Ahhoz, hogy kommentelhess, be kell jelentkezned.
Brandon Fraser kiemelkedik semmi kétség de Darren Aronofsky kis szereplőgárdájának minden tagja fantasztikus alakításokat nyújt. Hihetetlenül megindító film. A rendezésért Aronofskyt még külön kell dicsérni.
nincs benne semmi belerőltetés, a színdarabban is meleg Charlie...
előzmény: oilboy (#8)
A film zárójelenete kb. örökre belémégett, nem látjuk, mi a vége, de tudjuk... Voltak benne nagyon erős jelenetek, főleg a főszereplő brillírozott, de amikor a lány megfordul a végén és azt mondja, "Daddy, please...", na ott ért el a csúcsra. Én otthon láttam, de valszeg ennél a jelenetnél sokan kezdtek el könnyezni, annyira jól sikerült az a 10 másodperc, amit Sadie Sink produkál. Szerintem nem is mondta egyszer sem a film alatt, hogy "daddy, father, dad" stb., pont ettől volt ilyen erős számomra. Utána a fehér kép pedig egyértelmű szimbólum számomra, amit felvezetett a képi világ kivilágosodása, mikor a kiscsaj kinyitotta az ajtót, nagyszerű rendezői munka (hogy legyen magyar vonatkozása a kommentemnek, ez a rész pont a Kontroll végére emlékeztetett, mikor kijön a főszereplő a sötét metróból a világos utcára). Vagy például az anyával való jeleneteket is kiemelhetném, érezni lehet a feszültséget kettőjük között, amit én legalábbis ritkán érzek filmdialógusban, utána pedig a karakterek lecsillapodását is elhittem, rendesen ki lett bontva. Na itt szerintem megint csak a rendezőt illetve a két színészt kell dicsérni.
Ahogy előttem is említették, nem sok film mutat be (ennyire) elhízott főszereplőt, viszont ez a film nem csak az elhízást, az előzményeit és következményeit hivatott bemutatni, ennél mélyebb dráma ez. Írta valaki, hogy színházi darab volt az alapja, nem tudom, hogy abban a főszereplő meleg volt-e, de már csak emiatt is negatívabban ítélem meg az egész filmet, nem szeretem, ha minden filmbe bele vannak ezek a dolgok erőltetve, nem ettől lesz jobb egy film (bár Oscar-esélyes csak így lehet, ez való igaz, valszeg kap is valamit). Csak hát kib*szott szomorúnak találom ezt is, hogy egy ilyen film amiatt kap Oscart, mert van benne meleg/kisebbségi szereplő, holott ha nem lenne, hanem egy férfi helyett egy nővel jött volna össze Charlie, akkor meg nem kaphatna Oscar-jelölést sem, holott a film alapjában véve tökugyanaz maradna...
Charlie döntése teljesen elképzelhetetlen számomra, hogy inkább választja az elhízást/betegeskedést/halált és adja a megtakarított pénzét a lányának (akit 9 évig nem is látott), mint hogy elmenne kórházba, kérne pszichológiai segítséget, elkezdene lefogyni, felvenné a kapcsolatot újra a volt feleségével és lányával.
Illetve a folyamatos pozitív hozzáállása a lányához (meg igazából mindenhez, kivéve a saját testét) is hihetetlen/hiteltelen, egy rossz szava nem volt a lányához az egész film alatt, de mégcsak negatív kritikát vagy megjegyzést sem tett ha jól emlékszem.
Arra sem sikerült rájönnöm, miért is hízott el ennyire, mármint miért eszik ennyit, mióta meghalt a barátja, miért ezzel "bünteti" saját magát.
A film alapjában véve nagyon erős dráma, a színészek kifejezetten jók, a rendezői munka is dicséretet érdemel, viszont nem tudom rá azt mondani egyelőre, hogy tökéletes/kiemelkedő film lenne. Egy megnézést megér mindenképpen, nem lesz belőle kultfilm, viszont végre van egy olyan film, ami bemutat egy elhízott embert, így hivatkozási alap lehet egy beszélgetés során. Ha más nem, legalább Brendan Fraser alakítása miatt nézzétek meg, eredeti hanggal.
Különleges élmény volt a középszerűnek mondható szinkronos változattal szemben, így feliratosan sokkal inkább átéltem, beleéltem magam a történet valódi mondanivalójába és a kamaradrámai mélységű párbeszédek lényegi mondanivalója is jobban átjött.
Annyira elérzékenyültem a végére, hogy még hosszú percekig sírtam, kint a mozi előtt.
