátékáról, mert hát ők A gengszterek. :>
aha, aha. Így már érthetőbb a dolog. :)
most ismét előveszem a régi gengszter-klasszikusokat, A közellenséggel folytatom a sort.
előzmény: Dynast Grausherra (#14)
Szerintem nem. Mama amolyan alvilági összekötő lehet, legalábbis én úgy éreztem. Mellesleg érdekes személy játssza: Hófehérke mostohájának hangja, Lucille La Verne. Kissé hasonlít is a boszorkányhoz.
előzmény: Csende Kristóf (#13)
Egyébként a film végén az a "mama" az tényleg a nagyanyja vajon Rico-nak, vagy csak úgy gúnyosan lemamázza? :)
Még mindig nagyon jó filmnek tartom. Robinson, Palermo klub eredeti tulajdonosa, Gyémánt Pete, A "Big Boy" és még sokan mások járulnak hozzá, hogy egy időtlen remekművet vehessünk kezünkbe mi, a műfaj rajongói.
Mervyn LeRoy filmjének vannak nagyon erős jelenetei, és Edward G. Robinson kétségkívül pazarul alakítja a megszállott gőzhengert (az a szcéna, amelyben tétovázik, hogy lelője-e elhidegült barátját, színésziskolával ér fel a gránitarcú aktor részéről), de számomra A sebhelyesarcú és a Viharos húszas évek valamiként jobban egyben van.
Itt megtekinthető.
Én leszek az első nem zseniálisra osztályozó hozzászóló, de nekem ez a film valahogy akadozóbb, művibb és logikátlanabb volt, mint a korszak két másik legendás gengszterfilmje a Public Enemy és a Scarface.
Túl gyorsan és művin haladt felfelé a ranglétrán. A bukástól kezdve jó a film.
A templomlépcsőn lelövős jelenet pedig nagy klasszikus... már tudom, hogy innen ered. :)
Surfandór Roland megállapítása elmés, és mélységesen egyetértek vele.
Így igaz, és a film mellékalakjai is nagyszerűek!
előzmény: Surfandór Roland (#7)
Hát igen, a legjobb 30as években játszódó gengszterfilmek a 30as években készültek. :-)
Robinson és Cagney nehezen állnák ki egymással szemben az összehasonlítás tűzpróbáját, ezért távol álljon tőlem, hogy egymáshoz mérjem őket.
Köszönöm az elismerést. :)
előzmény: acidphase (#5)
naon jo gengszterfilm ! Robinson talán Cagneynél is nagyobb gengszter volt:P igencsak meggyözö alakitás volt.. az elemzés is nacceru..
Örülök, hogy ilyen dicséretes elszántsággal teszed magadévá e nagyszerű filmeket. Joggal mondhatom, Cagney és Robinson - az örök kedvenc Humphrey Bogart mellett - koruk legkiválóbb színészei.
előzmény: osi (#3)
Én köszönöm, hogy ajánlottad (még régebben valamelyik topicban) a műfaj régebbi gyöngyszemeit.
Azóta már A közellenséget is megnéztem, a többi cím beszerzése is folyamatban.
"...de ezeket a kliséket ez a film teremtette, így ez nem negatívumként, hanem sokkal inkább pozitívumként róható fel..."
Az elemzésem kontextusában semmiképpen sem bír negatív-pejoratív jelentéstartalommal a klisé. Igen, ez a film - és a vele csaknem egyidős Howard Hawks-féle Scarface - teremtette meg a műfaj máig uralkodó jellemzőit. Örülök, hogy méltatod ezt a filmet és az írásomat is; köszönöm az értékes, jobbító megjegyzéseket. Alaposabban átgondolva, valóban félrevezető lehet egy-egy megjegyzésem. Ideje újra megnéznem Mervyn LeRoy remekművét...
A háromnegyed évszázad pedig semmit sem számít: A kis cézár időtlen klasszikus. Amidőn első ízben láttam, napokig a hatása alatt álltam. Letaglózó élményt nyújt Edward G. Robinson játéka, és külön öröm, hogy tizennyolc évvel a műfaj debütálása után Robinson hasonló szerepben brillírozott John Huston Key Largo című gengszterfilmjében Humphrey Bogart és Lauren Bacall oldalán. Még egy önreflexióval felérő mondat is elhangzik a visszatérésre készülő gengszter szájából: "Valaha én voltam a legnagyobb..."
előzmény: osi (#1)
Jó kis elemzés Cesare Gonzago tollából.
Két aprócska hibát viszont felfedeztem benne, biztos ami biztos SPOILER jel közé rakom:
"A merénylő temetésén az egész város felvonul, és Rico búcsúzik a legméretesebb koszorúval."
A sofőrt, Antoniot lövi le Rico, aki a rablás után össze van zavarodva és a paphoz készül gyónni. Az ő gyászmenetét láthatjuk. A merénylő kilétére nem derül fény, csak a megbízót ismerjük, aki Arnie Lorch.
"Joe-t kötelezi a hallgatás törvénye, de ez semmi ahhoz képest, hogy Rico Joe nőjét kívánja."
Rico azt kívánja, hogy Joe hagyja ott a nőt és maradjon a bandában, vagy különben megöli Olgát. De végülis a fenti mondathoz is lehet egy ilyen tartalmat társítani, de aki még nem látta a filmet, arra is következtethet belőle, hogy Rico meg akarja kaparintani Joe nőjét.
Az elemzésben minden tökéletesen benne van, nehéz bármit is hozzáfűzni.
Tökéletes gengszterfilm a műfaj első aranykorából, egy antihős karriertörténete a kezdetektől, a csúcson át, az elkerülhetetlen bukásig. Mert, ahogy a filmben is elhangzik Joe szájjából: "Én még nem találkoztam olyannal, aki megúszta volna."
Végzetük tehát elkerülhetetlen, a kiszállásra nincs lehetőség, mert ez egy olyan ringlispi, amin ülni kockázatos, ellenben nagyon élvezetes, de csak a menet végén áll meg és az a menet nagyon sokba, az ember életébe kerül.
A Cesare által felsorolt elemek igaz, hogy mind gengszterfilm klisék, de ezeket a kliséket ez a film teremtette, így ez nem negatívumként, hanem sokkal inkább pozitívumként róható fel.
Persze ezt ki ne tudná jobban, mint az elemzés írója, inkább csak azért fűztem hozzá, mert a klisé szó általában negatív tartalommal bír és nehogy valakit megtévesszen.
A kis cézár nyugodt szívvel ajánlható a műfaj kedvelőinek, még több mint 75 év után is élvezetes, élménydús mozi.
„Vannak kor specifikus műfajok, amelyek segíthetik egy adott történelmi pillanat megértését. Ilyenformán Mervyn LeRoy Kis Caesarja nemcsak a gengszterfilm zsáner meghatározó darabja, hanem keletkezési idejének - a nagy válság korának - társadalmi allegóriája is. A film az egyéni boldogulás lehetőségeiről szól a gazdasági hanyatlás mindenkit szorongató helyzetében. A főtéma mellett a harmincas évek kötelező társadalmi konformizmusát is megpendíti, ami arra utal, hogy LeRoy moziklasszikusa jóval több, mint részeinek összessége.
Miközben Rico azon ügyködik, hogy nagyobb szelet jusson neki a tortából, leghőbb vágya az elismerés és a siker, egy alapvetően közönyös világban. Egyszerre terrorizálja az ártatlanokat és rombolja a társadalmat, amelyet irányítani szeretne; sorsa azt példázza, hogy a hatalom megszerzése emberek életébe kerül. A Kis Caesar a korai hangosfilm remeke.”