Aftersun (2022)

Hasonlóképp látom, bár nem ilyen borúsan, de szerintem mindenkinek a saját vhs-e a legérdekesebb. Hiába érzékeny és finom, de nehéz be vonódni egy random Pistike ballagásába vagy az én 94-es Tihanyi nyaralásomba, pedig az ilyenebb volt xP

Ez meglepett.

Száz százalékig biztos voltam benne, hogy az Aftersun be fog jönni. Mind a trailer által közvetített téma és stílus, mind az elsöprően pozitív fogadtatása azt sugallta, hogy ez egy olyan intim indie dráma lesz, amit nem szabad kihagynom.

És igazából... nem tudok róla sokat írni, mert nem nagyon van miről. Nem vagyok sem csalódott, sem nem húzott fel a film, hanem javarészt csak hidegen hagyott. Vártam, hogy na majd, most majd, innen beindul, aztán hirtelen már a zárásban éljük meg az érzelmi tetőpontot, és jő a stáblista.

Mondják, hogy a kevesebb néha több, és ez így is van - néha. Úgy érzem, itt most nem ez volt a helyzet. Itt a több lett volna több.

Pökhendi köcsögségnek hathat azt írni, hogy szerintem ez így önmagában nem egy film, pedig higgyétek el, nem annak szánom. Viszont tény, hogy számomra az Aftersun nem egy teljes értékű mozi; én itt egy értékes, jól kitalált film gerincét találtam, egy sztori-magot. Egy ígéretes, ám jobbára üres vázat, amire nagyon szívesen megnézném, milyen tartalmat fűz egy hozzáértő alkotó.

Merthogy erre az alapra aztán lehet építeni, amit az is bizonyít, hogy a film utolsó három perce még úgy is fantasztikusan hatásos, hogy addig nem tudtam magaménak érezni a látottakat. Ki van ez találva, csak úgy éreztem, hogy a nézőnek a saját fantáziájával kéne megtöltenie a kezdetleges apa-lánya kapcsolatot, mert Charlotte Wells nem igazán törte kezét-lábát, hogy túlmagyarázza a karaktereit és a köztük fennálló viszonyrendszert.

Pixelek, életek, családi viedókból összerakott mozaikdarabok, ezek segítenek minket, egy apa-lány kapcsolat jobb megértésében. Másodszori nézésre jobban figyeltem a képi mondanivalóra is.

„Ezt a filmet minden néző saját megéléseiből fogja tartalommal megtölteni, átkeretezve jelen lelkiállapotának színével” – a pontosság kedvéért: Wells nem írt ilyet, ezek mimóza szavai.
Egyébként nem akarok vitatkozni, a véleményed teljesen legitim, csak annyit jegyeznék meg, hogy számos nézőnek nem volt hiányérzete, például nekem is teljes élményt nyújtott a film (ami önéletrajzi alapokra épülő fikció, tehát az sem helytálló, hogy ezek a rendező emlékei volnának).
Nem sikerül mindenkit egyformán megszólítania. Van ilyen.

Már a filmről kijövet teljesen biztos voltam a hármasban. Pedig az emlékfoszlányszerű képi világ, a színészek makulátlan játéka, az utazás élménye annyira erős, hogy mégsem illik rá az elmegy jelző. Pedig valahogy mégis elment mellettem.
Olvasom lentebb Wells szavait:
ezt a filmet minden néző saját megéléseiből fogja tartalommal megtölteni, átkeretezve jelen lelkiállapotának színével.
Kicsit túl nagy szeletet hagyott a nézőjének ebből a feladatból, úgy érzem. Telis-tele lyukakkal, kibogozhatatlan részletekkel a történet egésze valamiféle kellemetlen hiányérzetet hagy maga után - talán szándékosan? -, az átütő katarzis pedig éppen ezért marad el. Miközben túl kevés mankót ad nézőjének, hogy feltérképezze a sztori egészét, aközben túl sokat is ad magából. Pontosítok: úgy érzem, Wells sok helyen a legbensőbb emlékeit tette ki a vászonra - olykor már indokolatlanul intim módon -, miközben mégis megijedt attól, hogy valóban felfedje karakterét. Így inkább lett a film egy 11 éves lány nyaralása, mint Charlotte Wells nyári emléke - de a felnőtt lányról is fájóan semmit nem tudunk meg, holott nagyon is elengedhetetlen lenne a történet átélésének szempontjából. Furcsa összkép, aminek végén tényleg azon veszi észre magát, hogy egy ennyire intim, közeli, rendkívül erős emlékképekből összelegózott történet közepette hogy a fenébe tudunk mégis távol maradni a főszereplőktől? Minden bizonnyal Wells jobb rendező, mint forgatókönyvíró, sőt: sok helyen öncélú, olykor átcsap köldöknézegetésbe, az epizodikus történet feszességének hiánya, a túl misztikus ködösítés pedig egyszerűen nem teszi lehetővé a grand finálét. Erős hármas - ugyanakkor gyorsan hozzáteszem: Wellsnek talán igaza van abban, hogy magunkat is hozzá kell tenni. Lehet, nekem most nem sikerült eléggé.

