The Substance (2024)

Nem nézhetetlen, mert végignéztem. A téma nem túl friss, viszont a film eleje annak ellenére is jó, hogy tele van felesleges közelivel és lassított felvétellel. A bosszantó "zene" nem válik előnyére. Idővel aztán legyilkolja magát film, belefullad az öncélúságba. A mondanivaló elsikkad. A két színésznő remek választás. Bosszantó is, hogy így el lettek pocsékolva. A groteszk 80-90-es évek Z kategóriás horror paródiái jutnak róla eszembe és azokat sem szeretem. Nekem ez inkább kínos, egy kihagyott ziccer.

Ha jól értelmezem, akkor különítsem el a való életet, és a média világát, és tudjam le azzal, hogy az utóbbiban bizony a külső és felszínes csillogás az elfogadott és kívánatos, és előbb utóbb mindenki kikopik a köztudatból.
Rendben, ha így nézem, akkor viszont egy nagyon unalmas rétegfilm, amire kár ennyi figyelmet adnia a nagyvilágnak, mert mit kellene ezzel az információval kezdenünk? Ha én vagyok a közönség, és a közönséget pedig úgy ábrázolja a film, hogy sikoltozom, mint valami hülye, akkor a rendező igen alacsonyra teszi minden résztvevő szintjét.
Amikor arról beszélnek, hogy kimentek a gusztustalanság miatt a nézők, akkor arról is beszéljünk, hogy gusztustalanság nélkül is simán unalmas volt a film, és önmagában nem kötötte le a figyelmet.
A film műfaji besorolása inkább aggaszt.
Ha a nem rétegfilm, akkor 13-14 éves gyermeki szintet megütő érett nő nyűglődését nézni elég agysejt rombolás rendesen. Kb. abban a korban döbbenünk rá, hogy külsőre mindenki más, és kezdjük összeméregetni magunkat a környezetünkkel, aztán jutunk el addig, hogy más értékek is léteznek. Ha eljutnak. Ha meg nem, akkor mindenkinek a vérmérséklete, hogyan kezeli az ebbe a szerepbe beleragadt alanyokat, akikkel egy teremben ültem, a mobilnyomkodással reagáltak rá. Gondolom amiatt nem mentek ki, mert már kifizették a belépőjegy árát. A gusztustalanság pedig szintén megoldható azzal, hogy inkább közösségi oldalakat pörget és egy másik felszínes és kétélű világba menekül.
Ennek egyik megközelítése ez a film, viszont több potenciál lenne benne. Drámának azért erős túlzás ezt a filmet beállítani, Tükröm, tükröm Barbra Streisanddel pl. máris jobb ebben a témában, pedig azt sem pontoztam túl. Horrornak meg a gusztustalanság miatt?
Média témában fogalmam sincsen, hogy van-e hasonló film, de szerintem a többség (milyen szitokszó lehet ez, amikor a nagytömeg kevésbé tudja értékelni a kritikusok által magasztalt filmet) nagyban tesz erre a témára. Kb. mint a kínai gazdagok (direkt nem veszem a fáradságot megkeresni a film címét) problémái. Kár ezért, mert mint mondtam, egy nagyon komoly témát sikerült elcseszni.
Lehet szép képalkotásról beszélni, jó színészek, jó helyzetekkel, ha ezekkel nem tud mit kezdeni egy rendező, nem tudja homogénné tenni.
Modern amerikai szórakoztató ipar egy Martha Stewartot is kitermelt, meg egy Opraht is.
Ezen felbuzdulva akkor már az a médiáról szóló film, ahol kimondottan miniszoknyában engedik a képernyő elé a fiatal nőket. Botrány (2019)
Nekem marad egy közepes szatíra. Drámának pedig még rosszabb. Nekem sem öröm ezeket a sorokat leírni, mert imádnám a témát.

Nem mind arany...

Az idei Cannes-i filmfesztivál egyik botrányfilmje volt a Szer. Egy-két hír fel-fel tűnt az online térben, ilyenkor nem tudtam nem meglátni a szalagcímeket. A filmkritikusok, vagy éppen a műkedvelő ítészek változatos hívószavakkal hívták fel a nagyérdemű figyelmét az alkotásra. Születtek visszafogottabb, tényszerűbb leírások, azonban készült jó néhány kifejezetten klikbait modorban fogant „műelemzések” is.

