Ahhoz, hogy kommentelhess, be kell jelentkezned.
Ez zsigeri élmény volt, nem kell hozzá nőneműnek lenni. Nem bírom a horrort, ennél persze tudtam, mire számítsak, de így sem tudtam minden jelenetet végignézni. Szerencsére, illetve az üzemeltetők pechjére már régóta nem járunk moziba, így azért könnyebb megoldani.
Nem ésszerű dolog a covid-fertőzésből kifelé jőve, egy nem túl jó hangulatú vasárnap este, ilyen politikai klímában ezt a művet megnézni. Legyünk őszinték, az ilyen jellegű éles, tiszta, torzításmentes tükörbe, mint ez a film is, ritkán esik jól belenézni. Na de mikor is esne jól azzal szembesülni, hogy milyenek vagyunk mi valójában emberek. Szembesülni azzal, hogy milyenek vagyunk mi férfiak, s milyen biológiai és társadalmi privilégiumokkal rendelkezünk, ezekkel hogyan élünk, s legfőképpen hogyan élünk vissza. Ezzel párhuzamosan pedig azzal sem jó szembesülni, hogy milyen a női kiszolgáltatottság, jogfosztás, milyen az, amikor a nők a saját testükről szóló döntések kapcsán nagyon erősen korlátozva vannak. Azzal sem jó szembesülni, hogy milyen az, amikor az állam túlterjeszkedi a saját hatáskörén, s olyan területekre téved, ahol semmi keresnivalója nincs. Ráadásul e területeken pedig vindikálja magának jogot arra, hogy mélyen magánügynek számító kérdésekbe beleavatkozzon.
Szóval nem biztos, hogy jó döntés ilyen kondíciók mellett, s ilyen körülmények közepette, ilyen mentálishigiénés állapotban megtekinteni ezt a remekművet.
A film alapját képező regényt, valamint annak alkotóját sajnos nem ismertem. Nyilván, ez a dolog engem minősít. Nem kicsit. Nagyon. Tisztában vagyok azzal, hogy a film jobb és mélyebb megértéséhez talán jó volna ismerni az író művészi intencióit, s szóban forgó regényt, illetőleg a szerző többi regényét is. Mindezek ellenére azt is vallom, hogy nem szükséges a szerzők teljes életművet, vagy éppen csak az adott művét ismerni ahhoz, hogy az adott filmről, annak témájáról, művészi erényeiről, esetleges hibáiról vagy hiányosságairól, társadalmi mondanivalójáról álláspontot alakítsunk ki, véleményt fogalmazzunk meg, recenziót vagy kritikát írjunk.
Még mielőtt a filmről írnék, néhány dolgot lekívánok szögezni. Nem, nem és nem vagyok híve az abortusznak! S tudom, hogy a nők sem azok! Sőt. Senki ne gondolja azt, hogy a nők számára ez egy egyszerű döntés. Addig, amig valaki eljut az abortusz gondolatáig, eszméletlen lelki, morális, etikai kálváriát kell bejárni. Ezt azt utat minden nő megszenvedni. Egy életen át hordozz a magával a fizikai sebek mellet azokat a lélekre nehezedő tonnányi terheket, horzsolásokat, eleven és égő sebeket, amelyek ennek kapcsán ott maradnak a pszichén.
Sőt adott esetben minden olyan férfi is, aki a párjával közösen, őt támogatva közösen jutnak arra az elhatározásra, hogy az adott helyzetben az abortusz az egyetlen racionális megoldás. Annak örülök, ha nincs szükség ilyen beavatkozásra. Viszont viszolygok attól, hogy embereket jogaikban, azok gyakorlásában bármilyen módon korlátozzunk, kiskorúsítsunk. Feláll a szőr a hátamon akkor, amikor az állam olyan területekre kíván belépni vagy lép be, ahol az egyénnek van, kell, hogy legyen döntési szabadsága. Nem, nem és nem szeretem, ha az állam olyan dolgokat tilt, amelyek kapcsán korábban már a társadalom, s ezen belül a bátor nők jogokat vívtak ki maguk számára. Nem, nem szeretem, ha az állam felnőtt embereket érzelmi zsarolásnak tesz ki, arra kényszerít, hogy akár a nemierőszak útján fogant, vagy az éppen a súlyosan fogyatékos, beteg babák megtartására, kihordására kötelez nőket. Nem, nem szeretem, ha az állam olyanokra kényszerít embereket, jelen esetben nőket, s rajtuk keresztük a családjukat és a szélesebb társadalmat, amelyeket azok egyáltalán nem akarnak.
A film ugyan a 60-as években játszódik, azonban sajnos az aktualitásából keveset veszített. Pedig azt gondolhattuk volna, hogy a demokrácia kiteljesedése, valamint a bátor és öntudatos nők emancipatórikus törekvéseinek eredményeképpen mindezek a dolgok már a múlt ködébe vesző rossz emlékek csupán. Sajnos nem így van. Hiszen látjuk, tapasztaljuk, hogy az Egyesült Államoktól egészen Európáig, vagyis modern, fejlett demokráciákban és jólétben élő társadalmakban újra és újra felbukkan ez a jogkorlátozó, a nőket kiskorúsító és megalázó eszmeáramlat, politikai praxis.
