Ahhoz, hogy kommentelhess, be kell jelentkezned.
hát ezt nagyon meg kellett volna vágni a felétől ,nagyon leül, egy ideig elviszik a színészek, de rengeteg a "csak nézünk ki a fejünkből" jelenet,
Egy helyi filmklub keretén belül, nem sokkal A csendes lány után néztem meg ma ezt a filmet, és nehéz volt nem párhuzamot vonnom köztük. Mindkettő nagyon tetszett, mert teljes mértékben át tudtam élni mindkét gyerek érzéseit. Nyilván azért, mert magam is átéltem ezeket - még ha a kiváltó helyzet más is volt -, pont úgy, ahogy e két filmben bemutatták, és épp ezért tudom azt mondani, a Close számomra kivételesen hiteles, igaz ábrázolása volt ennek az érzésnek. A kis Leót alakító gyerekszínész meg egész egyszerűen egy csoda. Ebben a filmben nekem az tetszett igazán, hogy nem egy történetet mesélt el a rendező, hanem egy érzés-görbét közvetített, mégpedig igen ügyesen. Mi történik akkor, ha valamit szentnek, igaznak élsz meg, valami valódi, lélekemelő csodának, amit a külvilág nem képes érezni, ezáltal megérteni, nem hisz benne, ezért címkéket ragaszt rá, mire te betojsz, hogy kirekesztődsz a falkából, és elrúgod magadtól az áttetsző csodát, hogy be tudj illeszkedni abba a vaskosságba, amit a film nagyon ügyesen és finoman volt képes számunkra érzékeltetni. Megrepeszted a csodát, kinyírod önmagad egyik, igaz felét, miközben magad is csúnyán összetörsz. Nagyon szép jelképnek tartottam, hogy Leo a film elején végig fehérben volt, míg Rumi csak pirosban (a szobája is piros volt), ám a fordulóponttól León megjelentek a színes ruhák. Ez valahol egybevág somogyireka leírásával, bár én azzal nem értek egyet; én inkább az általános ártatlanság elvesztését láttam itt, egy igaz, tiszta érzést szennyezett be a világ, nem észleltem itt semmilyen kisfiú vs férfi szexuális utalást. Ez az érzés lehet akár az önmagunkba vetett hit, amit a millió címke kiírt belőlünk, a kisfiúk ugyanúgy szimbólumok voltak, akár a virágok, most lényegtelen, hogy fiú vagy lány, petúnia vagy tulipán. Nekem nem volt sok a hokijelenet, mert épp ezzel a túlzó jelenléttel éreztette jól, hogy az ember hogyan próbál nap mint nap lépést tartani a világ fárasztó, vulgáris tömegsodrásával a saját finom érzései ellenében. Az anyuka gyászfeldolgozása számomra igenis hiteles volt: halt meg több nagyon közeli hozzátartozóm, senki nem látott rajtam semmit, sosem sírtam mások előtt, és igen, én konkrétan az egyik ilyen hirtelen haláleset után két nappal mosolyogva mentem dolgozni, pedig a hozzám akkor legközelebb állót veszítettem el, mert elbírtam az érzéseimmel egymagam is, és úgy voltam vele, ez másra nem tartozik, nem akartam megosztani senkivel. (Nem vagyunk egyformák, nem lenne szabad a világot mindig a magunk zárt fakkrendszereibe besorolni, és e szűk fiókokból kikandikálva konkrét társadalmi rétegeket egységesítve minősíteni.) Summa summarum, ez egy nagyon szép, egyszerű és csendes film, kevés szóval, akár egy hatalmas freskó, mesél a nézőnek nagyon-nagyon sok, igazán mély dologról.
A Close-ban körülbelül negyvenöt percnyi film volt. Az első fél óra ugyanis a felhőtlen gyermekkor gyönyörű belga képekbe oltott bemutatásával nagyon jó, és itt még jól működik az egész a ki nem mondott érzelmek sztorijaként is (pláne, hogy a gyerekszereplők elképesztően jól oldják meg ezt a feladatot), viszont a tragédia után irdatlanul seggre ül az egész. Képes ugyanazokat a jeleneteket harmadszor, negyedszer, ötödször is a néző arcába tolni, miközben ahelyett, hogy tizenkilencre lapot húzna, a gyász témájában a lassú tempójával és szerénykedő sztorijával csak a felszínt karcolgatja. Persze sok az erőssége még itt is, de ha egyszer annyira belassul a sztori, és annyira alig történik benne valami, hogy konkrétan már tekergetnem kell, akkor arra nem tudom megadni a négyest (még ha közel is volt).
