Sedmikrasky (1966) ☆

Százszorszépek

(Věra Chytilová)

csehszlovák dráma, vígjáték

3,8
★★★★☆
92 szavazat
Szerinted:
?
☆☆☆☆☆
2007-05-26 Gaby

Vera Chytilová a cseh újhullám nevezetű filmes stílusirányzat egyik legjelentősebb rendezője. Eredetileg filozófus, majd építész-hallgató volt, de dolgozott modellként, rajzolóként, és retusőrként is. Ezek a foglalkozások minduntalan visszaköszönnek filmes munkáiban is. Első rendezői munkája az 1961-es A mennyezet című film, majd az egy évvel később készült Egy zsák bolha, és az 1963-as Éva és Vera mind hétköznapi hősöket ábrázol. Chytilová amatőr szereplőkkel dolgozik, akiknek minden mozzanatuk természetesnek hat- hasonlóan Menzel és Forman ekkori filmjeihez. Viszont a cseh újhullám szürrealisztikus, filozofikus vonalának jegyeit is magukon hordozzák Chytilová filmjei, ettől lesznek egyedi alkotások.
Chytilová szkeptikus hangnemet üt meg filmjeiben. Az Éva és Vera egy sikeres és egy sikertelen életet állít szembe egymással- egy tornásznő és egy háziasszony életébe nyerhetünk bepillantást. A végkifejlet azonban szkeptikus: nemcsak a háziasszony élete tűnik értelmetlennek, hanem a sikeres sportolónőé is. Az Egy zsák bolha szerelemre éhes tinilánykái a kalandos élet helyett robotmunkára kényszerülnek.
A Százszorszépek (1966) tehát szkepticizmusával tökéletes folytatója az előbbieknek. Ám képi világa, formanyelve már nem törekszik a valóság élethű reprezentációjára, sem pedig arra, hogy egy kerek, hagyományos történetet beszéljen el. Egyedi alkotás a cseh újhullámban.
A film operatőre Vera Chytilová férje, Jaroslav Kucera volt, aki szintén nem idegenkedett az újdonságoktól; a látványtervezésért és a forgatókönyvért pedig Ester Krumbachovát éri dicséret. Ők hárman egyébként a Paradicsomi fák gyümölcseit esszük c. filmet is együtt készítették, amely szintén filmtörténeti mérföldkő lett vizualitása miatt.
A Százszorszépek nem a hagyományos elbeszélési móddal készült. Nem is nagyon lehet elmesélni a történetét - vétek lenne valakinek szóban bemutatni a filmet, aki még nem látta. Ahhoz ugyanis, hogy megértsük, látnunk kell a pillanatokra felvillanó metaforikus utalásokat, a díszletet, a szereplőket, a jelmezeiket; és hallanunk kell azt a jellegzetesen sokszínű zenei kavalkádot, amit a film nyújt(a katonaindulóktól a kattogásig). Aztán pedig: mit lehetne mondani két cél nélkül élő, kalandról kalandra járó unatkozó fiatal lányról? Hogy lehetne történetet mesélni két olyan szereplőről, akik maguk sem igazán tudnak logikát találni cselekedeteikben?
A főcím alatt fekete-fehér képeket látunk: egy fogaskerék mozgása és egy atomrobbanás képei váltakoznak egymással. Közben burleszkzene szól.
A két százszorszép fiatal lánnyal először egy strand stégjén találkozhatunk. Süttetik magukat a stégen, és közben rendkívül látványosan unatkoznak. Olyanok a mozdulataik, akár a báboknak. Mondandójukat nem hangsúlyozzák, hangjuk kislányosan cseng. A szőke lány a fejére tesz egy virágos koszorút, és azt mondja: „Szüzet játszok.” Ez a koszorú az egész filmet végigkísérő motívum lesz, s kiderül az is, hogy viselője mindent játszik, csak éppenséggel szüzet nem… A barna lány szerint senki nem ért semmit, és a világon minden elromlott- úgy „általában minden”. Így hát százszorszépeink arra az elhatározásra jutnak, hogy ha már az egész világ romlott, ők is azok lesznek. Sikerül is nekik! Elkezdődik tehát a végtelennek látszó csínytevések sorozata.
Egy réten futkároznak, vihorásznak főhőseink, a paradicsomi almafa körül járnak táncot. Az alma is visszatérő motívum a filmben, ami a bűnbeesést szimbolizálja.
