Past Lives (2023) ☆ 👁

Előző életek

(Celine Song)

amerikai dráma, szerelmi történet

4,2
★★★★☆
152 szavazat
Szerinted:
?
☆☆☆☆☆

Ahhoz, hogy kommentelhess, be kell jelentkezned.

2024-02-29 11:06:12 mimóza (5) #15

Persze, nem akarok én itt filozófiát építeni, semmi ezotériára, mágiára utalni, egyszerűen csak annyi a mondandóm lényege, hogy vagyunk, akik többet érzünk, látunk, hallunk bele jelenetekbe, apróságokba, mozdulatokba, vagy épp csendbe, mozdulatlanságba, mint, akiket inkább az ész, a logika vezérel. (És ez nagyon sokszor igazán bonyolulttá tesz mindent.) Legyen szó akár filmkockákról, vagy saját életünk pillanatairól. De jól van ez így.

előzmény: Emberke (#14)

2024-02-29 07:51:38 Emberke (5) #14

Kedves Mimóza!

Köszi a kommentet! Amennyiben magamról kell beszélni, akkor a helyzet az, hogy én alapvetően hagyom, hogy a racionalitáson túli dologok is hassanak rám, átjárjanak.

Nem mozdulok el ezoterikus irányba, arról szó sincs. Ezt nem védekezés- vagy szabadkozásképpen írom. Csupán a tények rögzítése céljából.

Mindazonáltal erősen tud hatni rám egy jó vagy éppen nem túl komfortos állom. Cipelem magamban az álom keltette érzést, vagy éppen elvarázsol, motivál, lélektani értelemben táplálkozom belőle.
Napokig megüli lelkem vagy éppen plusz drive-ot, hajtó erőt ad egy de javu érzés. is.

S ez igaz abban az esetbe is, ha éppen egy filmmel kapcsolatos gondolataimat, érzéseimet, meglátásaimat igyekszem megosztani itt Veletek. Nem csak arról próbálok írni - a magam egyszerű módján - hogy mit láttam, a rendező hogyan és miképpen ábrázolta a történetet, stb., hanem mindezek mellett igyekszem arról is írni, hogy milyen érzések tolultak fel bennem, s azok át jártak-e: megmámorosítottak-e, vagy éppen lehúztak-e a privát poklom legsötétebb bugyraiba.

Szóval, én így vagyok mindazzal, amelyről a kommentedben írsz.

előzmény: mimóza (#13)

2024-02-28 22:14:24 mimóza (5) #13

Olvasva az utóbbi hozzászólásaitokat, azon tűnődöm, milyen boldogok is a racionális emberek, akik számára az álom, a képzelet, a megérzések sokasága nem valóság... Ennélfogva nem bonyolítja ezernyi futó érzés, intuitív megélés, megborító képzet a mindennapjaikat és a gondolatvilágukat. Néha picit irigylem őket! És ezt a legnagyobb komolysággal írom, le is szögezem ide. E filmen kívül még egy másikhoz is odaírhatnám ugyanezt : FMITE (Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre) Aki látta mindkettőt, pontosan érti, miért.

2024-02-27 22:35:08 Emberke (5) #12

Pont arra a jelenetre gondolok. Ugyan a filmben fizikai értelemben valóban nincs, nem történik csók, azonban azt a jelenetet én csókként, csókolózásként értelmezem. Lehet, hogy ez egy vágyvezérelt beleképzelés ebbe a dramaturgiái szempontból fontos jelentbe. Vállalom, ha tévedés is. Bizonyára tudod, hogy vannak olyan pillanatok az életben, az életünkben, amikor ugyan nem hangzanak el szavak, de tudjuk, hogy ott vannak, némán, vagy kiáltó hangossággal hatnak ránk, befolyásolják a gondolkodásunkat, a cselekedeteinket.
A beszédhez nem mindig kellenek szavak...

előzmény: oilboy (#11)