Mindig is közel álltak hozzám azok a filmes művek, amelyek a szikár képi világukkal, a téma érzékeny bemutatása, valamint a színészek kiváló vezetése és játéka mellett maradandó, katartikus élményeket okoztak számomra. Mindig is tetszett az a fajta kézi kamerás fényképezés, amely hosszan mutatja, követi a főhőst (általában hatúról). Imádom azt is, amikor a film a közeli beállításaival elidőzik a szereplők arcán, bemutatva, érzékeltetve ezáltal az adott helyzet kiváltotta érzelmi reakciókat, finom vagy éppen markáns lelki rezdüléseket. Ebben a filmben is jó pár ilyen volt. A jelent, amit örökre megfogok jegyzek, s cipelni fogom magammal míg élek, az az, amikor a főhős a szüleivel (ebéd közben) rádiót hallgat, s a szülők felhőtlenül nevetnek. A történet kiváltotta egyre erősödő fojtogató érzés itt ért utol teljesen. S a következő jelent csak tovább fokozta ezt a mély megrendülést. Sem a főhős, sem az anyja tekinteté nem fogom soha feledni.
A rendező nagyon érzékeny módon mutatja be a nem kívánt terhesség témáját. Pontosabban azt a helyzetet, amelyben a terhesség a alapjaiban rezdíteném meg a főhős tanulási lehetőségeit, társadalmi előre lépési esélyeit, karrier terveit. Finoman, de ellentmondás nem tűrve adagolja, növeli a feszültséget. A nyomasztó, a fullasztó, paralizáló feszültség nem csak a főhős lelkében születik meg, hanem bennünk is. A már említett érzékeny, finom, dokumentarista, de nem elidegenítő kamarakezelés erősen hozzájárul mind ehhez. Az is, hogy a film nincs szétbeszélve és narrálva. A hangulat, a környezet, de még inkább a főhős apró, majd erős lelki rezdülései, testbeszéd, mimikája, gesztusai azok, amelyek megteremtik azt az atmoszférát, amelynek révén együtt fuldokolunk a főszereplő lánnyal.
Nagyon jó rendezői koncepció, hogy a tiltó, túlterjeszkedő államot nem közvetlenül, a bürokratáin keresztük mutatja meg a nézőknek, hanem inkább a megfélemlített állampolgárokon keresztül. Azokból a fél vagy egész mondatokból, pillantásokból és egyéb metakommunikációkból, amelyeket a főhős baráti, ismerősei mondanak, tesznek.
Szintén nagyon helyes döntés volt a rendező részéről az is, hogy a dramaturgiát, a téma drámaiságát nem akarta sem átlagos, sem túlcsorduló, érzelme zenével megtámogatni.
Nagyon fontos, velőtrázóan drámai alkotást láthattam. Lassan-lassan, de nagyon mélyre fúrta a mű a fullánkját a lelkembe. 1960 vagy 2022… úgy tűnik, hogy a film témája még sajnos mindig aktuális. Éppen ezért vigyázó szemünket Magyarországra vessük…
Imádtam nézni, még csak a feliratok jelentek meg a vásznon, s csak a hangjukkal közeledtek hozzám a szereplők, de már az a tónus, ahogy szóltak, igazi volt, átégették a szavak a vásznat. Az első pillanattól kezdve kiérezhető volt, hogy tétje van a filmnek, nem csak valaki íróasztal mellett kitalált egy szaftos sztorit egy újabb kasszasiker reményében, hanem az egész életét, sőt egy generációét írta meg. És mi más is tudna egy színészt valóban instruálni, mint egy valódi történet, hisz ő csak egy eszköz, egy fehér vásznon és azt rajzolunk rá, amit akarunk, de ha már eleve hamis a vonal, hogy is várhatnánk el igazi mozdulatokat.
