Elfogy a levegő (2023)

örömteli, hogy készülnek még ilyen színvonalas és elgondolkodtató magyar alkotások...

Visszaolvastam, igen. Furcsa ez... Nyitott befejezés számomra. Ana és az osztálytársak nem adják jelét komolyabb összeomlásnak, ami természetszerűleg egy ilyen tragédiát követett volna. [Adela Stantól tudjuk, hogy Viktor fiktív karakter a filmben, olyan értelemben, hogy a botrányt kirobbantó apa gyermekével nem történtek ilyen végzetes dolgok.]
Ha azonban úgy vezetem le, hogy a filmbeli Viktor kioltotta önnön életét, az erősen Holt költők társasága utánérzést ad számomra, amolyan Neil Perry-féle fordulatot. Ez a déjà vu érzés egyébként is bennem volt az első percektől kezdve. A végén szinte vártam valami "Ó, kapitány, kapitányom!" jelenetet, és kicsit visszafogottabb, európai módon meg is kaptam a versbejátszás percében - mintegy tisztelgésként Ana előtt.
Nem akartak túljátszott melodrámát. Jól tették. Nem illett volna a film realista jellegéhez.

"A filmnek több verziója volt, az egyikben a fiú temetésén találkozik az apja, aki az egész botrányt kirobbantotta, és Ana. De ez túl szájbarágós és melodramatikus lett volna, így ez a metaforikus zárás szerintem helyes döntés volt az alkotók részéről... Én is nagyon válságos helyzetbe kerültem, hiszen a szüleimmel is szembe kellett fordulnom, mert nem értették a döntésemet, a házasságom is megromlott emiatt, és valóban le kellett zárnom a dolgokat. Elhagytam az iskolát, és minden szinten vakon kellett újból nekivágnom a világnak. Ilyenkor az ember számot vet a múltjával, és nekiindul a hegynek. Ebből a szempontból a film vége parafrázis arra az útelágazásra, ahol én találtam magam." (Adela Stan)

("Slusszpoén": Adela Stan férje nem külföldön dolgozott, hanem egy másik, tordai iskola igazgatója volt az események idején. Ez külön, izgalmas szálat adott volna a film forgatókönyvének, ha így írják meg...)

Leugrott és meghalt, de ha visszaolvasol, van szó róla itt lentebb.

Ettől a filmtől én is sírva fakadtam. Azt terveztem, mivel végre van egy kis időm, "ledarálok" néhány alkotást, amelyeket még szeretnék a Vapiti első fordulójában látni. NEM, ez nem fog menni.
Az Elfogy a levegő után a szó szoros értelmében elfogyott a levegőm, és nem tudok semmit nézni. Sem olvasni. Sem hallgatni. Sem beszélni.
A harmadik jelöltem ez lesz a Vapitire, és a női ezüst is eldőlt.
Okos-fontos film, és majd olvassátok el Adela Stan saját szavait, a tordai tanárnőét, akinek a történetét filmre vitték Moldovai Katalinék. Ő nem volt ilyen csendes-szelíd, mint Ana karaktere a filmben, durvább dolgok is megesetek vele, és történetéről azt vallja, hogy tulajdonképpen végtelenített történet lett. Azóta is újabb színdarabok és írások születnek belőle. Bizonyára sokaknak erőt adva a küzdelmekhez.
Ha kitartásra és bátorságra lesz szükségem, biztosan elő fogom hívni Ana, a csendes hős jeleneteit. [Márpedig arra mindig szükség van. És egyre inkább.]

Egy kérdés még, ami motoszkál bennem: ti hogyan értelmeztétek, Viktorral mit történt? Utoljára egy tetőn állt.

Nemrég láttam a Tanári szobát, elég hasonló a hangulata, de ez - érthető okokból - a jelenkori román (filmes) iskolához áll közelebb, igazi hiperrealista gyöngyszem.

Gratulálok!
A filmkritikusok B. Nagy László-díját (fődíj) az Elfogy a levegő kapta. .

