The Banshees of Inisherin (2022)

Ízléses megvalósítás, remek színészek… didaktikus, középszerű történet.
(Jenny egyébként nem a póni volt, hanem a csacsi.)

Tegnap újra megnéztem a filmet moziban és Jenny a póni, meg az össze állat szimpatikussá vált számomra véglegesen.

A Center moziban láttam megint a filmet tegnap, és a következők jutottak eszembe:
Írország egy külön mikrovilág, melyet nem sokan értenek meg, az ír néplélek, a táj, a zene, az állatok, mind hozzátesznek ahhoz, hogy ez a misztikummal teli élettér érdekes legyen a mai emberek számára is.

Egy négyest feltétlenül! Egy erős négyest! Nagyon jó film, az én véleményem az, hogy nem kiemelkedő, de ettől függetlenül erős méltatást érdemel. Szuperjó szereplők, szuperjó zenékkel, nagyon egyedi, bizarr hangulatú élet, nemtudjukhovávezető sorsok. Amúgy hátborzongató lehet egy ilyen szigeten élni. A dilettáns nagyvárosi kalandvágy, hogy bárcsak ki a tiszta, szabad természetbe, semmi szmog, műanyag, TV, internet, csak a makulátlan emberi kapcsolatok, Szűz Mária meg az angyalai bolyonganak csiripelve a felhőkben... a valóság meg minden bizonnyal ennél sokkal prózaibb. Elképzelni sem tudom, egyszerűen nem tudom az ő szemükkel nézni a világot, kívülálló vagyok, távoli, idegen szemlélő térben és időben, egyszerűen nem tudnék ítéletet alkotni sem semmiféle cselekedetükről. Mert én mit csinálnék a helyükben? Talán ugyanezt. Zord a táj, az emberek, a drámák, az élet meg alig csöpögtet örömöket a kegyetlenségei mellett.

Tegnap végre sikerült megnéznem délután a feliratos változatot az Uránia dísztermében, így megnyugodtam, hogy a nyelvi lelemény és a színészi játék milyen szép összhangot alkot.

Mert az szamár. A póni az, amit a kocsija elé fogat. Két különböző állat. Az egyik fekete, a másik fehér.

Egyetértek

az amúgy fordítási hiba vagy miért mondanak következetesen csacsit, miután kijavította is hogy nem szamara, hanem a pónija...? csak poén volt.

Nagyon túl van lihegve a film. ([hvg.hu] Ez nemcsak az év, de az évtized egyik legjobb filmje) Túl tolt karakterek, hatásvadász irreális reakciók, kapcsolatok. Az ominózus vagdosás lényege hogy egy mondatban összefoglalhassuk a filmet amire mindenki felkapja a fejét: miért? Azért mert.

Kár,hogy nem az ilyen filmekre telnek meg a mozik világszerte nagy bevételt generálva, hanem számítógép által megvalósított alkotásokra.

Ez egy nagyon jó film.

Viszont amióta véget ért, nem nagyon tudok szabadulni a gondolattól, hogy a tanár bácsi itt áll a vállam fölött és magyarázza, hogy márpedig a The Banshees of Inisherin azért kiváló dráma, mert a záróképre milyen szépen összefonja a polgárháborús settinget a mikrokozmosza cselekményével, hogy egy örökérvényű üzenetet adjon át, mindeközben pedig milyen szép klasszikus elemeket fűz a művész a cselekménybe, mint az antik görög darabokból szökött jövendőmondó boszorkány, vagy a csinos foreshadowingolt tragédia Barry Keoghan szigonyával, és...

Ez, meg a többi éles eszű megállapítás amúgy mind igaz, és értem is, meg értékelem is. Ám nekem a film teljes egészében nem sikerült semmi olyat találnom, ami számomra kirívóan értékesnek, vagy épp zseniálisnak minősül. Azt, hogy Martin McDonagh kisujjában ott van a drámaírás minden létező fortélya, nem szükséges bizonygatni tizennégy évvel az In Bruges után.

Mindemellett simán lehet, hogy bennem van a hiba, és aláírom, nem segített, hogy McDonagh száz évvel visszaugrott az időben, hogy elmesélje a történetét, de nekem a már említett In Bruges gyarlóbb és hétköznapibb meséje százszor jobban tetszett, és A hét pszichopata szép és egyszerű tanulságát is inkább a sajátomnak éreztem.

De azért még jó ez a film. Minden színész lelkiismeretesen helytáll, Barry Keoghan és Kerry Condon simán felnőnek a feladathoz, és tévesen hittem, hogy a főszereplő duón kívül mindenki más csak jelentéktelen kötőanyagnak lesz jelen. Szép a fényképezés is, nagyon autentikusnak tűnnek a szettek és a jelmezek. Vannak vicces és drámai csúcspontok, és még a mini csacsi is tök cuki. Díjszezonbeli üdvöskék közül ezerszer inkább ez a film, mint egy Avatar vagy Shape of water.