Imádtam nézni, mert ez egyszer tudtam, minden jó, ha vége jó, Annie Ernaux, a film alapját adó könyv írónője, egy nappal a mozizásom előtt kapott Nobel-díjat, és végre egy történet, ahol valaki már ismerte magát annyira fiatalon, hogy tudta, van miért élnie, küzdenie. (olvasom az Évek című regényét, és egyelőre nem érzem benne azt a tüzet, ami a filmet égette, szóval lehet, hogy a minden csúcsosodik ki ebben a másfél órában)
Persze az ember azt imádja igazán nézni, mely történettel ő is rokon kicsit. Na jó, nagyon. Mániákusan úgy hiszem egész kiskorom óta, hogy egyszer engem is így "küldtek" vissza a túlpartra, ezzel az emlékkel születettem. Anyámnak volt egy pontosan hasonló története pár évvel később, mint a filmben, így a születni vágyó kisbaba szemszögéből éltem meg a filmet. Brutális volt. Pontosan felelevenedett az emlék, ahogy kitéptek a melegből és kirángatnak a testemből. Mégsem tudok haragudni anyámra, pontosan értem őt, mert útközben mindent megbeszéltünk. Az abortusz az anya és a gyerek dolga, a világ abba nem szólhat bele, és az "okos, jól informált" gyerek érti anyja döntését. Semmi baj, nem történik ilyenkor, ha létezik köztük érdemi kommunikáció, csak annyit kell szólni a kis lényhez, várj még egy kicsit. Talán ez a rész nincs kihangosítva a filmben, s csak akkor fogja fel a lány, mit tett, amikor a belepottyantja az embriót a vécébe. Mindez nem bűn, ez már csak következménye a lebutított kereszténység egyszer élünk parasztvakító szemléletének, a szexust a templomból kikergetésének, és a középkort sem elérő testi felvilágosításnak. De ezt minden gondolkodó, értelmes ember tudja. A bátor nőknek e témában a végsőkig harcolni kell, ha nem nekünk, majd az unokáinknak sikerül..Az eszme a lényeg és nem az életünk. Annie Ernaux útja a Nobel-díjig mindannyiunknak számára megerősítés arra nézve, hogy valódi célokért még ebben a mai, vészterhes korban is élni, küzdeni érdemes.
Gratulálhatunk Annie Ernaux-nak, a könyv írójának, most kapta meg az idei Nobel-díjat!!
ajánlott film még a témában: Vera Drake
egészen más aspektusból, de legalább ilyen fontos és jelentős.
illetve ez: Soha, ritkán, néha, mindig ez pedig még egy jó kis amerikai társadalomrajz is, a főtéma érzékeny ábrázolása mellett.
előzmény: mimóza (#4)
Ez a történet bizony szétszedett teljesen, pedig nem most jöttem le a falvédőről. Főleg, hogy dokumentumfilmként néztem, mert - sajnos - tudtam előzetesen, hogy egy írónő saját vallomását fogom látni. A gondolataim különös módon olyan irányba kalandoztak el, hogy lányok, akik ilyen és hasonló megtapasztalásokon mennek kereszül, hogy nem lesznek egész életükre férfigyűlölők... Vagy többnyire azok lesznek, csak valahogy elnyomják magukban, és szeretetvágyuk, konvenciók, anyai ösztönök, stb. miatt mégis behódolnak és férjhez mennek/párkapcsolatokat vállalnak fel, és szenvednek ezerféle módon...? Költői kérdés, nem is ez a film lényege, csak mindennél erősebb volt bennem az az érzés, hogy én bizony Anne-nel együtt nem csak a nyegle Maxime-nak fordítanék hátat, de egy az egyben az egész férfinemnek, és inkább megoldanám egyedül az életemet. (Ahogy Anne ki is mondja az egyik kulcsjelenetben.) Tudom, mindenben túlzok, de hasonló trauma hatására bizonyára megtenném. Azon hölgyek számára félelmetes trigger lehet ez a film, akik bármilyen módon veszítettek el magzatot, ezért nem is tudom, milyen okos figyelmeztetéssel kellene ellátni a filmet. Személyes ajánlásainkban mindenképp óvatosan kell eljárni.
Hihetetlenül erős jelenetek sorakoznak a filmben, Anamaria Vartolomei részemről Vapiti várományos lesz. A jelenléte egészen átüti a vásznat/monitort, belép a terembe/szobánkba, így megölelhetjük minden - őt cserbenhagyó és kihasználó - figura helyett. Akiknek pedig a való életben szüksége van az őszinte szeretetre, meghallgatásra és empátiára, azoktól soha de soha ne tagadjuk meg. A képmutató, nemtörődöm hallgatás, félrenézés és falépítés a legdurvább gyilkos.
brutális. kötelező megnézni.
hosszabban majd a blogon írok róla.
itt lesz a linkje.
holnap nézem majd a filmet. vélhetően egy férfi nézői lélek is "szétforgácsolódhat"...
Sokkolóan őszinte, drámai és nagyon bátor film ez, mely szétforgácsolja a női nézői lelket, de megéri.
Már ülepedett a film a megtekintés óta, de nem nagyon jutok szóhoz. Horrorokon edződött néző vagyok, de itt volt két jelenet, amit egyszerűen nem bírtam, és át kellett tekernem.
Nem vagyok se abortusz-párti, se abortusz-ellenes, de ha már választanom kell, nyilván azt mondom, hogy ha az anya úgy érzi, nem fogja tudni felnevelni szegény gyereket, akkor már inkább vetesse el, mint hogy az a kukában vagy az árvaházban végezze (és amikor még a jogaikban is próbálják őket lekorlátozni, attól a víz kiver).
De amit a filmben mutattak, az nekem sok volt, és így utólag visszagondolva azon gondolkozok, hogy nem volt -e egy kicsit túl abortuszpártira faragva az egész.
Vagy csak én vagyok ezzel így?
Amúgy ezt leszámítva az írás és a rendezés mind elsőosztályúak voltak, a főszereplő lány alakításától pedig lepadlóztam. Ilyen játékot ugyanis tényleg ritkán látni.