Mindezt csak azért bátorkodtam leírni, hogy érzékeltessem, hogy az én buborékomban milyen módon találkoztam a művel ( pontosabban a műről szóló írásokkal) valamint azt, hogy különböző színvonalon és modorban megírt kritikák szalagcímei, hogyan hatottak rám. Arra - mint mindig – most is figyeltem, hogy nem befolyásoljon mások értékítélete, s lehetőség szerint csak a műre, annak dramaturgiájára, a színészi játékra, stb, valamint a saját érzéseimre figyeljek.

A műről elmondható, hogy a történetét tekintve picit sem revelatív, újszerű. Több műben is olvashattunk, láthattunk ilyen alaphelyzetet. Polansky Rose Mary-je ékes példája ennek. A film ennek ellenére is fontos kérdéseket vett fel.
Fontos, hiszen olyan korban élünk, amelyben a fiatalság ( a test fiatalsága, tökeletessége) az egyik, hanem a legnagyobb erény. Szinte minden arról szó, hogyan állítsuk meg vagy lassítsuk le a múló, a testünket elhasználó, azon szükségszerűen sebeket ejtő időt.

A interneten, tv-ben felbukkanó reklámok, a filmek, a gyógyászat-, a szépség- és divatipar termékei azt üzenik, hogy a fiatalság erény, az öregedés szégyenteljes, de legalábbis nem menő, nem eladható, áruvá tehető dolog.

Mindezen, tömegével ránk zúdított tartalmak, üzenetek eszméletlen erővel hatnak a gondolkodásmódunkra. Arra a percepcióra, ahogyan látjuk, érzékeljük magunkat, másokat, a körülöttünk lévő világot, az idő, pontosabban a személyes/egyéni idő múlását. Nagyon sokan vannak ( bele értve magamat is) olyanok, akikben frusztrációt kelt a rohamosan múló személyes idő ténye. (50 +-san ez talán nem csoda…) Mindazonáltal természetesen a személyes/egyéni múló idő, a testünk, szervezetünk kopása bizonyos szempontból pozitív ösztönzést adhat arra, hogy oda figyeljünk a saját fizikai, szellemi, lelki egészségünkre, frissességünkre/vitalitásunkra. Véleményem szerint, a probléma talán az, hogy nagy általánosságban az tendencia, hogy a világ szinte kizárólag a test, s ezen belül is az alak karbantartását emeli piedesztálra, s pszichéről és szellemről megfeledkezik, nem kíván, akar tudomást venni. (Ez nem valami boomer, régen minden jobb volt jellegű kesergés. Távol álljon tőlem ilyen.) Holott sejtjük, hogy e három dolog harmóniája lehet a kívánatos cél.

No de elég az általánosságokból, a felületes okfejtésből. Térjünk vissza a műhöz. Szóval a filmbeli Faust-i alaphelyzet nem ismeretlen az irodalomban és filmművészetben. Szinte minden korban születik egy ilyen jellegű alkotás. A fenti, általános okoskodás a fiatalság fetisizálásáról, a korunkban, a kapitalista viszonyrendszerekben lesz igazán markáns. Különösképpen a showbizniszben, a média világában. A film alaphelyzete is ez. Egy, a reflektorok és a népszerűség fénycsóvájának közepén évek óta dolgozó sikeres és népszerű, középkorú nő a showbiznisz kegyetlen tempójának köszönhetően elveszti az állását. A tény közlése szikár és kíméletlenül nyers. A népszerű tv-sztár kétségbe, letargiába esik. S, mint egy jó misztikus műben, jön egy ismeretlen személy, akivel a megoldás reményét kívánja számára. Az idegen üzletet ajánl, amelyet a kétségbeesett, embertelenül félredobott nő elfogad. Az alku nem hétköznapi. A szabályok sem. S ebből fakad minden drámai bonyodalom és végkifejtet. Na és persze a siker mámorából, a becsvágyból. Szóval csupa emberi és s tőlünk cseppet sem idegen motivációkból. S mindent ezt keretbe foglalja a média, a showbiznisz, a média, valamint a kapitalizmus működési logikája, természete.

A film dramaturgiája nem forradalmi, de középszerűen magabiztos, pontos és feszes. A fényképezés nem rossz, de az sem forradalmasítja a filmművészetet. Talán csak az, hogy mer hosszan pásztázni a Demi Moore testén. Nincs prüdéria. Na de egy testhorrortól ez nem is elvárható, hogy szégyenlősen, pironkodva mutassa be a testeket.