Éles váltás következik: a barna nő az almafás háttérből megszólítja a másik lányt, majd át is lép hozzá a következő díszletbe. A szobájukban találjuk magunkat. Ott játszadoznak, mikor is először kap szerepet a később kulcsfontosságúvá váló olló, amivel egyikük az ágyneműt fejti le a paplanról- így lesz tarka a tisztaságot jelképező fehérből. El akarnak menni innen is, mert unatkoznak. A barna lány fekete, a másikuk pedig fehér ruhában van. Időnként úgy kacarásznak és gügyögnek, mint a kisgyerekek.
A két lány kedvenc szórakozása, hogy idős urakat bolondítanak magukba, majd átverik őket. A barna hajú százszorszép egy öregúrral vacsorázik, amikor betoppan a szöszi lány is, és hatalmas falatozásba kezdenek- természetesen mindent az öreg fizet! Aztán kikísérik őt a vasútállomásra, ahol szavaival igencsak megalázza, kigúnyolja az öregurat a barna lány. Azt mondja neki, hogy azt hazudta a nővérének, hogy a bácsika a fiúja hozzátartozója, mert ugye mit szólna hozzá, ha megtudná, hogy vén pasikkal hetyeg! Persze az egész csak hazugság, mint ahogyan az is, hogy vele tart a vonatúton. A barna lány indulás után rögtön ki is ugrik a szerelvényből. A kamera pár pillanatra nem a százszorszépek történetét figyeli, hanem a vonatról homályosan látszó, hol összeszűkülő, hol kitáguló, néhol keresztúthoz érkező vasúti sínekre koncentrál. Ezek a képek nagyon szép fényképezésről tanúskodnak, a színek folyton váltakoznak, az egész kép dinamikus, ami kontrasztot alkot az alatta felcsendülő lírikusabb dallammal. A kép végül teljesen összeszűkül az alagút körformájában.
Az alagút összeszűkült képkerete lassan átúszik egy reflektor fénycsóvájába, amelybe besétál egymás után a két lány, majd „kitúrja” őket onnan a két fellépő művész, akik leginkább amerikai burleszksztárokra hasonlítanak. Zenés-táncos produkciójuk végigkíséri a jelenetet. Százszorszépeink bokszuknál egymás után követik el az arcátlannál arcátlanabb csínyeiket. Eleinte csak ugrándoznak a zenére, aztán buborékokat fújnak, szórakoznak az előttük ülő párral (pl.: ráteszik a nő fejére a koszorút), majd elkezdenek vonaglani, táncolni a boksz korlátján. Mindenki őket nézi a szórakozóhelyen, még a művészek arcára is kiül a döbbenet féktelen szórakozásuk láttán. De a lányok nem fejezik be a „show-t”! Beleisznak mások italába, részegen táncikálnak, s amikor megpróbálják őket kitessékelni, akkor is csak esnek-kelnek.
A következő jelenetben a szőke százszorszép fekszik az ágyán. Az ajtón belép a barna lány is(Marie1), aki azonnal felfigyel a gázszagra, illetve meg is nézi az egyre gyorsabban pergő gázórát- közben végig rosszat sejtető zene szól. Elzárja a gázcsapot, az ablakhoz lép, és cinikusan megjegyzi: „És a számlát ki fogja fizetni?” A barna felelete erre: „A holtak már szart se tudnak!” Szavaival azt akarja alátámasztani, hogy öngyilkosságra készült; csak éppen nem gondolja komolyan, hogy meg akar halni, ezért is hagyta nyitva az ablakot.
A lányok szobája olyan, akár egy rét: minden zöld és fehér. A lányok félnek a haláltól, az elmúlástól, a rózsa is, ami megjelenik, csak papírból van, nehogy hamar elhervadjon. Marie2 gyanakvóan elkezd szaglászni, s megkérdi Marie1-et, hogy ő is érzi-e, amit ő. Azt „ hogy múlik az élet!” S bizony, a két százszorszép ugyan még fiatal, de az élet rövid, és gyorsan múlik, ők pedig még semmi maradandót, semmi értelmeset nem cselekedtek. A jelenet zárásaként Marie1 beindítja az ingát, aminek a kattogását még sok másodpercig halljuk.
