Babylon (2022)

Lehetett volna ebből jó filmet csinálni, de a végeredmény (5 perc értelem mellett) három órányi időpocsékolás. Ha meg merte volna mutatni, hogy manapság mit csinálnak hollywood-ban ezek az aberrált állatok és a gazdáik, akkor még lett volna értelme ennek a filmnek, ennek hiányában csak egy nézhetetlen ripacskodás.

A szegény ember Ének az esőben-je, leöntve elefántszarral. És ha nem értené a néző, hogy lényegében ez ugyanaz a sztori, csak ezúttal rendkívül igénytelenül előadva, a végén még jól a szájába is rágja a film, biztos, ami biztos. A film nem hatásos, csak hatásvadász, a sokkolás kedvéért akar csak sokkolni...
El van nyújtva, mint a rétestészta, egész szegmenseket ki lehetne hagyni, a film nagy részét alaposabban meg kellett volna nyirbálni.
Brad Pitt csúnyán félre van castingolva: komolyan bárki, aki meghallja a hangját, elkezd röhögni rajta? Az ő hangja kellemes, nem nevetséges, a hangsúlya pedig nem ront rajta annyit, hogy szánalmassá váljon. Ebben is jobb volt az Ének az esőben, ott nem volt kérdés, miért nem élik túl egyesek a hangosfilm születését...
De komolyan azt kéne sajnálnom, hogy szegény kis multimilliomos nem élheti tovább azt a gusztustalan, hedonista életet, amit addig? Hogy nem hal meg és tűnik el a házából időnként egy fiatal, ami miatt úgy is fedezik a stúdió tisztogató emberei, mert ő mekkora sztár... volt, most már csak egy egyre terebélyesebb fekély Hollywood ülepén.
Margot Robbie cserébe leadta a portfólióját, bár szerintem kezdik túljáratni az "őrült nő" karaktereit. Diego Calva jó volt de abból az üres vázból, amit a karaktere volt, ő sem tudott várat építeni. Egy könnyes szemű emoji maradt végig. Egyetértek dikalosszal, nincs jellemfejlődés ebben a filmben. Amikor a női főszereplőről árnyaltabb képet fest egy három perces Taylor Swift szám, mint egy három órás film, azon még nem ártott volna tovább dolgozni, vagy inkább hagyni az egészet a fenébe.
Értem, hogy ez egy szerelmes levél akart lenni a filmkészítésnek és egy középső ujj Hollywoodnak, de két szék között szépen beesett a pad alá...

Final Cut: Volt egyszer egy... Hollywood :)

Megint ott van a szeren Chazelle, s bár az eredetiség frontján szerényebb a mutatványa, a megalkuvástól mentes hozzáállása így is bőven kárpótol. Van újra idegtépés és az előadó nyúzása, izzasztása, a vakbuzgalom pedig Tony Montana szellemével kiegészülve idézi meg az álomgyár hajnalát.
Máshol említették PTA 1997-es opusát, melyből nem keveset…, merít a Babylon (Alfred Molina-Tobey Maguire). A hangsúlyozásban viszont élesen eltér: Chazelle nem eszményíti a szereplők közti viszonyt, sosem tette azt, bármilyen furcsán is hangzik még a musicaljénél sem, nála - ellentétben például PTA-val - a rivaldafény felé dobog a szív és sugárzik az áhítat. Brad Pitt Conradja kettesével fogyasztja a feleségeket és az egyetlen barátját sem szereti igazán. Ami egyedül számít az az, hogy George tehetségesnek tartotta őt, a színpad elsőbbséget élvez minden téren. Conrad hangos “Szeretlek” jelenete azért nem működik, mert ő sosem szeretett senkit a sztárságon kívül, s pont ezért veszíti el a státuszát. A saját farkába harapó kígyó esete. A letűnő csillag önmagába roskad, a közönség átlát a szitán, a király meztelen, a látszat lemállik, egy éra tovatűnik.
A későbbi Hollywood pillérei ezen eksztázisban izzó fenoménok kitartott, az utókor számára már láthatatlan momentumaiból állnak. Mint a kamaszkor kritikus pillanatait letudó gyerekkori szertelenség jelenléte a felnőtt személyiségben, úgy konzerválódik a nyikhajság is a nagy depresszión áthaladva.
Amerika és a modern Nyugat egyik fundamentumát teszik ki a joggal szapult kaszinókapitalizmus szipogói, akik válság idején hullanak, mint a legyek, akik a többség gyámságára szorulnának, akik féktelen szabadosságára az értékmegőrzés eszméje tromfol rá és akik bár kiutáltatnak, mellőzötté válnak, a vágószoba padlóján végzik, akár a veterán katonák, létük mégis örök a színek tengerében. Minden mozizóban ott nyugszik a kisördög, hogy fakassza a könnyeket, feszegesse a kereteket. A Babylon egy olyan pszichologizáló werkfilm, mely a nagy mozik közös tudat alá fojtott tényleges forrását mutatja be. Legyen az a halálosztó nem várt megkegyelmezése, egy őshüllő szabadjára engedése, vagy az emberi képzelet mindent átszövő ragyogásának lelepleződése.