“ezek a begyepesedett, kicsinyes seggfejek is keletkeznek valahogy, nem úgy bújnak ki a földből, hogy na akkor én most beletörlöm a talpam mindenkibe, aki felett egy kicsi hatalmat is gyakorolhatok".
Bár a film nem ad mély betekintést ennek a pár tanárnak a lelkivilágába, erősen sejteti, hogy főleg a szakmai irigység és Ana személyes kompetenciájára való féltékenység az, ami katalizálta a kollégákban az elnyomást mindennel és mindenkivel szemben, aki Ana mellett állt. Borzasztóan szomorú jelenet volt az is, ahogy a tanárnő a feleltetésnél revansot vett a gyerekeken.

Valóban érdekes, hogy ki mit ragadott meg a filmből a legjobban. Az én lelkemet igazán a filmvégi tárgyalás jelenet cincálta szét. Ana monológja az idei év talán legerősebb és legfontosabb momentuma volt, amit nagyvásznon láttam. Annyira a lelkemből szólt, hogy legszívesebben ujjongtam volna a teremben. Az ítélkezés és kirekesztés helyett a fókuszt a párbeszédre, a nyitottságra és a megértésre való törekvésre kéne helyeznünk.
Az ujjongást azonban nagyon rövid időn belül felváltotta a keseredettség, ahogy szétnézek a világban.

Érdekes, hogy kit mi ragadott meg ebből a legjobban. Nekem az volt a csúcsrajárás, amikor cafatokra szakadt a belsőm, amikor Márk elmegy, elköszön a tantestülettől... mintha az emberség távozott volna a világból. Az utolsó ember lelép. Meghal, elutazik, mindegy. Lényeg az, hogy nincs többé. És megmaradnak a világban a nememberek.

Az egyik népszavás cikkben ez áll: Palóczi Zitával írtuk a forgatókönyvet, a közös munka során a karaktereket és a viszonyrendszereket dolgoztuk ki. Az igazgatónő és a tanárnő viszonya például a valóságban más volt, Viktor pedig fiktív figura..-naja, akkor ez a rész ezért zavaros kicsit, és ezek szerint mindenkinek mást jelent, ezt már nem az élet írta.

A végén a tanárnő beül az előadásra, és sírva hallgatja a srác felvételről lejátszott versét.

van egy olyan jelenet, amikor Viktor hívja Anát, de az épp nem tudja felvenni, már nem emlékszem biztosan, de a talán pont a tárgyalás miatt, és közben mutatják, ahogy egy magas emelet tetején áll. Innen lehet elkezdeni tűnődni azon, vajon ugrott-e vagy csak akart..De mivel nem tér rá vissza a film, gyanítottam, hogy csak akart, mert egyébként meg ízléstelenség lenne egy öngyilkosság mellett csak úgy továbbmenni.

...hogy Viktor öngyilkos lett volna? Ez nekem is új.

érdekes, bennem fel sem merült, hogy a fiú végül elkövette az öngyilkosságot. Nekem az, hogy végül nem tért ki rá a film, nem lett botrány, sírás, gyász..azt jelezte, hogy nem történt meg a tett, csak annak elkövetésének szélén állt. Noha ebben a helyzetben minden oka megvolt rá..Ám az igaz, hogy ez a rész elég felületes, és ezek szerint mindenkiben mást indít el
itt van egy beszélgetés az eredeti tanárnővel, aki azért egy sokkal tűzről pattantabb menyecske, mint a filmbeli Ana: a beszélgetés

(na, most látom, megint nem sikerült a linkgombot jól használni)

Én meg azzal tudtam menni. Tiszta sor, hogy ami kevés öröme van az életben, azt is elveszi apuka elnyomó zsarnoksága (toxic masculinity, jeee), és tinédzserkori végtelen kétségbeesésében húz egy meredeket. Nem mondom, hogy aprólékosan kimunkált lélektana van, de látom mögötte az utat, a jellemet, a harapófogóban őrlődést. Tök jó.