2024-02-27 21:55:27 oilboy (4) #11

Én nem is tudom hirtelen a film nézése után, melyik csókra gondolsz. Volt a film végén egy közel egyperces jelenet, amikor várnak az Uber-sofőrre és csak néznek egymásra, egymással szemben állva, várja a néző (meg a 2 szereplő is) a közeledést, de csak nem jön el, amikor meg eljöhetne, megjelenik a rendelt autó... Pont ide vártam volna a csókot, de csak nem jött. Utána meg az amerikai csávóval sem csókolózott a koreai csajszi. Melyik csókra gondolsz, Emberke?
Kb. mindenben egyértek az előttem szólókkal, valóban kell hozzá saját tapasztalás, hogy értékelni lehessen ezt a filmet, ennek híján nem fog meg és fel fog tűnni minden hiányossága. Szerintem direkt ilyen hiányos maga a film, hogy könnyebben eszébe jusson az embereknek, hogy adott esetben velük is történt már ilyen vagy ehhez hasonló és amennyiben nincs túlságosan megírva egy karakter, simán az ő helyébe képzeli magát a "balladai homály" miatt az egyszeri néző, így átélhetőbb a történet stb. De jól is van ez így, hogy vannak olyan filmek, amik érzelmekre akarnak hatni, emlékeztetni akarja a nézőt. Nem is vállal többet ez a film sem, ezt viszont szerintem ha nem is tökéletesen, de többé-kevésbé átélhetően mutatja be, egy bizonyos kor fölött ki merem jelenteni, hogy ha hiányzik valami az ember életéből, csak visszagondol arra, mi lett volna ha anno azzal a nővel/férfivel...Na, szóval értitek. A színészek jól játszottak, a vizualitás 5/5 mindenféle CGI nélkül, igazából az előző hozzászólásokban leírt hiányosságai miatt illetve amiatt nem adok rá 4-nél jobb pontszámot, mert nem tudott megérinteni túlságosan, de ez valszeg betudható az életkoromnak. Ettől függetlenül ajánlom mindenkinek, kifejezetten az idősebb (40+) korosztálynak.

2024-02-27 13:19:47 Emberke (5) #10

A legszebb csók, amit valaha láttam, avagy a szerelem misztériuma

Sokáig kérettem magam, de azt hiszem megérte várni. Páratlan művészeti élményben volt részem, s remélem mindazoknak is, akik látták, s velem együtt megcsodálták ezt az igazi, mesteri módon csiszolt gyöngyszemet. Annyira kellett már egy ilyen film, annyira hiányzott a lelkemnek egy ilyen érzékeny érintés, egy őszinte emberi látásmód, hang. S valóban, nagyon kellett már egy olyan alkotás, amely elemel a földtől, finom, pihekönnyű levitációban elringatja, s megmámorítja a lelket, szép emlékeket hív elő a tudat rejtett zugaiból, picit megfacsarja a szívet, hogy szelíd könnyekkel mondjunk köszönetet az alkotóknak.
Mindig is érdekelt a szerelem misztérium. Az a megfejhetetlen, csak bizonytalan szavakkal körölírható érzés, élmény, pszichés és tudati állapot, amely a semmiből jön, és a mindenségfelé tart. Az, amelyik megmagyarázhatatlan ok(ok)ból megszületik a lelkünkben, kiteljesedik ki, tombol, megnyugszik, él, lanyhul, majd újra virágzásnak indul, vagy éppen elhervad, elporlad hirtelen vagy éppen olyan lassan, ahogyan az óra mutatója is moccan.

A magam esetlen módján próbáltam megérteni ezt az állapotot. Részben és alapvetően empirikus tapasztalatok mentén próbáltam benézni e titkos misztérium falai mögé. A kép, sajnos vagy hála Istennek nem tisztult le. S jó pár vers, regény elolvasása, zene, még inkább dal meghallgatását követően sem lettem megvilágosodottabb, s picit sem kerültem közelebb a megoldáshoz. A megoldás természetesen nem is a legmegfelelőbb szó, kifejezés. Sőt. Kifejezetten tévútra viszi az embert. Ugyanis a szerelem innen és túl van a racionalitáson. Nem olyan egyenlet (tudom, nagyon rossz példa), amelynek segítségével tényszerű módon leírható a szerelemmel kapcsolatos érzésünk, ugyanis az tényeken túli, amelyben egyszerre van jelen a mélyen emberi, éteri, a földhözragadt valóság és a transzcendens emelkedettség is. Ordas közhely, de a szerelem okára egyszerre nincs és van helyes magyarázata. A szerelemről s annak ontológiájáról, természetéről, működéséről (megint milyen csúnya kifejezés….mintha egy gép volna, amely mechanikusan működik…brrr.) a saját érzéseinken s ön megfigyelésünk mellet és túl a legtöbbet a művészet segítségével érthetünk meg. Például az ilyen alkotások révén, mint ez a filmvászonra festett költemény ( képzavar, tudom).