Ettől függetlenül a Banshees szerintem sem a tavalyi termésből, sem az alkotók életművéből nem emelkedik ki. Annyira azért nem jó.

Ami a szárazföldön megy nagyban, az megy a szigeten kicsiben. Emberek ki tudja miért, milyen okból pusztítják egymást. McDonagh ebben a mikrokörnyezetben nagyon-nagyon sok aspektusát bemutatja annak, hogy miért is esünk egymásnak akár verbálisan, akár tettlegesen. Az okok között szerepelhet féltékenység, irigység, bántalmazás, hatalommal való visszaélés, félreértés, felbujtás. Keserű látlelet ez a film az emberi természetről, miközben mesél mellette barátságról, elszigeteltségről és elvesztegetett öregedésről.

A fényképezés mesés, a zene csodálatos és minden színész pazar. Lehet, hogy előbb-utóbb felviszem ötösre, most azért kap négyest, mert valahogy mégsem került igazán közel hozzám a film, és nem maradt velem a megtekintés után.

Önkényes mérvadó

Na, van vita, tök jó, élvezetes. Padraic funkcionális alkoholizmusa pont hogy nem annyira ül: egyszer iszik be igazán (ír whiskey kerül elő az addigi szénsavval és nemi alkohollal dúsított ír “tea” helyett) és mindjárt rokonszenvesebb lesz Colm szemében, kvázi tehát a józanságot, mint szakító okot is meg lehetne jelölni.
Másfelől kicsit túllépve az ezen beszélgetést is meghatározó pacifista szemléleten: persze, gagyi dolog a háború… mint ahogy az azt kiváltó apátia is. Előbbi pontszerű, utóbbi vonalszerű, ezért talán még áthatóbb és fontosabb. Hiába Colin Farrell kiskutya tekintete, ha mögötte egy számító élősködő húzódik meg. Bármely olyan viszony pedig, mely kizárólag az élmény alapján áll az valójában inkább már csak iszony. Erre ébreszti rá Colmot a szomszédban zajló ágyúzás, az érvény hiányára, a válság tényére és a választás sürgetésére. A hazug ölelésből mindig jogosan válhat ki az ember anélkül, hogy egyúttal az őszinte rúgást kérné helyette. Bár valahol tudja, hogy a megtorlás elkerülhetetlen, mégis vállalja. Colmnál ez az, ami számít, nem pedig, hogy jó zenész-e, vagy sem.

Ez egy nagyon szép film a barátságról,keserédes magányról,egyedüllétről,eltávolodásról,megfüszerezve nagyon ,de nagyon jó humorral.
Annyira tetszettek benne a tájképek,hogy esküszöm,költöztem is volna Iroszágba ebbe a kisszigetbe,elvonulni egy idöre a rohanástól.
Farrel egyszerüen zseniálist alakit,lehet befigyel Oscar bácsi,megérdemelten,de a többi szereplő,is hozza a legjobbat.
Nagyon jó film élmény,minőségi darab.
Bár,én elég realista ember vagyok,kicsit nehezen tudtam befogadni ,hogy valaki öncsonkítást hajtson magán végre,mert nem szeretne a másikkal beszélgetni.
A végén,a befejezést,hogy értelmeztétek,kibékülnek?,vagy csak marad köztük egy nagyobb távolság,de azért néha beszélgetnek? vagy,addig megy ez az egész mig valaki meg nem hal???

Számomra a leginkább szerethető film volt, melyet ebben az évben láttam, már csak azért is, mert Írország és állat mániás vagyok.

Annak idején a Hóhérokban dolgozhattam videósként a Katonában, arra nagyon büszke vagyok, szuper előadás volt, szenzációs szereposztással. Ami most is műsoron van Pécsen a Harmadik színházban, a Piszkavas, szenzációs black comedy/kamaradráma. Kéne még tőle nézni...

"...színházban igazán zseniális" - most már igazán meg kéne néznem tőle valamit színházban is.
A filmnek amúgy pont a színpadiassága zavart: a szcenírozás, a dialógusok sokszor színdarabra emlékeztettek - nem bántóan, de érezhetően, az eleje különösen kimódolt. Végül aztán belerázódtam, sőt, rá tudtam hangolódni, mondjuk, ilyen színészgárda mellett nem csoda.
Kicsit didaktikusnak is éreztem.
Bár négyest adtam rá, szerintem is ez a leggyengébb filmje.

számomra ez a film az év csalódása.
McDonaugh eddigi legérdektelenebb filmje.
amúgy szerintem ő a színházban igazán zseniális.

