Ahhoz, hogy kommentelhess, be kell jelentkezned.
Ez a film, ha ma készülne, még akkor is verné a többi abszurd "szatírának" szánt társát.
A trilógia előző részét úgy vezetettem fel, mint könnyed, tét nélküli stílusgyakorlat, és igazából ez a film sem sokkal több, viszont az egyedi, állandó szereplők nélküli szerkezete miatt már eleve érdekesebb a koncepció és a szatíra is maróbb néhol. Egyetértve a 8#-al, tényleg nem egyenletes a színvonal, és nagyjából egyetértek az epizódok hatásosságával is, szerintem is a vacsora / mosdó keveredése, a kislányos és a kriptás voltak a legjobban sikerült részek.
Formailag a szokásos bunueli séma - álomszerű, enyhén szürreális filmnyelv uralja, ami akkor is hatásos, ha éppen tematikailag / történetileg nem történik semmi érdemleges. Akárcsak az előzőben, itt sincsenek különösebben érdekes karakterek, ezért az alakítások sem tudnak annyira kiemelkedőek lenni, de nyilván nem is ezen volt a fókusz (azért Vitti-t jó volt látni ismét). Stabil négyes.
„Elegem van a szimmetriából
A szabadság fantomjában Buñuel szinte valamennyi jelenettel a szabadságra és a megszabadulásra, a világ álom és káprázat voltára, valamint a szellemi fejlődés alapfeltételére, az éberségre hívja fel a figyelmet, méghozzá mániákus módszerességgel. Buñuel szakadatlanul és szemérmetlenül próbáknak veti alá a nézőt, mi több, az egyetemes filmművészetben teljesen egyedülálló módon zen koanokkal vagy koanszerű fricskákkal bombázza. Ezek a buñueli koanok rávezetik a nézőt arra, hogy miként lehet szabad. Buñuel külön bravúrja, hogy a filozófiai és önismereti mélységekbe nem az ilyenkor szinte kötelező éjsötét melankóliával hatol le, hanem napfényes derűvel és sziporkázó humorral. Mert semmiről sem hajlandó humor nélkül megnyilatkozni, különben máris fel kellene adnia szabadságra való törekvését. Buñuel még a halálos ágyán is egy végső viccel akarta megtréfálni a barátait, bár bizonytalan volt abban, hogy erre lesz-e elég ereje.
A szabadság fantomjában a fogadóban a mazochista férfi szájából elhangzik a buñueli ars poetica, miszerint „meg kell ünnepelni a véletlent, amely összehozott bennünket”, majd az aperitif elfogyasztása után feleségével mindenkit megdöbbentenek, hogy a nyílt színen szado-mazo akcióba bocsátkoznak.
Buñuel alapelve az volt, hogy valami akkor izgalmas, akkor tágítja ki a tudatot, ha megmagyarázhatatlan. Mert ha megmagyarázható, akkor érdektelen, banális, beszűkít. Valami annál inkább a szabadságot szolgálja, minél enigmatikusabb, minél inkább a véletlen műve. Ha volna bármiféle végső valóság, minden determinált volna, mindenre lenne tökéletes magyarázat, és nem létezne se véletlen, se misztérium, se szabadság. A szabadság azért fantom, mert bár Buñuel számára a legfőbb érték és a legnagyobb misztérium, nem akarja se leegyszerűsíteni, se túldimenzionálni, ezért inkább ironikusan utal rá. Önéletrajzában azt írja: a titkot tisztelni és kutatni kell. Akárcsak az utókornak Buñuel művészetét.”
Buñuel A szabadság fantomja című filmjében tökéletesen leszámol a megszokott, „regényes” szerkezettel, és egy egészen más konstrukcióval áll elő. Minden Egész eltörött, a cserepek nem illeszthetők már össze, legalábbis a régi módon semmiképp, de Buñuel – miközben a törött cserépdarabokkal zsonglőrködik – mégis az Egészről beszél, talán hitelesebben, mint bárki más azelőtt. (Cserna-Szabó András)
Váteszi film, hullámzó minőségű jelenetekkel. Kár érte, mert ha minden egyes jelenete egységes színvonalú lenne, gondolkodás nélkül rávágnám az ötöst. A jelenetekről azért érdemes külön-külön beszélni, mert az epizodista tördelésnek köszönhetően világosan szét lehet választani minden egyes témát, történetet, amit bemutat.