Újabb öregembert vernek át, s miután otthagyja őket a vonat, megjegyezik, hogy ez már az ötödik ilyen eset volt, s hogy már ezt is unják, ideje lenne valami új szórakozás után nézniük. Ugyanúgy unnak bele ebbe a csínybe is, mint minden másba a világon.
Lepkegyűjtemény képei jelennek meg a vásznon, s egy férfi zongorázni kezd, közben a gyűjtemény képeit láthatjuk gyors vágásokkal beleékelve a jelenetbe. A következő jelenetben a szőke lány már lopásra is adja a fejét, de semmilyen megbánást nem mutat, mivelhogy „Mindenki hazudik, így aztán soha nem derül ki!” Aztán hazatérnek, és felégetik a papírokat a lakásban, mintegy tisztítótűzként, ami nem hozza el lánykáink számára a várt eredményt. Unalmukban már az ételt is ollóval szeletelik, és még az is megfordul a fejükben, hogy milyen jó lenne egymásból falatozgatni…
Ismét öreg bácsikát szédítenek, aki már az eddigi áldozatoknál is jóval öregebb, úgy nyolcvan felé járhat. Őt is átverik, s mintegy megmagyarázzak, megértetik vele, miért is fog megtörténni, amit tenni fognak. Kijelentik: „Felháborítóan romlott a világ!” Csak annyiban más ez az eset, hogy most nem a bácsika megy el, hanem ők hagyják ott végül a peronon.
A következő képeken százszorszépeink a vasúti síneken bandukolnak, koszos arccal(feltehetően innen is leugrottak). Ruháik itt is kiegészítik egymást: Marie1 fekete ruhát visel fehér pöttyökkel, Marie2 pedig fehér ruhát fekete pöttyökkel. Itt határozzák el azt is, hogy eddigi csínyeiken is túl kell tenniük."Sokkal romlottabbaknak kell lennünk!"- jutnak elhatározásra.
Azután otthon ismét képeket vagdosnak, s felteszik a nagy kérdést, amelyet a film végén más kontextusban a rendező is feltesz a nézőknek: „Te meg szoktad érteni, ha szó van valamiről?” Majd a fürdőkádban ücsörögve filozofálnak arról, hogy vajon léteznek-e ők egyátalán. („bejelentett lakásod nincsen, sehol sem dolgozol, na látod, nem bizonyítja semmi, hogy vagy!”)
A következő jelenetben ismét egy mosdóban szépítkezik a két százszorszép, ezúttal azonban sokkal erőteljesebb sminket tesznek magukra, szemüket vastagon kihúzzák feketével, és ismét megidéződik a kezdő jelenet: bábokként mozognak.
Úgy gondolják, a városon kívül új, izgalmasabb csínyek várják őket, ezért el is mennek onnan. Először egy ócskavastelepen kötnek ki, ahol "felújítják ruhatárukat": fémforgácskalapot és drótestélyit készítenek maguknak. Itt szembesülünk egy visszatérő motívummal is: a főcímben látott hatalmas fogaskerék itt is megjelenik. A várostól távol egy más élet várja őket, más a táj is, a városok nyugodtabbak, csendesebbek, és természetesen kevesebb lélekszámmal bírnak. Ott talán minden jobb lehetne! De nem így lesz. Az emberek tudomást sem vesznek százszorszépeinkről- se az öreg kertész, se a bicikliző férfiak nem integetnek vissza a két lánynak. Felvetődik a kérdés: léteznek ők egyátalán? Mikor megpillantják a korábban általuk elszórt kukoricacsuhékat, megnyugodva duruzsolják: "Mégiscsak vagyunk!" Boldogan menetelnek haza, mintegy a jelenet alatt felcsendülő katonainduló ritmusára lépkedve.
