Ahhoz, hogy kommentelhess, be kell jelentkezned.
Sehogy,elbakizták.Nemrég láttam újra,észre sem vettem.A filmet továbbra is jónak tartom,a szereplők hitelesek,Jack Nicholson kiváló.
előzmény: Enigma1978 (#23)
Ritkán nézek szinkronosan filmet, de ennél pont megesett. Kicsit meglepett, hogy lehet 1976-os a magyar szinkronja? A film végén legalábbis ezt közlik.
Nekem a katarzis elmaradt sajnos, mert a karakterek, a konfliktusok nem működnek olyan jó, mint a '46-osban - aminél viszont még a didaktikus befejezés ellenére is megvolt a katarzis.
Méghozzá Franknek a sztori gyönyörűen cinikus fordulatából adódó kétségbeesésének, majd megnyugvásának (nem azért, hanem amazért végeznek ki) köszönhetően.
előzmény: csabaga (#21)
Egyetértek.
A 46-os változat túlbonyolítja a végét.
Az új verzió számomra azt mondja,a büntetést nem csak a bíróság szabhatja ki,hanem az élet is.A lezárása katartikus élmény volt nekem.
Lana Turner a régebbi változatban tényleg dögös,kár hogy úgy néz ki,mintha egy bálba készülne.
előzmény: Olórin (#13)
Lezárul, persze, csak nem mindegy, hogy milyen elővezetéssel, és melyik pillanatban.
Dramaturgiailag mondhatni pont ott van vége, ahol vége kell lennie - lezárul a történet. Hogy egyébként a megvalósítása mennyire suta és ügyetlen (eléggé az), az más kérdés.
Engem is hiányérzet kínzott. Olybá tűnik, mintha a rendező képtelen lett volna tisztességesen elvarrni a szálakat.
előzmény: Hannibal Lecter (#16)
"Tudom, hogy így zárul, csak nekem óhatatlanul is hiányérzetem támadt tőle."
Talán azért is éreztem így, mert mintha a végzetes baleset előtt nem lett volna egyértelmű, hogy a hősökben ismét fellángolt-e a szerelem, és ebből a kétértelműségből fakadóan tarthattam kevéssé hatásosnak a zárlatot. Nem emlékszem kristálytisztán, újra kellene néznem. Csak annyi bizonyos, hogy valami hiányzott onnan.
előzmény: Hannibal Lecter (#16)
Tudom, hogy így zárul, csak nekem óhatatlanul is hiányérzetem támadt tőle. (Pedig akkor még nem is láttam az 1946-os változatot!)
előzmény: Cesare Gonzago (#15)
Úgy zárul, ahogy leírtad. Imbolyog az automobil; megtörténik, aminek meg kell történnie, végül Frank elsírja magát, és függöny le. :)
előzmény: Hannibal Lecter (#14)
"Szerintem ez csak a könyv/többi adaptáció ismeretében kérdés."
Nem, számomra megdöbbentően gyors iramban szakadt meg a történet: Rafelson egyszerűen a sírástól rázkódó Nicholson képével vágja el a filmet, ráadásul egy (emlékeim szerint) semmitmondó autós jelenetet követően. Nekem ez így minden szempontból kevés volt. Mondjuk lehet, hogy ha újranézném, biztosabb véleményt formálhatnék - 2006-ban láttam utoljára -, de túl sok kedvem nincs hozzá. A lényeg: az 1946-os verziónak ez a nyomába sem érhet.
előzmény: Olórin (#13)
Szerintem ez csak a könyv/többi adaptáció ismeretében kérdés. Ha önmagában nézem a filmet, bennem nem merül fel semmilyen kérdés, hiányérzet, ez így kerek: Cora halott, Frank pedig az elvesztésével megfizetett a bűneiért, sosem lesz az, aki volt.
előzmény: Hannibal Lecter (#12)
Frank további sorsának kérdése.
előzmény: Olórin (#10)
"Csak az első találkozás pillanatai (amikor Lana Turnert először meglátjuk a főhőssel együtt, és amikor a leejtett rúzs kapcsán megvívják az első néma férfi-nő harcot) megeszik reggelire Rafelson mozijának összes dugásjelenetét."
Mélyen egyetértek.
előzmény: Olórin (#10)
Ebből a '46-oshoz képest tényleg a lényeg hiányzik, sem a főszereplők közti ambivalencia, sem a sorsszerűség érzete nem elég erős benne.