Oravecz Imre: Csőd (Távozó fa c. kötetéből)

A második gyermeket veszítettem el,
mikor az anyjának ítélték,
tehát volt már gyakorlatom a csapás kezelésében,
mégis csődöt mondtam,
és azt hittem, belehalok.

...és, ugye, az apa, elvált apa

Noha nincs kimondva, de kikövetkeztethető, hogy a főszereplőnek (aki a rendező alteregója, lásd még #5) a nyaralás volt az utolsó meghatározó emléke az apjáról, aki súlyos depresszióval küzdött, és vélhetően öngyilkos lett.

A válaszod alighanem közérdekű. DE legalábbis engem biztos érdekel.
És, ugye, van technikai lehetőség a spoilert elrejteni.
Szóval...örülnék, ha nem privátban írnál! :)

Komoly spoiler lenne, inkább privátban.
(Úgy tűnik, elment melletted a film.)

Esetleg valaki rajott arra, vagy sejtese van róla, hogy az apával mégis mi a fene van a jelenben? Meghalt? Megromlott a viszonyuk Sophieval? Semmi nem derül ki ebből a filmből...

Az egész történet valahol rólunk, hétköznapi emberekről is szólhatna, egy apa és lánya bárhol is van a világban, az érzések egyetemesek.

Ezért kár volt. Nézz meg egy fotót Wellsről, és ne akard helyette eldönteni, hogy minek van értelme.
“My characters are always going to be queer by default,” says writer-director Charlotte Wells, whose father-daughter drama “Aftersun” features younger and older versions of the girl. In one subtle scene, adult Sophie (Celia Rowlson-Hall) sits up in bed beside her female partner. “The stories I’m interested in telling are my experience in the world.” – forrás

természetesen ebbe a filmbe is bele kellett erőszakolni a meleg szálat, holott semmi értelme....

hú de nehéz egy film ez (lányos) apaként. Hú de nagyon-nagyon nehéz.

Kétségtelenül a legjobb, amit idén láttam, főképp mert már vagy 3-4 hét is eltelt, de még mindig eszembe jut szinte minden nap. A páros zseniális, a fényképezés hibátlan és gyakorlatilag semmibe se tudok belekötni, nem kérdés az ötös.

Mivel nem titkoltan saját élményekből merített Wells, így korántsem vagyok biztos benne, hogy ezt a minőséget meg tudja ismételni, de ha nem is, az se baj. Ezzel már beírta magát a nagyok közé, legalábbis nálam biztosan.

Nem tudom, a többiek hogy vannak vele, de én nagyon szívesen megnézném moziban is, mert annyira megérintett. Már úgy találkoznék a főszereplőkkel, mint kedves ismerősökkel.

Megéri megvárni ezzel a filmet a hazai mozibemutatót? Mert ahogy látom sokan látták már.

