Ahhoz, hogy kommentelhess, be kell jelentkezned.
Nem tudom... számomra a Pixar a Toy Story 4. után szintet vesztett. Az Onward, Luca, Turning Red amolyan "jókák", Lightyear és ez még azt a szintet sem ütötték meg, a Soul ugyan egyértelműen Pixar minőség, de nekem az sem tetszett annyira, mint amennyire agyondícsért darab (hasonlóan, mint korábban az Up!, amihez hasonlóan bizonyos részeiben valóban zseniális, de teljes egészében nem hozza a szintet a szememben).
Tárgyalt film pedig tökéletesen illeszkedik ebbe a Dreamworks minőségbe. Ami amúgy nem feltétlenül jelent rosszat... de korábban nem itt tartottunk. :/
előzmény: Dió (#7)
Az utóbbi vélemények mellé állva én sem értem a langyosabb osztályzatokat. Nyilván nem bír akkora elemi erővel és nem céloz akkora elementáris katarzist (pun not intended), mint a legnagyobb aduász Pixarok (Inside out, Soul, Wall-E), de az a csoda, amit ezek a kreatív elmék világalkotás címén megint leraktak az asztalra, az szerintem ismét egy batári nagy kört ver megannyi más filmre. Hogy ez most nem csak felnőtteknek szól, azaz hogy a plot fel lett higítva egy kis limonádéval is... annyi baj legyen, forró szeptemberi napokon így is nagyon jól csúszik.
Okos, ügyes, szép, érzelmes. A Pixar megint megcsinálta.
nekem viszont nem volt semmilyen téren hiányérzetem, az utóbbi évek egyik legkreatívabb alkotását láttam, már már Tomm Moore-i mélységekben csavart meg érzelmileg :) ezeket az alap erény témákat annyira szépen festi fel animációs vászonra
Kedves, pozitív mese, ami technikai megvalósításban, vizualitásban és szellemiségben is hű marad a Pixar hagyományokhoz. Ugyanakkor valóban elég súlytalan, nem éreztem, hogy bármilyen komolyabb tétje lenne a cselekménynek, az alapkonfliktus elég klisés, a szerelmi szál sem hozott tűzbe (hahaha).
A L'ecsó találkozása a Kis hableánnyal (meg még ezer másik hasonló love story-val), ami kellemesen közepes és nézhető, de semmi extra. A forgatókönyvírók nagyon alulkalibrálták a konfliktusokat, sokszor nem is egészen világosak a tétek és a célok. A két főszereplő közti románcnak kéne vinni a filmet a hátán - de hát ilyet már tényleg láttunk sokszor.
Ami a Pixartól furcsa, hogy ezúttal a világépítés sem sikerült valami jóra. Szinte semmit nem tudunk meg az elemek működéséről, Elemetropolisz világáról, az itt uralkodó törvényekről. Csak ront a helyzeten, hogy a főhősök sorsa sincs igazán beágyazva a világba, tetteiknek nincs komolyabb hatása annak működésére vagy sorsára.
A záró jelenet ugyanakkor megint 10/10-es, jó Pixar szokáshoz híven.
Nemtudom, talán a cím miatt de eredetileg ilyen "elemi" iskolás környezetet képzeltem a filmnek :D
Érdekes témákat feszeget, viszont jobb lett volna ha egyre koncentrálnak, így összemosva a szegregációs téma ezzel a kikerülni a "szülői elvárás nyomása" alól nekem nem valahogy nem passzolt. Az utóbbi pedig a mai világban részemről nem valami releváns, de lehet csak jó családba születtem azért...
Mellesleg ha egy vihar elmossa a házamat akkor nincs más választás, el kell költözni?, ráadásul elvárom a szülőktől hogy büszkék legyenek rám? ez milyen ostoba üzenet?
Egy hónapja játsszák a mozik az Elemit, mégsincs itt egy fia komment sem, szavazatból pedig szűk húsz érkezett.
Ez enyhén szólva siralmas teljesítmény, úgyhogy megvédeném ezt a mesét.
Szó nincs róla, hogy korszakalkotó lenne, ám talán az osztályrészéül jutó teljes apátiát sem érdemli meg, mert szorult bele törődés jócskán. Nyilvánvalóan nehéz nekem gyerekszemmel vizsgálni a látottakat, de szerintem van olyan színes és gazdag a dolog vizualitása, hogy az eredeti célközönségét bőven képes legyen elszórakoztatni.
