Ahhoz, hogy kommentelhess, be kell jelentkezned.
„Minden, amit ti normálisnak neveztek, számunkra nem normális; minden, amit valóságnak neveztek, számunkra irreális; minden, ami számotokra épeszű, számunkra őrült.”
(David Monongye, hopi indián vezető, a rendező és a film inspirálója)
Az én első szavaim, amikor kijöttünk ezek voltak: fenséges és nyomasztó. Ugyanaz az érzés, mint közel negyven éve, amikor először moziban láttam a filmet. Talán egyszerűsítés azt mondani, hogy amit a természetből láttunk, az fenséges, amit pedig a (mai) emberi tevékenységből, az nyomasztó, de mégis erről van szó. Kizökkentettük a világot. Bár az emberben is ott van a fenségességre való törekvés, de a magasra vágyásnak gyakran bukás a vége. Legyen szó éppen űrrakétáról vagy toronyházakról. Bábeli tornyok a XX. században.
Különleges eszközrendszere van a filmnek. A címadó szó az egyetlen, ami elhangzik a filmben (összetett jelentése megtalálható az érdekességek között). A mondanivalóját szavak helyett ezernyi képpel mutatja meg. Hol lelassítva, hol felgyorsítva, hol a saját tempójában. Időnként megpihenve egy-egy emberi arcon. Voltak, amelyekre negyven év távolságából is emlékeztem. A fényképezés és a vágás is bravúros, hol az ellentéteket, hol a rejtett hasonlóságokat emeli ki. Egyik kedvencem volt a felülről fényképezett modern nagyváros szerkezetének és a számtalan eszközünkben meglévő elektronikai paneleknek az egymás mellé helyezése. Az ember ugyanolyat alkot kicsiben, mint amilyet nagyban. Csupa szögletes forma, szigorú mértani elrendezésben. Mennyire elüt ez az univerzum által kialakított ívelt pályán mozgó gömböktől, legyenek azok bolygó- vagy naprendszerek, vagy az atommag körül keringő részecskék. Minden dolognak mértéke az ember? Ugyan.
A zene nem egyszerűen kiegészíti, hanem felemeli a képeket, azokkal tökéletes összhangban van. Az élőben megszólaló zene csak erősítette ezt a hatást. Hálás vagyok, hogy ezt a különleges erejű kép- és hangzuhatagot, pontos pillanatfelvételt a modern emberiségről a teltházas MÜPÁ-ban, hozzám közel állókkal együtt újból láthattam és hallhattam.
Letaglózó - kijöttünk a MÜPA előadásáról, ahol nagyzenekar kísérte a filmet élőzenével, és kedves KT-s barátomnak csak ennyit tudtam mondani: letaglózó.
Aludni kell az élményre, ha ennyire hat, mielőtt az ember hosszabban megnyilatkozik róla.
Mára még két dolgot tudok mellé tenni. Az egyik az, hogy a nagyzenekari kíséret mégextrább élménnyé teszi, de ezen túl már nem tudom, hogyan lehetne az élményfaktorát növelni, annyira maximális hatású.
A másik az, hogy a film üzenete, miszerint egy süllyedő hajón ülünk, nem megkerülhető. Úgy értem, nekem az szúrt be az oldalamba, és feszít most is, hogy egyéni feloldozásra sem ad lehetőséget a narratíva. Mármint az ember lehet drogos vagy hordóban élő filozófus/ szerzetes, és ezzel talán találhat valami (ál?)feloldozást, de a hajó akkor is el fog süllyedni. Ahogy mi látjuk egy előző kultúra megmaradt barlangrajzait… vajon belőlünk mennyi lesz látható X ezer év múlva (, ha lesz egyáltalán valamilyen antropomorf élőlény a Földön)? Netán a kiásott, mesterségesen előállított anyaghegyek, mint az acél, a műanyag vagy a kultúránk istene, az arany? Vagy a láthatatlanok, mint a mikroműanyag és a sugárzás? Netán egy repülni vágyó, az égből visszahullott acéltorzó, amit a ma tudományosnak nevezett ismereteinkben beálló kontinuitási szakadék végett az eljövendő ember csak valami számunkra most ismeretlen névvel tud majd elnevezni… mit tudom én, Ikarosznak?