A szereplő választás egyrészt nagyon jó, hiszen Demi Moore 60 évesen is bátran, feszengés nélkül is vállalja az arcát, a testét. Másrészt viszont, éppen Demi Moore ( is) az egyik legjobb példa arra - elnézve az arcát és testét -, hogy az évek során milyen plasztikai beavatkozásokon esett át. Ennek oké elve adott a kérdés: Demi Moore egy macsó, test és szépségfetisiszta, kapitalista világ áldozata-e, vagy éppen egy rossz trendszetter, aki a plasztikai beavatkozásaival azt üzeni a nők millió számára, hogy csak így és ilyen módon van érvényesülési lehetőség 50 fölötti nőként Hollywoodba (is). Vélelmezhetően mind két állítás igaz, bár én hajlok arra, hogy itt a társadalmi, szórakoztatóipari, s mindezt átölelő, átfonó kapitalizmus működési logikája, nyomás sokkal erősebb tényező.

Szóval a film fontos, aktuális témákat boncolgat. Azonban ezt, szerény véleményem szerint, picit felszínes módon teszi. A mű nem vagy nem mer a dolgok mélyrétegeibe nézni. Meg marad a felszín megmutatásánál, s csupán felületi síkon láttatja a problémát, az emberi (idősödő nők millióinak megélését, szóval társadalmi tapasztalatát). Ebből következik, hogy a mű nem egy harcias feminista kiáltvány, csupán egy nyers, brutális alkotás. Mélyebb társadalmi kritika, az összefüggések bemutatása nélkül pedig picit kong, üres a film. Mindezek hiányában marad a test brutális átalakulásának bemutatása, a primer rémisztgetés. Ami jó tudna ugyan lenni, de kevés…

Szóval, nem mind arany, ami fénylik. Még Cannes-ban sem. Picit csalódott vagyok.

Ha kritikát kéne megfogalmaznom ezzel a filmmel szemben, akkor az az lenne, hogy a nyers és extrém ábrázolásmód miatt sok nézőt elveszíthet a film nagyjából a felétől, de a végén már egészen biztosan. Holott a benne rejlő szimbólumok nagyon fontos üzeneteket rejtenek. Ezek közül abszolút az a kedvencem, ahogyan rávilágít arra, hogy fiatalon mennyire nem gondolunk bele abba, mi lesz velünk 30-40-50 év múlva, és ennek következtében milyen szinten használjuk ki a testünket az élet habzsolása közben. Fiatalon nem tudunk azonosulni a jövőképünkkel, idősen pedig gyűlöljük a fiatal énünket a jelen gyötrelmeiért. Ez egy zseniálisan kreatív metafora.

Van ez a gondolatod, hogy nehéz eldönteni, érezzünk-e szomorúságot a főszereplő kálváriája miatt, vagy helyezkedjünk inkább arra az álláspontra, hogy aki ilyen felszínes és hiú, az megérdemli a sorsát. Szerintem itt nem muszáj dönteni és elköteleződni bármelyik sarokban, ezt a kettőt lehet szimultán. Furcsa kissé, mert amilyen arcba vágóan direkt a film, annyira sikerült árnyalatokat átadnia.

Látjuk, hogy ennek tragédia lesz a vége valszeg, mert padlógázzal száguld Elizabeth a szakadék felé a saját hibáinak hála, és tényleg felszínes, hiú karakter. Mindemellett pedig szerintem nagyon is lehet sajnálni. Nem tökéletes, de egyikünk sem az - viszont ő is csak a környezete terméke, ahogyan mindannyian azok vagyunk. Csak az ő környezete éppen a csillogó-villogó modern amerikai szórakoztatóipar. Még szép, hogy sekélyes ember, máskülönben nem is lenne autentikus :)

Nem hiszem, hogy rosszhiszeműen operálna a film, és nem láttam közben gonoszságot alkotói oldalról. Szerintem a rendezőnő nem mocskolódott, nem állt szándékában olyat állítani, ami miatt szégyenkeznie kéne.

A film végét is másképp értelmezzük.
Nem hiszem, hogy a végén elfogadta volna a sorsát a Monstro. Megtört és megőrült, a belső mérgezett káosza manifesztálódott a külsejében. A pöfeteg aránytalan, undorító, törékeny, és a szentlélek tartja össze, kb. mint a karakter jellemét, és szó szerint egy szép arccal próbálja meg mindezen problémákat leplezni... pont mint az eredeti Elizabeth.

