Oasiseu (2002)

10 / 10

M-nek, aki kommentjével arra inspirált, hogy megnézzem ezt az alkotást. (Köszönöm!)

Picit, sőt nagyon modorosan fog hatni az alábbi bekezdés. Amolyan rossz értelemben vett bölcsészkedő okfejtés következik.

Sartre azt állította, hogy „a pokol a másik ember.” Aki ateista, vagy aki, ugyan hívő, de nem hisz a pokol létezésében, mert meggyőződése szerint Isten végtelen szeretete kizárja egy olyan helynek a létezését, amelyben az ember végtelen szenvedésre van ítélve, azok számára szinte logikusan következhet a híres filozófus idecitált megállapítása. Én hiszegetek, vagyis nem hiszem, hogy puszta véletlen okán jöttünk létre és vagyunk itt a Földön, azonban nem hiszek az örök gyötrelmek helyében, vagyis a pokolban. Éppen ezért - ha jelentős megszorításokkal is - némiképp tudok azonosulni Sartre tételmondatával.

Igen, sajnos tényszerű módon megállapíthatjuk, hogy mindennapi problémáink, kisebb, közepesebb, vagy éppen a mély, drámai konfliktusainak egy jelentős részét mi magunk, az egymással vívott ádáz olykor kibékíthetetlennek tűnő nézeteltéréseink, sokszor morált, erkölcsöt, emberséget nem ismerő küzdelmeink, gyilkos konfliktusaink okozzák. E felismerés minden kiábrándítónak tűnő volta, keserűsége és szomorúsága ellenére is magában hordozza a pozitív irányba való elmozdulás lehetőség is. Hiszen tudjuk mi az alapprobléma: mi a magunk, a másikhoz való viszonyunk. S a formál logika szabályai szerint, ha be tudjuk azonosítani a problémákat, azok okait, akkor a megoldás kulcsát is megtalálhatjuk. Mindez természetesen nem egyszerű és zökkenőmentes feladat, sokkal inkább merész akrobatamutatvány.

Elnézést a hosszabb felevezetésért, de ezt ki kellett írnom magamból.
Vasárnap este néztük meg a filmet. Nagy várakozásokkal ültem neki az alkotásnak, ugyanis az általam tisztelt M KT-tag ajánlása mindig garancia arra, hogy a Neki tetsző, őt lélekben, gondolatiságban megmozgató művek az embert kiszakítják a szürke hétköznapokból vagy a költői emelkedettségük okán, vagy éppen olyan mélységeit mutatják meg az életnek, az emberi viszonyoknak, amelyeket eddig nem láttak, vagy éppen látnak, de nem észlelik azt a maguk pőreségében, kíméletlen nyersességében.

Adott két felnőtt ember, s az Ő rokonaik, környezetük. E két felnőtt embert a környezetük gyermekként kezeli, kiskorúsítja őket. Adott egy irritáló viselkedésű, lélekben s alkatilag közel sem fekete-fehér férfi, s adott egy nagyon súlyos testi fogyatékossággal élő, mélyérzésű nő. Két magányos, szeretetre és megértésre váró lélek. E két ember egymásra találásáról szól a film. A történet szikár filmnyelven, ráérős tempóban kerül elmesélésre. A szikrás stílus, a játékidő hossza is indokolt. Semmi túlburjánzó sallang, semmi erőlködés, semmi modorosság. A történet halad a maga szabta útvonalon, kevés kacskaringóval, s megmutatja nekünk, azt, hogy milyen a másik ember vagy éppen a magunk által létrehozott személyes vagy éppen kollektív pokol. A mű oppozíció gyanánt ugyan nem mutatja nem mutathatja meg a mennyországot, csak olyan mikroövezetet, amely az elsivatagosodó, kiszáradó, szét hulló és porkadó emberi kapcsolatok között menedéket, éltető energiát nyújt.

Nagyon kevés alkalommal láttam ily gyönyörű szerelmi vallomást, szerenádot, mint ebben az alkotásban.
A másik ember a pokol. A tiszta, őszinte emberi kapcsolatok a pokolból való kivezető út. A feltétel nélküli szerelem az életető oázis.

Keressük, találjunk rá az útra, jussunk el az oázisba.

Nagyon örülök, hogy - 4 év elteltével - az előző kommenttel a film ismét főoldalon szerepel. Még az emléktől is meginog a lábam, ha csak rágondolok. Amennyiben mindenki megnézné, aki kívánságlistára jelölte, máris megduplázódna az Oasis értékelőinek száma, és (nagyrészt) a kedvelők tábora is. (Hiszen én még mindig bízom a KT tagjaiban.)

Alig találok szavakat...Egy tuti biztos eddigi koreai filmes tapasztalatok és megtekintések közül eddig ez volt számomra talán a legnehezebb. Nagyon igényes, szép film mind amellett ,hogy baromi kemény társadalom kritika jellemzi. A rendező úr kiváló munkát végzett. A karakterek valóságosan hatnak ( a srác is és a lány is) és számomra ez volt csak igazán félelmetes. A két színésznek az alakítása hihetetlen módon erőteljes. Korántsem egy kellemes, vagy könnyű szerelmi történet, mélyen megrázó és őszinte. A nézőre elég kemény két óra tíz perc vár.

