Ahhoz, hogy kommentelhess, be kell jelentkezned.
A filmes prófécia, Hannibal Lecter képében egy évvel korábban tulajdonképpen már megjövendölte Dahmer eljövetelét, nem csoda hogy az ürge több rajongói levelet kapott a börtönben, mint az összes többi rab együttvéve. Mint ahogy a moziban anno a fiktív emberevő sorozatgyilkosnál is a kapcsolat, illetve a kapcsolódás hiánya a hangsúlyos - a néző az FBI-ügynöknőn keresztül szelídíti meg magának a külső szörnyet és nyer általa egyfajta feloldozást saját belső zaklatottsága alól -, így Dahmer képében is ugyanez a szelep testesülhet meg sok szorongó, adott esetben a hangját valóban a környezete süketsége miatt hallatni képtelen levélíróban. Az amerikai társadalmi masszába túl simán, ellenállás nélkül belevesző germán lelkiség - az egyetlen nép, mely amerikanizálódása során igyekszik teljesen maga mögött hagyni az identitását, talán a terhelt múltjának köszönhetően - mintha Jeffrey Dahmer aranyló fürtjei alatt, az angolszász álomvilágot behálózó képmutatásnak köszönhetően válna egyre aberráltabbá. Egyébként Thomas Harris kitalált figurájának emberhús iránti étvágya is német gyökerekkel bír: Hannibal kisfiúként végigéli, ahogy az őt éveken át fogva tartó és kínzó náci kollaboránsok meggyilkolják és megeszik a húgát. De akárcsak például a latin-amerikai alvilág eszetlen kegyetlenségei esetében, úgy az Észak fess kinézete mögött, a vékony kulturális máz alatt is ott örvénylik egy primitív, kezdetleges létállapot. Mintha egy pogány hitvilág lecsúszott angyalai az ógörög, a bőség elhozása mellett saját gyermekeit is felfaló Kronosz isten kvázi pribékjeiként - az angol nyelvben a hét napjai a germán panteonból származnak - ágyaznának meg a Nyugat emberének, hogy álomra hajthassa a fejét. Az eszmélés során pedig az ezen kultúrkörben élő Hamupipőkéket természetesen ki más fogadhatná, mint a szőke herceg. Ez bizony nem az a Thor. Nála tényleg csütörtököt mond a józan ész.
A Netflix minisorozata, ugyan ha néhol a terjengősség áldozatává is válik, mégis nagyszerűen ragadja meg a szenvtelen horror velejét az átható mentális fülledtség átgondolt ábrázolásával - az emberiesség erjedése szinte végig tapintható. Könyörtelenül felkavaró.
A Macabre nevű death metal zenekar egy teljes lemezt szentelt Dahmernek. Mivel már ismertem az albumot, néhány résznél, miközben néztem a sorozatot bármilyen morbid de kacagnom kellett, mert eszembe jutott az erre vonatkozó nóta...
https://www.youtube.com/watch?v=eXGl483CQ8U
Zseniális mestermű, amit aligha lehet majd überelni a saját műfajában. Ennél teljesebb képet nem nagyon lehet adni egy sorozatgyilkos hátteréről, elméjéről és az őt körülvevő társadalmi közegről. Persze ez a sorozat sem fejti meg, hogy mitől válik ennyire bestiálissá egy ember, de minden lehetséges magyarázatot megvizsgál, és az összes rizikófaktort bemutatja.
Mindezt úgy, hogy közben filmes szempontból is tökéletesen megállja a helyét. A széttöredezett dramaturgia egyrészt remekül passzol Jeffrey Dahmer alkoholtól és skizofréniától torzult lelki világához, másrészt segít elkerülni a hagyományos dramaturgia megoldásokat. Itt ritkán kell azon izgulni, hogy mi fog történni, hogy ússza meg a gyilkos - és ez jó, mert a hatásvadászat méltatlan lenne az áldozatokkal szemben (néha egy-egy túlságosan horrorfilmes jelenet ugyanakkor becsúszik sajnos).