És “evés közben jön meg az érvágy” - alapon, itt egy harmadik gondolat is. A filmben az űrbe kitörni szándékozó ember tökéletes metaforája a saját értelmezési határait feszegető, azon túllépni törekvő embernek. Bukása törvényszerű.
Szuggesztív, elgondolkodtató, impresszív filmélmény, méltó variációja az Ember a felvevőgéppel-nek. De ott egy új technológia születését ünnepelte Vertov, ez pedig egy sokkal inkább depresszív, melankolikusabb alkotás az értékrendek áthelyeződéséről és egy felgyorsult, kiüresedett és neurotikus társadalomról. Bár már az első fele is elég megkapó, a második felében a felgyorsított felvételekkel való játék a csúcspont, illetve a hidegrázósan fájdalmas utolsó negyed. Glass pulzáló, minimalista, de nagyon fülbemászó és dallamos zenéje is nagyon bejött, önmagában is egy műalkotás. Erős négyes.
Sérültek vagyunk, a Föld megrepedt a tengelye mentén.
A minap gondolkodtam el azon, hogy melyek azok a filmek, amelyeket a leghangsúlyosabb formálóimnak mondhatok, és az elsők között rögtön egy idegen szó jelent meg a szemeim előtt, amit kezdetben nehéz volt megjegyeznem, az azóta eltelt évek alatt pedig nehéz elfelejtenem: Koyaanisqatsi. Nem mindig könnyű a tükörbe nézni, nem minden ráismerés kedves, ez pedig az a fajta, ami a birtokolt közöny kínzó tudatával jár. Tudom, hogy történik, de hessegetem a felejtés és az "egyedül kevés vagyok" kényelmével, és persze, ez utóbbi egy lerágott toposz, mégsem mentesül az érvényesség alól. Bölcsőrontás folyik. A cselekedetek a hétköznap túlzsúfoltságában láthatatlanok maradnak, csak a következményeit érezzük. A papír tintás a tolltól, az ujjak tintafoltosak, a kéz üres. A tehetetlenséget nem a tehetség hiánya okozza, mert gyönyörű tud lenni, ami az emberben van, és ami ember és ember között lehet, csak a magasból nézve egyre inkább látszódnak a repedések.
Ez a film egy szembesítés. Egy ráismerés. Még középiskolában, 17 éves koromban nézette meg velünk a médiatanárunk, és már akkor is éreztem a filmben egy megmagyarázhatatlan kiválást, hipnotikusságot, azonban akkoriban még a Baraka érintett meg jobban. Mostanra már a Koyaanisqatsi hatol mélyebbre. Lefékez, kiragad a rohanásból, és minden, amit mutat, azt annak valójában mutatja: a távolit, a belsőt, a lassút, a gyorsat. Összerak, hogy aztán más értelemben szedjen szét. Több hasonlót kellene néznem, bár szkeptikus vagyok, hogy ezekből sokat találnék (Reggio másik két filmje még hátravan).
(Aki pedig már régóta tervezi megnézni: az HBO Max-on nézhető, nézzétek!)