Nem fordult meg eddig a fejemben, hogy nekünk, nézőknek akrna görbe tükröt mutatni, de amúgy ez is benne van, persze. Újévi show, kis zenés-táncos mulatság, szórakozni ülnek be emberek, nem kíváncsiak senki személyes traumáira, és elborzadnak a látottaktól. Empátia nélkül, szarul reagálják le, bár a védelmükre legyen mondva, hogy aligha lehettek felkészülve arra, amit az arcukba kaptak. A moziteremben ülőkkel egyetemben, ugye. Benne van, belegondolva most már látom én is, köszönöm :)

Szerintem a film legerősebb jelenete amúgy a tükör elé vissza-visszamenés. Persze, felfogta mindenki, miről volt szó. Van viszont különbség a megértés és az átérzés között, és személy szerint én nézőként ott tudtam leginkább belehelyezkedni a főszereplő kis cipőjébe. Iszonyú fojtogató nézni a jelenetet, és a lényege szerintem pont az, hogy ez nem egy elszigetelt, vagy kétesélyes dolog, hanem ez Elizabeth maga. Ez tízből tízszer, százból százszor ugyanígy játszódott volna le, mert kényszeres, mániákus ember, és amit látunk, az a legintimebb személyes akadálya. Ami a nézőnek csak egy bagatel, mindennapos ügy, számára megmászhatatlan hegy, a legvégső korlát.

Megérdemelte, ami történt vele? Lehet. Tudott volna tenni ellene? Dehogy, ilyen múltból ilyen jelen következett.

És akkor jön a zárókép, ami egyrészt azt mondja nekem, hogy ennyit ér a nagyság, előbb-utóbb úgyis porrá leszünk, másrészt pedig azt is sugallja, hogy ha el akarjuk kerülni a tragikus zárszót, már akkor el kell kezdeni ellenkormányozni a kis sorsunkat, amikor látszólag még a csúcsokat hódítgatjuk.

Nem gondolom amúgy, hogy a film tónusából kilógna bármelyik férfi karakter. Dennis Quaid fenomenálisan túl van tolva, és ez is volt a cél. Egyetértek abban, hogy szatíraként 100%-ban értelmezhető a film, ebbe a műfajba pedig belefér egy ilyen karakter. Öklendetes megszemélyesítése ő egy pokoli iparnak, és a Harvey keresztnévre hallgat, szóval ebben ennyi volt. Elég görbe volt az a bizonyos tükör, és ami egy filmtől elvárható, azaz hogy mondjon valamir, szerintem megtörtént. Az már mondjuk túlzás lett volna, ha pl. valami szexuális határátlépést is elkövet. Plusz soha életemben rá se tudok nézni többet garnélára.

Aki rajta kívül még talán karakterként értékelhető, az a volt osztálytárs, aki egy kiegyensúlyozott, átlagos emberkének tűnik ebben a groteszk, szürreális filmben, ami Elizabeth világának leképeződése. Szerintem ezért nem is tudott hozzá kapcsolódni a főszereplő.

És szerintem ennyi jutott a férfiaknak. Ha mindenképp mondani kéne valamit nemi szerepek mentén erről a filmről, én azt írnám, - ami már nem feltétlenül kapcsolódik a Te kommentedhez -, hogy kicsit groteszk a helyzet, mert ha koppra ugyanezt a filmet, ugyanezeket a képeket ugyaneddig kitartva egy férfi rendezi meg A szert, akkor én el tudom képzelni, hogy lett volna némi negatív visszhangja. Brutális módon tárgyiasítja a főszereplőit ugyanis a film adott pontokon, főleg Sue születése nyomán, és hiába értem, amit mond, és hiába van létjogosultsága minden egyes másodpercnek, nem vagyok abban biztos, hogy ez egy férfi rendező nevével zökkenőmentesen átért volna mindenkinek.

Nagy elvárásokkal vetettem bele magam, bő kétharmadáig őszintén lelkesedtem érte, de az utolsó harminc perc felbosszantott. A kezdeti harsány, szatirikus hangnem átment valami kínos, érzelmes didaxisba, öncélú gusztustalanságba. A horrorelemek amúgy nem voltak sokkolóbbak mint egy Cronenberg-darabban, helyükön is voltak, de a vége felé ez az egyensúly is felborult. Kár, hogy nem sikerült időben abbahagyni.