Amit viszont már jobban meg tudok ítélni, az az, milyen élményt ad a mozi felnőtt fejjel... és hát, tök jót. Azzal együtt is, hogy akad azért néhány gyermeteg fogás a mesében, például a szerelmi szál vonatkozásában.
Viszont a lényeg: nem igazából értem, hogyan csinálják a Pixarnál, hogy évtizedek óta képesek bájos-édes külcsínbe csomagolni az üzeneteiket anélkül, hogy szájbarágósnak, fáradtnak tűnne a végeremény. Hiába hittem én már többször is azt, hogy a formulából kifogyott a szufla, be-benéz azért időről időre egy Soul, hogy életet leheljen a receptbe.
Ilyen film az Elemi is, és akkor innentől spoiler.
Az egy dolog, hogy rögtön az első percben bődület nyilvánvalóan ráfekszik a film a migráció-integráció témára, ami amellett, hogy aktuális, igenis megsüvegelendő. Toleranciát, rációt és empátiát tanítani 2023-ban időszerűbb, mint valaha. Ám az Elemi tézismondata és annak vizsgálata, kötelező, vagy egyáltalán érdemes-e áldozatot hoznunk szüleink, szülőföldünk iránt, és az önmegvalósításról szőtt álmaink felülírhatják-e a hagyományőrzés külső elvárásait, iszonyatosan betalált nálam. Ez olyan kérdés, amit ennyire kristálytisztán szintetizált formában még talán soha nem láttam filmen.
Soha - amíg a Pixar zászlajára nem tűzte.
Aláírom, hogy külső körülmények miatt felfokozott érzelmi állapotban ültem be a moziterembe, azt viszont ennek ellenére sem gondoltam volna, hogy könnyekkel fogok küszködni egy gyerekmesén. Pedig megtörtént, többször is. A zárókép például olyan természetességgel hatol az ember szívének legbelső bugyraiba, hogy még most is felöltöm a libabőr-kabátot, ahogy eszembe jut kommentírás közben. Fuhh.
Bátran le merem írni, hogy hiába nem tetszett benne minden, ami értéket találtam az Elemiben, az hezitálás nélkül megérte a mozijegy árát, és igenis kiemeli a stúdió legutóbbi filmjei közül, valamint az idei termésből is.
Az első fele nagyon érdektelen volt, a világának nem sikerült megmozgatnia, a karakterek enyhén idegesítőek voltak, a Pixar-érzés pedig szinte teljesen hiányzott belőle, a második felére viszont tisztességesen gatyába rázta magát, és sikerült azért közelebb kerülnie hozzám. A film nézése közben gondolkodtam el azon, hogy mi alapján lehet ránézésre megállapítani, hogy melyik animáció A Pixar műve, és melyik mondjuk szimplán a Disney-é, és a választ valahol a kézművességben találtam meg. Persze egy kézműves fagyizó működtetésében is felmérik a vevői igényeket, a fennmaradás is foglalkoztatja az üzemeltetőket, és a franchise-fagyizókban sem csak lelketlen gombócgyártás folyik, az alkalmazottak is lehetnek kedvesek*, itt tehát nem arról van szó, hogy a Pixar csak ilyen, a Disney pedig csak olyan, csak előbbinél jobban érezni lehet az alkotót és a motiváltságot az animáció mögött, és azt, hogy amit éppen nézünk, az személyes, ihletett, amögött szív dobog. Ez az érzés az Elemi végére is megmutatkozott, és ezt vastagon alá is húzta a stáblista végén levő tiszteletadás a rendező szülei irányába, és a köszönetnyilvánítás azoknak, akik "segítenek nekünk, hogy fényesen égjünk". Nem váltja meg a világot, és nem mentes a szirupos gondolatoktól sem, de ez utóbbi egy animáció esetében belefér. És igen, valóban nem egy Wall-e, vagy egy Soul, de kedves mese, aminek úgy sem kell szégyenkeznie, hogy idén láthattunk sokkal erősebb animációt is a mozikban (Pókverzum, már háromszor láttam, de még mindig rendkívüli élmény), és aminél nem csodálom, hogy a bemutatója idején érdektelenség övezte, ugyanakkor azt is megértem, hogy miért kezdte kicsivel később megtalálni a közönségét.
*És ezzel véletlenül sem szerettem volna a Disney-nél dolgozó animátorok és alkotók munkáját kisebbíteni, nekik is minden tiszteletem, főleg annak fényében, hogy a Sony-féle Pókverzum kapcsán mennyit lehetett olvasni az animátorok mostoha helyzetéről és túldolgoztatásáról.