Ahhoz, hogy kommentelhess, be kell jelentkezned.
Milyen klassz is lenne minden nappal azt tudatosítani, hogy egy halálos betegségben szenvedünk, aminek a neve az élet, és születésünk pillanatában kimondták ránk ezt az ítéletet. Hogy is lehet ezt a tényt elfelejteni útközben..
Velem azt hiszem, az van, hogy sok mindent elfelejtek, rossz helyre teszem vissza a szekrényben a fedőket, rossz időben kezdem a hangüzeneteket, és így az eleje mindig lemarad, elfelejtem, melyik a kuplung és a melyik fék, de ezt a halál témát nem tudom, minden hajnalban erre gondolva, rettegve ébredek, és nem a halál félelmetes, hanem, hogy vajon meg tudom-e oldani azt, amit csak az életben lehet..és azt hiszem, ez az állandó emlékezés, ez a szűnni nem akaró reflektor már idejekorán lemarta rólam személyiségem legkülső rétegeit. És talán ezért is unom szörnyen a "boldog" embereket. Mondjatok már valami újat?
Ez a fickó tetszett nekem, sosem tudnék ilyen erős lenni és megtartani magamnak rettegésem, micsoda eszement erő, ahogy egymaga cipeli a kínjait. Néha azt gondolom, ez valami férfitulajdonság, rajtunk nőkön túl sok a nyílás, minden kifolyik. Mennyit locsogok, mennyit mondom és mondom.
És bizony irigyeltem is kicsit, hogy ő már kimondhat mindent, megsértheti azokat, akiktől valamelyest függ az élete, már nem kell színlelni azért, hogy fenntartson egy látszatéletet, már csak és csak és csak a szerelem marad...aminek a neve halál.
Ja, a vége sok, valahogy azt finomabban, nem így a képembe tolva kellett volna, de megbocsátom neki azért. Repülőn néztem, az utolsó képkockák előtt bekapcsolt valami sziréna a landolás előtt, az exit jelző villogott, aztán szerencsére megnyugodott és már csak égett. Iszonyat betojtam, nem csak én...a halálfélelemben egyek vagyunk, ez a közös nevezőnk, más nincs.
egyszerű történet, egyszerű film, mégis megérintett, mert őszinte, átélhető, azonosulható a főhős, és annak minden tette. mentes a pátosztól, giccstől, és felemelő a befejezése.
Pont a tegnap akartam megnézni, de aztán elmaradt... Mondjuk én élvezem Ozont, de ettől valahogy mindig féltem... :p
Ha csak az utolsó jelenet lenne, ötöst adnék rá.
Utolsó napjaim (Le Temps Qui Reste, 2005, forgalmazza: Budapest Film)
François Ozon éves menetrendszerinti filmje megérkezett. És bár a halálról forgatni mindig hálás téma volt (bár elég hülyén hangzik), Ozon nem tud túllépni az erőlködés korlátain. Elsődleges célja volt, hogy főhőse ne a külvilággal beszélje meg életének utolsó szakaszát, hanem önmagában rakja tisztába a dolgokat és készítse fel magát az elkerülhetetlenre. Ebből következik, hogy Melvil Poupaud-ra hatalmas feladat hárult, amit a francia Eric Bana kiválóan teljesítette is, viszont Ozonnak feltétlenül bele kellett nyúlnia némi rá jellemző botránykeltéssel a történetbe. Így fordulhat elő, hogy a Brokeback Mountain, illetve az Almodóvar-filmek homoerotikus jelenetein edződött néző még inkább próbára van téve, de az abszurd humor sem feltétlenül megfelelő adalék a hangulat feldobására. Viszont tartalmaz a film három olyan jelenetet, ami miatt felejthetetlenné válik: az egyik természetesen, mikor Jeanne Moreau mint a főszereplő nagymamája feltűnik pár perc erejéig a vásznon, a másik kettő rövidebb ugyan, de ott valóban igazi, húsbamarkoló érzések törnek a felszínre. Szerintem mind a kettő magasan kitűnik az alkotás egészéből.
6/10
Szepen irsz. Jo hogy van Francois Ozon.
előzmény: somogyireka (#5)