Nagyon értékes kommentek születnek itt, de dikalosz hozzászólásának kérdései foglalkoztatnak egy jó pár napja. Valahogy mindig arra jutottam, hogy ez egyszerűen a filmtörténelem egyik leglátványosabb coming-of-age története.

Na persze nem azért, mert bármely karakter valódi felnőtté válását látnánk, és ez elsősorban nem is a film érdeme - Manny csak narrátor, aki hozzásimul ehhez a nagyobb történethez, hogy azzal együtt váljon felnőtté. Holywood egy zabolátlan fiatal, aki nem ismer még határokat. Nem tudja, merre tart és mit is hordoz magában. Képtelen megálljt parancsolni, felelőtlen és ez súlyos veszteségekkel is jár.
Úgy tartják, a filmgyártás - és kifejezetten Hollywood - soha később nem ment akkora változásokon keresztül, mint azokban az évtizedekben. A technikai fejlődések, újítások - a hangosfilm megjelenése - előtt még nem volt szilárd medre ennek az iparnak. A Babylon nagyon is tűpontosan, és súlyos okkal ábrázolja ezeket az esendő tiniket úgy, ahogy. Káromkodnak, szeretkeznek, isznak és drogoznak. Ők még kevésbé tudják, hogy mi van a kezükben, nem is sáfárkodnak vele rendesen. Ez a hedonizmus pedig már a legelső pillanattól kezdve magában foglalja az eljövendő bukást.

Hollywood persze felnő, még ha ez nem is pozitív (mikor is az?) - a liberális közegből egy szigorú konzervatív massza lesz. Pápaszemes, szmokingos, de hazug és álságos közösség, ami elveszti gyermeki ártatlanságát, szókimondását, Hollywood pedig - polkorrektség, liberalizmus és egyebek ide vagy oda - bárhány új generáción ment keresztül, mára bizony borzalmasan vén.

Lecsupaszítottuk, megfejtettük. És mindenkit besároztunk. A fiatalt, a felnőttet. Chazelle filmje viszont mégis arról szól, hogy ennek ellenére - pontosabban annak ellenére, hogy az ember, és vele együtt az általa felépített szakma mennyire velejéig romlott, a művészet, ami innen kikerül, mégis makulátlan. Van ebben valami egészen borzalmas ambivalencia, mégis inkább csodálatra méltó. Ahogy az esendő ember alkot. Utat talál, hogy újítson, fejlődjön, hogy mindent megtesz annak érdekében, hogy megalkossa, amit megálmodott. Szentimentális, de mégis erről szól A Mozi. Ezt (is) látja meg Manny a fináléban, ahol nem véletlenül villannak fel éppen azok a címek a fináléban, mindegyik nagyon is szerves része ennek a hatalmas coming-of-age történetnek.

És innen, bátran ki merem jelenteni - a megtekintés után majd' másfél héttel -, hogy Chazelle legjobb filmje.