A film minden szempontból elvarázsolt. A történetével, a képi világával, a dramaturgiai feszességével, a színészek pihekönnyű játékával, még is nagyon erős jellemformálásával. Azzal, hogy emberi hangon szól emberi dolgokról. Ha emberi, akkor hol itt a misztikum és a misztérium, kérdezheti a nyájas KT olvasó. A kérdés jogos, de nincs válaszom rá…

A film a költői képeivel tényleg elvarázsolt. Már az első pár képkocka után tudtam, hogy visszafogott, de a maga módján páratlan filmpoézisben lesz részem. Egyszerű, de még is erővel bíró, esztétikusan, de nem művészieskedően megkomponált képeket láttam. Például: az utca fodrozódó tócsájában visszatükröződő valóság, az asztalon hagyott, kifacsart citrom, egy nyakban lógó lánc. A finom, nem tolakodó, alig hallható, de a lelket megemelő, simogató, picit édesbús zene. A színészek visszafogott, természetesen, picit sem mesterkélt. még is nagyon erős, katartikus játéka.

S mindez összeállt, összeáll valami varázslatos eleggyé, gyógyító elixírré, amely igazi balzsam lehet a durva lelkemre.

Azt hiszem nem tévedek, ha azt írom, hogy ebben a filmben láttam az életem legkülönlegesebb, legegyedibb, legszenvedélyesebb és legszomorúbb csókját…..

2024-01-10 10:32:19 Adam Taylor (4) #9

Remekül kezdődik a film, majd a közepe tájt leül, és egészen a végéig én is úgy gondolkodtam róla, mint alattam ChrisAdam... de az utolsó jelenet! Az egész szótlanul egymásra nézés, a feszültség, a testbeszéd... hátborzongatóan zseniális, csak emiatt az egy jelenet miatt képes lennék rányomni az ötöst - annyit mindenesetre elért a film, hogy az egész addig látottakat átértékeljem és más szemmel nézzek rá. Már most, egy nappal a megtekintés után érik egy újranézés, ami után lehet, hogy valóban felkúszik ötösre.

Rorschach lentebbijét pedig csak megerősíteném: szerintem épp ez a lényege annak, hogy töredékesen látjuk a kapcsolatukat, hogy szinte mindent balladai homály fed, és csak egy-egy vakumemória-szerű emlék villan be újra és újra. Hasonló ez ahhoz, amikor egy szakítás után depresszióba esik az ember: nem a másikat, hanem egy emléket siratunk, egy emlékképhez ragaszkodunk.

2024-01-09 12:17:33 Mikkey (4) #8

Ez egy olyan típusú film, mint az Elveszett jelentés. Felesleges fejtegetni, az érzéki benyomásokról, feltépett emlékfoszlányokról szól, mint egy időkapszula a múltadból, amit kinyitva újra átélhetsz már elfeledett érzéseket. Vagy elér a szívedig és kapcsolódsz vele, vagy csak szimplán unni fogod.

2023-12-30 18:16:35 Rorschach (3) #7

Csatlakozom. Annyit fűznék még hozzá, hogy a karakterek árnyalásának teljes hiánya nálam egy furcsa megfejtést szült a Past Lives kapcsán:
nem tudom, szándékos volt-e a készítők részéről ilyen értelmezést bujtatni a filmbe, de számomra teljes mértékig az jött le, hogy Nora és Heszung nem annyira vannak egymásba belehabarodva, mintsem a saját múltjukba. Tudom, a belehabarodás erős szó, hiszen nem beszélhetünk szerelemről, de számomra úgy tűnt (mivel vajmi keveset tudunk arról, milyen dinamikájuk volt gyerekként, illetve mi mozgatta/mozgatja őket), nem egymáshoz vonzódnak, hanem csupán ahhoz, amit a másik személye jelent, azaz visszatérést a boldog békeidőkhöz, a gyermekkor egyszerűségéhez és ártatlanságához, így szerelmi történet helyett én egy magányos férfi és egy első generációs bevándorló eszképizmusban való egymásra találását láttam.