Evan Peters hipnotikus erejű alakítására még sokáig emlékezni fogunk, egyszerűen fantasztikus az átlényegülése. Minden egyes rezdülése a helyén van, és súllyal bír. Richard Jenkins abszolút méltó partnere a tagadás luxusát önmagának túl sokáig megengedő apa szerepében. De amúgy a legutolsó mellékszereplőig hibátlan mindenki. Már csak hab a tortán a remek képi világ és Nick Cave nem evilági zenéje.
A Dahmer elképesztően sok kérdést tesz fel, de nem okoskodással akar rájuk olcsó válaszokat adni. A legfontosabb kérdése persze az, hogy hogyan történhetett ez meg? Hogy lehet, hogy Jeff Dahmer több mint egy évtizeden át kvázi ország-világ szeme láttára gyilkolt embereket? Erre csak nagyon kényelmetlen válaszok léteznek.
A Dahmer nálam toronymagasan az év legjobbja eddig.
Egyébként másnak is feltűnt, ahogy a Jokeres filmzene többször is felcsendül a sorozat során? Valaki érti az okát? Vagy csak félelmetes a hasonlóság?
Mondjuk a lehető legjobb időszakot választották meg ahhoz, hogy megfilmesítsék, ahogy egy fehér férfi homikat és feketéket gyilkolászik. Tökéletes téma a Netflixnek.
Nekem felfordult a gyomrom ettől a homo-mennyiségtől is, az elfogadható sokszorosa volt így is. Számomra teljesen érthetetlen, hogy miért kell ezt ennyire szájbarágósan tolni az ember arcába, anélkül is tudjuk, hogy mi volt a helyzet nála.
Még 3 rész van hátra, nem könnyű nézni... és nem is a cselekmény borzalmai miatt, mert abban bőven talál izgalmat a néző, hanem, mert az első részek rendkívül vontatottak és néhol erőltetettek.
Nekem egyelőre túl nagy hype veszi körül, egyébként is erkölcsileg mindig kérdéses, hogy egy ilyen szörnyeteg mennyire érdemli meg a figyelmet.
Zseniálisan összerakott, pazar beteges színekkel, fantasztikus főszereplővel és mellékszereplőkkel, végig izgalmasan tartott szálakkal telepakolt minisorozat.
A lassan kibontakozó részletektől felállt a karomon a szőr. Nem volt elnyújtva, nem volt zavaró. Egyszerűen csak kényelmesen végig folyt a történet 10 részen. Nagyszerű bemutatása volt a vélt vagy valós gondolatainak, tetteinek. Minden ott volt, és akkor, amikor kellett, hogy ez így összeálljon.
Nem tudok róla rosszat írni. És talán annyira nem is tudom kielemezni, mert hozzám mégsem áll közel az alkotás.
Zseniális, azt látom, de mégsem kívánom újra megnézni. Nem az én ízlésem.
Belőlem szomorúságot váltott ki amire egyáltalán nem számítottam, leginkább az apját sajnáltam és persze az áldozatok családtagjait.
Maradandó élmény.
Zene/Hangulat ügyesen egyensúlyoz a horror és az érthetetlen dráma között.
Tetszett, hogy szinte egyáltalán nem volt bemutatva benne a “homo-rész” amitől viszolyogtam megtekintés előtt.
Ajánlom mindenkinek aki megpróbálná megérteni a felfoghatatlant.
Libabőrös! Cserébe azt is elnézem, hogy csak szökőévente érkezik hasonló gyöngyszem a Netflixre!
Az elején szórakoztató volt, mintha a Bárányok hallgatnak és a Portyán keresztgyereke lenne. Tetszett.
Viszont éreztem a 4. rész tájékán azt, amit szinte minden sorozatnál érzek, hogy unom. Már sok az infó, menjünk előre. Sajnos.