Már nagyon unom magamat, hogy milyen sokszor írtam már valami filmről, hogy az elején egy kicsit untan, nem annyira érdekelt, stb. Gondoltam is, hogy ez is valami élethelyzetből fakadó tipikus amerikai konfliktus a főszereplőnek önmagával, aztán feldagad, jól bosszút áll magán, vagy halálra zabálja magát rituálisan. Meg attól is tartottam, hogy hát ilyen egyhelyiséges, és akkor az ritkán igazán jó. Pedig de. Ez igazán jó volt Annak ellenére, hogy a történetért, a tanulságért, az erkölcsi konzekvenciákért nem tenném tűzbe a kezem, az üzenete kicsit kisiklott valahová, legalábbis nekem, meg volt egy-két falvédőszerű, a szeretetmindenfelett típusú vaktöltény is. De rendkívül komoly film, azaz az alapanyag, ezek az ember éltében - látszólag számtalan családban - előforduló panelek, amik ezekkel a kiteregetett sorsokkal történtet, külön-külön felerősítették egymást, az ok az okozattal szembefeszült, zseniálisan adagolt magyarázó információk érkeznek sorra, amik egésszé teszik a történetet és végül ráhangolnak az érzelmi csúcsra. Nincs itt melléfogás, a casting csúcsra járt, mindenki úgy tette a dolgát, amennyire csak fizikailag-emocionálisan bírta, aki csak megfordult ebben a szobába sűrűsödött életviharban, remek találat volt! Nagyon jó moziélmény, egy pillanatra sem lepődöm meg azon, ha a szakma és a publikum díjesővel, tapssal jutalmazza.
Hiába színdarab adaptáció, hiába kamaradráma, Aronofsky ismét hű volt magához – egy komplex, érzelemmel teli, több kérdést is felvető történetet mesél el nekünk az ő megszokott stílusában.
Sosem láttam még filmnézés után a moziban ennyi könnyeivel küszködő embert.
Brendan Fraser kötelező Oscarja mellett Rob Simonsennek is azonnal odaadnám a szobrot. Olyan zsigeri zenét komponált a film alá, ami szó szerint a nyitójelenettől kezdve nem ereszti el az embert. Egyszerűen zseniális, ahogy maga a film is az.
Tegnap volt szerencsém premier előtti vetítésen megtekinteni. Szerintem Aronofsky emészthetőbb, szélesebb közönség elé szánt művei közé tartozik, már amennyire a látványt emészthetőnek lehet hívni :D.
Alapvetően nem szeretem az egy helyszínes filmeket, de szerintem itt remekül használták a teret, és fontos szerepe is van a hangulat és az érzések megteremtésében. Pedig azért a két óra húzós tud lenni egy helyen, de én nem éreztem úgy, hogy leülne a film, folyamatosan jöttek az ingerek.
Érdekes infó lehet, amit én csak a film után tudtam meg, hogy amúgy ez egy kevésbé ismert színdarab megfilmesítése. Szerintem abszolút jól működik a filmvásznon, és a profi jelmeztervezést a főszereplőnél én mindenképpen külön díjaznám, szép munka.
Érdekesen boncolgatja ezt a beteges elhízást és túlfogyasztást, az ahhoz vezető lelki okokat a film, annak ellenére, hogy a mai társadalomban rémisztően sok az elhízott ember, egészen kevés film van ami ezzel foglalkozik. Fraser tényleg jól játsza Charliet, teljesen elhittem, hogy ő ennek a kövér embernek átvette a gondolatait és mozdulatait. Lehet sokat nézegette előtte a TLC-n a túlsúlyosokról szóló rémműsorokat :D
A film végén van egy kisebb fordulat, amit akár könnyen sejteni is lehet, de nekem nagyon tetszett, és az ilyen szép jeleneteket egyszerű eszközökkel is el lehet érni. Lehet lesz olyan, akinek nyálas ez a film, vagy túl sok érzelmileg, nekem tetszett, teljesen átszellemültem, már az első fél órában olyan szomorú lettem, hogy nem tudtam végig tudom-e ülni, kicsit féltem is, hogy nehogy legyen valami túl undorító jelenet bár azért önmagában rengeteg jelenet undorító, pl. amikor látjuk a gennyes sebeket a hátán
Azért zseniális számomra, mert ez az év amúgy harmatgyenge volt filmek terén, és ez mindenképpen egy messzemenően kiemelkedő darab a többi közül, plusz ez az egyik legjobb egy helyszínes film amit eddig láttam, elégedett voltam nagyon sok mindennel (rendezés, operatőri munka, díszlet, jelmeztervezés, zene, színészek), a témáját pedig ma fontosnak tartom nyilván itt a túlsúly mellett bejön a homoszexualitás és a vallás kapcsolatának kérdése is, megannyi ok mellett ez is vezethet egy ilyen állapothoz, nekem az tetszett, hogy a különböző traumákat a karakterek hogyan dolgozzák fel, hogyan hat ez az egymáshoz fűződő viszonyukra, szerintem egészen merész témákba megy bele, és én nem éreztem túl didaktikusnak sem.
Fraser 4 president!
Tegnapi hír, hogy az ADS Service február hónapra tervezi a bemutatót. Reméljük, tényleg összejön és láthatjuk mozikban.
Arronofsky nekem mindig is egy kiemelt helyet élvez a filmrajongásomban. De amit itt művel, az mesteri. Első vérbeli adaptációja, és egyből egy olyan műhöz nyúl, ami nem csak letaglóz, hanem elsőre úgy a mocsokba taszít, hogy amikor onnan kiemel, akkor annak katarzisa semmihez sem fogható. Számora a Forrás még hasonlóan gyönyörű film tőle. Míg az egyetemes, spirituális mondanivalót hordoz, addig A bálna nagyon realista módon csempészi bele az életünkbe a történetmesélés lélekformáló mágiáját.
A bálna kritikám:
https://hetediksor.hu/2023/02/09/a-balna-kritika/