Lost in Translation (2003) ☆ 👁

Elveszett jelentés

(Sofia Coppola)

amerikai-japán dráma, szerelmi történet, vígjáték

4,0
★★★★☆
853 szavazat
Szerinted:
?
☆☆☆☆☆
2005-07-30 Dió

A nagyhírű Francis Ford Coppola felnőtté cseperedett lánya két éve rukkolt elő második jelentősebb, saját maga által írt és rendezett filmjével, amellyel rögtön el is indította magát felfelé azon a ranglétrán, melyen - ha így folytatja - egyszer akár még az álomgyár élvonalbeli rendezői mellé is elhelyezhetik.

Az Elveszett jelentés ismét egy csendes kis művészfilm, mely felvállalja a nehéz feladatot, hogy körüljárja az élet legfajsúlyosabb kérdéseit. Ezúttal a középpontba két házas ember véletlenszerű találkozása és megismerkedése került, mely megtekintése után a szerelem és az emberi kapcsolatok leggyakrabban vitatott kérdésein hagyja töprengeni a nézőt. Az egyikük Bob Harris (Bill Murray), aki feleségét immáron huszonöt éve boldogítja. Karakteres arca sok mindent elárul: gondjaik vannak a közös életükben, és bár a film nem ad erre pontos magyarázatot, valószínűsíthető, hogy egyszerűen csak eljárt már házastársi életük fölött az idő. A férfi már nem biztos abban, hogy akar -e változtatni egyáltalán a dolgokon. Az arcáról - melyen előszeretettel révedezik el a kamera - a beletörődöttség jelei olvashatóak le. Mosolyogni csak akkor láthatjuk először, mikor felbukkan a másik főszereplő, Charlotte (Scarlett Johansson), aki némi színt visz külföldön töltött keserű napjaiba. Első látásra ő is hasonló cipőben jár, de a továbbiakban fény derül kettejük között egy apró, ám fontos különbségre: bár mindketten házas emberek, Charlotte még csak két éve van együtt élettársával, tehát ő a Bob által már bejárt útnak még csak az elején tart. Nem nehéz észrevenni, hogy ő is boldogtalan: férje nem adja meg neki azt a törődést, amire neki szüksége lenne, ő pedig azon kapja magát, hogy egyedül töltött idejében egyre többször gondolkozik el azon, kihez is ment hozzá valójában.

A helyszín Japán, mely egy ideális hely a sztori elmesélésére. Egy zsúfolásig tömött városban vagyunk, ahol két főszereplőnk nem véletlenül érzi magát elveszve. Mindketten kényszerből utaznak az idegen, túlnépesült országba, ahol láthatólag nem érzik jól magukat, és hirtelen depressziójuk ezen érzésnek köszönhető, valamint az idegen világ arra is ráébreszti őket, hogy nem csak Japánban, hanem az életben is el vannak veszve. Nem csak Tokióban, hanem a nagybetűs életben sem találják helyüket, úgy érzik téves utakra tévedtek, nem látnak maguknak járható jövőt, ezáltal Japán a filmben az elveszettség szimbólumává válik.

Az idegen környezet mindkettejük idegeit próbára teszi, másrészt pedig ez kell ahhoz is, hogy némiképp elhidegüljenek házastársaiktól: egymással párhuzamosan folynak azok a jelenetek, melyekben mind Bob, mind Charlotte az otthoni kapcsoktól vár némi vigasztalást, de nem talál megértő fülekre, ezek után pedig csak még jobban örülnek az egymással való találkozásnak. Már első beszélgetésükkor is kiderül, hogy sokat tanulhatnak egymástól, vagyis inkább a nő a férfitól, azaz a tapasztalatlan a tapasztaltabbtól. Hiszen míg Charlotte még diploma előtt áll, fiatal, és az életnek pont azon szakaszába lép, ahol az ember a komoly döntéseket hivatott meghozni, addig a férfi már abban a szakaszban tart, ahol ezen döntéseken már nem lehet változtatni, inkább már csak a hatásuk érződik. Ennélfogva kapcsolatuk némi idő elteltével már többről szól, mint holmi ismerkedés utáni csevegésről: Bob értékes „tanácsokkal” látja el Charlotte-t, átadja tapasztalatait, egymás lelki társaivá válnak, kapaszkodóvá egy idegen világban, és egy rövid időre talán még magában az életben is. Mindezek közben mégis bizonyos értelemben távolságtartás jellemző rájuk, melyet végül gyönyörűen old fel az ágyon játszódó jelenet, melynél a kamera felülről figyeli őket. Különös, távolabbról nézve furcsa kapcsolatról van itt szó, mely a film előrehaladtával egyre jobban kihegyezi a kérdést: hogy végződhet egy ilyet találkozás? A film szerencsére nem sétál csapdába, bőven van még energiája a fináléban is arra, hogy a giccstől a lehető legtávolabb maradva egy szívhez szóló, teljesen racionális, és tökéletes befejezést kanyarítson, azt viszont nem engedi meg magának hogy felkerüljön a pont az i-re, ez a feladat már a nézőre hárul. A két főszereplő utolsó találkozása – mely egyben a film utolsó jelenete is – olyan szemtelen módon lógva hagyja a nézőt, mint ahogy ezt már ilyen jellegű film rég tette.