Nem tudom, ez mennyire valid, de gondoltam idebököm, hogy ezt is ki lehet olvasni a történetből.

előzmény: ChrisAdam (#2)

2023-11-26 22:20:46 VVega (5) #6

Pontosan így gondolom én is. Az év egyik legjobb filmje.

előzmény: orbistertius (#1)

2023-09-25 17:08:06 mimóza (5) #5

Ha a Makulátlan elme örök ragyogása zseniális volt anno számomra, akkor erre a filmre nem tudok megfelelő jelzőt alkalmazni, ami kifejezné, mennyire érintett meg (vállalva, hogy "egyszeri néző" vagyok).

2023-09-11 09:50:19 ChrisAdam (3) #4

Ez abszolút így van, és vélem is, hogy a film is ezt próbálja bemutatni, de mivel annyira nem bontja ki rendesen ezt a szálat, mivel nem ad akkora teret Arthur mellékszerepének, ezért egy szürke karakter marad a háttérben, akiről inkább az az érzésem, hogy odaírták a forgatókönyvben, ezért ott kell lennie. Ez a sutaság onnan is érkezik, hogy nem igazán tudunk kettejük kapcsolatáról sokat pár klisés fordulaton és beszélgetésen kívül, de azt sem tudjuk meg valójában, hogy Nora mennyire van oda Arthurért. Ezek kicsit háttérbe szorult, de kötelező karakterré degradálják, holott az ő drámája és dilemmája, és persze az önzetlensége is nagyon fontos és kidomborítandó lenne (amiről írsz). Szerintem!

És jó, hogy te is hasonlóan láttad a filmet, nem érzem magam olyan hülyén az árral szemben. :)

előzmény: hollyaudreyanne (#3)

2023-09-11 09:26:49 hollyaudreyanne (2) #3

Sok dologban igazat adok ennek a kritikának, számomra is távoli és kínos volt az egész film. Plusz a főszereplő hölgy olyan volt, mintha felolvasta volna a szövegét.

Arthur egy igazi "nice guy", de éppen olyan puhapöcs, akitől bármelyik pillanatban el lehetne csalni a feleségét

Ezt viszont nem teljesen értem. Ha ki kéne emelnem pozitívumot a filmből, az pont az lenne, hogy egy igazi kapcsolatban, bármennyire fájdalmas is, hagynunk kell, hogy a másik a saját döntéseit hozza meg és a saját útját járja.

előzmény: ChrisAdam (#2)

2023-09-11 01:37:24 ChrisAdam (3) #2

Sokszor felmerülhet a filmrajongó nézőben - főleg egy kritikailag elismert filmnél -, hogy hol is a hiba, itt vagy a filmnél, a tapasztalat annyiszor mutatta már meg azt, hogy más hangulat, más körülmény teljesen új élményt is jelenthet. Főleg a hasonszőrű filmeknél, mint a Past Lives: merthogy Celine Song szerelmi története totálisan hangulatfilm.
Írták, hogy Song a saját élményeiből merített, mikor elkezdett dolgozni a filmen, és ahogy haladtunk a játékidőben, és egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy ez a film nem fog meg, eszembe jutott egy hasonló, nemrégiben szerzett élmény, az Aftersun, ahol a rendezőnő szintén önmagát vetítette vászonra, én viszont ott sem láttam semmi mást, csak egy hangulatfilmet. Mindkét film egyetlen dologban erős igazán: az operatőri munka, a különféle képi megoldások, ezáltal pedig a játékidő beszippantó atmoszférája igazán elsőrangú. De ha ezt lehántjuk, tényleg van miről mesélni? Biztosan, csak nem így.