És még egy apró lábjegyzet: a némafilm korszakában a mozi, mint szórakozás inkább a munkásosztályé, a szegényebb rétegé volt. A filmek témái, motívumai is többnyire obszcének, polgárpukkasztók voltak, sokkal több szex, drog, kétes szakma volt látható a filmvásznon, és Hollywood is többnyire tanulatlan bevándorlókkal volt tele, akik a jobb élet reményében próbáltak szerencsét a nyugati parton. Nemhiába, hogy a hangosfilm megjelenése lemorzsolta ezeket az embereket, a technikai újítások egyre nagyobb szakértelmet igényeltek, maga a gyártás is sokkal szigorúbb feltételek mellett zajlott, és a színészek, színésznők pedig - ahogy a film is bemutatja - sok esetben egyszerűen kiestek a ringből, lévén, hogy tanulatlan emberekként nem tudtak rendesen beszélni, szöveget tanulni. A stúdiók szándéka pedig egyértelműen az volt, hogy megszólítsák a gazdagabb réteget - szintén látni a filmben -, ebből a teljes szcenárióból pedig egyáltalán nem virít ki a sok-sok káromkodó, drog és zabolátlan szex.

várható volt, hogy nem fogják jelölni...hollywood nem szereti, ha kritizálják...

Számomra röhej, h Avatar2, Top Gun2 oscarra jelölve mint legjobb film, a Babylon pedig nem! (pedig imádom azokat is, csak azok 'popcorn'-film kategória)

Másodszori nézésre ez jött le: Maga a film felfogható egy hatásos performanszként is, mely talán kissé elnyújtott, de működőképes és inspirálja a nézőket, hogy újra gondolják a filmművészettel kapcsolatban kialakított, esetlegesen negatív hozzáállásukat, s kezdjék el tisztelni a Mozit, mert az tényleg értük van, s nem ellenük.

3 óra, és mégsem néztem egyszer sem az órámra, nem untam, nem ásítottam, nem éreztem, hogy töltelékjelenetek lennének benne.
Szenzációs, előttem már okosabbak megírtak mindent, annyi, hogy nem érzetem visszaesést a kezdeti lendület után, sőt.
Remekül mutatja be a változást, az egyéni és az ipar szinten is. Sosem gondolkodtam el azon, hogy színészileg mekkora kihívás lehetett ez a korszak.
Teljesen másra számítottam, és annál is jobbat kaptam. Teljesen meg vagyok elégedve!

Módosítanám az előző hozzászólásomban leírt véleményemet: nem, ez a film nem fog lemenni nálam erős 4-esre, ez egy betonbiztos 5-ös, napokkal a film megtekintése után már ki merem jelenteni. Egy nyughatatlan klasszikus született a Babylon képében, aminek a befejezésén azóta is elérzékenyülök, akárhányszor csak rá gondolok. Az Oscaron való (majdnem teljes) mellőzöttsége miatt pedig egyre csalódottabb vagyok.

Természetesen, méghozzá egy Bell&Howell 2709-est is beszereztek. :)

Szerintetek rendes 35mm-es filmre forgathatták? (mert adná magát a téma, a kor!)

A film bölcsőjét vadul ringatták.

