L'avventura (1960)

Szép nők és szép férfiak szép képeken. Valószínűleg sokkal több van benne, mint amennyit magamtól meg tudok fejteni, de mélyen meghajlok előtte. Szerintem ez tiszta filmművészet. Tökéletesen megértem, ha valakinek ez nem tetszik és unalmasnak találja, mert máshogy definiálja a mozit, de ez a film itt bizony sziklaszilárd mérföldkő, pont a jelenlegi filmtörténet felezővonala, és bőven hatott (hat) minden valamirevaló rendezőre, aki utána következik.

Nagyon örülök, hogy csak most, kicsivel érettebb fejjel sikerült megnéznem és ki tudtam belőle olvasni legalább azt a keveset, amit az eddigi előismereteim engednek.

Nem kapkodva, de mihamarabb befejezem a trilógiát.

Modern(ista), nyugtalanító, kilátástalan dráma sallangok és hatásvadászat nélkül. Ritka, hogy már az első másodpercektől beránt egy film, de itt már a nyitójelenetnél éreztem, hogy ez zseniális lesz.. Legalább két aspektusból is filmtörténelmi jelentőségű: egyrészt Antonioni olyan lélektani folyamatokat és összefüggéseket ábrázol, amik még akkor példátlanok voltak: mélyre ás a pszichében, és felkavaróan láttatja a férfi-nő kapcsolatokat, szerelmet, vonzódást, elidegenedést. A másik aspektus a rendkívül lassú sodrás - már szinte az öncélúság határáig tolja ki a snittek hosszát - viszont mégsem éreztem unalmasnak, mivel a fényképezés gyönyörű, illetve az atmoszférája miatt az apró nüanszok is élvezetesek.

Az alakítások nem túl látványosak, és így utólag belegondolva Vitti inkább a jelenléte, illetve lenyűgöző szépsége miatt emlékezetes, viszont Ferzetti hűvös eleganciájától most is a hideg futkos a hátamon, mesterien hideg és számító a karaktere. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy a trilógia másik két része is tartani tudja-e ezt a színvonalat.

Nem habozom kimondani de ez zseniális alkotás. A fényképezés az egyedülállóan szép, sőt mi több gyönyörű. A színészek pedig fantasztikusan játszanak végig. A sziget, az állandó kételkedések, és kutatások meg fantasztikusak. Mindegyik csillaga ragyog!

Igen, neki eleve "európai" stílusa volt.
Bár nekem a New York-i értelmiségi filmjei jöttek be igazán, az európai mozijai már nem.

Ez sok színészre is igaz, Louis de Funes vagy Bud Spencer az egyik országban nagy sztár volt, máshol meg nem voltak kíváncsiak a filmjeikre.

úgy tudom, Woody Allent is jobban értékelik Európában, mint Amerikában.

Ez igaz, de sajnos az amerikai bevétel és kritika állt akkor igencsak középpontban.

Garbótól eltűrték, hogy európai sztár, de aligha véletlen, hogy pont az európai piacok bezárulásával fejezte be a filmes pályáját.
Egy vacak, az amerikaiaknak szánt gagyi film "bukása" után.A kétarcú nő...

Egyébként érdekes, Hitchcock a Szédülés anyagi bukására ( "..éppen behozta az árát..."-nyilatkozza Truffaut-nak) emlékszik, az imdb szerint bőven hozott hasznot.

Franciaországban el voltak tőle ájulva a fiatal kritikusok (későbbi újhullámos rendezők). Hitchcock-ot meg is lepte, hogy az óceán túlpartján milyen pozitív kritikai visszhangja volt. Ugyanez volt a helyzet Orson Welles esetében. Amerikában kifütyülték a filmjeit (A gonosz érintése, stb.), Truffaut-ék pedig az egekig magasztalták.

Én sok szempontból meg tudom érteni a korabeli közönséget.
A mai persze rosszabb lenne...

Azért kár, hogy Hitchcock Szédülését nem mentette meg semmilyen rendezői összefogás a maga idejében.