Ez a film annyira kettős dolgot hoz ki belőlem, mint anno a homár. Van egy nagyon erős alap, minden adott. Jó operatőr, jó színészek, kiváló alaptörténet. Aztán jön valaki, aki nem érti, vagy nem akarja felfogni a mértékek miértjét.
Sőt, tovább megyek, vesz egy általánosan kényes témát. Egy olyan témát, amit ha akarunk komolyan veszünk, ha nem, akkor ki lehet parodizálni. Aztán addig tekerjük, amíg ő sem tudja eldönteni, hogy tulajdonképpen érezzünk szomorúságot a főszereplő miatt, vagy mondjuk azt, hogy igazából ha ennyire felszínes, és semmi más nem tudja lekötni az életben csak az, hogy milyen feszes itt vagy ott, akkor szenvedj a hiúságod miatt. Valószínűleg a kevésbé szerencsés genetikával rendelkező társaid már jóval fiatalabb korukban rá kellett jönniük, vagy el kellett fogadni a tényt, hogy nem Demi Moore vagy Margaret Qualley külsővel rendelkeznek.
Hogy éppen egy női rendező teszi ezt egy másik nővel... hm...
Voltak pillanatok, amikor nagyon tudtam szeretni a filmet, azt mondani, hogy még Elisabethet is, meg Suet is meg tudom érteni, aztán jöttek a nem, nem akarom befejezni ezt - Elisabeth, hát igen, mindent magamnak köszönhetek, a feszes testet, a bájos arcot etc- Sue
A pillanatok amikor szimpatizáltam Elisabeth-tel amikor kb szimbolikusan rájön, hogy életet adni, kb legalább annyira megterheli a szervezetet, mint ami vele történt, és elkerülhetetlen, hogy a fiatalabb, aki Sue, aki akár a lánya is lehetne, ő fogja a szépségét tovább vinni. Aztán más kérdés, hogy Sue sem az észlények közé tartozik. Sue részéről most nem ugrik be semmi, ami meg fogott volna, de ezen még gondolkodnom kell
Ironikus az elképzelés, és annak bemutatása, hogy amikor Elisabeth el jutott odáig, hogy elfogadja magát konkrétan amikor már szörny lett belőle , akkor a társadalom megölte , szóval az üzenet, hogy mi is felszínesek vagyunk, amit köszönök a rendezőnek... irónia off: nem.
Szóval amikor lettek volna olyan pillanatok, amikor meg lehetett volna állni, és azt mondani, hogy mindenki felfogta mit szeretnél mondani éreztem, hogy több ember is már már feszengve nézi, ahogy Elisabeth vissza-visszamegy a tükörhöz a randi készülődése közben, és azt mondja, hogy elég, elég szép vagy, állj, hidd már el magadról! , akkor a rendező vagy sz.rt rá, vagy nem fogta fel, vagy eleve azt akarja bemutatni, hogy ha szép vagy és ostoba, akkor megérdemled a veszted lásd, itt a szakácskönyv, ismerj meg valami új hobbit, a felszabadult energiáidat vezesd át abba .
Azt, hogy a pasikkal már többedére nem tudtak mit kezdeni, és semmi fejlődést, vagy kritikát nem fogalmaztak meg. Bemutatták, hogy vannak, kb mint bio díszlet komolyan, most az a legnagyobb tükör, amit eléjük lehetne állítani, hogy gusztustalanul tudnak viselkedni? És? Bármiben is változtat azon a tényen, hogy el vannak magukkal, a társadalom is elfogadja ezt, szóval mindenki éli tovább az életét?
A dráma részt emiatt nem tudom értékelni. A horror, pedig a nyers gusztustalanság, meg akik félnek az öregedéstől, azoknak valószínűleg horror lehet az életük. Alapjáraton meg inkább lenne szatíra és paródia.

Habostorta cseresznyével, szenzációs élmény. Nem láttam ilyen jó horrort, mióta, mióta... csak a jóég tudja, mióta, és jó napot kívánok, ilyen egy kibaszott horrorfilm.

Coralie Fargeat, te magasságos, micsoda vizuális történetmesélő ez az ember! Akár a címbéli szere, a film bekúszik a bőröd alá, harsány is, színes is meg még szagos is, szimultán elborzasztó és kegyetlenül vicces, az egyszerre rücskös és selymes felszíne alatt pedig elsősorban bődületesen szomorú és kemény dráma - sőt már-már tragédia -, amit látunk.

De hogy lehet ilyet, hogy második filmként, évtizedes rutin nélkül egy író-rendező ennyire példaértékűen biztos kézzel fogja a gyeplőt majd' két és fél órán át? Hozzáteszem, amely játékidőből ráadásul egy másodpercet is bűn lenne kivágni.