Kamera, hang és tessék! „Leomlottak Babilon falai.” – mondja Jeremiás próféta. Az analógia pazar, Babilonnak pedig a maga idején el kellett esnie, hogy megtisztuljon, hogy felemelkedjen, ahogy Hollywoodnak is. A bibliai történelem egyik legnagyobb birodalma morálban hiányt szenvedett és pompája, bálványainak aranyszín-csillogása önnön magát is elvakította. Sorsa elkerülhetetlen volt. Hogy Hollywoodnak kijárt-e azóta a megváltás? Amennyire csodálattal teli dicsőítés a film iránt, annyira átokszórás és bálványdöntés Hollywood számára. A Chazelle filmjében bemutatott bábeli zűravar az az a vonzó őrület és édes mocsok, amibe alá akarok merülni és fetrengeni szeretnék benne, és hidd el Ti is.. de csak addig, ameddig a túlzottan világosra gyújtott fényem porrá nem éget, mert ez a fékevesztett, gátlástalan, vérpezsdítő és eszelős éra így ölelt keblére, ha ennek a Nagynak a részeként próbáltál érvényesülni. Itt vagy magad mögött hagyod Hollywoodot / Babilont, vagy ott halsz, minden bájával, toxikusságával, szenvedésével és csodáival együtt. Szerelem ez a javából, shakespeare-i végzetes Rómeó és Júlia szerelem. A korszellem jól beszippant, ahogy azt a temérdek kokainnal teszi mindenki, kissé úgy éreztem kort tévesztett a fogantatásom.
Amit ketté kell választani az a filmipar és a filmszínház vagy mozi, mint élmény. De a releváció talán már mindenki számára adott, ez egy elválaszthatatlan szimbiózis. Minden elhullajtott vér- és könnycsepp, erkölcsi fertőben fogant gaztett végtére is a film nemes oltárán feláldozva a változás, a fejlődés részét képezte. De a monetizáló nagytőkések világában a művészet és minden képviselője, művelője, alkotója is csak egy eszköz. A Lumiér-tesvérek lefektették a mozgókép alapjait, megszületett és iparággá cseperedett. Véres és fájdalmas szülés volt, de az újszülött ontja magából ennek az eddig ismeretlen, új, lélegzetelállító és észbontó élménynek a műveit. A film kizökkent, kitágítja a valóság határait, párhuzamos realitást teremt, ahol nincsenek béklyók, új távlatokat nyit gazdasági, szórakoztatóipari, hétköznapi és művészeti értelemben is, ez erősen igaz volt minden újabb és újabb technikai érelemben vett mérföldkőre is (némafilm, hangos film, színes film, számítógépes vizuális effektek, bluebox majd greenscreen, CGI stb.) A mozgókép mindent átitatott és nem lehet nélküle élni. Azon eszképista alternatívává vált, amit nem csak a film hajnalán – és a Manny és Nellie karakterei által is hangoztatott „egy kis időre más lehetsz, máshol, máskor” mantra – volt érvényes, hanem a modern időkben is. A film az a formátuma a 20. századnak, ami a reneszánsznak a festészet, a barokknak és a klasszicizmusnak a zene.
Hogy valóban beszélhetünk-e erkölcsi és tiszta művészeti értelemben való felemelkedésről Hollywood esetében azt az esszéírókra és a filmművészetet / filmipart kutatók tanulmányaira hagyom. A minden monetizáló kapitalista ördög, ha nem kacsint nem biztos, hogy megszületnek olyan filmtörténeti mérföldkövek, mint a Metropolis, a Jazz Singer (első talkie, van is reference), a Keresztapa vagy akár az Avatar, de a film ezt is megfelelően feszegeti: Van-e büdzsé, producer és a műfajhoz / formátumhoz hozzá sem szagoló befektető nélkül film? LEHET, de az már egy másik kritika.

Nekem ezt jelenti a mozi: ...