Zéel: azért egy ilyen "öntudatra ébredő" karaktert megnéztem volna, akár abban a formában is, hogy a két tanárnő közül az egyik szusszan egyet az utálkozása közben, és elgondolkodik azon, voltaképpen honnan is jön ez a keserű gyűlölet munkatársa iránt. Vagy valami, mondjuk pont Ana meghurcolása ráébreszti arra, hogy eleddig éber kómában élte lófütty kis életét, és megpróbál kiállni mellette, vagy legalább mediálni közte és a bigott oldal között, vagy nem is tudom.

Azt viszont tudom, hogy számomra a legérdekesebbek jelenetek azok voltak, ahol ütköztek a vélemények, és ilyenből szívesen láttam volna többet.

Jó, ezt értem és megértem - engem nem zavart, mert úgy vagyok vele, hogy 1. ezek mellékalakok, nem kell feltétlenül mélyebben belemenni a hátterükbe, 2. egy ilyen éles helyzetben emberek is hajlamosak élesen reagálni. (Ha valami, engem például sokkal inkább zavart a fiú öngyilkossága, azt felépíthették volna kicsit alaposabban.)

Lásd #7 !

Nyilván van ilyen, nem ezt vitatom. Volt balszerencsém nekem is olyan tanárhoz, aki igazából tuti hóhér akart lenni, csak valahol jobbra ment a bal helyett.

Csak azt mondom, hogy ezek a begyepesedett, kicsinyes seggfejek is keletkeznek valahogy, nem úgy bújnak ki a földből, hogy "na akkor én most beletörlöm a talpam mindenkibe, aki felett egy kicsi hatalmat is gyakorolhatok".
Látom és értem, de legalábbis meg tudom tippelni, mi szülte az igazgató és az apa frusztrációit, és ők számomra ettől karakterek. A két tanárnő vonatkozásában ez a lépés nekem kimaradt, ennyi.

Az említett tanárok közül az egyik (Margit) külsőre, kiállásra, viselkedésre szakasztott ugyanolyan, mint az én egyik középiskolai tanárom volt. Amúgy meg... egydimenziós pribékek... jó lenne, ha tényleg úgy lenne, ahogy írod, hogy ti. ez nem a való világ, nincsenek ilyenek.

Ha már ilyen szépen kialakult a konszenzus alább, szeretnék idebökni egy enyhébb véleményt.

Nyilván elkerülhetetlen az összehasonlítás jelen mozi és a Magyarázat mindenre kapcsán, hiszen nem elég, hogy hasonló miliőben játszódik és hasonló kérdéseket taglal a két film, de ráadásul egymáshoz időben nagyon közel is váltak elérhetővé (felkészül A tanári szoba).

Én itt azt a tábort gyarapítanám, akik szerint az MM jóval erősebb film. Méghozzá azért, mert szerintem az sokkal életszagúbb. Szimpatikus az Elfogy a levegő ambíciója, és örülök neki, hogy az inkubátor kitermelt egy ilyen filmet. Az ábrázolt hangulat azokkal a díszletekkel és belterekkel például pusztítóan autentikus, és így már akkor is regényeket mesél a film, amikor még a világon semmi sem történt. Isteni.

Tetszett az is, ahogy ravaszul "áthelyezték" a cselekményt a határon túlra, de hát ez nem jó szó, mert eleve ott történt, szóval fogalmazzunk úgy, hogy kacsingatva mutogat a film a szomszédba, hogy ott milyen borzalmas dolgok történnek, és ez az ott ez annyira ott, hogy minden gondolkodó mozinézőnek leesik, hogy talán nem is egy messzi-messzi galaxisra céloznak az alkotók.

Mindemellett én azt is éreztem, hogy sokat sarkít a mozi, és felosztja a világot fátyolos szemű, ártatlan hős empatákra, és látványosan gonoszkodó, alávaló rohadt seggfejekre. Ez számomra a való világ, és nem mellesleg a Magyarázat mindenre antitézise, amivel nem tudok egyetérteni.