Tabudöntögető, eszméletlenül kemény és irtó bátor film.
Méltán pályázik a "Különös kapcsolatok" című toplistám egyik helyére.
És azok a metrós jelenetek... Felejthetetlen!
Különös csoda, amikor valaki érkezik, és gondja van arra, hogy eltüntessen mindent, ami ijesztő árnyékot vet rád/rátok.

öt év után, másodszorra is hatalmasat szólt..
a legjobb "tiltott szerelem" film, amit láttam életemben.
maró társadalomkritika, sok-sok gúnnyal, és egy szokatlanul tiszta szerelem.

Egyetlen egy valódi kincs(ünk) van. Nem is igazán tartozik hozzá személy, mely birtokolja. Ahogy megjelenik a jogtalan tulajdonos, tér és idő kalitkájába kerül és vergődni kezd..Történetek, kezdet és vég tapad hozzá. Talán valahol itt a mellkasom közepén „lakik”, de tényleg nem kéne helyhez kötni, inkább az én, ez a látszat, ez a délibáb, mely feltűnik és aláhanyatlik majd „lakik” benne, bukkan fel belőle..
Amikor már emberek közötti szerelemmé válik régen elvesztette eredeti gyönyörűségét, mégis nekünk, nekem így is maga a mindenség, a kimondhatatlan öröm. Az én ennyit képes felfogni belőle.
Az életben a kedvenc témám, valahogy itt és ennél válunk nagyon hasonlóvá, itt lehet jó nagyot hasalni el, s földet érve bizony egyformák vagyunk. Engem meg ugye ez érdekel.
Leírhatatlan sokat szenvedett már nő és férfi a szerelem miatt, de mégis üldözi, mert valami eszményt sugall, mely sokkal ismerősebb, mint bármi, ami az életben megjelenik.
Ez a film egy speciális csemege a témában. A társadalom peremére sodort két szerencsétlen lény szíve lobban lángra egymás iránt. Mi itt az „egészségesek” arrogáns trónján fel sem tételeznénk(o milyen rémisztő..), hogy a beteg testhez és elméhez is tartozhat ennyire érzékeny és gyönyörű szív.
A szerelmes lány tolókocsiban ül, furcsa rángások között képes csak kommunikálni a világgal, inkább csak makog, a látványa is roppant fárasztó. A fiú börtönből szabadult, rossz fajta, szintén semmilyen „használható” kasztba nem sorolható. Különösen fájdalmas volt látni ezt a lány amiatt is,mert az anyukám hosszú évekig hasonló állapotban élt, és folyton az jutott eszembe, hányszor vesztettem el a türelmem a rettenetessé vált karaktert néztem, ahelyett, hogy a szívét láttam volna..aztán egyszer már késő lesz.(lett)

Mégis, mégis a szerelem ledönt minden előítéletet, lenyomja a pöffeszkedő elmét a trónról és győz, még akkor is, ha az életben úgy tűnik, veszít..
Romantikus szerelmes filmeket kedvelők kerüljék ezt a koreai alkotást.

Ajánlom még a Maratont is :)

Igen, igen! Azon a jeleneten én is lehidaltam.

ezt is újra kellene néznem..mindenesetre egy jelenet van a filmben, amihez foghatót még egy másik alkotásban sem tapasztaltam: a metrón mikor megjelenik a "fogyatékos lány" először nem értettem ki ő? mit keres ott? aztán rádöbbentem, ja? ez ő? mii?? és tényleg. és nem sminktől vagy speciális effektusok által sikerült ezt így megjeleníteni..döbbenetes.

Több okból is félve álltam neki ennek a filmnek. Először is az utóbbi időben nemigen sikerült jó koreai filmet látnom, a remekműveken már sajnos túl vagyok. Másodszor már láttam a rendezőtől egy alkotást (Secret Sunshine), és nem vágtam magam tőle hanyatt. Harmadszor meg ez a "hülyegyerek meets fogyatékos" téma eleve kíván némi lelki erőt. Szóval csak halványan reméltem, hogy nem lesz sem túl vontatott, sem túl nyomasztó, sem túl giccses, gondoltam engem már koreai filmmel nem lehet meglepni. Tévedtem. Nagyot!
Egy hihetetlen finom szövésű melodráma ez, a legjobb fajtából: először nem érted mire a nagy cécó, aztán felemel, majd lenyom a mélybe, és a végén megint felemel. A színészek nincs rá szó, hogy mennyire briliánsak, mert elérték hogy két olyan emberért szorítsak, akikért a legjobb esetben is csak enyhe empátiával tudok érezni. A béna leányzó még csak-csak számíthat az együttérzésemre, de a srác, ez a félhülye, felelőtlen, ostoba faszkalap tipikusan olyan karakter, aki a leginkább ki tudja verni nálam a biztosítékot. Tudom ez előítéletes csúnya dolog, de ez van, így vagyok drótozva. Na itt teljes erőből drukkoltam nekik, hogy igen, igen, legyen happy end! A filmben pedig olyan finom, igényes megoldások vannak (és nekem fáj a legjobban, de nem írom le őket), amit eddig soha nem láttam. A vége pedig a maga módján fantasztikus, se nem banális, se nem giccses, csak mélyen és jó értelemben romantikus.
Boldog vagyok, mert egy olyan filmet kaptam, ami miatt egy kicsit újra beleszerettem a koreai moziba. Egy remekmű!