Ahány ember, annyi válasz. Persze ezzel közel sem azt mondom, hogy a három pont helyére kerülő szavak összetétele, sorrendje emberenként változna, sőt. Igazából valahol lényegtelen is, akár betűről-betűre írhatnánk mind ugyanazt, a válasz akkor is más lenne, hiszen a szavak mögött más képek lennének, más emlékek, más érzelmek, mindezen szavak azokból a benyomásokból állnának össze, amit kaptunk, amit adtunk, amit gyűjtöttünk. És hát hányunkra néz vissza a vászon a mozi sötét, jellegzetes miliőbe burkolózó termében? Ránk, akik minden alkalommal elhozzuk magunkkal, amink van, amikből vagyunk, és akik a távozáskor el is visznek valamit onnan. Remélhetőleg többet. Valami értékeset. A legközelebbi viszontlátásnál pedig már hozzuk magunkkal azt is. Gyönyörű és felbecsülhetetlen kölcsönhatás ez, amely rengeteget adott már, vett el, vígasztalt, néha sebeket gyógyítva, néha pedig feltépve azokat. Egy régi barát a mozi, aki bár kevés máshoz fogható módon tud összekapcsolni egymás számára ismeretlen embereket, létrehozva ezzel egy közös reakciók szintjén működő, szavak nélkül köttetett, és (jobb esetben) a film végéig együtt pulzáló, törékeny, íratlan szövetséget, a képek végső soron mégis bennem peregnek. Ha rád nézek, magamat láthatom tükröződni a szemedben. A vászon is az én tükröm, én tükröződöm vissza benne, és te. És persze mi emberek is sokat adunk egymásnak, nem csak a mozi vethet ránk kölcsönös pillantást, de számomra a mozi az, ahol a leginkább el tudok veszni magamban, magunkban, a világban, egyúttal viszont itt is tudom talán a legjobban, a legegyszerűbben megtalálni ezeket. Bár nem tudnám megmondani, hogy hol, mikor, és miért köttetett bennem ez a frigy a filmmel, de tulajdonképpen a mai napig meglelem magamban ugyanazt a lelkesedést majdnem minden mozizás előtt, mint azon a nyári napon, amikor az egyik általános iskolás osztálytársammal beültünk a Transformers: A kihalás korára, amikor életemben először magamtól mentem el egy filmre, nem pedig vittek. Az identitásom jelentős alkotóelemei a moziban gyűjtött benyomások, emlékek, amiket (mint azt pár sorral fentebb is említettem már) minden egyes viszontlátásnál magammal hozok, és amiket igazából mindenhova máshova is magammal cipelek. A zene mellett tulajdonképpen a film a másik szenvedélyem (amivel gondolom sokan vagytok így), egy társaságba keveredve általában én vagyok az, akinek vissza kell fognia magát, hogy ne folyamatosan a filmekről beszéljen, mert már magamat idegesítem, Chazelle filmje (és különösen annak befejezése) pedig visszanézett rám, és megajándékozott ezzel a felismeréssel (már nem azzal, hogy idegesítő tudok lenni, ha a téma szóba kerül, hanem hogy mennyire sokat jelent nekem a film, illetve a mozi). Bár néha egy Cinema City-s reklámhoz hasonlított a film imént említett befejezése (emiatt az Avatar-bevágást okolom a leginkább, ami bár érthető lépés volt a készítők részéről, számomra akkor is megtörte, és néhol reklám-jellegűvé tette az egyébként gyönyörű záróképsorokat), végül mégis személyes maradt, megszólított, gondolatokat és érzelmeket adott, illetve ébresztett. Gyönyörű szerelmeslevél a moziról, ami ugye mindannyiunk számára nagyon személyes, és pont ebben rejlik a záróképsorok ereje. Hozzánk szól, rólunk.

És hogy ennek ellenére miért hezitáltam rövid ideig a négyes, illetve az ötös osztályzatok között? Tulajdonképpen a film első két és fél órájával sincsen baj, sőt! Engem nem kifejezetten zavart sem a film hossza, sem az obszcenitása, utóbbihoz aránylag hamar sikerült hozzászoknom, a film hangulata szinte harapható, a felvételek sistergése szemet gyönyörködtető (brutálisan szép színei vannak a Babylon-nak), a vágás a Whiplash-t idézi, a tömegjelenetek (meg úgy igazából az egész film) borzasztó profin és biztos kézzel vannak megrendezve, Hurwitz zenéje ismét zseniális, nálam a humor is nagyjából betalált (Maguire jelenetei, te jó ég... egyszerre borzasztóan vicces és ijesztő, lubickol a szerepben), a néhol feltűnően túlzó színészi játékot pedig a film szatíra-jellegének betudva meg tudom bocsátani. A gondom azzal van, hogy alapvetően nem szeretem a felemelkedés-bukás történeteket, leszámítva akkor, ha képes a történet valami pluszt adni, mint ahogyan azt Az ír tette néhány évvel ezelőtt. Ezt tulajdonképpen a Babylon is megteszi a befejezés képében, mert bár a történet is kifejezetten élvezhető a filmben, a záróképsorok képesek jelentős többletet adni az egyébként sem felszínes mozinak. Ez azonban egy olyan negatívumot is magában hordoz, hogy a befejezés túlságosan elválik az előtte levő majdnem három órától. Mert persze el vannak vetve korábban is a záróképsorok által adott gondolatok magvai (elég Jean Smart megindító monológjára gondolni, hogy az mennyit elmond nem csak a sztárok, de a mi mulandóságunkról is), valahogy mégsem sikerült Chazelle-nek teljesen összefésülnie a film imént említett két részét. A gondom tehát nem azzal van, hogy a befejezés erősebb, mint az előtte levő majdnem három óra, mert az is kifejezetten erős volt szerintem, egyszerűen csak nem kapcsolódnak eléggé.