Nehéz erről a filmről írni, mert nem a szavak szintjén fog meg. De az biztos, hogy megfogott, és nehezen ereszt. Gyönyörű film arról, hogy mennyire kéz a kézben járhat a mérhetetlen boldogság és szeretet, valamint az élet elviselhetetlensége és a lélek legmélyebb szenvedése. Peregnek a kilencvenes évek kamerafelvételei, és szinte minden egyéb csak sejtetve van, mégis gyakorlatilag egyértelmű, hogy mi van a történet másik oldalán, és ez a kettő együtt nagyon erősen hat érzelmileg.
Az atmoszféra nagyon erős, szinte érezni a napfényt, az illatokat, az egész nyaralás hangulatát, a kislány apjához való szoros kötődését; mindezt gyermeki szemmel élhetjük át... Nagyon különleges élmény, konkrétan megmozgat saját emlékeket, érzéseket, de ami a szereplők sajátja, az is nagyon egyértelműen emlékként csapódik le, kicsit a sajátunk lesz, a majdnem két órára. Ugyanezek – a szoros kötődés, a végtelen szeretet - az apa részéről is jól átélhetőek, ahogyan az is, amikor éppen nagyobbá válik, hogy ez nem megy.
A két főszereplő nagyon-nagyon jó a szerepben. Ahogy Sophie felnőttként nézi a felvételeket, úgy villannak be érzések, képek még a film után is. Szerintem még sokáig velem marad ez az élmény. Ezek az első benyomások, de még van pár rétege a filmnek, sok gondolkodni valót hagy. Nagyon szép, de nagyon fáj is - ami mind a filmélményre, mind a benne vázolt kapcsolatra igaz.

„Holtpontján a forgó világnak. Se test, se testtelen,
Sem oda, sem vissza; a holtponton, ott a tánc,
De se megállás, se mozgás. És ne mondjátok, hogy állandóság,
Hol múlt és jövő találkozik. Se mozgás oda vagy vissza,
Se felszállás, se leszállás. E pont, a holtpont híján
Nem volna tánc, pedig nincs más, csak a tánc.
Csak azt mondhatom, ott voltunk, de nem mondhatom, hogy hol.
És nem mondhatom, hogy meddig, mert az megjelölné az időben.”

(T. S. Eliot: Négy kvartett – ford.: Vas István)

A rendező, Charlotte Wells, utószava ez ahhoz a személyes hangú írásához, amelyet az Aftersun c. filmjének első bemutatójára utazva fogalmazott meg. Hozzáfűzte: ezt a filmet minden néző saját megéléseiből fogja tartalommal megtölteni, átkeretezve jelen lelkiállapotának színével.
*
Természetes, sallangmentes alakításokat láthatunk a felnőtt és gyermek főszereplő részéről egyaránt; érezzük a fagyi- és naptejillatú, sós levegőt; hallgatjuk a balkonon a tücskök muzsikáját; bőrünket újabb és újabb árnyalatokkal látja el a tűző Nap; lehűlni alámerülünk a hűs vízbe; majd a kedves kereskedő gőzölgő teával kínál, lefekszünk a kiválasztott, mesés mintázatú kilimszőnyegre, és megszűnik tér, idő.
E holtponton ott a tánc.
*
Van egy török szó, a hasret, írja Charlotte Wells, amely a vágyakozás, a mélységes szeretet és a veszteség finom keverékét jelenti; egy szinte megfoghatatlan érzést fejez ki, amelyet mindnyájan csak a szívünkkel ismerhetünk fel.

Talán neked is van egy féltve őrzött képeslapod, vagy hallod a kedves hangot visszhangozni lelkedben: „Szeretlek, ezt soha ne felejtsd el! Édesapád.”

„Menj, menj, szólt a madár: az emberek
Túl sok valóságot nem bírnak el.”

(Eliot, Uo.)

„Nem csak az öregedéstől rám törő félelem okán szedett ízekre ez az alkotás. Hanem a múltam, a jelen miatt is. Az elkövetett hibáim, ballépésem, a ki nem mondott szavaim, a meg nem cselekedett tetteim okán is.
Egy nagyon fontos, nagyon szép és nagyon fájdalmas alkotás.”

Lányos apaként át tudom érezni, amit írsz.
Amilyen kedvesen és ártatlanul indult a történet, a végére teljesen lehengerelt érzelmileg, összetört, s dőltek a könnyek. Nem vagyok egy túl érzelgős fajta, de még most is ott az a bizonyos gombóc, ha a zárlatra gondolok.
Nem sokan képesek ilyen elképesztően erős hangulatokat átadni; szinte hihetetlen, hogy egy számomra ismeretlen, elsőfilmes rendező hogyan tudott ilyen magabiztos és giccsmentes filmet elkészíteni.
A két színész is csodálatos. A következő Vapitin ez a film biztosan az egyik jelöltem lesz - ha indulhat.