Ha már "pár lakással odébb" eszmecsere folyik a zenéről a Yesterday topikjában: éppen hallgattam a Truman Show zenéjét (a Wojciech Kilar szerezte Father Kolbe's Preachinget, valamint egyik kedvencemet, a Truman Sleepst Philip Glasstől), amikor feldobta a Youtube a Koyaanisqatsi soundtrackjét. Most este meg is hallgattam belőle fél órát, és valami fantasztikus! Eddig csak ez alatt a film alatt, valamint a Watchmen alatt hallottam, külön viszont még egyszer sem. Kedvelem a repetitív zenét, ahogy ezt is nagyon szerettem. Rá kell hangolódni a tempójára, együtt kell lélegezni vele, ami nehéz manapság, tekintettel arra, hogy mennyire kénytelenek vagyunk hozzáidomulni a mindennapi rohanáshoz. Egyszerűen szavakba önthetetlen amit adni képes, ha egy pályára állunk vele, az atmoszférája semmihez sem fogható, amit eddig hallottam. Persze vannak kevésbé jó trackek az albumon, de összességében rendkívüli élmény hallgatni (még úgy is, hogy egyébként nem igazán szeretem az orgona hangját). Nem a legkönyebben emészthető "táplálék", ahogy a film sem az, mégis megéri próbát tenni vele, mert olyat nyújthat, amit valószínűleg kevés más film/zene tud. Az alattam írok tökéletesen jellemezték a "hipnotikus" szóval. Méltatlanul kevés szavazat van rajta, ezen változtatni kellene (mint ahogy a Barakán sincs túl sok szavazat sajnos, az is megérdemelne még jópárat).
Koyaanisquatsi - Talán a főtémának is lehetne nevezni, ízelítőnek tökéletes.
Prophecies - Kicsit hosszabb az előzőnél, egyik kedvencem az albumról (azt hiszem Watchmenben is ez szól a Dr. Manhattanes jelenet alatt).
Csaxólok, hogy a Koyaanisqatsit a "zenés film" kategóriába besorolni, teljesen félrevezető.
Érdemes a trilógia másik két részét is megnézni: a Naqoyqatsi -t és a Powaqqatsi-t.
Pontosan így van. Azon ritka kivételek közé tartozik amelyben a film, mint műfaj, kifejezési eszköz, nem csak vásári látványosság és az olcsó szórakoztatóipar tömegterméke, hanem magasrendű eszméket közvetítő, a valóság új összefüggéseit feltáró művészet. Philip Glass zseniális zenéje pedig kivételes jelentőséggel járul mindehhez.
előzmény: jesi (#9)
Örülök (az MGM csatorna jóvoltából) meg tudtam nézni ezt a remekművet és itt kiemelendő az operatőr, vágó, rendező és Philip Glass remek zenéje. A legelső képkockáktól egészen a végéig felkelti a figyelmet, és ez ritka. Mestermű!
Így hat évvel az első megtekintés után egy kis artmoziban megtudtam nézni itt Brünnben. Ami akkor nem tűnt fel - vagy nem emlékeztem rá - az a nyitó és a zárójelent zsenialitása. Az a jelenet, ami egy rakétakilövést örökít meg. Az elején egy fix kameraállásból lassított felvételen az a káosz, ami a rakéta mellett történik. Igazából az ember csak akkor tudja beazonosítani, mikor már felemelkedik a hajó addig, hogy látszanak a kifúvónyílások és a tűzoszlop. Van valami egészen magasztos a jelenetben. Ahogy a roppant tömeg elemelkedik a földről, centiméterről centiméterre, az automatika oldalfúvásokkal egyenesben tartja a testet. Van idő rágódni azon, hogy mennyi embernek, mennyi munkájába, adóforintjába került, milyen technikai fejlődésnek kellett ezt a pillanatot létrehoznia. Aztán a zárójelenetben folytatódik a kilövés, és a légkörben felrobban az egész. A kamera jobb híjján a diadalmetete helyett egy darab lángoló darabot követ, ahogy hullik le a földre. Az egész olyan fájdalmasan, kibaszottul hiábavaló... Ez most beégett a retinámba.