A Past Lives nagyon felületesen, sokszor öncélú módon árnyaltan mutatja be a karaktereit, azok történeteit, körülményeit, a drámát. Lehetne akár egy videoklip is - nemhiába működik olyan jól az előzetes -, ennek az árnyaltságnak éppen az a veszte, hogy akaratlanul is klisés lesz, elcsépelt motívumokat puffogtató, ami tökéletesen működhet egy rövidfilmben, egy videoklipben, egy TikTok hárompercben, de egy mozifilmben több kell. Érződik és látszik, hogy mindemögött sok bújik, ezeket futtában érinti is a film - például az emigráció traumáját és kálváriáját, de a Past Lives inkább továbbra is abban lesz erős, hogy szép képeket mutasson, hangulatokat fogjon meg, olyan vélt vagy valós emlékeket idézzen a nézőjében, ami megható vagy megrázó, de mindebben nincs annyi, hogy igazán szeressük vagy utáljuk karaktereit. Nem látjuk a valódi kapcsolódást, a kettőjük vagy hármójuk közti dilemmát - minden irányba, és így nem látunk valódi miérteket. Nem látjuk azt igazán, hogy milyen utat tesz meg Nora és Hae, vagy Nora és Arthur, hogy milyen utat tesznek meg individuálisan. Csak gondoljuk, spekulálunk, mert Song mintha azt mondta volna: nem kell szájbarágni, nem kell mindenről tudni. Pedig de. A szép képek elmesélik - így látjuk - montázsszerűen, jól választott zenei aláfestéssel, gyönyörűen becsomagolva, az egyszeri néző pedig elérzékenyül, meghatódik, mert tud ezekhez az alapvető panelekhez kapcsolódni, de hogy ezalatt mi bújik meg, arról a 100 perc alatt nemigen kapunk betekintést. Én egy ilyen filmnél a padló alá akarok nézni.

Azzal pedig, hogy távol maradunk, nem egy életközeli romantikus drámát látunk, hanem egy igencsak kényelmetlen és kellemetlen szerelmi háromszög történetét, ahol senkit sem kedvelünk. Sőt, a főszereplő Nora kicsit még ellenszenves is, egy felelőtlen drámakirálynő, aki a saját döntésképtelenségével és elfojtott érzelmeivel másoknak okoz traumát és életre szóló bizalomvesztést. Arthur egy igazi "nice guy", de éppen olyan puhapöcs, akitől bármelyik pillanatban el lehetne csalni a feleségét - nem látom rajta, hogy igazán szerelmes, az a fajta "happened to be there" fazon. Hae pedig egy nyomorult nosztalgiahős, aki kreált képekbe kapaszkodva erőlködik azon, hogy az a nő, akit 24 éve nem látott, belészeressen. Ilyen csúfos képek fogalmazódnak meg csakis amiatt, mert távol maradunk. Pedig tudom és hiszem, és érdekelne is, hogy a történet ennél bonyolultabb, de a montázsfilm nem enged közelebb.

Így pedig ez a film nem az a bizonyos szerelmi történet lesz, aminek ki lett kiáltva, hanem egy borzasztóan mérgező, a valódi romantikát teljes mértékben mellőző szenvedéstörténet. A fő motívum - az in-yun fogalma - totálisan nevetségessé is válik, mert mindenről szól a film, csak arról nem, hogy két ember minden útja egymáshoz vezet. Nem a sorsszerű igaz szerelem rajzolódik ki, hanem a hanyagság, a kényelem vagy a foggal-körömmel ragaszkodás, a be nem teljesült testi és lelki vágyak toxikus "szerelme".

Ez borzasztó kényelmetlen, fészkelődöm - nem azért, mert erről nem akarok filmet nézni, hanem mert a történet nem kezeli helyén ezt, így egy ponton túl már nem is érdekel. Fog-e köztük valami történni? Nem mindegy? Bármelyik végkifejlet éppen olyan hatással lett volna rám.

Kár érte, ebben több volt. Gyenge hármas.

2023-09-03 20:16:08 orbistertius (5) #1

Olyan csendes, bensőséges, fájdalmas, szeretetteljes módon szép film, hogy minden hűvös, tárgyilagos méricskélés vagy értékelés értelmét veszti, pusztán érzelmi alapon csuklóból rányomom az ötöst, és miközben telnek a napok és rendszertelen időközönként megjelennek előttem pillanatok, pillantások a filmből, már azon gondolkodom, hogy mennyi idő elteltével nézzem majd újra.