Mivel egy olyan alkotásról van szó, ahol a színészek egy pillantása többet hivatott elárulni mint máskor száz szó, a történet elmeséléséhez szükség van két rendkívül karakteres arcú színészre is. Bill Murray természetesen a legjobb dolog, ami ezzel a filmmel történhetett. Itt volt az ideje, hogy végre megkínálják valami hozzá méltó szereppel, hiszen már jó ideje nem lehetett látni olyanban, melyben színészi profizmusát bizonygathatta volna. Ez pedig pont a neki való szerep, mivel egyfolytában váltogathatja komoly és komikusi arckifejezéseit, emellett pedig tanúbizonyságot tehet arról is, hogy nem csak a nevettetéshez ért. Mellé pedig ott a gyönyörű Scarlett Johansson, akiről valószínűleg sokan hitték a filmet látva, hogy elsőfilmes, valójában azonban már sok kisebb szerepet kapott ezelőtt, de a kiugrás lehetőségét ez hozta el neki. Az Elveszett jelentés kettejük kapcsolatára lévén kihegyezve nem hoz be túl sok epizódszereplőt a képbe, vagy ha hoz, akkor azzal csak tovább próbálja színesíteni kettejük egyéniségét, mint ahogy teszi azt például a Charlotte férje mellé hirtelen beékelődő, rendkívül szürke, érdektelen és már-már lesarkítottan unalmas karatekirály színésznőcskével is.

A bemutatót követő elismerő kritikák elővették a valóban bravúros operatőri munkát is. A filmnek sajátos stílusa van, mely mindenképp előnyévé válik: Sofia Coppola sokszor a szereplők helyett a képeket beszélteti, mely alá a különös hangulatú betétdalok remeken illeszkedő zenei aláfestést szolgáltatnak. Japán pedig egy kiválóan alkalmas hely erre: az, hogy egymást váltogatják a szebbnél szebb, impresszív művészi képek, az ugyanúgy köszönhető az ország sokszínű arcának, mint az operatőrök profizmusának. A film ennek köszönhetően sajnos apró hibákba is beleesik: a karaoke-s és a bulizós jelenetek megléte például szükségtelen, mert nem elég érdekesek, lassítják a filmet, azok nélkül is eljutott volna a nézőhöz a mondanivaló, és Bob és Charlotte kapcsolata is teljesen hiteles és érthető lett volna nélkülük, de szerencsére ezek elég rövidek és epizodikusak ahhoz, hogy ne bosszankodjunk miattuk.

Volt már szó arról, hogy a két főszereplő elveszve érzi magát az idegen környezetben, hiszen minden más, mindenki egy olyan nyelvet beszél körülöttük amivel ők nehezen tudnak megbarátkozni (ezért is „Lost in Translation” a címe ugyebár). Ez az említett dolog azonban két funkciójú: míg ebből ered a film lényege és mélyebb mondanivalója is, ez felelős a poénokért is. Bár nem vígjátékról van szó, a néző nem egyszer kaphatja magát azon, hogy hangosan csapkodja a térdét a nevetéstől. A filmben elhangzó szinte összes gegért a nyelvi különbségek, és az ebből eredő félreértések a felelősek, melyekre a grimaszkirály Bill Murray még bravúros alakításával rá is tesz egy szép nagy lapáttal. Így adódik lehetőség olyan jelenetek sorára, mint például az első reklámfelvétele, fotózása, vagy kiváltképp vicces jelenete a szórakoztatására küldött örömlánnyal.

Összességében nézve ez azonban mégis egy komoly film, mely olyan problémát jár körül, mellyel sok film próbálkozott már meg, de nem mindegyiknek sikerült. Az Elveszett jelentés azonban egyéni elbeszélésmódjának, szépen megírt, rendkívül életszagú és egyben szomorúnak is mondható forgatókönyvének, impresszív és halmozottan színes képeinek, egyedi zenei hangulatvilágának, és kiemelkedő színészi játékainak köszönhetően diadalmaskodik, és a már párszor elmesélt történetet ezúttal páratlanul megható és elgondolkodtató köntösben adja elő.

85%

Vissza a cikkekhez...