Még mielőtt rátérnék az egyes jelenetekre. Az alapkoncepció zseniális. Bunuel igazi váteszként mindent előre megjósolt, ezt a „torz már a szép, szép az imént torz” világot. Mindezt 1974-ben (!!!), a South Park előtt hány évvel? Húsz? Huszonöt? Ma már naponta a bőrünkön érezzük Bunuel abszurd, groteszk világát. Mindent előre látott, mindent, de mindent. A napóleoni spanyol hadjárat Goya jelenetétől egészen a dupla rendőrprefektus „Lőni kell!” parancsáig („Le a szabadsággal!”) a mű keretbe foglalja a szabadosság diktatúráját. Nem tartom magamat Bunuel rajongónak, nekem az álom logikával felvértezett filmjei túl elvontak/túl magasak, de ennek a filmnek a koncepciója/üzenete fájó és zseniális egyszerre.
A jelenetekről:
1. Napóleon spanyol hadjárata: bevezetésnek jó, apró humorral.
2. A cukros bácsi jelenete. De durva, hogy teljesen kiakadnak a fényképek miatt. És mi van a fényképeken? Klasszikus épületek! („Elegem van a szimmetriából!”) Nem rossz ez a jelenet, de a fenti poénon kívül nincs benne kraft.
3. A férfi álomjelenete + amikor felkeresi az orvost. Töltelék jelenet, semmi érdemleges nem található meg benne.
4. Az asszisztensnő jelenete a kalandos utazásával. Igazából túl hosszú, nagy a felvezetése, és nem üt akkorát.A nő kártyázása a szerzetesekkel nem egy nagy szám, a tinédzser fiú megszakított liezonja a nagynénjével tök fölösleges, a szado-mazo párocska ostoros bemutatója meg ugyancsak nem egy nagy durranás.
5. A tanár oktatása a rendőröknek vicces, benne a vacsorajelenet ikonikus és zseniális!
6. Az apa megbírságolása és az orvosi rendelő jelenet, tipikus töltelék dolog, semmi különös.
7. A szülők kislányának „eltűnése”. Zseniális, nagyon abszurd, nagyon vicces.
8. A sorozatgyilkos jelenete. Az csúnyán üt, mikor a halálra ítélését követően úgy köszöntik, mintha felmentették volna.
9. A rendőrprefektus esete a halott húgával hátborzongató jelenet, nagyon jó.
10. A dupla rendőrprefektus jelenete, különösen az utolsó kép, tökéletes keretet ad a filmnek.
Szóval kár érte, zseniális meglátások, zseniális koncepció, hullámzó minőséggel párosulva. De ettől még jó film, nagyon is.
A kedvenc jelenetem: [link]!
Ez viszont nagyon is ütős!
Zseniálisan előre látta, hogy lassan a természetes, a normális lesz szégyellni való. Miközben a természetellenes nyíltan hivalkodik.
Újra néztem. Ma már nem üt akkorát.
Ez nem az (egyébként zseniális) film hibája. De a gúny tárgyává tett feltörekvő (sznob) polgári középosztály most éppen alig létezik. (Van viszont lecsúszó középosztály és újgazdag bunkó.)
átgondoltam, túl jó film: 5-ös
10/10 ez is, jon a kovetkezo Bunuel film mindjart asszem.
Meg vagyok győződve arról, hogy életem egyik legjobb filmje, amit valaha láttam.
Ó, ha ötvözni lehetne ezt a filmet pl. AZ elveszett gyerekek városának képi világával...hát teljesen odalennék.
Sajnos pár vágási hiba miatt kellett 4-est adnom, amúgy a film nagyszerű, ötletes és remek
Szeretem Bunuelt. Ezt a filmjét a 80-as évek elején láttam először, akkoriban az volt a véleményem róla, hogy egy meghökkentő, érdekes, szórakoztató, bár kissé beteg film. Ma viszont mindehhez még azt mondom: ez egy prófétikus mű!
Mintha Bunuel tényleg előre látta volna, hogy eljön az idő, amikor az abszurd lesz a normális, és tényleg a torz lesz széppé nyilvánítva. És a normális és szép lesz a megvetendő. A "Le a szabadsággal" szlogen idáig cseng 50 év távlatából, mint egy vészcsengő.