Ahhoz, hogy kommentelhess, be kell jelentkezned.
Felkavaró film attól függetlenül, hogy egyetértesz vele vagy sem.
Kötelező film ez nem is kérdés. Vanessa Paradis pazar és hiteles anyatigris. Nem is olyan rég még csak egy kislány volt a Joe Le Taxi videoklipben:)
Kár, hogy kevesen ismerik, pedig mindenki magára ismerhetne a történet közben. Milyen sokféle szeretet van és mennyire sokféleképpen nyilvánulhat meg. De hát olyan rengeteg mindenről szól még... Elgondolkodtató film. Ajánlott.
A zene mindenképpen kiemelésre érdemes, de a film többi alkotóeleme is kiváló. Szép parabola arról, hogy az elengedésért rettentően meg kell küzdeni, ám nincs más választásunk. És egyúttal gyönyörű metaforája is annak, amit az európai kultúra alappillérének, beállítódásának hisznek még azon kevesek, akik nem tettek le annak megértéséről: az élet mint személyes tragédiák sorozata, mely döntéseinken keresztül nyer alakot. Az akarás és nem-akarás, a döntés és a nem-döntés (elengedés) feloldódása egymásban. Mindez a legtávolabb áll attól a hitvány, felszínes mocsoktól, ami ma "keleti bölcsességekként" (vagy "mágikus realizmusként") olyan remekül eladható a hülyéknek. Aki megtekinti e mesterművet, egyúttal kultúránk valódi gyökereit is megünnepli. Ízlés, tradíció, őszinteség és érzékeink totális meghódításának elegyét kapja a szerencsés, aki még fogékony rá a nyálas hazugságok és megnyugtató, de hamis válaszok korában. .... Kár, hogy ilyen kevesen maradtak.
Kötelező mindenkinek, aki szereti a jó zenét, a francia filmet, és a kettő találkozását. Hogy ezen felül egy piszok elegáns dráma is a választásokról, amit az embernek meg kell hoznia az életben, az már csak hab a tortán.
Mindenkèpp èrdekes...
((mivel szörnyen lefárasztott ez az ezoterikus tanmese, így a modern kori spiritualitás kapcsán írtam, és a filmet csak éppen példaként emeltem be a végére, szóval, előre szólok, nem filmelemzés jön, hanem csak éppen megint sikítok))
Egy ideje halkan mondom már, de mostanában legszívesebben ordítanám, hogy világunk egyik legnagyobb átverése az az egyre hatalmasabb iparág, amit ezoterikusként, spirituálisként címkéznek. De hadd nyomatékosítsam, nem azon gyógyítókkal, terapeutákkal, segítőkkel van a baj, akik magukat a helyükön kezelve, támogatást nyújtanak az életben, s pontosan tudják, csakis azért és annyiban van szükségünk egy egészséges pszichére és testre, hogy szembe tudjunk nézni létünk alapkérdésével.
Ám ennek a nagy össznépi gyógyulásnak persze megvan a veszélye is, hisz boldogság idején dagad az én, és senki sem akar letekinteni szakadékaiba. De bízzunk benne, hogy egyre többen tudják, mire is kapták az egészséges testet és a pszichét, hogy józanul a szabadságot válasszák a "boldogság" helyett.
Akik miatt ordítok, azok belekeverték a szabadulást, keresztényien szólva a megváltódást is a képletbe. Akik receptet árulnak azon az úton, ahol komoly tanítók sosem kecsegtettek azzal, hogy az létezik, és amit nem lehet megúszni fájdalom nélkül, mondjon nekem bárki is bármit, hisz ép tudattal végignézni, míg a legutolsó és legnagyobb ellenlábasunk, saját személyünk is el kell tüntetni a képletből, egyáltalán nem egy szenvedés mentes folyamat. És itt szokott megállni a sok guru, mert amikor talál egy békés, harmonikus, flow-os pihenőhelyet, iskolát nyit és az isten se veszi rá arra, hogy csak rá kéne még ezen a ponton is kérdezni arra az énre, aki hű, de jól van ám, mert ő bizony még bezavar a nagy megszabadulás előtt.
De, aki tökös, az persze nem áll meg, és annak fájni fog, mert általában nem egyszerre pusztul el az én, vagyis tűnik el a valóságossága, hanem a történet egyenként veszi el tőlünk a nyalókákat, ahol érezhetünk még valamit az "édes életből".
Ami persze borzasztóan gyönyörű, de az én felől nézve rettentő szomorú megtapasztalás, mert nappali tudattal kell átélni, míg kifakul az a képzet, hogy a világ egyetlen jelenségétől is boldogok leszünk.
Arról nem is beszélve, mennyi koncepciót, hamis képzetet nyomnak a fejünkbe ezek az ezoterikus iskolák. Történeteket gyártanak a lélek vándorlásáról, lebutított módon adnak át féligazságokat, melynek következtében olykor előfordul, hogy egy helységben öt Kleopátra is ül. Na meg az ikerláng-szerelmek legendája, amely azt a tévképzetet feltételezi, hogy egy egykori egész kettétört részei vagyunk, akik együtt törnek majd győzelemre. Szóval megy az abbéli reményekkel teli átverés, hogy létezik tényleges boldogság az életben, amihez már csak ki kell pofoznunk ezt az ént, és keresni neki egy párt..
A minap megnéztem egy mágikus realistának címkézett filmet, a francia Café de Flore-t, melyben az első egy órában nem tudtam még mindig, melyik szereplő, kicsoda, aztán a végére kiderült, a rendező simán csak összeolvasott pár ezoterikus könyvet reinkarnációról, ikerlángokról, és írt belőle egy romantikus forgatókönyvet, ami pont ott végződik, mint a mesék, a házasságnál. Csak itt van benne egy csavar, összemos, összekever és kavar életeket, és azt a bárgyú képzetet képviseli, hogy a szellemünk innen oda, majd amoda vándorol. És az én magja megmarad, tehát az ötven évvel ezelőtti Jancsi és Juliska a huszonegyedik században egy másik testben ugyanaz a mesehős lesz, és csak majd nekik kell egymásra találni, és akkor nagyon jó lesz mindenkinek.
Garantálom, nem lesz jó senkinek, és ez az ezobiznisz ordenáré átverése.
Vagyis nagyon nagyon jó lesz, de arról az én már nem fog tudni.
Viszont Vanessa Paradis játéka miatt szerettem nézni a filmet, mert őt körüllengi valami abból a világból, ami igazi, és amit meg nem érthetek..