Vannak kétségeim, de remélem, a lehető legtöbb formában fogják majd nyomni A szert a díjszezonban, mert egyrészt önmaga jogán is megérdemli, másrészt meg mikor volt olyan utoljára, hogy egy hollywoodi horrorfilm egyszerre szállítson mindent, amit csak kívánni lehet, és még annál is többet? Most megnéztem, én két éve nem adtam ötöst horrorfilmre.

Kellett már a Substance, mint egy falat kenyér.

Én is azok népes táborába tartozom, akik szerint A szer feleslegesen hosszú, az utolsó 10 percnyi gore egyértelmű túlzás, mindezek ellenére képtelen vagyok öt csillagnál kevesebbet adni rá. Nagybetűs mozi, az operatőri munka is, a vágás is, a zene is mesteri. Bár a története mondhatni szögegyszerű, mégis nagyon fontos, örökérvényű üzenetet közvetít: a szórakoztatóiparban az öregedés rosszabb a halálnál - már persze ha nő vagy. Egy bizonyos kor felett a média kikezd és szétkap, az emberek elfordulnak tőled, mi több, elfelejtenek, nem utolsó sorban pedig: elveszíted a munkád. Tennél ellene, ha tehetnél? A válasz adott, a következmények beláthatatlanok.

Fargeat filmje igen erős szimbolikával dolgozik, legyen szó a színvilágról, egy hangsúlyos beállításról, egy ruhadarabról (ó az a sárkányos köntös...), vagy mondjuk a beszédes nevekről (a gennygóc producer Harvey, az egykor csillogó sztár Sparkle, a Sue név pedig kiejtve sew, azaz varr). Legjobb tudomásom szerint CGI-t nem használtak, csak praktikus effekteket, nos a teljes film ismeretében fejet hajtok a maszkmesterek és a speciális effektesek előtt.

A két főszereplő hölgy előtt szintén le a kalappal, tényleg elmentek a falig, sőt... amit Demi Moore 60 felett bevállal, az elképesztő, hollywoodi (ex)szexszimbólumot ennyire pőrén én még életemben nem láttam, és most egyáltalán nem a meztelenkedésre gondolok, az csak külön pikantériát ad a szerepeltetésének, hogy köztudott mi mindent művelt(etett) magával a Sztriptíz c. film forgatása előtt (emlékeim szerint mintegy 400.000 ezer dollárnyi szépészeti beavatkozásról van szó, benne zsírleszívással, ajak-és mellfeltöltéssel, vadiúj fogsorral, stb. - mindezt alig 34 évesen). Margaret Qualley maga a megtestesült atombombajónő, mell-és testprotézis ide vagy oda, rendesen be tudja indítani a (férfi)fantáziát, persze ez is volt a cél. Csodálatos látvány a szemnek, ám szerencsénkre Andie MacDowell lányaként bőven szorult belé tehetség, élmény nézni a játékát legyen az egyszerű bájolgás, fokozódó kétségbeesés, vagy totális elborulás, bár már nem pályakezdő, gyanítom az igazi főszerepek most fognak jönni a számára, de csőstül. Megérdemli.

A Szer egyszerre megrázó, véres, groteszk, beteg mozi, ugyanakkor némely pillanataiban végtelenül szomorú is egyben, a randevúra készülődős jelenet és annak a lecsengése minden értelemben a legemberibb, szívem szerint legalább azt az egy részt megnézetném mindenkivel.

9/10

------------------- Totális bizarr őrület ------------------

Szerintem sem öncélú az undormány-orgia. Az más kérdés, hogy ha a film vége felé már legalább kicsit meghúzták volna a gyeplőt, és nem a néző meghánytatását használták volna egyetlen eszközként a célok elérésére és az üzenet lekommunikálására, semmivel sem lett volna mindez nehezebben elérhető, sőt. Engem a film a végére már kidobott magáról emiatt, feleslegesen volt túl sok. Ettől függetlenül egy erős filmet láttam, ami kőkemény audiovizuális stílussal és betonerős alakításokkal vág oda és mesél egy fontos témáról úgy, hogy ember legyen a talpán, aki utána nem gondolkozik el a látottakon. Margaret Qualley, aki pedig az egyik legeslegjobb minisorozat, a Maid óta kedvenceim között van, itt sem okoz szégyent, na és Demi Moore sem volt kispályára való.