Ennek ellenére megadom az ötös osztályzatot a Babylon-nak, mert bár az első közel három órában kicsit hiányoltam azt a mértékű érzelmi töltetet, amit például a First Man tud nekem adni a mai napig, tényleg szinte minden borzasztóan a helyén van benne, a befejezést pedig nehéz szavakkal leírni. Nem mondanám, hogy a kedvenc filmem lesz a rendezőtől, az élmény kopásával akár erős négyesre is levihetem az osztályzatom, mindenesetre ezen alkotásából is látszik, hogy korszakos rendezőzsenivel van dolgunk, szinte félelmetes belegondolni, hogy még mennyi minden lehet ebben a fiatal tehetségben (illetve Hurwitz-ben). Eleinte egyébként kicsit hiányoltam a Chazelle-mozik szokásos befejezését, vagyis amikor két szereplő szavak nélkül, de mégis rengeteget elmondva kommunikál egymással, majd megütött a felismerés, hogy tulajdonképpen a Babylon-ban is ez történik, csak itt Manny, a főszereplő önmagára néz, a vásznon keresztül önmagával kerül kölcsönhatásba. A vászon visszanéz rá, ő pedig meglátja benne önmagát. Micsoda szenzációs befejezés.

Az eltelt két nap alatt valamelyest változott az egyensúly, billent a mérleg nyelve. Kezdeti lelkesedésem úgy tűnik, inkább magának az élménynek szólt. Hogy hosszú idő után elmegyek egy plázás moziba, beülök egy szinkronos hollywoodi filmre, amely nagy meglepetésemre meg tudott szólítani, s volt két jelenete volt, ami kifejezetten személyesen érintett. Mindezt húgommal, akivel nagyon rég voltam már kettesben. Szentimentális emberként ezen dolgok összessége - közvetlenül a film után - erősen hatott rám, most azonban az eltelt időnek köszönhetően lenyugodtam, és már tisztábban látom a film hibáit, olyan dolgait, amelyeket nem szeretek, nem tetszenek. Ezért is vártam az osztályzással, gyanús volt ez nekem.
A lentebb említett Tarantino-féle ripacskodás, párbeszédek és mérhetetlen mennyiségű káromkodás rettenetesen túlzó, a kor intelligens embert megszólító bemutatása semmiképp sem így kéne kinézzen. Kontrasztok ábrázolásához ez édeskevés, szatíraalapnak még inkább, kreatívnak egyáltalán nem mondanám, számos hasonló kategóriájú kortárs amcsi film erre épít: káromkodás, fasz és törpe, hányás, fosás.
A film fő mondanivalója, mely szerint az ember addig él, amíg emlékeznek rá, illetve hogy mennyire fontos dolog is a filmművészet egyetemes igazság, ez volt az alapja kezdeti lelkesedésemnek. Nyilván örültem, hogy a semmiből egy aktuális hollywoodi filmben ez a téma üdvözölt, ám így utólag kissé megvezetve érzem magam. Ha a film valóban e köré épült volna, akkor eszközeinek nagy része nem megengedhető. Hogyan is férne meg egymás mellett az egzisztencializmus pedzegetése, a filmművészet magasztossága, valamint a hányás, a szar, a fasz, a tartalom nélküli együgyű alpáriság, ripacskodás? Miért van az, hogy egy magát értelmes szatírának beállítani kívánó film ilyen eszközökhöz folyamodik? Miért van az, hogy karakterábrázolás terén az eszköztár szintén kimerül a káromkodásban, a narkóban és a hedonizmusban? Ki volt az a szereplő, aki jellemfejlődésen ment keresztül, vagy egyáltalán azonosulni lehetett volna vele? Aki bármilyen módon is a film mögöttes tartalmának eszközeként szolgált volna? Utólag nem látok egy ilyet sem. Nagyjából a rendezői instrukciókat így tudom elképzelni: - Hé, színészek! Láttátok az elmúlt évek kasszasikereit? Na, valami olyasmire lenne szükségem, adjatok bele mindent, hadd szakadjon a nép a moziban a F*SSZOPÓ G*CIS ANYJÁT!
Margot Robbie egy tájszólásos, ripacskodó kurvából a végére a rendszer bedarált áldozata lesz, akinek "magasztosulása", utolsó boldog pillanata hihetetlenül nevetséges. Ez igen, micsoda jellenfejlődés. Sorstragédia akart ez lenni? A főszereplő csávó beleszeret Robbie-ba. Ezen kívül bármi, egyéb? Feljebb jut a ranglétrán, jókor volt jó helyen. Valamint képes visszaemlékezni a múltjára, mely jól esik neki. Micsoda tartalom, mekkora képesség! És ott van persze Brad Pitt, aki továbbra is jó Brad Pitt. Pont úgy, ahogy DiCaprio is általában jó DiCaprio. Semmi több. Nem érzem azt, hogy ezek a színészek nem önmagukat játszanák. Azt még mindig tartom, hogy a film csúcsjelenete egyértelműen az újságírós beszélgetés, ám ezen felül nagyjából minden, a "mondanivalóhoz" szervesen köthető jelentsor didaktikusnak tűnő hatásvadász kotyvalék. A zárójelenet intenzivitása moziban magával ragadott, utólag azonban igencsak elcsépelt. - Tessék ti nézők, erről szól valójában a filmem, mennyire szent és jó, amit mi csinálunk!
Mindent összevetve irományom közben rájöttem, hogy valójában egy jól álcázott blockbusterről van szó, semmi másról. Dühös vagyok, megvezetve érzem magam. Alapból nem vagyok az a moziba járós fajta, szeretek az itthoni rendszeren filmezni, ám ha mégis arra vetemedem, biztosra megyek. Most húgommal az Avatarra készültünk, azonban sajnos két nappal az időpont előttre vettem a jegyet, így improvizálni kellett. Többet nem fogok. Számomra fontosabb, hogy mi is egy film, mint az, hogy hogyan is szól. Aztán ha valami arra érdemes, persze már ülök is a nagyvászon elé. Ha épp olyan kedvem van.
Az osztályzásra visszatérve fogalmam sincs még mindig, hova is tegyem ezt, így továbbra is várok még vele. Alapvetően ahogy látom, kétféle ember létezik. Van, aki az összes filmet egymáshoz méri, és van, aki kategorizál. Rám az utóbbi jellemző. Jelen esetben mivel a film többnek akar látszani, mint egy egyszerű blockbuster, így a viszonyítási alap is más lesz, mint egy blockbuster esetében. Van egy olyan sejtésem, hogy ahogy telik az idő, úgy fog ez a film egyre mélyebbre jutni nálam.