Többet vártam. Tény, hogy a gyerekszereplők természetes játékát öröm nézni, a köztük levő kapcsolat ábrázolása nagyon érzékletes (azok az egymásra nézések..), de miután megtörténik a tragédia, azt azt követő gyászfeldolgozás már teljesen sablonos, ezerszer látott, kiszámítható és unalmas. Nincs kiforrott filmnyelv, ügyes formai megoldás vagy bármi, amiben kiemelkedne a hasonszőrű drámák között.
Dambrine alakítása a végéig erős, gondolkozom, hogy jelöljem Ezüstre, mert tényleg nem lehet belekötni a játékába, csak sajnos a film többi része nem zárkózik fel hozzá. Aztán persze lehet, hogy a magas átlag miatt nagyok voltak az elvárásaim, és nem hangolódtam rá eléggé.. esetleg négyesre fel tudna menni újrázva, de a zseniális osztályzatokat nem értem.
Barátság, szerelem?
Mindig is érdekelt, hogy milyen minőségi különbség van a barátság és a szerelem között. Van-e, s ha igen, akkor milyen - éles vagy elmosódó - határ a két kapcsolati forma, a két érzelmi állapot között. Véleményem szerint, nem mindig könnyű erre a kérdése karakteres választ adni.
(Apró lábjegyzet: egészen régen, kb. 25 évvel jártuk körül ezt a kérdést az egyik barátommal. Ő akkor még nem volt házas, de egy hosszabb ideje tartó kapcsolatban volt, míg én, akkor még az első házasságomban éltem. Azt igyekeztünk megérteni, hogy ha van az embernek egy társa, szerelme, akivel a legintimebb és legbensőségesebb viszonyban van, vagyis a szó bizonyos értelmében barát is, akkor miért van szükség még egy vagy több olyan személyre, akivel szintén barát (és nem haveri) viszonyban vagyunk, s vele, velük kölcsönösen megosztjuk a legmélyebb érzéseinket, gondolatainkat, esetleg titkos vágyainkat, kínzó dilemmáinkat, örömeinket. Nehéz választ, s főleg egyértelmű, egzakt választ a választ adni erre a kérdése. Ha egyáltalán…)
A mű ezt a kérdést, dilemmát is újra felszínre hozta bennem. Ezzel párhuzamosan pedig sok más gondolatot, érzést is. A film első percei magasba emeltek, puha felhőkre fektetettek, hogy a múltam apró momentumait, életképeit nézzem meg újra, s hívjam azokat elő a lelkemből, a tudatom és az emlékeim mélyéről. Jó volt látni ismét a szikrázó napsütésben úszó nyarakat, a köd lepte őszi délutánokat, a hóval borított lakótelep alig kivilágított udvarait, utcáit. S látni magam, s a barátomat, barátaimat, ahogy semmiségekről: a fociról, a csajokról beszélgetünk, vagy éppen az élet örök kérdésein törjük a fejünket.
A film amilyen magasra emelt a kamaszkori emlékeim léghajójával, olyan mélyre húzott, s sáros, mocskos valóságba nyomta az arcomat.
Adott két fiú, akik éppen kilépnek a gyermekkorból a kamaszévek gyönyörű, alapvető kérdésekkel teli, sokszor nyomasztó, olykor keserédes, máskor pedig vészterhes világába. Lelkükben még ott munkál a gyermekkor vadregényes csoda- és fantáziavilága, de távolból már fel-feltűnek egy szikárabb, szigorúbb világ kontúrjai. E vidám, gondoltalan életérzést foszlatja szerte az új tanév. A szoros barátságon, az e mögötti idillen az osztálytársak kíváncsisága, csesztetései hagynak kitörölhetetlen nyomot. A két kamasz különbözőképpen rezonál az új helyzetre, éppen ezért az öröknek hitt baráti, testvéri, vagy éppen szerelmi kötelék lassan meglazul, eloldódik. Egy olyan helyzetben, amelyben az érintettek különböző módon reagálnak bizonyos dolgokra, szükségszerűen benne van a feszültség, a konfliktus, s a dráma lehetősége is.