Az igazgatónő és a (szerintem látens homoszexuális, de erről beszéljünk már, kinek hogy jött át) tüzet szító apuka esetén nincs kifogásom - értettem, honnan hová tartanak ők ketten. A két ellenszenves tanárt viszont nem tudtam hová tenni. Ők szerintem egydimenziós, kibontatlan pribékek voltak, és kilöktek a filmből. A főszereplőnk párja nemkülönben.

Becsülendő film, értem a vállalását, de a megvalósítása azért nekem recsegett-ropogott. Ettől függetlenül bőven megérte elkészíteni, mert bátor, színes foltja a palettának. Szóval a lenti hangoknál egy fokkal óvatosabban bár, de ajánlom én is.

Egyetértek az előttem szólókkal, nagyon erős film, mélyen valóságszagú (önmagában az, hogy valós történet alapján készült, ezt még nem feltétlenül garantálná) és megrázó, és igen, (sajnos) ez szól a mai Magyarország állapotáról, igazságáról, nem pedig a Magyarázat mindenre - az naivan tapogatózó matiné ehhez képest, legszívesebben most le is vinném eggyel az osztályzatát.

Ez csak egy indulati jelző volt, természetesen semmiféle fizikai atrocitás nem történt, a barátom elment, az igazgatóhelyettes meg maradt, aztán látványosan megbukott, adminisztratív semmisítették meg, leváltották stb.

Felkavaró film, felkavaró történet.
De mi lett a tanárral? Mi lett az ig. helyettessel?

A film valahol párhuzam kicsit a Második aranykorral, annak is szombaton lesz a mozis bemutatója a MOM-ban, abban is egy tanárnő körül fogy éppen a levegő... csak az egy lelkes amatőr munka, ez meg egy nagyfilm, belénk világít, kifordít mindent. És megvannak hozzá az eszközei is.

A 80-as évek elején történt, hogy közeli barátom a munkahelyén, az iskola tanárijában egy értekezlet alkalmával felállt (nem ordított), majd halkan, de nagyon hallhatóan, erőteljesen azt mondta az igazgatóhelyettesnek, hogy "És most megöllek, bazmeg." és felemelte a vaslábú fatámlás széket, és mint egy fegyverrel elindult lassan a rohadék felé. Az meg szűkölt és vinnyogott, menekülőre fogta, közben székeket döntött fel, elesett, iszkolt, csúszott és mászott, ahogy tudott... mindez színigaz, abban a tantestületben dolgoztam én is 18 évig, és jogos volt bizony minden szó és mozdulat. Most a film alatt pontosan ez az indulat jutott eszembe, ennek az ereje, a híre, az öröksége, és százszor végigfutott a gerincemen, hogy nem lehet mást csinálni ezekkel, csak valahogy elpusztítani. Itt nincs demokrácia, meggyőzés, beszélgetés, pszichológiai ráhatás, van eset, amikor bűnös vagy, ha nem vállalsz áldozatot. Gavrilo Princip. Ez a film olyan súlyosan megrázott, hogy nem tudtam nagyon türtőztetni magam. Mikkeyék két sorral előttünk ültek, de bocs, Mikkey, nem tudtam szóba állni már veletek, nem bírtam volna, szóval csak intettem, hogy sziasztok, aztán kipucoltam az utcára, és végigbőgtem a körutat, szerencsére sötét volt, szemerkélt az eső, a feleségem csak jött mellettem, meg mögöttem néma csendben, mint egy arab feleség, aztán a Zeneakadémia táján megittam egy whiskeyt, elüldögéltem mellette és valamennyire megpróbáltam visszahozni a lelkemet a jelen büdös Kelet-Európájába. Minden kapualj szemetes, és minden kapuban vastag hugyszag, itt élek, itthon vagyok. Somogyi Rékának igaza van, ez a film messze beledöngöli a földbe a Magyarázat mindenre filmet, nem, hogy a földbe döngöli, de még a fején is ugrál. Nem tudom feldolgozni, hogy ez igaz, hogy ide hogy jutottunk. Amikor a film készült még nem tudhatta senki, hogy egy iráni erkölcsrendészet-szintű elmebeteg betiltat a Nemzeti Múzeumban egy fotókiállítást diákoknak, a világ legjobb sajtófotóinak a kiállítását, meg azt sem, hogy lesz ebben a szürreális korban egy miniszter, egy eleven farkcsóva, aki végre is hajtja ezt a bosszútervet, meg még azt sem, hogy ki fogják rúgni a múzeum igazgatóját. Ez igaz, ez nem film, ez van, ez történik, ez rögvalóság!! Ebben élünk! Gavrilo Princip. Ki lesz az? Ki ment meg kit kitől és mikor?