Hazaérve azonban újra elbizonytalanodnak. Arra a következtetésre jutnak, hogy nyilván a másik százszorszép lehet az oka mindennek. Hálóingben játszadoznak egymással- közben végig a film eddigi mondatainak mozaikja visszhangzik(„halj meg”/ „én égek, te égsz, mi égünk, ők égnek”/ „érzed, hogy múlik az élet?”/ „mi lesz velünk?”), és mozaikok vetülnek a vászonra is, egymás után hatszor-, mikor Marie2 hirtelen ötlettől vezérelve jó pár ollót hoz az ágyra, és körbevágja Marie1-et. Aztán nem éri be ennyivel: levágja a csipkét is a barna lány ruhájáról. Közben újból mozaikok, filmpergés hangjával kísérve, majd dobpergést hallunk a jelenet végéig. Marie1 felháborodik a szőke százszorszép előbbi cselekedetén, ezért ollójával lenyisszantja barátnője kezét. Ám a levágott testrész még utolsó erejével levágja Marie1 fejét, és annak immár csonk teste hasonlóan cselekszik, mint Marie2 keze. Így aztán egymásra ölthetik a nyelvüket immár test nélkül, a levegőben lebegve. Majd nemcsak egymást vágják apró darabokra, hanem a képmezőt is. Így az addig fel-felvillanó mozaikok „életre kelnek”. Ezek a képek egyszerre bizarr, szürrealisztikus látomások, amelyek azért némi mosolyt is csalnak a nézők arcára. A lányok egymás szétvágásakor nem véreznek, ezzel is érezteti Chytilová, hogy ez csak film, ez nem valóság, ez a jelenet elidegenítő szándékú, percekre ráébreszti a nézőt, hogy ez nem az ő realitásuk.
De persze ezzel még nem ér véget csínysorozatuk! Egy üres épületben a két lány egy nagy, megterített asztalra lel. Előbb csak megkóstolják a finom étkeket, aztán egyre vadabbul túrják azokat, közben ismét mozaikképeket látunk felvillanni, sóhajokkal kísérve. A lányok mértéktelen evésbe és alkoholfogyasztásba kezdenek, nagyon berúgnak, aminek meg is lesz az eredménye. Tortacsatába kezdenek( erőteljes burleszkjelenet), törnek-zúznak, majd felmennek az asztal tetejére és őrült divatbemutatónak induló sztriptízbe kezdenek, amelyet vidám muzsikaszó kísér. Tűsarkú cipőikkel vígan lépdelnek bele a krémes süteményekbe. Majd felmásznak a csillárra, és ott hintáznak, ameddig az le nem szakad…
Ennek a fékevesztett mulatozásnak azonban nagyon rossz vége lesz ... A százszorszép lányok egy jéghideg folyóban térnek magukhoz. Olyan, mintha a lányok emlékezetének kiesése (a nagy ivászat eredményeként) megjelenítődne a vásznon: ugyanúgy nem tudjuk, hogy kerültek oda, mint ahogyan feltehetőleg ők maguk sem. A vászonra kiíródik egy felirat: „Csak így végződhetett!” Aztán egy újabb felirat felteszi a kérdést, ami a lányok lelkében is felvetődik: "Helyrehozható, amit elpusztítottak?" A lányok megrettenve a halál fenyegető közelségétől kétségbeesve segítségért kiáltoznak, miközben megbánják, hogy romlottak voltak eddig. Még egy felirat: „Ha volna is rá lehetőség, legjobb esetben ez lenne belőle!”
A bűnbánó lányok nekiállnak eltakarítani a romokat, s közben végig azt mormolják: " Boldogok leszünk, szorgalmasak." Rendberakják a széttörött tányérokat, összesöprik az ételmaradékot. De természetesen nem lesz minden tiszta, a terítőn még ott éktelenkednek a foltok; és a tányérok is töröttek még. Semmi sem lesz újra tiszta és egész, ahogyan a világ ellen elkövetett dolgokat sem lehet meg nem történtekké tenni (pl.: a koncentrációs táborok emléke is mindig fájó pontja lesz az emberiségnek). Aztán a sok jóban elfáradva elnyúlnak az asztalon, és kijelentik: "Mindketten nagyon boldogok vagyunk."- és ez nem ciki…
Erre leszakad a csillár. Utána atombomba robban. Fekete-fehér légifelvételek következnek (a főcímben is megjelenő motívum- csak akkor még nem volt a néző számára értelme), mindenhol bombák robbannak, minden romos lesz. Végezetül pedig kiíródik a filmvászonra: "A filmet azoknak ajánljuk, akik csak a letaposott saláta láttán háborodnak föl." Kiíródik a Konyec (vége) felirat, majd még legalább egy perc erejéig a teljesen fekete vászon látható, bombarobbanások zajával „tarkítva”.