A film, a kezdő képeinek idilli hangulat után lassan, de szükségszerűen halad a dráma, a tragédia irányába. Mi nézők zsigereinkben, a gyomrunkban megjelenő rosszérzés okán sejtjük, tudjuk, hogy mi fog következni. Hogy hogyan és miképpen azt arról nincs sejtésünk.
Örökké velem maradnak a film bizonyos képei. Ahogyan a reggeli ébredést követően összeverekszenek a fiúk, ahogyan a reggeli alkalmával a sebzettlelkű fiú sírni kezd… Azt az érzést sem felejtem el soha, amely az iskolai kirándulás előtt és után munkált a lelkemben. Szinte ott ültem azon a buszon.
Szikár, erős, bátor, tabutörő film. Én nem láttam még fiúszerelemről ilyen mély filmet. Egyáltalán, fiúszerelemről még nem is láttam filmet. Erős, még is érzékenyen, gyengéd, feloldozást adó film. Nem tolakodik, nem magyaráz meg semmit. Bemutat, ábrázol, mélyre visz, megkínoz, s ad némi vígaszt, s feloldozást.
A film annak ellenére is fontos és kiváló alkotás, hogy tagadhatatlanul vannak apróbb hibái. Számomra sokkal több csend és kevesebb zenei aláfestés kellett volna.
A barátság szövetség, a szerelem, még ennél is több. A szerelem az szerelem. Ha tiszta és őszinte, akkor nem számít az ember neme, kora. Tiszta szívvel szeretni, ez az egytelen és legfontosabb dolog…
Roppant finom vonalvezetést és éteri érzékenységet hirdető film. Mivel viszont drámaiságának eredője szerintem igen jól beazonosítható, így műfaji értelemben ez egy többszólamú alkotásnak is tekinthető: amennyire dráma, legalább annyira thriller is.
Témája nem a szó szokásos értelmében vett gyászfeldolgozás, de a közösség felől (már-már elvártan) érkező gúnyról és a kénytelenül felöltendő társadalmi gúnyáról sem a megszokott módon beszél a film. Ez utóbbi ábrázolásmód megkapóan eredeti és a javára is válik. A tragédiát érintő rész pedig, ami persze a történet gerincét adja, azonban már bevettebb elemekkel rendelkezik. Konkrétan mintha a Hatodik érzék című film fő konfliktusának a továbbgondolása, hétköznaposítása, de egyben elmélyítése lett volna Lukas Dhont célja.
Adva van egy egyértelműen toxikus, a fiát, Rémit „kizáró” anya, aki miatt a fiú a barátjánál, Léonál lel vigaszra, mígnem ezt az édenkerti állapotot meg nem töri a fogalmakkal felfegyverzett külvilág, amely közeg mégsem tekinthető kirekesztőnek, sőt, távlatot kínál. A másság itt elsősorban nem a szó általában használt értelmében merül fel, hanem sokkal egyetemesebben és egyszerűbben. Azt a bizonyos mezt nem erőltetik rá Léora, ő nyúl érte, harcba száll, az ütlegek záporában mossa le magáról mindazt, ami nem ő (hasonlóan jár el, mint Colm A sziget szellemeiben). A film eleji állapot természetellenes, mert túlteng benne a közelség. A rendező ezt páratlan érzékkel jelenetezi - persze lehet komfortra lelni a felvezetés képsoraiban, ha a néző hajlandó maga mögött hagyni szinte mindent, ami a felnőttséggel, illetve a hétköznapi dologisággal kapcsolatos és átadja magát a gyermeki énjének. Rémi játéka pedig hathat gyönyörűnek, ha az ember úgy kívánja, más kérdés, hogy valójában egy fuldoklás, szívszorító, szó szerint. Ugyan a viaskodás kezdetét az iskola hozza el Léo számára (az egyetlen lényeges focista, akinek a neve nem kerül említésre a srácok gyűrűjében…), de ez az útkeresés már valószínűleg jóval a gyerekek születése előtt Rémi anyjában jelen volt és később vált betegessé, majd áttételeződött. Léonak bele kell magát törnie a felnőttségbe, hogy ki tudja mondani a varázsigét, a mondatot, ami nem a sajátja, s ami miatt végül a démon köddé válhat, ő meg végre kibújhat a tojásból.