A cikk-ajánlóban Bodnár Judit Lola (24.hu) írásából az alábbi gondolatot emeltem ki (aki látta a filmet, érti)
... a túlélésért folytatott sok évtizedes kelet-európai küzdelemben milyen különös egzotikummá vált a bátorság és az egyenes gerinc. Hiszen a legtöbben azért is álltak értetlenül Ana esete előtt, mert fel sem merült bennük, hogy lehet választani azt az utat, amit ő választott: a meghunyászkodás helyett a beleállást, a hallgatás helyett a hangja hallatását, az irhája mentése helyett a kiállást amellett, amiben hisz.

Ne add fel, nem hiszem, hogy nem fogsz tudni beszélgetni róla, én is sietek megnézni!

Köszönöm az udvarias felütést. Eszem ágában sincs meggyőzni, pont erről írok, te ott, én itt, te úgy gondolod, én így, nincs hídépítés. Az ilyen naiv elképzelésem elvitte az elmúlt másfél év.

Amiről írok egyfajta érzékelés, amit a hosszú évek kutatómunkája hozott, és a bizonyosság azzal kapcsolatban, hogy mit is keresek a művészetben. Nagy valószínűség szerint itt is eltérő az, ami vezet minket. Mert az életet mindenféle címkével tudom illetni, csak azzal nem, hogy unalmas. Nekem inkább hullámvasútnak tűnik.
Nem hiszem, hogy off, csak inkább átmegy már művészetfilozófiai eszmefuttatásba, ami nem biztos, hogy közvetlen a filmhez tartozik.

Minden tiszteletem, de nem értek egyet azzal, hogy az életnél nem tudunk jobbat rendezni. Ha ez valóban így volna, akkor nem létezne annyi kiváló fantasy, sci-fi, akciófilm stb. A való élet- legyünk őszinték- legtöbbször unalmas. A néző nem akarja a saját unalmas hétköznapjait nézegetni, hanem épp ellenkezőleg, valami újat, izgalmasabbat szeretne látni. Mármint a legtöbben. Ha ez off, akkor elnézést kívánok, kérlek tegyétek át oda.

valós események alapján!!

ezek szerint így kell ezt, így kellene filmet alkotni. Meghajolni az élet rendezői minősége előtt, nem összevissza történeteket fantáziálgatni. Elkövetni a legnagyobb illetlenséget, hogy majd mi megmondjuk, megmutatjuk, hogy tudunk jobbat is rendezni, mint az élet. Nem tudunk. A valódi művészi magatartás csak másol, hozott anyagból dolgozik, az alkotásába csakis azt illeszti bele, amit az élet készített. Persze, persze, lehet másképp is, sőt, ahogy körülnézek egyre inkább csak másképp szokás, túllicitálni a legnagyobb művészt..Tudom, kitalációból is készül film, zenemű, festmény. Csak minek? Mert csakis az élet írta alkotásnak van egy plusz rétege, csak azt veszi körül egy sajátos aura, amit megfogni, megmérni, bebizonyítani nem lehet.
Mert ami a jó szándékú, tényleg szeretettel megrendezett Magyarázat mindenre című filmben billegett, hogy is mondjam, kissé szakkörös lett, például a vége, az itt stabilan, önmagában áll. Mert ezt itt az egyetlen valódi művész támasztja meg..
És az ilyen mű alapjainkban ráz meg, mint ahogy isten is szokta, ha meg akarja mutatni, hol is lakik az igazság, és mekkora ára van, hogy felismerjük azt.