És ilyenkor mindig eszembe jut, hogy a Hayes-kódex egyáltalán nem feltétlenül tett rosszat a film noirnak annak idején. Persze, már csak a témából adódóan is jól áll a '81-es filmnek a szexuális túlfűtöttség, Jessica Lange pedig iszonyú dögös, de a '46-os adaptációban a szenvedélyek dialógusokra, pillantásokra és szituációkra való lebontása sokkal hatásosabb. Csak az első találkozás pillanatai (amikor Lana Turnert először meglátjuk a főhőssel együtt, és amikor a leejtett rúzs kapcsán megvívják az első néma férfi-nő harcot) megeszik reggelire Rafelson mozijának összes dugásjelenetét.
Hannibal: mi marad nyitva?
Azt hiszem, ha ma újból látnám, már én sem kegyelmeznék meg neki egy közepessel.
előzmény: Cesare Gonzago (#3)
Nekem 3-4 között van. Olvastam a könyvet, nagyon rövid, még sincs benne minden a filmben. Sokszor lassú és vontatott, Cora karaktere meg már a könyvben sem tetszett, adjuk el az éttermet, aztán két oldallal később kitalálta, hogy ne.
Szerintem a regény is elég hervatag. A többi adaptációt nem ismerem.
előzmény: emőke (#6)
Nem, ez James M. Cain azonos című regénye alapján van (ahogy a többi adaptáció is).
előzmény: Manocska (#5)
A szekrényjáró című regényben volt egy "A postás mindig kétszer csenget" című fejezet. EZ a film nem annak az adaptációja?
Az Ossessione megtekintése után a Tay Garnett-féle feldolgozás továbbra is 10*/10, Rafelson viszont leértékelődött: már csak 3/10.
Tegnap ismét láttam a Bob Rafelson-féle változatot. Ma délután újfent megnéztem a klasszikus eredetit is. Megemelem a kalapom Tay Garnett rendező, valamint színészei, Lana Tuner, John Garfield, Cecil Kellaway, Leon Ames, Hume Cronyn és Audrey Totter előtt. Rafelson filmje nyomába sem ér az 1946-os feldolgozásnak. Az 1981-es filmet nyomasztó üresjáratok terhelik, továbbá - s ez megbocsáthatatlan! - a történet esszenciája hiányzik, ezért nem ér különösebben sokat.
5/10
előzmény: Hannibal Lecter (#1)
A Tay Garnett-féle feldolgozás - úgy vélem - sokkal feszesebb, bár a gyilkossági előkészületek és a pusztító vágy bemutatása kissé szemérmes, és a bírósági jelenet is talán elnagyolt, ettől függetlenül közelebb áll a szívemhez, mint a Rafaelson-változat.
előzmény: Hannibal Lecter (#1)
A postás mindig kétszer csenget (Bob Rafelson, 1981)
Újranézve, próbáltam pozitívumokat keresgélni a filmben, ám erőfeszítéseim kudarcba torkollottak. Először is leszögezhetjük, hogy a film nem öncélúan obszcén. A nagy zabálás hasonló "nagyjelenete" előtt tisztelgő, konyhaasztalon történő szexjelenet kendőzetlenségét nem számolva, alig találunk szemlehunyást igénylő mozzanatsort a kétórás játékidőben.
Inkább azzal van baj, hogy a cselekmény ide-oda csapong, és idegtépően vontatott tud lenni egy idő után. Rengeteg (sokszor üresjárattal teli) időt kell kivárnunk addig, míg megtörténik a sztori legfontosabb, központi eseménye (amit szándékosan eltitkolok), de aztán, habár a fellelkesült néző azt várná, hogy a film átmenjen durva, biztonságvesztéses thrillerbe, kapunk az arcunkba egy sótlan, kurta bírósági cirkuszt, és egy, bugyutácska, de bravúrosan fényképezett slusszjelenetet a végére, amely után aztán minden jól nyitva maradhat. Mindezek tetejébe tajtékozhatunk a kibontatlan, csupán fellebbentett mellékszálakat (pl. Anjelica Huston, vagy Kennedy) figyelmen kívül hagyó, hóbortos dramaturgia hanyagságain is.
65%
Érdemes elolvasni.
Ötezer éves történet