Elementáris erejű szerzői film, klasszikus drámai felépítéssel, mely egy tipikusan olyan darab, ami napokig velünk marad, vissza-visszatérő gondolatokat és érzéseket váltva ki belőlünk. Érzékeny, szívet szaggató felnövéstörténet ez, ahol kiemelt fókuszt kap a kamaszkori trauma, a gyászfeldolgozás, ami miatt hiánypótló alkotás is ebben a témában. Lassú folyású, már-már dokumentarista megközelítésű a film, ami egy egyedi, ugyanakkor univerzális történeten keresztül kalauzol el minket a vegytiszta elemi és feltétel nélküli szeretettől, a felnőtté válás rögös útján keresztül, a visszavonhatatlanul kimondott és kimondatlanul maradt szavak és döntések, valamint azok könyörtelen következményeiként szerzett sebekkel járó traumatizálódásig és talán legvégül a feloldozásig. A rendező a címhez hűen minket is közel enged, teszi mindezt tolakodás nélkül, szinte meghitt és intim módon, sok arcközelivel, a szereplők – leginkább a főszereplő - mozgásának folyamatos lekövetésével, ezáltal megfigyelőként részesévé téve minket az eseményeknek (sokszor nem is cselekményt látjuk, hanem a főszereplőt és annak reakcióit). A célja nem kisebb a rendezőnek, minthogy folyamatosan, manipulatív módon bent tartson bennünket ebben az egyedi drámai sodrásban. Dhont véleményem szerint tudatosan, patikamérlegen kimérve helyezi el a drámaiság – helyenként túlzó és teátrális - sablonjait, és a történetben fellelhető jelképrendszereket (pl. a virágfarm ciklusai párhuzamban a főszereplőben lezajló változásokkal). Hiszem azt, hogy ezt nem kezdőfilmes hibaként teszi, nem is a „művészieskedés” jegyében, hanem, hogy hagyja a nézőket lélegzethez jutni, kizökkentse őket egy pillanatra a téma nyers és tömör drámaiságából, persze ne túlságosan, de pont annyira hogy egy ponton túl ne veszítse el a nézőjét, hogy ne mondja azt a néző, hogy „kész, eddig bírtam, innen nem nézem tovább”. A szereplőválasztás kifogástalan, még a legkisebb szerepekben is. A Léot alakító Eden Dambrine pedig egyszerűen zseniális, tökéletesen elhisszük neki, hogy amit látunk, mintha éppen ott és akkor valóban lejátszódna benne, megélné, pedig ezekben a jelentekben a legtöbbször meg sem szólal, csak jelen van, jelen van és néz, sodródik a cselekménnyel. Napokkal ezelőtt láttam a filmet, nem tudtam csak most megfogalmazni, hogy mit szeretnék leírni, mert annyira el tudja vinni az embert érzelmileg, szóval ötöst érdemel és részemről egy Vapiti-jelölést is.
Na jó, megpróbálom még egyszer, de elég nehezemre esik a film kapcsán arról írni, ami nem érintett meg. Mert ez a gyászfeldolgozós rész ez az volt..
Bezzeg a szerelemdefinícióm, arra senki nem reagált, pedig az lenne a lényege annak, amit leírtam.
Hadd dühöngjek már egy kicsit amiatt, hogy mosolygunk, miközben belül belehalunk a fájdalomba, hadd ne tapsoljak amiatt és értsek egyet azzal, hogy rendjén való magatartás ilyen mértékben elrejteni az érzelmeket. Rettentően féltem, miként fogja a rendező ábrázolni a gyászoló anyát, de hogy mosolya mögé rejtőzik, erre a legkevésbé számítottam.
Ez az a számomra taszító, meg ne mutasd magad, keep smiling tendencia, ami isten tudja, honnan jön, de gyanítom, nem magyar találmány. Ezen háborgok itt egymagam.