A rám törő félelem…

Balsejtelmekkel teli az írásomnak adott cím. Talán nem is helyénvaló, talán nem is illik az alkotáshoz, amellyel kapcsolatban néhány mondat erejéig megpróbálom megfogalmazni a gondolataimat, érzéseimet.

Az alkotással kapcsolatos percepciómat, vagyis a befogadói és értelmezői magatartásomat jelentős mértékben meg és átszínezi, hogy magam is elvált férfi vagyok. Az előző kapcsolatomból van egy immáron felnőtt gyermekem. Egy gyönyörű lány. Ez a tény erősen rányomta a bélyegét arra, hogyan néztem, ahogyan értelmeztem a filmet. Ezt fontosnak tartottam közölni az írás nyájas olvasóival.

Az After Sun-ról a filmvilag.blog.hu podcastjában hallottam. A 2022-es éve filmjeninek listázása alkalmával beszéltek róla az ítészek, kritikusok. (Ezt a műsort nagyon szeretem). Mint máskor, most sem olvastam el előzetesen a művel kapcsolatos kritikákat. A podcastban nem hangzott el átfogó, a film lényegére vonatkozó elemzői magyarázat. Mindezek okán – nem figyelembe véve azt, hogy elvált apuka vagyok – viszonylag neutrálisak voltak a feltételek ahhoz, hogy személyes álláspontot, véleményt alakítsak ki a filmmel kapcsolatban.

A mű egy elvált apa és a lánya nyaralásáról szól. Az elvben felhőtlen pár nap alatt végig érezzük, hogy valamilyen egyre erősödő feszültség lappang a felszín alatt. Azt érezzük, hogy a megélt boldogság repedéseiben, eresztékeiben valahogy még is csak ott bujkál valami megfoghatatlan keserűség, valami megfoghatatlan fájdalom. Erre utalnak a finom, alig érzékelhető gesztusok, amelyek az apa arcán, tekintetén, leginkább szemében bujkálnak. Majd végül pedig az a cselekedet, amelynek kapcsán a néző - véleményem szerint - bizonyossá válhat azt illetően, hogy mi húzódik az apa olykor kényszeredett mosolya mögött.

A film nagyon intim, érzékeny hangulatú. Ezt nagyon szépen, érzékletesen támasztja alá a film képvilága. Finom, érzékeny közeli képek a sokat eláruló arcokról, sokat sejtető apró, de lényeges gesztusokról. Kevés totál kép van, azonban azok - érzésem és megítélésem szerint - inkább allegorikusak, valamit szimbolizálnak. Például az ejtőernyők, mint visszatérő motívum. Az ejtőernyőzés a könnyed, szabad lebegés eszköze, de a komoly kockázatok, mélybe zuhanás lehetőségét is magába rejti.

Érzésem szerint a VHS kamerával felvett, a nyaralás privát momentumait, a megélt vagy éppen a vgáyott (?) idill pillanatai rögzítő filmkockák is ilyen dramaturgiai funkciót töltenek be. Az emlékezés szép, de egyben fájdalmas rekvizituma, mint ahogyan mind ez a film záró képsoraiból ki is derül.

Vagy éppen az a rendszere felbukkanó diszkós jelenet, amelyben egy felnőtt nő áll a sztroboszkóp felvillanó fényeiben, s picit sem felhőtlenül és vidámban, épp ellenkezőleg szomorúan, magányosan, de szuggesztív módon néz. E jelent során olykor feltűnik az apa, aki egzaltált állapotban táncol.

A film végén ez a jelent újra visszaköszön, ahol kibomlik, s olyan erősen mar a szívembe, mint egy markoló a virágos rét talajába. A bennem bujkáló és egyre csak erősödő feszültség itt tört felszínre, ennél a pontnál tört fel belőlem a zokogás. Amelyet csak tovább erősített a film végi zárlat. Még ma, most, amikor e sorokat írom is itt dolgozik benne a film, feszítik szét a lelkem a kérdések, a képet, a hiányjelek.

