La notte (1961) ☆

Az éjszaka
The Night

(Michelangelo Antonioni)

francia-olasz dráma

4,4
★★★★☆
135 szavazat
Szerinted:
?
☆☆☆☆☆

Giovanni Pontano: Nekem már nincsenek ötleteim, csak memóriám van.

Lidia: Ha ma éjjel meg akarok halni, az azért van, mert már nem szeretlek. És ettől kétségbe vagyok esve. Szeretnék már öregasszony lenni, aki neked szentelte az egész életét. Szeretnék már nem lenni, mert nem tudlak már szeretni.

[[Remy]]:,,Úgy szeretném tudni, mi jár egy író fejében.
Giovanni Pontano:Csak az írókat akarja megérteni?
[[Remy]]:Nem, a többieket is.
Giovanni Pontano:Akkor képzelem, mennyi dolga lesz még. Viszontlátásra!"

Lidia:,,Ma reggel még aludtál,
amikor felébredtem,
lassanként, ahogy ébredeztem,
hallottam könnyű lélegzetvételedet.
És az arcodat eltakaró hajszálaidon át
láttam lehunyt szemedet...
... megindultságot éreztem a torkomban.
Kedvem lett volna ordítva felébreszteni, mert fáradságot túlságosan mély és halálos volt.
A félhomályban bőröd
elevenen lüktetett...
... langyosnak és száraznak éreztem,
végig akartam húzni rajta ajkamat...
... de a gondolat,
hogy megzavarjam álmodat.
és még egyszer ébren a karjaim közt
tartsalak, visszatartott tőle.
Ilyennek akartalak, valami olyasminek, amit senki sem vehet el tőlem, mert csak én birtoklom...
... a képet rólad, mely
örökké az enyém.
Az arcodon túl láttam valamit, ami tisztább és mélyebb. Önmagam tükörképét...
... olyan dimenzióban láttalak, ami magában foglalja az életem teljes idejét
... az összes eljövendő éveket és a múltbelieket, mikor még nem ismertelek.
Ez volt az álomból ébredés
apró csodája...
... ahogy először éreztem,
hogy hozzám tartozol.
Nem csak azon a végtelené
hosszabbított éjszakán...
a véred melegében, a gondolataidban, az akaratodban, ami egybeforrt az enyémmel.
Egy pillanatban megértettem
mennyire szeretlek, Lidia
Olyan intenzív élmény volt, hogy
könnybe lábadt tőle a szemem.
Mert azt gondoltam, ennek
sosem szabad elmúlnia...
... életünknek olyannak kell lennie,
mint a ma reggeli ébredésnek...
... hogy ne a magaménak érezzelek,
hanem önmagam egy részének...
... amit semmi sem tud
szétrombolni...
csak a megszokás durva közönye, amit
az egyedüli fenyegetésnek érzek.
Azután te felébredtél és még mindig
félálomban megcsókoltál,
... és én úgy éreztem,
nem kell félnem semmitől.
Mi mindig úgy leszünk, mint
abban a pillanatban...
... akiket egyesített valami, ami erősebb az időnél és a megszokásnál.
Giovanni Pontano:Kitől van ez a levél?
Lidia:Te írtad."

Giovanni Pontano: Eldobtam és továbbra is bután
eldobom magamtól az életet...
... csak elveszek és nem adok,
vagy nem adok eleget.

A telefonom nem mukodik.

PG

A mutet sikerult, a beteg meghalt.

PG

Sajnos senkit se ismerek itt.

PG

- Mit tenne, ha nem tudna irni tobbe?
- Valoszinuleg ongyilkos lenne.

PG

Nem tudod, milyen erezni az evek sulyat.

PG