Sajnos épp a minap voltam kénytelen találkozni egy a fiát most elvesztett ismerősömmel, hát nem tudom, de ilyen felesleges körökre nem volt szükségünk, de az biztos, hogy nem mosolyogtunk... És nem és nem támogatom ezt a formadizájnolt, felületkezelt, kívülről derűs, belül meg a végtelen gyötrelem magatartást. De ezt nem csak gyász idején, máshol is utálom, de abbahagyom, mert túltoltam jócskán.
Úgyhogy inkább beszéljünk a "szerelemdefiníciómról", melyet végre e mozi kapcsán meg tudtam határozni.
előzmény: ChrisAdam (#14)
jóléti társadalmi, felszínen tökéletes, a mélyről semmit sem eláruló emberek ők
Bocsánat, ezen kicsit megakadt a szemem, de lehet nem jól értem. Így kell megbélyegezni bárkit azért, mert esetleg másképp gyászol, mint te? Vagy másképp jelenik meg a gyász az életükben, mint ahogy te azt elképzeled? Mintha matematikai képlet lenne felírva a helyes gyászról, amit ha elírnak, rosszul számolnak, akkor már felületesek, természetellenesek. Ez a belgák "sajátossága", nem játszódhatna bárhol ez a történet? De lehet, hogy félreértem az írásod - legalábbis nehezen hiszem, hogy így értetted, ezért sem hagytam annyiban -, ez esetben ne haragudj, és beszéljünk róla!
Szerintem a gyász miatt univerzális üzenettel szolgált a film. Hasonló folyamatok, amit érintett - kicsit másképp - a Pieces of a Woman. Az, hogy mennyire nincs megszokott formája, medre, az emberiség legrégebbi, legősibb folyamata, mégis képtelenek vagyunk megszokni. Persze nem is kell, nem is lehet, de az ember mégis igyekszik arra, hogy megszokjon, ez a gyászfeldolgozás egyik állomása is. És mindezzel hogyan birkózhat meg egy kilenc-tízéves (?) - a film innen egy nagyon különleges perspektívát ad.
Intermezzo: Eszembe jutott, amikor - talán - hatodikosak voltunk, nyaraláson az egyik osztálytársunk édesanyja belefulladt a Kőrösbe, pár nappal az évkezdés előtt. Ráadásul ha nem csal az emlékezetem, a kissrác talált rá a partra vetett hullájára. Nem indult vidáman az év, bár tény, hogy akkor úgy kevésbé érintett meg - legalábbis nincs erős lenyomatom erről -, és egyáltalán: kevesebbet is foglalkoztunk vele, mint Rémi halálával a filmben, de tisztán emlékszem arra a gyerekre, a következő évekből is, hogy milyen fojtott érzelmekkel, habitussal létezett köztünk az osztályban. A Close kicsit mintha közelebbről mutatta volna meg nekem, hogy hogyan is birkózhat meg egy, a tinédzserkor előtt álló fiú a gyász elviselhetetlen terhével.
De talán pont ezért, vagy ennek ellenére mégis abban láttam a film hiányosságát, amiben egyetértek veled, somogyireka, és egyúttal kaamirral is, itt-ott túlzottan behálózza ezt a folyamatot a "film szövete", az erős pillanatok közé beférkőzik egy-egy hatásvadász, "művészfilmes", sajnos néha fájdalmasan didaktikus jelenet: a lent említett újra és újra elesésnél egy halk sóhajt el is eresztettem, és pont azért, mert igenis bosszúságra ad okot, hogy ezt az egyébként rendkívül nyers, erős történetet köveztek ki a kötelező, elvárt elemekkel. Talán itt érződik, hogy Dhont még fiatal rendező, és ahogy kaamir írja, mintha félne, rettegne attól, hogy a kívánt hatás elmarad, ezért biztonsági játékot játszik. Holott a katarzis régen ott van, nem kell túlmagyarázni.