Nem csak az öregedéstől rám törő félelem okán szedett ízekre ez az alkotás. Hanem a múltam, a jelen miatt is. Az elkövetett hibáim, ballépésem, a ki nem mondott szavaim, a meg nem cselekedett tetteim okán is.

Egy nagyon fontos, nagyon szép és nagyon fájdalmas alkotás.

Szegényebb lettem volna, ha nem láthatom.

Bemutatják itthon, már premierdátum is van: március 9! Csalódott voltam, hogy ezt a filmet (érthető okokból kifolyólag) nem lehet Vapitire jelölni, de ez a hír azért kárpótol, plusz így kapásból mindhárom kategóriában van már jelöltem jövőre. :) Persze megeshet, hogy három ennél jobb filmet is fogok látni idén, de ezt azért elég nehezen tudom elképzelni.

Megjelent a soundtrack, a kedvenc zeném az albumról. Fájdalmasan gyönyörű track, (egy része) az utóbbi évek egyik legerősebb (általam látott) filmjelenete alatt hallható.

A rendező ajánlójából kiderül, hogy a film erősen önéletrajzi ihletésű.

Csendes, lassan építkező film, vagy betalál, vagy unni fogod. Apránként áll össze a kép, az utolsó snittel minden a helyére kerül.

Egészen elképesztő, hogy a hétköznapi, a látszólag idilli milyen ormótlan súllyal tud ránehezedni az ember mellkasára, sokszor pedig tulajdonképpen észre sem vesszük, hogy az önfeledten hallgatott slágereink soraiban mennyi szomorúság van. Nagyon sok fájdalom rejlik a film képeiben, elképesztően szenzuális film, egy erkélyt pásztázó snittel el tudja érni, hogy prés alá kerüljek, hogy érezzem a főszereplők közötti kapcsolatot, a távolságot, a magasat, a mélyet, a bizonytalanságot, amit a kislány talán még nem tud szavakba önteni, de érzi. Utat keresni, a másikat keresni, a felszínen maradni, enyhíteni a másik nyomásán, törődni. Nagyon érdekes, ahogy az egész film egy emléknek tűnik, ahol így kitüremkednek a háttérből beszűrődő zajok, így összefolynak, beúsznak az érzékelésünk közepébe, eszembe jutattva olyan hasonlóan erős benyomásokat a gyerekkoromból, mint a biciklivel való esés zaját, a Balaton-parti csobbanás hangjait, a szalma sistergését a bálán való ugrálás közben, a Family Frost-os autó "szirénáját", ahol a konkrét részleteknél erősebb a képbevillanásokhoz társított/azokból áradó atmoszféra, hangulat, amelyet a hangok tökéletesen érzékeltetnek a filmben is. Sokszor a kamera sem mutatja meg az "egészet", mintha kicsiben néznénk a jeleneteket, tükröződésekből rakjuk össze, hogy tulajdonképpen mi történik, a film jelene valahogy mégsem érződik közelibbnek, stabilabbnak, vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy Sophie felnőttkora nem érződik közelibbnek, mint a gyerekkorában játszódó jelenetek, hiszen nem feltétlenül tudnék jelenről beszélni. A "mesélő" tulajdonképpen sehol és semmikor nincs igazán, az egész film egy benyomástenger, és bár többnyire lineáris, minden jelenet úgy érződik, mint egy valakin már átfutott narratívafoszlány. De inkább abbahagyom amatőr elemzésemet, illetve a klisék puffogtatását, a film sokkal beszédesebb, érdemes rá odafigyelni. Nagyon erős debütálás a rendezőnőtől, a két főszereplő (igen, a kislány is) nagyon erősen alakít, a film utolsó snittje pedig tökéletes, borzasztóan erős. Egy ideig igazából négyesen gondolkodtam a film nézése közben, az utolsó jelenet volt, ami képes volt igazán maga alá temetni, ahol az addigi nyomás kicsúcsosodott, amiatt adtam meg neki az ötöst.

Szerintem sajnos Amazonon kívül még sehol...én is nagyon kíváncsi vagyok rá!

Valakinek van bármi ötlete, hol lehetne megnézni ezt a filmet? Már több helyen is kerestem, de eddig csak Amazonon találtam meg 20 dollárért. :D