Ahhoz, hogy kommentelhess, be kell jelentkezned.
„De miben is áll Ray rejtélye, életművének nem szűnő, tiszta sugárzása? Aki egy estére a Zeneszalon vendége lesz, menten ráérez, az első pillanattól fogva látni és hallani fogja. Mert hiszen nem is „rejtély” ez: nyílt titok, kézenfekvő, mégis megfejthetetlen valódi rejtelem, melytől minden alkotás egyszerre archaikus és eleven létdráma-foglalat: méltóság és alázat, gyönyör és szenvedés kultikusan szép, lenyűgöző erejű monstranciája.
Satyajit Ray lassú, méltóságteli képei arra az elfeledett s megcsúfolt igazságra emlékeztetnek, hogy az élet – minden gyötrelme és fájdalmas mulandósága ellenére – ünnep, s hogy minden igazi művész eredendően arra született, hogy ezen ünnep szertartásmestere legyen.”
A története, bár megindító, meglehetősen egyszerű, és a filmvégi katarzis is elmaradt, de a képek tényleg fantasztikusak, ráadásul a zenéje is gyönyörű. A szép átlagát pedig nem kívánom lerontani.
Ez egy fantasztikus film, minden kép kockája ZSENIÁLIS, kár, hogy ilyen kevéssé ismert:( Satyajit Ray a legjobb (ázsiai) rendezők egyik.
Vontatott, melankolikus, jobbára statikus (bár kétségtelenül impresszív) képi világú dráma. Sokkal jobban tetszett az az izgő-mozgó, lélegző, természetközeli atmoszféra ami Ray első filmjét belengte, ez merőben más élmény. A sztori, karakterek meg az alakítások terén is abszolút minimalista, viszont amikor a zeneszalonban halljuk a fellépőket, az valami egészen mesés módon meditatív és felemelő. Az egyik legjobb filmzenéje ennek van (nem csak a korszakból) és így már jár a négyes osztályzat. Valamint a finálé tragédiájában is van valami univerzálisan megindító.