A tetőpont zseniális, a lezárás megnyugvást ad, bár ugyancsak kínosan szájbarágósan adja tudtunkra, szépen, lassan, artikulálva, szemünkbe nézve, hogy a sebek gyógyulásnak indulnak, mintha ezt már nem tudtuk volna ott abban a minden gátat és elfojtást áttörő ölelésben a fák rengetegében, amiben egyébként tényleg minden benne van, szavak és bármilyen felirat nélkül érthető. Itt az a bizonyos univerzális üzenet, ahol ebben az ölelésben gyógyulásnak indul a két lélek, ahol elkezd megtelni az a légüres tér, amit Rémi hiánya okoz. Tényleg gyönyörű. Ez a pillanat, és a színészek játéka ebben a jelenetben egészen zseniális, már ezért megérné az ötöst a film, de egyelőre maradjunk csak annál, hogy Eden Dambrine egészen biztosan kap Vapiti-jelölést.
előzmény: somogyireka (#12)
érdekes, én pont ellenkezőleg éltem meg a filmet, mint kaamir. végtelenül természetesnek és spontánnak, és semmiféle görcsösséget nem érzékeltem. végig hatni tudott, úgy, hogy fokozódott az intenzitás.
nehéz most így közel három hónapos távlatból visszatekintve, ezért csak érzetet tudok felhozni, de pont, hogy a gyász része lett számomra a legjelentősebb és legszebb aspektusa a filmnek, ami Léo és Sophie (Rémi édesanyja) között alakul a film második felében.
Korrekt, szép film gyerekkorról, felnövésről, barátságról, mely sajnos a legtöbb esetben, így itt is, egyszer csak brutálisan, drasztikusan véget ér. Azon kívül pontos képet mutat arról, miként öltözik be az érzékeny, még szinte nemtelen gyerekkori lélek a társadalom elvárásai miatt férfimezbe, és miként takarja el a lélek eredeti szépségét. Aki pedig ellenáll, mert többet ér számára eredeti áttetszőssége, mint holmi divatos hímjelmez, az fájdalmasan, idő előtt véget ér.
Az, hogy engem miért nem tudott mégsem igazán megérinteni, azt itt eggyel lejjebb kaamir pontosan leírja, köszönöm, mert így nem tudtam megfogalmazni, csak az egyértelmű katarzis-elmaradásról tudtam volna beszámolni. A gyászfeldolgozás nekem is roppant nehézkes és természetellenes volt, persze azon tűnődtem, lehet a belgák így szokták, még a gyerekük halálakor is tudnak viselkedni..szóval, afféle jóléti társadalmi, felszínen tökéletes, a mélyről semmit sem eláruló emberek ők..De szerintem is, simán csak nincs eléggé kidolgozva az a rész. Talán tényleg arról van szó, hogy Dhont-nak volt valamennyi személyes tapasztalata, de azt a részt hozzáköltötte, és ilyenkor pontosan látszik, hogy bizony más a "film szövete", máshonnan érkezik a vászonra...
Viszont utólag az jut eszembe, micsoda tökéletes módon ábrázolta a szerelmet ez a film. Szóval, hogy mi az, ami meghaladja a barátság egyenletes hőfokú, nem égető, folyamatosan megtartó erejét, de még isten ments, hogy eljusson a szexus, a szenvedély birodalmába. Jómagam ellentétben a világi definíciókkal ezt a vékonyka, szinte nem is létező, de annál hatalmasabb sávot - barátságon túl, szexuson innen - határozom meg szerelemként, mely még nem is tud a nemekről. Egy erő, egy "entitás" a még két ártatlan gyerek között, ahol mindketten - miközben egymást nézik - mintha egy harmadikban gyönyörködnének.
Az első fél óra nagyon betalált. Tele van apró csodával, mesésen mutatja be a gyerekkort, és szívbemarkolóan annak végét az események hatására.
Ami utána jön, azért már nem tudok annyira lelkesedni. Persze itt is van nem egy szívbemarkoló, gyönyörű és fájdalmas jelenet, de összességében azt érzem, hogy a film nem tudott mit kezdeni a gyász és a felelősség témájával.
Az utolsó egy órában a rendező semmit nem bíz a véletlenre. Százszor is a néző szájába rágja a szimbólumait (a sokadik hokizós jelenet már borzasztó unalmas. Értem, kicsúszott a lába alól a talaj), és elsüti az ilyenkor szokásos szituációkat. Csak persze életszagúbban és hitelesebben, mint a legtöbb film.