Ez a direktori közbeszólás egyértelműsíti, hogy nem nihilista filmmel van dolgunk. A százszorszép lányoknak nem az a bajuk, hogy szertelenek, hanem, hogy csak látszólag szabadok, gonoszságuk, önzésük, túlzó szenvedélyük csak a szabadság kifigurázásaként értelmezhető. A film hamis, megjátszott kapcsolatokat mutat be, és hamis értékeket követnek a főhősei. Chytilová maga fogalmazta meg: " Nincs egyéniségük, nincsenek álmaik." S ez valóban így van - a lányok olyanok, mintha valamiféle robotok, bábok lennének. Akikkel akármi megtörténhet, mivel sorsukat nem ők irányítják. S az, hogy minek az érdekében „rángatják” őket (a rend vagy a rombolás), az már szinte teljesen mindegy.
A Százszorszépeket gyors kameramozgások, gyorsan pergő képek, és rengeteg humor jellemzi. De fontos az, hogy a néző észrevegye, hogy a sok mosolyt előcsalogató jelenet mögött mély tartalom van. Ez a mondandó egyrészt politikai, társadalmi: nemcsak a lányok és az őket körbevevő világ helyzete reménytelennek tűnő, hanem a cseheké is. A film által megjelenített világ ugyanúgy romokban hever, mint a miénk. De a fő mondanivaló inkább etikai: a XX. század emberei már nem értékelik az új dolgokat, önös érdekektől vezéreltek, a közöny, az unottság, a cél nélküli, értelmetlen élet jellemzi őket. Nekik már nincs szükségük heroikus szereplőkre egy filmben- de ami ennél sokkal szomorúbb: egymásra sem tartanak igényt az emberek. A tárgyak már sokkal többet jelentenek nekik (nekünk)- a világ, melyben a század embere él, eltárgyiasodott. De szól a film arról is, hogy a társadalom, az ember milyen mértékű pusztító erővel bír, s hogy az emberiség nem hajlandó felelősségteljesen cselekedni.
A két „hősnő” bizarr képekkel és hangokkal kísérve jelenik meg. Cselekedeteiket nem az ész és nem is a szenvedély motiválja, hanem az ártani akarás, a gonosz szándék. Amikor férfiakkal szórakoznak, akkor sem az erotika dominál: csak át akarják őket verni, csak meg akarják őket bántani. A film világában a férfiak mutatkoznak a gyengébbik nemnek, naivak és ki lehet őket használni- az ő hatalmuknak az ideje lejárt, a két női szereplő úgy játszik velük, ahogy csak akar. A lányok lenézik az öregeket, dacolni szeretnének az idő múlásával és a halál közeledésével- de erre nem képesek.
A filmben meglehetősen kevés a párbeszéd, a legfontosabb dolgok képen jelenítődnek meg. A Százszorszépek szerzői film, de épít bizonyos műfajok elemeire is. Az egész film a Bunuel-féle szürrealisztikus világot idézi meg, de talán még ennél is dominánsabbak a burleszkszerű jelenetek.
A képi világ bonyolult, gyorsan pergő képekből épül fel, számos metaforával tarkítva. A világ is olyan, mint egy mozaik, ahogyan a film is.
A Százszorszépeket azoknak ajánlja a rendezőnő, akik a letaposott salátákon rökönyödnek csak meg. Ezek a letaposott saláták valójában a letaposott városok, amelyeknek romjait a légi felvételeken láthattunk. Chytilová észrevétlenül nyitja fel szemünket: bemutat pár kisebb csínyt monumentálissá növelve, azért, hogy előcsalja belőlünk az erkölcsi tanításokon nevelt embert, aki az ilyen tetteken felháborodik; azért, hogy feltehesse a kérdést: ha már ennyire felbőszít pár átvert öregember, szétdobált torta, "megtaposott saláta”, miért nincsen egyetlen szavad se ahhoz, hogy mi zajlik a világban? S valóban nincs egyetlen szavunk se. S ez a lehetetlennek tűnő hallgatás, ez a csendes beletörődés fontos része a filmnek. Talán pont emiatt olyan időtálló- a közöny, a közömbösség ma is jellemző az emberiségre. S a kaotikusnak látszó ( valójában alaposan megszerkesztett) képek, a folyton váltakozó zene, a 75 percig tartó „kavalkád” után tényleg kínos hallani a dermesztő csendet. Valóban egyfajta üresség lesz úrrá rajtunk: döbbent csend és felismerés. Hogy ez a film nemcsak a két szertelen százszorszép története, hanem éppen annyira a miénk is…

Vissza a cikkekhez...