Az általad említett épületrobbantós szekvencia egy elég híres esetnek állít emléket. Ez volt a Pruitt-Igoe nevezetű negyede St Louisnak, ami a második világhábrú utáni egyik legnagyobb városépítészeti - lakótelepépítési projectje volt az Egyesült Államoknak. Az ötvenes évek közepére épült fel a telep, 23 hektáron 33 tizenegy-emeletes tömb, összesen 2870 lakás, és működésképtelen volt. Soktényezős folyamat eredménye volt az elszlömösödése, például, hogy a parkot nem fejezték be a házak körül, alulméretezettek voltak a konyhák, a tömeg elkerülése végett csak minden harmadik szinten állt meg a lift, közösségi terek nem működtek jól. A kertvárosba való kiköltözés is felgyorsult az átadását követő években, szóval - az ötvenes évekről lévén szó - szeparáltan helyet foglaló fehér és feketét által lakott tömbök közül a fehérek elnéptelenedtek. Jobb anyagi helyzetük miatt könnyebben el tudtak költözni jobb helyre. Az eladhatatlan üres helyeken megjelentek a lakásfoglalók, bűnözők, és innentől felgyorsult a lecsúszás. Végül a rendes lakók teljesen kisebbségben maradtak, és már a hatvanas évek végén, hetvenes éveke elején a Vietnámi háború okozta sokk miatt amúgy is csúcsra járt elkeseredés miatt teljesen lepusztult és kiüresedett a telep. Miután minden rehabilitációs projekt kudarcba fulladt, fogta a városvezetés a területet és felrobbantották a francba mind a 33 épületet. Az utolsó bejárás archív felvételei kerültek bele a filmbe.
A Pruitt-Igoe projekttel kapcsolatban még érdekesség, hogy a tervezőjét, egy bizonyos Minoru Yamasaki nevű építészt kitüntették valami díjjal a projektért. De a virágos elméleteket ugye a gyakorlat nem igazolta vissza, és elég élesen csattant a pofon az urbanista szakemberek/építészek képén mikor menthetetlenné vált a helyzet. Az hogy ilyen korán erkölcsileg elavult a modernizmus szellemében létrehozott városrész, a városról való újra-gondolkozást hozta magával. (építészet és szociológia kapcsolata) Pruitt-Igoe állatorvosi ló lett, és a felrobbantása szimbolikus jelentősségűvé is vált: innen számolják a modernizmus végét illetve a posztmodern kezdetét az építészetben. Érdekesség, hogy ugyanez a Minoru Yamasaki volt a World Trade Center tervezője is, és már a fekete humor határát súrolja, hogy az ikertornyok 2001-es elpusztulásához kezdték kapcsolni a posztmodern végét...
előzmény: Dió (#3)
Például EZT hívják úgy, hogy zene.
Ami ennek a második felén megy, olyat manapság aligha hallani...
Elsőre asszem nekem is az volt, de újranézve tűnt fel, milyen mélységek vannak a közvetlenül azt megelőző képsorokban is, amikor egyszerűen csak emberi arcokat mutatnak ugyanarra a zenére...
előzmény: JeszKar (#4)
Nekem az utolsó pár perc a kedvencem, ahogy fölszáll a rakéta, és aztán...
Teljesen ledöbbentem.
előzmény: Dió (#3)
Sokkoló, durván gondolatébresztő, csodálatos ritmussal és ívvel rendelkező audiovizuális csoda, amiről úgy mondható el a milliónyi pozitív jelző, hogy se szereplők, se dialógusok, de még csak narráció sincsenek benne. Ez persze csak úgy működhet, hogy a zene és a képek egyaránt ütnek: Philip Glass filmzenéje külön is megállja a helyét, ezekkel az isten tudja hogyan felvett, példátlan képekkel együtt pedig gyakorlatilag hipnotizálni lehet vele. Tucatnyi jelenetsort tudnék kiemelni, mint kedvencet, kezdve például az épületrobbantós szekvenciával, amely felvezetésétől, megmutatásától majd lezárásától könnyezni tudnék, és akkor az utolsó, megsemmisítő erejű 20 percről már ne is essen szó. Egyik örök kedvenc - öröm volt újra elővenni ennyi év után.
depresszios lettem tole
Hipnotikus mestermű, amelynek bár némely szekvenciái gyengébbek, de a záróképsort nem fogom egyhamar elfelejteni.
Visszafelé lejátszva, csak ínyenceknek.