Akárhonnan nézem, és most majdnem mindegy, hogy tetszett vagy nem tetszett, ez egy brutálisan erős, nagyon nagy filmes élvezet. Hát nem a szirupos, madárcsicsergős fajtából, hanem a másikból. De mozinak mozi, nagyon nagy mozi, szórakoztató mozi, nézőt kiszolgáló mozi. Lehet nem szeretni, lehet öklendezni, de nem érdemes. Meg megnézni sem kötelező senkinek. (Megj.: de a büdös, piszkos, rohadtlelkű, tetves, jó édes stb. qanyját annak, akinek nem tetszik, de beül a moziba és előttem kínlódik és mobilozik film közben, ahelyett, hogy hazament volna, hogy a szapora fo**s jött volna rá...) Na, szóval, megnézni nem kell, persze, csak hát akkor véleményünk se legyen semmiről, amit nem is láttunk. Nekem meg van, mert láttam. Szabad a gusztustalanság jelzőt is használni, miért ne? De úgy érzem, nem öncélú. Annak azért örülhetünk, akárkinek drukkolunk a csatatéren, ha jó a meccs. Itt jó volt rendező, látványtervező, vágó, sminkes, maszkmester, és színész és színész és színész. Kiváló effektek. Hálás vagyok mindenkinek, aki csinálta. Egyébként, ha nem hányni mész a moziba, akkor erős és aktuális társadalmi mondanivalója is van, nem is egy.

A bosszú szerintem közel sem kompaktabb, nem beszélve arról, hogy a két film közül melyik rendelkezik erősebb mondanivalóval, fajsúlyosabb üzenettel egyértelműen A szer. A bosszú egy ügyes bosszúmozi egy igényesebb Köpök a sírodra, de ennyi.

Erre számíthattál ha utána olvastál. De nem baj ez nem a te filmed, gyomor kell hozzá.

Hát én elkezdtem nézni miután 2 hónapja egy filmet se néztem, de az az undorító jelenet ahogy a másik az undorító fast food kajáját ráejti a csillagra és minden ketchupos lesz, aztán meg azt kell végignézzem ahogy egy férfi beledörgöli az arcát a képernyőbe és közbe hallom ahogy pisil és még ki is rázza...Köszi, de nem, nem akarok olyan filmet nézni ahol vödröt kell tartanom magam mellett. Inkább kihagytam az élményt. Maradok az operáknál.

Húsbavágó élmény, nagybötűs MOZI.
Fargeat megtartott minden kiválóságot, mely előző alkotását jellemezte, annak mondanivalóját kiegészítette olyan témákkal, mint öregedés, csillogás, fiatalság, majd feltúrbózta az explicitséget, a brutalitást. Valamiért mégsem tetszett annyira mint vártam. Pedig Demi Moore fantasztikus benne, ahogyan Margaret Qualley is, Dennis Quaid nemkülönben. Erős (miazhogy!) vizualitás, icike-picike fanyar humor, egy elgondolkodtató történet...egyszóval: faszántos.
Egyben van, nagyon egyben van Fargeat második filmje.
Sokat láttam, hogy emlegetik külföldön, meg idehaza is páran, hogy Cronenberg-Lynch-effektus A szer, amelyben van némi igazság, de Coralie rendelkezik akkora egyediséggel, hogy ne lehessen azt írni, hogy ez lopás, vagy valami hasonló.
Egyelőre négyes. A bosszú jobb, kompaktabb és szórakoztatóbb élmény, ám ez is telitalálat!

Ezt a filmet a férfiak ihlették, de a nők miatt készült el. Egy férfi legyen bármilyen lerobbant, undorító, teli szájjal zabáló-dohányzó-pusztító, egoista pénzes ocsmány fsz, a nőnek akkoris tökéletesnek, fiatalnak, gyönyörűnek, sőt makulátlannak kell maradnia. Es igen. A nő meg van annyira hiú, hogy saját magát is beáldozza, hogy mindennek megfeleljen. Mindent felad a csillogásért (Sparkle, hmm). Ez a film a hiúságról, az öregedésről, a társadalmi kényszerekről mutat igencsak görbe tükröt a mai tökéletes és idealizált világunknak. Zseniális szimbólumokkal dolgozó film ez, a végén pont olyan teátrális lezárással, amilyet a mai teátrális világunk megkíván. 10/10. Ennyi. Idei év nyertese nálam. (S még egy apró gondolat: már az első szimbólum is milyen sokatmondó - nem megy feljebb az a rohadt ajtó? Akkor bizony -térdre anyukám- .. Es igenis -hajolj meg - s máris, első körben legyőzve a nő.)