Öncélú arrogancia, a’la Hollywood.

Elképesztő mozi, az a bizonyos nagybetűs. Egy hosszú, de pazar és izgalmas szerenád a mozihoz, egészen szokatlanul különleges fináléval. Felesleges is csépelni a szót - azért szerintem még majd teszem -, ezt tényleg moziban kell látni.

Kár az indokolatlan mennyiségű káromkodásért, a felesleges ripacskodásokért, valamint a néhol kissé túltolt szexualitásért, mivel ez a maga nemében egy zseniális film lehetne. Úgy tűnik, Tarantino sokakat inspirált a "stílusával", s míg a legtöbben ennek örülnek, én kifejezetten szomorú vagyok emiatt. Ezen túl azonban meglepően személyesen is érintett a Babylon - addig élsz, amíg emlékeznek rád. Pitt és az újságíró jelenete csúcspont, akárcsak a zárás. Nagyon szép óda a filmművészethez, szatíraként is erős, kissé bajban is vagyok az osztályzással. Alszom rá párat.

Nem tartanak, ahogy az Avatar alatt sem volt.

A film 190 perces. Nem tudja vki, h a Cinema Cityben tartanak szünetet a film vetítése alatt?

Tegnap láttam pont a Fabelmans-t nekem nagyon bejött, bár a film sztem jobban koncentrált a családi dolgokra. A Babylonnál gondolom meg csak a filmekről-moziról szól leginkább. Kíváncsi vagyok, holnap kiderül!

Sokkal szebben és nagyobb erővel mesél a mozirol és a filmek iránti rajongásról, mint a Fabelmans.

