Így négy filmje után én mostmár lelkifurdalás nélkül szeretném azt mondani, hogy Oriol Paulo szerintem ott lesz a jelenkor legnagyobb filmesei között, ha ez így megy, sőt, a minden filmjében visszaköszönő, iszonyat erős rendezői stílusjegyeit nézve én legszívesebben már most felraknám őt a nagyágyúk mellé. Nem nagy meglepetés, hogy a játékfilmjei után ő is sorozatrendezésbe vágta a fejszéjét, ami nagyon jól áll az El Inocentének, mert nagyon elegánsan bontotta le a sztorit nyolc olyan külön epizódra, amely mindegyike egy újabb szereplő stílusos bemutatásával kezdődik, hogy aztán a maradék játékidőben is egy tőle elvárhatóan erős thrillert bontogasson, csak ezúttal 600 percen keresztül. Ami a fentebb említett stílusjegyeit illeti, igazából annyira nem bízott semmit a véletlenre, hogy a Contratiempóból a rendezőn kívül egy az egyben átemelte az írót, a zeneszerzőt, és a két főszereplőt is, úgyhogy nagyon már eleve nem mehetett félre a dolog, és ennek köszönhetően igazából tényleg öröm nézni minden percét. Ugyanakkor annyira jól nem is sikerült, mint az. Hiába nyújtotta szét nyolc epizódra a sztorit, még így is vannak benne olyan részek, amik után nekem szabályosan megfájdult a fejem, mert egyszerűen annyira sok infót próbált legyömöszölni a néző torkán (emlékszem, egyszer kb. 30 másodpercre álltam fel valamiért a hűtőhöz, és már ez elég volt ahhoz, hogy visszaérve semmit se értsek). Illetve a második felére valahogy megint feleslegesen csúszik át egy olyan erőszakorgiába a dolog, hogy a hatodik-hetedik epizódból pl. semmi másra nem fogok emlékezni, mint hogy nőket vernek véresre és félholtra. Persze a legnagyobb kérdés Oriol film esetében mindig az, hogy lesz -e csavar. Azt hiszem valahol a negyedik rész környékén itt is volt egy olyan tekerés a sztorin, aminél majdnem sikerült magam alá székelnem, de természetesen a Contratiempo pofátlan csavarjához sehol sem volt, az pedig, ahogy a finálé két csavarját egyáltalán csavarként próbálta eladni, nekem nem jött be, mindkét fordulat ugyanis már kilométerekről látszott (sőt valahogy ezeket félretéve sem ért fel az utolsó epizód a többi színvonalához). Szóval összességében ez egy négyes, amit nagyon jó nézni, de tőle egy hangyányival többet vártam.
Így négy filmje után én mostmár lelkifurdalás nélkül szeretném azt mondani, hogy Oriol Paulo szerintem ott lesz a jelenkor legnagyobb filmesei között, ha ez így megy, sőt, a minden filmjében visszaköszönő, iszonyat erős rendezői stílusjegyeit nézve én legszívesebben már most felraknám őt a nagyágyúk mellé. Nem nagy meglepetés, hogy a játékfilmjei után ő is sorozatrendezésbe vágta a fejszéjét, ami nagyon jól áll az El Inocentének, mert nagyon elegánsan bontotta le a sztorit nyolc olyan külön epizódra, amely mindegyike egy újabb szereplő stílusos bemutatásával kezdődik, hogy aztán a maradék játékidőben is egy tőle elvárhatóan erős thrillert bontogasson, csak ezúttal 600 percen keresztül. Ami a fentebb említett stílusjegyeit illeti, igazából annyira nem bízott semmit a véletlenre, hogy a Contratiempóból a rendezőn kívül egy az egyben átemelte az írót, a zeneszerzőt, és a két főszereplőt is, úgyhogy nagyon már eleve nem mehetett félre a dolog, és ennek köszönhetően igazából tényleg öröm nézni minden percét. Ugyanakkor annyira jól nem is sikerült, mint az. Hiába nyújtotta szét nyolc epizódra a sztorit, még így is vannak benne olyan részek, amik után nekem szabályosan megfájdult a fejem, mert egyszerűen annyira sok infót próbált legyömöszölni a néző torkán (emlékszem, egyszer kb. 30 másodpercre álltam fel valamiért a hűtőhöz, és már ez elég volt ahhoz, hogy visszaérve semmit se értsek). Illetve a második felére valahogy megint feleslegesen csúszik át egy olyan erőszakorgiába a dolog, hogy a hatodik-hetedik epizódból pl. semmi másra nem fogok emlékezni, mint hogy nőket vernek véresre és félholtra. Persze a legnagyobb kérdés Oriol film esetében mindig az, hogy lesz -e csavar. Azt hiszem valahol a negyedik rész környékén itt is volt egy olyan tekerés a sztorin, aminél majdnem sikerült magam alá székelnem, de természetesen a Contratiempo pofátlan csavarjához sehol sem volt, az pedig, ahogy a finálé két csavarját egyáltalán csavarként próbálta eladni, nekem nem jött be, mindkét fordulat ugyanis már kilométerekről látszott (sőt valahogy ezeket félretéve sem ért fel az utolsó epizód a többi színvonalához). Szóval összességében ez egy négyes, amit nagyon jó nézni, de tőle egy hangyányival többet vártam.