Kicsit ódzkodom az olyan alkotásoktól, amik ennyire szélsőségesen polgárpukkasztó módon próbálnak hatni rám. Olcsónak érzem, hogy a hatást befogadhatatlan undorral próbálják lenyomni a torkomon. Mindig azon gondolkozom ilyen esetben, hogy ettől függetlenül működik-e a film üzenete, de nehéz ezt megfejteni; azt hiszem nem lehet elvonatkoztatni a formától, amiben az érkezik. Vártam, hogy vége legyen ennek a filmnek, a végén már bőven soknak éreztem, aztán több jelenetnél is azt hittem, hogy vége... de csak nem hagyták abba. És odáig lett fokozva az inger a végén, hogy egyszer csak kisült bennem is az érzés, hogy legyen már vége, beletörődtem, és szépen le tudott ülepedni az egész élmény bennem.
Úgy álltam fel a moziszékből, hogy mégsem olcsó hatásvadászat történt, hanem bőségesen kaptam valamit. Kaptam egy görbetükröt a mai globális társadalomról és a benne élő emberről, magamról is. Mi mindent vagyunk képesek megtenni az emberek (hamis) szeretetéért, az érzésért, hogy értékesek vagyunk. Mennyire elszalad velünk a ló, amikor a hullám tetején érezzük magunkat, mennyire nem vesszük figyelembe az élvezetek árát, és mennyire haragszunk magunkra (az önző másikra), mikor a következmények lecsapnak ránk.
Több szinten lehet nézni ezt a filmet:
A fiatalságkultusz a társadalomban megnyomorítja a korosodó emberek énképét, elveszi a méltóságteljes öregedés lehetőségét;
A fiatalságunk, a pillanatnyi élvezetek hajszolása elhomályosítja a következmények felmérését, és előre felhasználjuk „magunkat”, „az életerőnket” – majd az az öreg, beteges nyomorék viseli a következményeket, akit egyelőre lehasítva egyáltalán nem azonosítunk magunkkal. Talán a film egyik legerősebb jelenete, amikor a főszereplőhöz hasonlóan kizsigerelt megnyomorodott karakter üzeni Elisabethnek, hogy az idősebb én is megérdemli az életet.
Halálfélelem, függőség, izoláció és magány, sok ilyesmi juthat még eszünkbe a film kapcsán, bőven vannak még fontos aspektusai. A szórakoztatóipar működéséről nem is beszélve. Kell hozzá gyomor, de érdemes megnézni. A nasit nyugodtan egyétek meg még a reklámblokk alatt...

Siman az év legjobb filmjei között a helye. Elképesztoen erős tarsadalomkritika és torz tükör a szépségkultusznak, az instagram tökéletes szűrőin felnevelkedett Z generációnak. Demi Moore és Margaret Quailey párosa felejthetetlen, ahogyan a film is. A nyitó és a zárójelenet ahogy keretbe foglalja az egészet egyszerűen zseniális. Igen, valóban a kelleténél brutálisabb és többször elverik a sulykot, de szerencsére a morbid és groteszk humorral tudják oldani a sok vért és gusztustalansagot. Szerintem kötelező moziban nézni.

Brutális body horror. Sokkoló, undorító, humoros, zseniális. Akár tetszik majd, vagy sem, ezt a filmet nehéz lesz elfelejteni bárkinek, aki megnézi.

A body horror egy megfelelo kifejezes. Demi Moore sajat terapias filmje ez, mikozben erzodik, hogy noi kez rendezi a filmet. Kiszamithato, bugyutan filmnek indul, csupa logikai bukfenc, kerdojelek. Tulszaturalt, karikatura-szeru szereplok/szituaciok de ahogy megy melyebbre a film, annal meghokkentobb, s el is felejted, mit is nezel. Aztan a Lynch-Cronenberg disszonancia szetkapja az agyadat. Aztan hazasetalsz, es egy honap mulva is beugranak kepek. Lehetett volna rovidebb, kevesbe vulgaris, de valahogy pont ez kellett, hogy beszippantson. Egyaltalan nem tokeletes, de maradando elmeny.

A randi elotti keszulodes, a plakat szadista kukkolasa az egy zsenialis jelenet.

Coralie Fargeat okot adott a bizalomra A bosszúval. :) Szinte biztos vagyok benne, hogy most is odatette magát.

elég komoly pontszámokat hozott eddig össze (metacritic 84 :O ), persze lesz még itt lejtmenet, ahogy a szélesebb körbe is elér a közönséghez...csak a mértéke nem mindegy :)
bízom benne, hogy egy jó kis horror-ra sikerül szert tenni megtekintésekor