Szerelmes óda a filmhez. Mindemellett egy óriási őrület, ami keresztülvezet a vad és szabályozatlan, de varázslatos kezdeti filmes időkön, egészen addig, míg a technika és a közvélemény egyre több nyomasztó keretet szab a korábbi szabadságnak, ami hozza magával az egyéni tragédiákat a hollywoodi felemelkedések és lejtmenetek, csillogás és megtörés hullámzásában. Kicsit megkapja a magáét az elit is, mely a sztárjait sem fogadja be maga közé igazán, eldobható eszközök csupán a folyamatos növekedéshez. És ezt nehéz elfogadni, ha egyszer valaki a csúcson volt, vagy épp oda tartana. De ezeknek a kikopott csillagoknak a hamis ragyogása az, ami – ha nem is örökre – de még nagyon sokáig tovább tündököl a celluloidokon, és segít kiszakadni a valóságból a (kis)emberek számára, akiknek a kultúrából ez a szelet az, ami igazán elérhető. Erkölcstelenség, féktelenség, emberi nyomor, valamint szépség, emlékezés, érzelmek – mindenből egy hatalmas löket; a konklúzió pedig, hogy mégis csak gyönyörű érzés közösséget vállalni egy moziteremnyi emberrel, akikkel együtt nevethetünk vagy sírhatunk a vászon előtt.
Biztos vagyok benne, hogy szét lehetne sok ponton cincálni vagy lehúzni a filmet, de nekem csak egy dolog maradt meg a teremből kifele vezetve: hogy egy nagybetűs élménnyel gazdagodtam, és egy kicsit jobb helynek éreztem a világot, ahol születnek ehhez hasonló alkotások, amik összekapcsolnak minket egymással és a világgal.

Igazi tisztelgés az amerikai álomnak nevezett őrület és maga a celluloid okozta moziláz előtt, mely a néma- és hangosfilm korszakán túl, eljut a nagy végkövetkeztetésig, hogy mozi, filmek nélkül szegényebb lenne ez a világ, és igen, a filmek igenis időtálló értéket képviselnek vesztébe rohanó világunkban.

Utólag vissza nézve a trailert, amaz nagyobb őrületet ígért, mint ami a filmben realizálódott. Az eleje annyira pörgős, annyira eszeveszett, hogy konkrétan sokkot kaptam (habár a címén kívül semmit nem tudtam a történetről, azon kívül, hogy milyen korban játszódik). A Wall Street farkasainak mulatozása emellett nyugdíjas találkozónak tűnik, egy-két jelenet aberráltsága miatt egy Sacha Baron Cohen-filmből sem lógott volna ki. Sokaknak nem fogja bevenni a gyomra, én élveztem, amellett, hogy nagyon érződött a rendezői szándék, hogy megmutassa a kontrasztot Hollywood két korszaka között. Chazelle rendezése végig elég didaktikus, és az első harmad után el is laposodik valamicskét, veszít a szédítő lendületéből. Számomra mégis nagy élmény volt, mert mikor működött, akkor nagyon, Pitt és Robbie frenetikusak voltak, és sokat tanultam egy korszakról, amiről semmi tudásom nem volt. A Coen-tesók és Tarantino után Chazelle-nek is meg van a maga Hollywood-filmje, habár utóbbi legenda (már csak a korából és tapasztalatából is adódóan) érettebben mesélt el egy hasonló történetet (ezúttal Pitt van di Caprio szerepében). Szóval minden érezhető igyekezet ellenére nem ez lesz a fiatal rendező magnum opusa, de veszettül szórakoztató egy film. Pár jelenete biztosan meg fog ragadni a kollektív tudatban.

Ez jó :D

Alfa nélkül, csak Omega

Ezt most jól megmondtad egy előzetes alapján. Lehet. És akkor mi van... Te szépen átteszed gondolom a "nem akarod megnézni" listára, nekem pedig felkerült "a meg akarom nézni listára"...

Ripacs-show, és a főripacs: Margó Robi

Totál őrület, már most imádom :)
Szinkronos előzetes.

Évek óta nem láttam ilyen jó előzetest! F**k yeah!

Hatalmas IGEN! Chazelle korunk nagy rendezőtehetsége, elég magasan vannak az elvárások (főleg, hogy a zenét ismét Hurwitz szerzi). Azért elég erős ez az év végi/jövő évi filmtermés. Babylon, Dűne folytatás, Oppenheimer, Barbie, Pókverzum 2, valamint új filmmel jön Ari Aster, Ridley Scott és Sam Mendes is.

Babylon előzetes.