World Trade Center (2006) ☆ 👁

(Oliver Stone)

amerikai dráma

2,5
★★☆☆☆
294 szavazat
Szerinted:
?
☆☆☆☆☆
2006-09-29 Dió

Ti tudtátok, hogy két Oliver Stone is munkálkodik Hollywoodban? Az egyik a régről ismert Oliver „Platoon” Stone, míg a másik a World Trade Center című „based on a true story” film jegyzője. Az előzőt remélhetőleg nem kell bemutatni, az utóbbiról viszont nagyon szívesen mesélek. A kereskedelmi tv-csatornákon vetített C-kategóriás katasztrófafilmek dramaturgiájára épít, olyan giccsel téglázza ki a játékidőt, hogy egy százas csomag papírzsepi sem elég a mozivászonról folyó nyál felitatásához, megfejeli mindezt a rendelkezésre álló legszánalmasabb, szélesvásznú panelekkel, végezetül pedig bebiztosítja magát pár olyan hősi beállítással, hogy még Michael Bay is sírva kéri tőle a receptet.
Jó lenne, ha ez csak egy vicc lenne, de a két Oliver Stone sajnos egy és ugyanaz. Ami viszont valóban vicc, az a legújabb, fantáziadús címválasztásról tanúskodó, World Trade Center című hősi eposza.
Ami a film mögött álló eseménysorozatot illeti, már az is megérne egy külön irományt, hiszen a szóban forgó terrorakciók valóban az utóbbi idők legnagyobb szabású rémtettei voltak. Aki ezek után meglepődik azon, hogy Hollywood fenegyerekei az eseményeket követően rögtön stúdióba vonultak, annak sokat kell még tanulnia. Nem is lenne ez feltétlenül baj, hiszen az események által ihletett első katasztrófafilm, a futószalagról nemrégiben legördült United 93 az év eddigi egyik legjobb filmje volt, a már említett Oliver Stone azonban gondoskodott róla, hogy a következő WTC-film már inkább a hollywood-i filmes polcokat roskasztó C-kategóriás fércmunkák közé kerüljön.
Nem olyan rossz amúgy a World Trade Center, ha a néző – a film egynegyedét jelentő – harmincadik perc környékén gálánsan távozik a moziból, odáig ugyanis egy majdnem elfogadható munkát látunk. Az ébredő New York bemutatásával kezdő kellemes képsorok például kifejezetten erős löketet adnak a filmnek, ami először kissé unalomba, majd érthetetlenségbe fullad, ahogy az első gép becsapódásának a rendőrök irreleváns poénkodásán keresztül lehetünk fültanúi. Ez itt még csak szimplán átlagos, a szintén átlagos épület-leomlás képei után (én legalábbis többet vártam látvány terén) viszont már tényleg a hanyatlás hosszabbnál hosszabb percei következnek. Már az alapkoncepció is elhibázott, ugyanis senki sem számíthat semmi újra, aki egyszer is leült már az Rtl klub kedd esti mozicsodái elé. Stone ugyanis félvállról veszi, hogy itt az évtized legjelentősebb eseményének filmre viteléről van szó, és kisiskolás diákok hanyagságával pakolja tele a filmet „Mondd meg a feleségemnek, hogy szeretem őket…” kezdetű cikis hősi monológokkal és a rózsaszínebbnél rózsaszínebb flashback-ek giccsparádéjával. Ez utóbbiak egyébként pont annyival mozdítják előre a történetet, mint amennyivel a karakterábrázolást. Láthatjuk, amint a romok alatt szenvedő Cage pár hónappal azelőtt még a fiát tanítja fűrészelni a hősszerelmes feleség szerelmetes pillantásai közepette, majd azt is, ahogy megüti az ujját a tetőn való kalapálgatás közben. Ezek valóban nagyon fontos dolgok. Az említett flashback-ek indokolatlanságát már csak az azok rózsaszín felhőben történő bemutatása múlja felül. A romok alatt itt-ott elejtésre kerül egy-egy épkézláb dialógus is, amiket aztán hirtelen G.I. Jane idézetekkel (komolyan!) váltanak fel, de mindez még mindig kevésbé meglepő, mint az a hátulról megvilágított, hosszú hajú, egy üveg vizet a kezében tartó férfiember, akihez egészen pontosan kétszer is „szerencsénk” lehet a film során. Miután a sietve hozzáfűzött magyarázatból kiderül, hogy az imént Jézust láttam, halk kuncogást morzsolok el a tenyeremben, amit szívesen harsány röhögéssé fokoznék, ha nem tudnám, hogy ezzel a mögöttem ülő, a hollywood-i giccsparádé által vélhetően maximálisan elérzékenyült nézők lelkivilágába tipornék. Ha a félhalott néző ezen a ponton még nem forogna a sírjában eléggé, kapunk még egy szánalmas „ünnepeljük meg, hogy élünk” grillpartit a főszereplőkkel és azok családjával, ezt megelőzőleg pedig egy hősi beállítást egy gondosan elrejtett „ezt meg kell bosszulnunk” kezdetű, kötelező aranyköpéssel, valamint azt is megtudhatjuk, hogy a romok alatt rekedt Cage legfontosabb napirendi pontja a mentés közepette, hogy feleségével a konyhabútorról vitatkozzon. A 129 perces „élményt” végül a – kivételesen hatásosan fényképezett – füstfelhővel zárják, ekkor azonban már túl fáradt vagyok ahhoz, hogy bármit is a pozitív húzások számlájára írjak.
A jó öreg sablonraktárból elővadászott valamennyi elem mellé könnyen felejthető alakításokat, és meglepő módon helyenként jaj-de-drámai, másutt pedig jaj-de-patriotikus zenei megtámogatást kapunk.
Azt hiszem, állíthatom, hogy egy jó pillanata azért vitathatatlanul akadt a filmnek. Arra gondolok, amikor a híradóban bejelentik, hogy a United – vélhetően eltérített – 93-as járata lezuhant Pittsburgh mellett. Ekkor a rutinos mozinézőben feldereng egy kép egy profi filmről, ami őszinte, giccsmentes dramaturgiával és feszültségteljes pillanatokkal égette belénk a szeptember 11.-ei események egy darabkáját, ám a kellemes kalandozásnak azon nyomban vége szakad, ahogy visszatérünk az események Oliver Stone-féle fejezetéhez, aki vitathatatlanul hátramaradt a Greengrass-Stone „versenyben”. Szívből remélem, hogy mindez nem bővül a későbbiekben háromszöggé, mert ami engem illet, én kizárólag Greengrass által az asztalra tett United 93-ra szeretnék emlékezni, nem pedig arra a giccstől tocsogó fércmunkára, amivel Hollywood egyik (valahai) nagy neve „ajándékozta” meg az eseményektől még mindig kábulatban lévő filmfogyasztókat.

20 %

Vissza a cikkekhez...