Amikor levetítették ezt a filmet a cannes-i fesztiválon, akkor állítólag a helyzet drámainak látszott, az Antonioniról szóló dokumentumfilm szerint. A nézők rosszul fogadták, nem a várt módon, nem kifütyülték, hanem nevetgéltek itt-ott, amikor talán nem is kellett volna. Azután másnap lementek a hallba reggel (talán Monica Vitti a rendezővel) és kaptak egy levelet, amit kb. 50 ismert rendező, filmes szakember írt alá, és ez a mondat szerepelt rajta, hogy "Tegnap olyan jó filmet láttunk, amilyent fesztiválokon még soha." Ezek szerint nem kellett várni a siker kirobbanására Párizsig. Meg kell, hogy mondjuk azt is, hogy ma már nem ütne ez ekkorát senkin. Mert mindannak a sok-sok filmnek, ezer és ezer azóta született másiknak, amit azóta láttunk, ez volt az egyik öregapja. És az unokák már nem értékelik annyira a nagyapó legénykori délcegségét. Nekem meg kétségem sincs róla, hogy ez volt a filmművészet egy dobbantója. Tisztelet érte mindenkinek, aki ebben részt vett, hozzátett valamit.

Antonioni a belső lelki tájat igyekszik összhangba tenni a külső tájjal azaz a zord természettel mely nem ismer tréfát. Szereplői ebben a tájban vergődve élik mindennapjaikat mígnem történik egy tragédia amitől megváltozik a lelkükben végbemenő folyamat és így összezavarodva kénytelenek szinte élettelen bábokként cselekedni és nincs feloldás sem.

Talán ha nem láttam volna más és szerintem jobb filmeket ebben a témában,akár Antonionitól is,jobb osztályzatot kap.Érdekes,az Országúton azonnal megfogott,már kamaszkoromban,míg ez a film ennek a korosztálynak aligha ajánlható.

Igen ezt mondjuk észleltem, hogy Antonioninak a Kalandot megelőző filmjeiben is meg volt már ez az újfajta filmnyelv iránti elkötelezettség, ami akkor még nem teljesedett ki. A kiáltás sem annyira klasszikus melodráma, a Barátnők pedig kifejezetten központilag mutatja már be a fiatal értelmiségiek problémáit. Végül a Kaland lett az igazi áttörés.
A trilógiából amúgy nekem sem ez a kedvencem, igazából a 3.helyen van az Éjszaka és a Napfogyatkozás után.
A Vörös sivatagot pedig még pótolnom kell, amit szintén bűn kihagyni, ezen filmekből következtetve.

Fellinit is lehurrogták anno mikor az Országútonban szakítani mert a neorealizmussal és a mindennapi társadalmi valóság helyett egy általános érvényű, kvázi mitizált történetet mesélt el. Aztán mégiscsak neki lett igaza...

Antonioni már az '50-es években megmondta: "én nem egy történetet szeretnék elmesélni egy emberről, akinek ellopták a biciklijét, engem az érdekel, vajon mi játszódik le ennek az embernek a fejében, milyen lelki hatással vannak rá a dolgok". A kaland - majd a trilógia másik két darabja - nem csak az olasz, de az összeurópai filmművészetben is új irányt mutatott, szembement nem csupán a neorealizmussal, de a klasszikus melodrámai sémákkal is (melyeket pl. Fellini is használt egészen addig) és egy újfajta filmnyelv felé nyitotta meg az ajtót, melyet a Mester a következő két filmjében tökéletesített.

A füttykoncertet sok esetben azon filmrendezők kapják, akik mernek újat alkotni. A kritikusok pedig nem hinném hogy válasz reakcióként éljenezték a filmet, hanem meglátták bennük az új irányt a tradícióktól való szakítást.

Antonioni is a neorealizmusból indult ki, mint Fellini és ő is ugyanúgy új irányt alakított ki ,ez emelte ki őket, és váltak szerzői filmesekké.
Én kifejezetten örültem, hogy nem azon a cselekményszálon ment el a film, hanem az értelmiségiek lelkiéletének alapvető problémáival foglalkozott
A Psycho-val való párhuzam nálam annyira nem jött át, az Édes élettel annál inkább.

Most eltöprengtem,a korabeli nézők füttykoncertje vagy válaszul a filmet zseniálisnak nevező kritikusok véleményében van-e több igazság?Talán a kettő között.

Ez a film szólhatott volna egy rejtélyről,de ezt a témát dobta a rendező,sajnos.

Olvasom és igaz is,sok a hasonlóság ez a film és a Psycho között,de említik még egy -egy jelenet kapcsán az Édes élete is.
Egyszer érdemes megnézni,főképpen az első felét,de kedvenc alkotásom aligha lesz.Akkor már inkább az egy témára koncentráló,összeszedettebb Napfogyatkozás.