Ana az egyik legbátrabb, legelszántabb, legerősebb nő, akit mostanában láttam. Senki és semmi más nem hajtja, csak az igaza. A film pontos látleletet ad arról, hogy egy maroknyi közösségben milyen arányban vannak jelen az igazi emberek. Ana mértéket ad önmagunkhoz, és őt látva komoly önvizsgálatot tarthatunk annak tekintetében, hogy hozzá képest hol állunk. Együttérezhetünk döntéseivel, kétségeivel, döbbeneteivel, és társává lehetünk rettentő magányában, mely sajnos ezen az úton elkerülhetetlen.. Hisz tömegben, közösségben manapság aligha bírja ki az, aki az igazság felismerésére tette fel az életét.

Nemrég volt több hasonló eset is a saját történetemben, na jó, ehhez képest tényleg csak viharok voltak a biliben, nekem mégis sokkolóak voltak, és noha azt hittem, túl vagyok rajtuk, ez a film emlékeztetett, dehogy.

Miként Anát, engem is iszonyatosan megrázott a "barátaim" színeváltozása, összezáró csoportba tömörülése, a velem átélt konfliktusról való párbeszéd kerülése, a gyávaság, a meghunyászkodás, a mindenkit meg akarok érteni és mindenki szeressen magatartása. De legalább láttam őket színről színre, maszk nélkül.

Nem, a mai korban már régen nem lehet két oldalon állni, a harmadik utas ezoterikus magatartás a gyávák megoldása. Itt és most igenis szekértáborokhoz tartozunk, mindenkinek pontosan meg kell határoznia, hol áll, és azon a platformon elkezdeni alagutat ásni önmagához. Mert a hidak odakint leomlottak, és naivság új építésébe kezdeni. Tavaly április 3-a után még volt egy másfél évnyi remény, hogy majd szót értünk, és a Magyarázat mindenre is egy ilyen hamis-kedves mesét írt nekünk, hogy még megpróbálhatjuk.

Én innen nem építek hidat ebben az életben, aki akar, meglátogathat a szigetemen, amit bármelyik pillanatban elönthet egy hullám, szóval garantálom, nem egy életbiztosítás a velem töltött idő. De aki egyszer elárult, ahhoz többé nem megyek. És én szégyellem magam, hogy az árulókra nem reagáltam egyből radikálisan.

Mert miként Anát, a film végén engem is a feketeség hív a lezárt szemhéjaim alatt, és annak felfedezése maga az iszonyat..

Ti meg, akik megcsaltatok, elárultatok, akiknek nem volt mersze kiállni értem, melegedjetek csak az akolban. De amíg élek és van erőm, nem fogok elhalkulni..mert valakinek ilyen kellemetlenül gyönyörűnek is kell lennie, mint Anának. Mégsem féltem őt, ő az, aki megszabadult, ami persze nem garantál boldog életet.

De Ana tudja, ő sokkal több, mint az élete.

Hát igen..állj ki az igazadért, és egyedül maradsz.kísértetiesen hasonlít ahhoz, amit itt (aki benne volt, tudja, mire gondolok) átéltem.Holnap írok a filmröl.
Alapjaimban rázott meg.

Állj ki bátran az igazságért...aztán azért nem csodálkozz, ha magadra maradsz. Az egy-központú, hierarchikus rendszerben a megélhetésed függ a feljebbvaló(k)tól. Pontosabban, az is.
Régebben legalább a fiatalok mertek lázadni, de ma az egyetemista korosztály az egyik legmegalkuvóbb réteg. Még a szüleikkel szemben sem mernek kiállni az igazukért. (Tisztelet a kivételnek!)