Ez szerintem a Torinói ló McDonagh-féle adaptációja. :)

Magasan McDonagh legjobb filmje nálam. Más, teljesen más, mint az eddigiek, nyugodt, lassú, csak az ember és a hétköznapok abszurditása maradt meg. És a szellemek, mert azok itt maradnak, filmen, drámán, háborún túl is.
Collin Farrell pedig azért lett színész, hogy ezt eljátszhassa.

Tűpontos dolgozat az emberi jellemről, személyiségfejlődésről, vagy inkább annak megrekedésről egy gyönyörű, de - különböző szinteken és módon értelmezhető - mégis zord, sivár, a nagyvilágtól elzárt környezetben. Farrell és Gleeson ismét remekeltek együtt, ugyanakkor a többi mellékszereplő játékára sem lehet panasz, akit kiemelnék az Keoghan, akinek a játéka felettébb magával ragadó volt (ő lesz eddig az egyik Vapiti jelöltem majd). Nagyon kedvelem ezt a filmet, sajnos azonban ötöst nem tudok rá adni, mert valamiért nem tudtam teljesen közel kerülni hozzá, lehet, hogy a színpadiassága, vagy a karakterek élethelyzeteinek, az ír kultúrának, illetve az adott korszak tőlem való időbeli, illetve ezek együttes távolsága az oka, de van valami, amiért nem ment most a teljes befogadás. De adok még neki esélyt, mert ez nem egy egyszer nézős darab. Akinek van rá lehetősége, annak ajánlom mozis megtekintésre, mert szerintem a fényképezés, a miliő, valamint a film hangulata, rétegei miatt megéri a klasszikus moziélményt.

Köszi.
Ha így gondolkodott a forgalmazó,akkor nagyon buta lehet.Pedig az Erőszakikat is ők forgalmazták,ez elég kellett volna legyen a film magyar reklámozásához,szerintem.
Új McDonagh film a mozikban Farrellel és Gleesonnal?
Én így is kivárom persze,ez moziban nézős.

Ha tippelnem kéne, a magyar forgalmazó szerette volna megvárni, hogy begyűjtsön a film egy rakás Oscar-jelölést január 24-én, és utána moziba küldeni. Csak közben tegnap felkerült Disney+-ra, ahol szinkront is készítettek hozzá. Úgyhogy igen, valóban letölthető már szinkronosan és feliratosan is. Biztos hatalmas mozisiker lesz így jövőre :(

Sziasztok.
Nem tudja valaki véletlenül,hogy ez a film miért kerül ilyen sokára mozikba?
A forgalmazó hibája lenne?Vagy a Disney döntött így?
Plusz azt sem értem,hogy Amerikában már a héten felkerül az HBO Maxra.Hogyan?
És azt olvastam,hogy állítólag már a neten szinkronosan is megtalálható a film.Ez hogy lehetséges,ha az országban még nem is volt hivatalos bemutató?
Tud valaki ezekre a kérdésekre magyarázatot adni?Köszönöm.

„Nőkkel nem lehet beszélgetni, a nők tehenek” - visszhangozhat a múlt század hajnaláról, a kontinens felől egy bajszos német filozófus pikírt megjegyzése. Az épelméjűség határvonalát aztán több helyről is az így-úgy visszaköszönő, a sorozatgyilkosok kiskátéjának is beillő, a kitaszítottról szóló történetecske szabja meg, aki nem tapasztalván meg az emberi kapcsolatokban lakozó melegséget (a nőt), végül porig égeti a falut, hogy úgy érezzen hőt. Minden műveletnek (ambíciónak), így a művészetnek sem más a kezdeti alapja, mint a neheztelés. Az egymáson való élősködés pedig, mint a férgek heveny tülekedése, sajnos elkerülhetetlenül megfojtja azt, ami valóban számít. Nem gonoszságból, ebben a filmben sincs gonosz, Martin McDonagh már annyira fényesre csiszolta emberismeretét, hogy régen túl jár jón és rosszon. Alakjai és arcai vannak, elfuseráltnak ható tájszólással, újfent egy kis közösségbe kényszerítve a kopár szigeten, amennyire egyszerűnek tűnő, annyira csonka életek. Az újdonság és az újság, vagy másképpen a józanság és az én illúziója mállik csupán le. A Három óriásplakát… el nem múló anyai kínja, a Belgiumban dekkoló bérgyilkosok megfeszítése, mind ugyanannak az abroncsnak - az ember egy állat? - a darabkái, mint ez a barna sörön tenyésző tehénpásztor lélekjelenlétét körbevizslató, a banalitást elemi drámába torkoltató, ismét nyíltan spirituális és purgatóriumi húrokat pengető, hamisítatlan ír történet.
Korunk egyik legizgalmasabb, csehovi magasságokban járó színházi nyelvészének a nagy vásznon való kiteljesedését nyújtja ez a film. Szó szerint remekbe szabott mű.