A színészek tökéletesen játszottak . Nagyon élveztem a nők és férfiak másságát a maitól. A férfi nem volt izomkolosszus, hanem egy egyszerű fickó mint amilyenek ők ma is azok a mindennapjainkban i, s a nők! Nem mutatták meg minden porcikájukat a világnak. Titokzatosak és gyönyőrűek voltak. Kosztümjeik pedig retteneteen jók . Sokkal szebbek mint a mai , mindent megmutató ruhadarabok....Átétreztem minden pillanatát, a modern nő válságát. A táj,és művészet ábrázolása csodálatosságát. Érződik belőle minden ami olasz. Az ember pontosan így képzeli el az olasz életérzést, hogy milyen lehet akkor és ott, szinte érzi az ember a szelet az arcán, a tenger illatát, pedig a film fekete fehér... ennek ellenére is, a naplemente, olyan ütősre sikeredett. Még sosem láttam ilyen szép , fekete fehér naplementét... Dolce vita...

KAB gondolataihoz nem sokat lehet hozzátenni. A kalanddal egész egyszerűen megszületik a modern európai filmművészet. A filmtörténet egyik legfontosabb alkotása, mely még ma is képes újszerűen hatni, igaz, valóban nem egy könnyen befogadható mű, inkább továbbgondolásra sarkall, mintsem azonnali teljes élményben részesít, de Antonioni már csak ilyen. Régi adósságomat törlesztettem.

Sajnálom, de fogalmam sincs mire ez a nagy művészkultusz :)

Nekem nem jött át...

Mivel nincs karikatúraszerű túlzás, extravagancia, vagy bármi, a hétköznapitól szögesen eltérő mozzanat - és ez a mai és akkori társadalomra nézve is szomorú - , nehéz megérteni, értelmezni és néha nézni is. Film közben nekem is szaladgáltak a gondolataim, de én főleg a pszichologizálást, a karaktereket próbáltam kibogozni - ezeket nem is kell különválasztani a szerelem eltűnése, üresen kongó világ és hasonszőrű értelmezésektől.
Az, hogy fontos film, teljesen egyértelmű, de nekem valószínűleg soha nem válik kedvencemmé; mindig is jobban szerettem azokat a filmeket, amelyek nézés közben is élményt adnak, mint azokat, amelyeknél csak a végefőcím után, a látottakat hideg fejjel végiggondolva esik le a tantusz. A kaland pedig nálam az utóbbi kategóriába tartozik.

Most már jöhetne valami saját gondolat is:)

A nézők először nagy izgalommal, követik, előkerül-e az eltűnt lány. Később kaján voyeurként figyelik, ahogy a keresésére indult vőlegény és a legjobb barátnő az ő felkutatása helyett egyre inkább egymás iránt kezdenek el érdeklődni. De hogy ez a vőlegény azt a lányt is azonnal megcsalja, akivel frissen csalta meg eltűnt menyasszonyát, már sok. Hisz nem Don Juanról szól a film, hanem egy tiszteletre méltó építészről. Mi az értelme ennek az egésznek? És főleg annak, hogy a film utolsó képében a két ki tudja milyen ember ott áll egymást fáradtan átölelve, és gyönyörködnek a távoli havasokban.
Hol itt a tanulság? Minden hagyományos történetsablont felrúg ez a film. Nem azt mutatja meg, hogy két ember szereti vagy nem szereti egymást, hanem azt, ahogy a szerelem lassan elszivárog a világból. Így azok a gesztusok, amelyek két embert egymáshoz kötik, hirtelen ismeretlenek lesznek. Nem értjük őket, nem tudjuk, ki mit miért csinál.
Antonioni meg is kapta ezért a filmért a magáét a cannes-i filmfesztiválon, ahol kifütyülték a filmet. Igaz, az őszi párizsi bemutatón már tolongtak a nézők, és a film soha nem várt nézettséget ért el. Itt, ebben a filmben született meg a modern filmművészet.

Kovács András Bálint

Amikor először láttam a filmet, nem igazán értettem - hogy is érthettem volna, hiszen csak tizennyolc éves voltam. Ezek az emberek egy olyan életformát untak halálra, mely legvadabb álmaimat is túlszárnyalta. Aztán mikor tizenöt évvel később előadást tartottam róla, mesterkéltnek és modorosnak tűnt - egy egész filmre való ötlet, mégsem vált filmmé. Csak mostanság döbbentem rá, amikor újra megnéztem, hogy Antonioni milyen világosan és szenvedélyesen ábrázolja a kétségbeesés néma sikolyát.
Figurái mind paraziták, akiknek elég pénzük van ahhoz, hogy a munka, a felelősség és célok nyűgétől megszabadulva feltárják a lelkükben honoló mélységes űrt.
A film tisztán ábrázolja a létezés vákuumában sodródó embereket. A kaland, mint mélabús erkölcsi sivatag, befészkeli magát a képzeletünkbe.

Roger Ebert