A végén pedig már annyira görcsösen meg akar hatni a film, hogy az túlzás. Meghatódtam először, másodszor, de ötödjére már nem fogok (főleg, hogy a zárójelenet bizarr és hiteltelen). Háromszor vége lehetett volna a filmnek, de Dhont nem volt benne biztos, hogy már sírunk-e, ezért kellett még néhány extra jelenet.
A színészekkel van hatalmas szerencséje ennek a filmnek, mert nekik kb. mindent elhittem. A felnőttek is odateszik magukat, de Gustav De Waele és főleg Eden Dambrine egyenesen szenzációsak.
Nem derült ki, de jobb így.
előzmény: TheDriver (#9)
én nem figyeltem oda eléggé, vagy tényleg nem derült ki, hogyan vetett véget az életének Remi??
A környezetemben általában szidják az emberek a modern filmgyártást, mondván, hogy 1 évben csak pár említésre méltó film készül. Az tény, hogy blockbuster fronton gyenge a felhozatal, de szinte nem volt még olyan hónap az évben, hogy ne láttam volna legalább egy szerzői csodafilmet a moziban – pedig nincs lehetőségem annyi filmet nézni, amennyit igazán szeretnék.
És ez is egy csoda volt! Szinte összetöri az embert a tisztánlátása és őszintesége. Még egy olyan világban is, ahol a véleménytenger fülsértő égzengése közepette a hangosan kimondott szó csupán a hétköznap alapzajává vált, így is léteznek helyek, ahol az elsuttogott szavak fájdalmat tudnak maguk után hagyni. A néma sikoly pedig a leghangosabb mind közül, még ha füllel nem is hallható.
Fájdalmas, mégis gyönyörű alkotás, aminek óriási lelke van.
Még ezután. Bizakodjunk!
Ezt a ziccert kihagyni ugyanis megbocsáthatatlan.
Olyan értelemben, hogy nem fogja megbocsátani magának, aki a Vapiti lezárulása után nézi meg.
előzmény: ryood (#6)
hát...óriási csalódás, itt vannak a jobbnál jobb cannes-i filmek (Szent pók, Közel, Fiú a mennyből) és az arany pálma nyertes Östlund filmen kívül (ami amúgy kiváló) semmit nem néznek meg.
előzmény: mimóza (#5)
Most még nincsenek szavaim, egyelőre annyit: amit itt láttam, az tiszta, zsigeri és gyönyörű.
Kérem szépen, hogy Vapiti szavazásra készülve egyetlen KT tag se mulassza el e film megismerését!
Végre egy igazi gyomros moziélmény, tele erősebbnél erősebb jelenetekkel!
Olyan ismerős volt végig Sophie... Csak nem tudtam, honnan. Aztán látom már, hogy annak idején a Dardenne-fivérek Arany-pálma nyertes Rosetta c. filmjének főhőse volt 17 évesen... Émilie Dequenne, csodás színésznő.
Próbálnék magamhoz térni... egyelőre nem igazán megy. Simán az év egyik legerősebbje. Moziba mindenki!
Felülemelkedni szüntelen, angyali szárnyakkal repülni a magasba. Közel lenni egymáshoz amennyire csak lehet. Együtt lenni, egymáshoz érni, minek címkézni ezt barátságnak, szerelemnek? Hol ér véget az egyik, hol kezdődik a másik? Felhőtlen gyermeki játék, olyan ragaszkodás a másikhoz, amit a külvilág nem ért, azt mondja: ez már túl sok. Hát csúfolunk titeket akkor, lelketekbe taposunk. Ne legyen már nektek annyira jó! Aki túl érzékeny ezt már nem bírja elviselni. Szakadnotok kell. Törvényszerű tragédia. Aki itt maradt: az egyik angyal. Nem érti, miért? Megpróbál keménnyé válni, de esélytelen, reménytelen, szükségtelen. Csak kell neki valaki, egy meleg menedék. Egymásba omlás, könnyek, katarzis, végső búcsú, de feledni ezt nem lehet.
(Bár van még majdnem két hónap az évből, de azt hiszem ma láttam az év filmjét a pécsi Apolló moziban.)
ez nem gondolnám hogy feltétlen fiúszerelemről szól
előzmény: Emberke (#18)